Véget ért a tél, igaz nem volt nagyon hideg a mostani, és ahogy sárosra fordult az idő, hatalmas disznónyomra lettem figyelmes.Tudtam, hogy mozog a környéken egy szép, termetes vad, mert az őszi vadkárelhárító vadászaton az egyik barátom tett rá lövést, és ennek szemtanúja voltam. Akkor a kan megúszta a kalandot.

Van a területünkön egy rész, ahol szeretnek átjárni az egyik területről a másikra a disznók. Na, ide építettem a magaslest. A hatalmas lábnyomok – ahogy száradt a föld – úgy maradtak, mintha megformálták volna őket. Sokat méláztam rajta, milyen lehet, hány kilós a tulajdonosa. Aztán elterveztem, hogy csinálok egy szórót ide, próba szerencse alapon. Egy műanyag cső két végét bedugóztam, furkáltam rá pár lyukat, majd lánccal lekötöttem egy földbe vert vasrúdhoz. A csövet föltöltöttem kukoricával és vártam.

Már eltelt pár hét amikor észrevettem, hogy kiürítette valami a készüléket, de nem tudtam lenyomozni, mivel száraz volt a föld. Újra feltöltöttem, és – már májusban jártunk – egy nagyobb eső után megpillantottam a nyomait. Itt szeretném megjegyezni, a szórót egy nyílt, füves részen alakítottam ki, kicsit ingoványos rész közelében, és napraforgótábla szegélyezte. Az Alföldön vagyunk, Besenyőtelek és Kömlő határában. A napraforgóvetésen jött keresztül, így megláttam a nyomát és bizakodó lettem. Megvan, még nem ejtette zsákmányul egyik kolléga sem.

Amikor legközelebb mentem ellenőrizni, a látvány önmagáért beszélt. A cső eltűnt láncostól a vasrúddal együtt. Némi keresgélés után megtaláltam, visszavittem a helyére, és csak leraktam, úgy ahogy volt. Azon gondolkoztam, mekkora vasat üssek le, amit nem fog tudni kihúzni.

Másnap segítségem is akadt, egy kis barátom csatlakozott hozzám, ki is ültünk, hátha összefutunk az éjszakai látogatóval. Még világos volt, amikor Hunor barátom távcsövezett és szólt, hogy az erdős rész mellett valami feketeséget lát. Szemügyre vettem, és valóban ott volt a nagy disznó a lucernában, feljött a vad zab, azt szemezgette.

Másnap a Suzuki Samurájra fölraktam a kis ülőkés lest és irány a lucernatábla. Takarásban helyezkedtünk el, de hiába várakoztunk, nem mozdult semmi. A sikertelen les még egyszer megismétlődött, viszont másnapra a cső mindig kiürült. Nagy volt a a lelkesedés fiatal barátomban, és persze bennem is. A disznó most már minden nap látogatta a szórót, még vagy kétszer elszakította a láncot, elég mérges is voltam rá. A csőbe egy tizenhat literes festékes vödörnyi kukorica fért bele, ez reggelre mind egy szemig kiürült.

Megelégeltem a dolgot, elhatároztam, hogy este elkapjuk. A Hold már félig mosolygott ránk, hajnali egy órakor azonban meguntuk a várakozást és hazamentünk. Hazafélé azon morfondíroztunk, biztos szagot kapott, azért nem jött.

Reggel az volt az első, hogy kiszaladtam megnézni, járt-e a barátunk a szórón. A cső üres volt, tehát igen. Megtöltöttem ismét, és eldöntöttem, hogy másnap reggelig maradunk a lesen.

Eljött a péntek este, hoztunk magunkkal kávét, energiaitalt, ennivalót és elhelyeztem mindent pontosan, precízen, ahogy kell, minden kézre essen, a legkisebb nesz se legyen. A Hold kövéren integetett, a kakukk jelezte, hogy merre jár, a nyulak kergetőztek a térdig alig érő napraforgóban. Szép számmal voltak jelen, meg is jegyeztem, hogy már rég láttam ennyi nyulat. A kedvező időjárás jó szaporulatot produkált.

A Nap lebukott a jó öreg Mátra mögé és egyre csendesedett a madarak kavalkádja. Lassan teltek az órák, az éjszaka csendjét őzbakok riasztása tette izgalmasabbá. Eljött az éjfél, a Hold már a hátunk mögé került, ráült a csend az éjszakára. Talán ezek az órák azok, amikor – mint egy igazi szellem – a nagy öreg kanok megjelennek. Mozdulatlanul ültünk és vártunk, kávét kortyolgattam, hogy ne csökkenjen a figyelmem.

Már éjjel két óra volt, a gondolat megint ott motoszkált a fejemben, hogy talán szagot kapott. Aztán azt mondtam magamban, jön az, jönnie kell, mert az éhség nagy úr. A Hold eltűnt a mögöttünk levő kis tölgyes fölött, takarót húzva maga után besötétítette a tájat, így köszönt el tőlünk.

Ekkor Hunor barátom óvatos vállveregetésére figyeltem föl. Mutatta az irányt, ahol egy disznó kirajzolódott a sötétben, hatalmas termete mint egy zongora csúszott a szóró irányába. A keresőtávcsővel követtem a mozgását, amikor megállt és a kukoricára figyelt, a fegyverért nyúltam. A céltávcsőben csak halványan láttam, így a lámpát választottam. Egy rövid világítás – a bajor tüske megült a lapocka fölső részén –, és az öreg ZKK 600-as megtörte a csendet. A hatalmas test tűzbe rogyva zuhant össze.

Hunor barátom öt percig csak azt mondogatta: „aztamindenit, aztamindenit”. Neki ez volt az első vadászélménye, igen szép emléket szereztünk egymásnak. Megvártuk a cigarettaszüneti időt, addig összepakoltunk, és utána a vadhoz siettünk. Hatalmas kan feküdt előttem gyönyörű agyarakkal, egy csodának tűnt. A zsigerelés nem volt egyszerű, közben megvirradt. Úgy döntöttem, megérdemel egy ravatalt ez a szép vad. A füzesabonyi vadátvevő helyen megmértük, zsigerelt súlya 120 kg volt. A trófea bronzérmes lett 113,5 ponttal, a jobb agyar 19,8 cm, a bal 19 cm hosszú.