Ez egy közismert közmondás; azt fejezi ki, hogy az eredményes vadászathoz nélkülözhetetlen a kutya közreműködése. Vannak olyan vadászati módozatok, olyan helyzetek, amikor a vadászember kutya nélkül nem sokra megy. Gondoljuk csak el, hogy a vaddisznóhajtás kutyák nélkül lehet-e eredményes? Nyilvánvaló, hogy nem. De a fácánvadászat és a nyúlhajtás sem, legalább is nem annyira, mint a betanított, fegyelmezett kutyákkal. Amikor például a meglőtt fácán eltűnik és meglapul az aljnövényzetben, kutya nélkül bizony nehéz lenne megtalálni. Sokszor a meglőtt nyúl is messzire vinné a lövést, ha nem lenne kutya, amelyik visszahozza.

No és a vadkacsázásnál? A vadász nem megy be a mély vízbe a meglőtt kacsák után – legfeljebb csónakkal. És amelyik szárnyas sebzetten tovább úszik a vízen, azt is utoléri? Nem valószínű, de ha ott van a vizslája, akkor az biztosan kihozza és odateszi a lába elé.

A példák sorába tartozhat az is, hogy a lővilág határán meglőtt szalonkát az erdei avarban kutya nélkül ugyancsak keresheti a vadász, és mégsem találja. Ez gyakran csak másnap reggel sikerülhet. Vagy a sebzett vadat, amelyik akár kilométerekre is elmenekül a rálövés helyétől, csak egy jó csapázó kutya segítségével lehet felkutatni.

Ezek a példák is alátámasztják a közmondás igazságát. Gyermekkoromban nekem is volt kutyám, de sajnos a körülményeim nem engedték meg, hogy felnőttként, amikor már vadász lettem, a városi lakásban kutyát tartsak. Mivel ez nem válhatott valóra, ismerve a kutya iránti vágyamat, hát kaptam születésnapomra egy szimatoló kutyát ábrázoló bronzszobrot, s azt már nyugodtan tarthatom a lakásban. Nos, ez most az én kutyám! A vadászatokon mindig vonzódtam azokhoz a vadásztársakhoz, akik kutyások voltak. Velük szívesen vadásztam és élveztem, ahogy a kutyáik a vadászatokon dolgoztak.

Az alábbi epizódokat az így szerzett élményeimből merítem. Szeretnék megemlékezni néhány esetről, amelyekben a vadászember társaként a kutyák voltak a főszereplők. Ezt annak érzékeltetésére is szánom, hogy mire képesek a vadászebek, ha az ember a maga fegyelmezett szolgálatára és segítésére tanítja be azokat. Szeretném azt is elismeréssel illetni, hogy ezek az ebek, akár csak őseik, a vadászat ösztönös megszállottjai; szenvedélyük erősebb, ügyességük és érzékük kifinomultabb, mint az emberé.

* * *

Először egy szálkásszőrű tacskóról, Cs. Imre barátom kedvenc kutyájáról emlékezem meg, aminek Csutka volt a neve. Egy falat volt az egész kutya, hiszen simán belefért a barátom hátizsákjába. Amikor a gépjárművet hátrahagyva gyalogosan mentünk ki a terepre vadászni és nem akarta, hogy a tacskó összeszedjen mindenféle bogáncsot vagy kullancsot, akkor vagy a hóna alá kapta, vagy betette a hátizsákjába, onnan kandikált ki a kutya feje. Csutka rendkívüli tehetség volt a vadászat terén. Imre úgy jellemezte a képességeit, hogy „amit ez a kutya nem tud a vadászatban, azt egy kutyának nem kell tudni.” Igaz, kitűnően bevadászott és törzskönyvezett dinasztiából származott, valahonnan Zala megyéből; egy hivatásos vadász ebtenyésztőtől. A kutya szülei és a nagyszülei is többszörösen díjazottak voltak, a tenyésztőjük kiváló vadászebekké képezte azokat. A következőkben e kistacskó teljesítményéről szeretnék néhány történetet előadni.

Csutka a gazdájával

Egy alkalommal december elején – Nógrád község térségében – a Börzsönyben vadásztunk. Imre barátomnak rajtam kívül még két másik vendége is volt, akik az Alföldről érkeztek, számukra a vaddisznóvadászat lehetősége volt a legizgalmasabb. Szép, tiszta téli idő volt, ami hó nélkül is ideálisnak látszott a vackokban elfekvő disznók kimozgatására. Imre barátunk éppen ezért a reggelizés után egy kis riglizésre invitált meg bennünket. Erre volt kész haditerve; e szerint a két alföldi vendégét rábízta a helybeli segítőire, a kiszemelt terepszakaszokon kijelölte a lőállásukat ott, ahol a megzavart disznók menekülésére lehetett számítani. Engem pedig maga mellé vett és a Csutkával együtt, hármasban elindultunk felkutatni a napos hegyoldalban fekvő disznók vackait. A barátunk biztos volt benne, hogy ha csak egyetlen disznó is fekszik a napos oldalban, vagy bármi más vad, azt a kutya felkutatja. De minket most csak kizárólag a disznók érdekeltek. A vendégeit arra kérte, hogy nagyon vigyázzanak, nehogy a kis bozontos tacskót vadmalacnak, ne adj’ Isten süldőnek nézzék az aljnövényzetben vagy a sűrű fiatalosokban és tévedésből meglőjék!

Miután a vendégek elfoglalták lőállásaikat, mi is elindultunk, de előtte Imre eligazított bennünket. Nekem elmagyarázta, hogy melyik részét fésüljük át a lejtős hegyoldalnak és arra kért, hogy csak olyan távolságra távolodjunk el egymástól, hogy mindig lássuk egymást; közöttünk disznó lehetőleg ne menjen hátra. Csutka nevű kutyáját pedig arra utasította, hogy előttünk haladva jobbról és balról fésülje át a terepet. Az eligazítása úgy történt, hogy letérdepelt mellé, megsimogatta a kutya buksi fejét és valahogyan így szólt hozzá: „Csutka figyelj! Keresd meg a disznót! Érted? Ne menj nagyon előre, hanem jobbra-balra keresd! Jelezz a gazdinak, ha megvan a disznó!”

Azt látni kellett volna, ahogy a kutya az eligazítást fogadta. Úgy nézett a gazdira, mint az istenre. Apró szemei, a homlokán lelógó szőrzet közül kandikáltak kifelé és a vadászláztól már egész testében remegett. Halk szűköléssel jelezte, hogy érti a dolgot, és amikor meghallotta azt a szót, hogy disznó úgy elkezdett remegni, mintha lázas rohama lenne. A fegyelmezettsége mégis bámulatos volt, mert amikor az eligazítása befejeződött, a gazdája lábától addig egy lépést sem tett, amíg erre engedélyt nem kapott. Csak ült és egész testében remegve nézett fel a gazdira; le sem vette