Kanizsa Lajos neve élesen cseng mind vadászberkekben, mind pedig a gáz és olajiparban. Barátságunk is innen ered. Több mint húsz éve Szolnokra kellett utaznom egy beruházást előkészítő tárgyalásra. Lajos, mint a beruházás vezetője, én pedig üzemvezetői minőségben. Már a viselt vadászkalapjaink is árulkodtak valamiről. A megbeszélés után természetesen váltottunk néhány szót a vadászatról, mert ismeretlenül is sokat tudtunk egymás szenvedélyéről a közös gázos kollégáknak köszönhetően.

Aztán eljárogattunk közös vadászatokra és mondhatom, igazi vadászbarátok lettünk. Vadászataink során Lajos volt a szerencsésebb. Főleg ha bikára vadásztunk. A disznóknál viszont én voltam a nyerő. Aztán rengeteget vadásztunk együtt. Nagyon sok szép közös élménnyel, emlékkel lettünk gazdagabbak. Szép számban lőttünk őzeket, disznókat, de a bikavadászat csakis Lajosnak jött össze együttlétünk során. Még a vendéglátóink is restellették ezt az eredménytelenséget részemről.

Egyik alkalommal Somogyban, Bőszénfán vadásztunk a bőgés elején. Volt olyan este, amikor rengeteg bikát láttunk, de kísérőm nem engedélyezte a lövést. Az egyik fiatal volt, a másik kicsi, a harmadik túl nagy. Szóval ezek a jelszavak jöttek. A megfelelő, „lőhető”, na az már nem.

Barátom akkor is lőtt egy érmes bikát. Igaz egy kicsi üröm is vegyült az örömbe, mert nem találták a sebzettet. A trófea hónapok múlva került csak elő egy patakból. Még szerencséje is volt, mert a víz alatt lévő koponya nem sérült meg.

Jani barátom ekkor azzal vigasztalt, hogy majd ő kitalál valamit. Úgy is lett. Szeptember végén hívott, hogy van egy dámbika-kilövése, amit nagy tisztelettel felajánl nekem. Természetesen rögtön el is fogadtam. Már csak nem leszek olyan szerencsétlen a dámmal is! Az odahaza, a Beregben is sikerülni szokott. Mikor megtudtam, hogy Gyulajra, a dámszarvasok Mekkájába kell mennem, majdnem még a telefont is megcsókoltam örömömben.

Egyik alkalommal Lajos közli, hogy úgyis ráér, elkísér Gyulajra. Természetesen csak az én tiszteletemre jön el, mert ott biztos a siker. Ő már előző évben járt ott, és majd elkalauzol engem. Legfeljebb egy süldőt fog lőni. Gyanús volt ez nekem, de hajrá, irány Gyulaj. Amikor a zárt terület bejáratához értünk és az őrző szolgálat igazoltatás után csak úgy tudta kinyitni a kaput, hogy közben jó néhány dámszarvast odább kellett tessékelni – az állam majdnem fennakadt. Azt hittem álmodom. Míg a vadászházhoz értünk rengeteg vadat láttunk.

Az eligazításon természetesen már nem egy nagy, hanem két kisebb bika elejtése volt a téma. Lajos ezt jól kifundálta, de engem ez nem zavart. Jobban érdekelt a vadászat, na meg a barátság, ami azóta is töretlen.

Hamar elfoglaltuk szálláshelyünket és vadászgúnyába öltözve puskával, hátizsákkal, na meg Berci barátommal, aki otthonról elkísért, nagy reményekkel vártuk az indulást. Kísérő vadászunk egy terepjáróba ültetett bennünket és elmondta, hogy mindkettőnkkel meglöveti dámbikáját. Természetesen én leszek az első lövő.

Amikor a kiszemelt területre értünk és kiszálltunk az autóból egyik dal szövege jutott eszembe. Mégpedig a száraz tónak nedves partja, na meg a kuruttyolás. Elmondhatatlan mekkora volt a barcogás zaja. Elindulunk a zaj irányába, és kísérőnk utasítására Lajos Bercivel egy fa mellett megállt, mi pedig tovább mentünk az előttünk 150 méterre lévő ülőkosár irányába.

Elkápráztató látvány fogadott. Az ülőke egy dombélre volt elhelyezve, előttünk a domboldalban összeszámlálhatatlan dámszarvas. Akármerre nézek, mindenhol dámot látok. A barcogás hevében van olyan, aki húsz méterre közelít meg. A bikák jönnek-mennek, néha csörtéznek egyet. Vadászszemnek úgy tűnik, mintha a mennyországban lenne. Nem győzök betelni a látvánnyal! Kísérőm nem kapkodja el a dolgot. Látszik rajta, hogy megfontolt, nagy tudású szakértője ennek a műfajnak. Hagyja, hogy gyönyörködjek. Mármint úgy, mintha az elejtés nem is lenne olyan fontos számomra. Nézegetjük, gusztálgatjuk a bikákat.

Mikor jól kigyönyörködtem magam és teljesen megnyugodtam, akkor kaptam egy választási lehetőséget két bika közül. Nekem valahogy a sötétebb színű tetszett jobban, azt választottam.

Eddig a puskával nem is törődtem. Már majdnem elfelejtettem, hogy miért is hoztam magammal. Óvatosan elővettem, célozgattam a kb. 50 méterre álló bikát, de nem állt elég jól.

Ez az állapot több percen keresztül is elhúzódott. Kísérőm láthatta rajtam, hogy nem vagyok valami kezdő, és azt mondta, hogy ha bevállalom, ellőhetem a jobb lapocka tetejét, mert akkor a lövedék ebből a szögből a szívét is fogja érni. Gondoltam ez a srác sem most kezdte. Na, de én sem! Feladat elvállalva, és a lövedék már suhan is a kitűzött cél irányába.

Nagy becsapódás hajszálpontosan a célzott helyen, és az én gyönyörű dámbikám összeesik és kileheli a lelkét. Egy darabig még nézhetem, de oda nem mehetek, mert a lövés zajára a többi dám még nagyon el se ment. Sőt már jönnek is vissza.

Kísérőm azt mondja, térjünk vissza Lajosékhoz és cseréljünk. Most ő következik. Azt a másik kiszemelt bikát meglőheti, ha addig el nem megy. Megtörténik a csere, csak én már nem idegesen, hanem fülig érő mosollyal állok a fa mellé, ahol az előbb még Lajos cidrizett. Bercinek elmesélem, hogy mi történt, és már az sem érdekelne, ha a barátom ötöt lőne.

Messziről figyeljük, hogy elöl valami nem stimmel, mert Lajosék az ülőkosarat otthagyva jobbra meg balra mozognak. Aztán visszajönnek hozzánk és közlik, hogy a másik bika lejjebb ment az erdőbe és alulról lehet megközelíteni. Ők elmennek a terepjáróval, mi pedig csendesen üljünk be az ülőkosárba. A parancsban az is állt, hogy semmi esetre sem hagyhatjuk el a helyünket. Természetesen úgy lesz, a biztonság mindenek előtt.

Amikor elfoglaljuk helyünket már újból nagy a barcogás. Egyedül az én szép bikám fekszik dermedten. Elővesszük fényképezőgépünket, és rengeteg fotót készítünk. Nem telik el fél óra sem és hatalmas lövés zajára riadunk meg. Lajos barátom ágyúja is megszólalt.

Kis idő elteltével a domboldalból szólnak, hogy mehetek a bikámhoz. Egyszerre érünk oda, és megkapom a várva várt töretet. Lajos már mosolyog. Az ő kalapján már ki van biggyesztve.

Meghatódottan gratulálunk egymásnak. Szép volt barátom. Szívből örülünk egymás sikerének. Ez az igazi vadászbarátság!

Az elejtett bikákkal még világosban érünk vissza a vadászházhoz, ahol fogadjuk a jelenlévők gratulációját. Azon a délutánon öten vadásztunk a területen és hat dámbikát ejtettünk. A bírálaton agancsaink bronzérmes minősítést kaptak. Ugyan a többi bika aranyérmes lett, de ez a mi örömünket cseppet sem csorbította.

Gyulaj és az ottani dámszarvasállomány azóta fogalom számomra. Bíztatok is mindenkit, hogy aki teheti, látogasson el oda. Biztos, hogy csodálatos élményben lesz része.

Köszönöm neked Jani barátom!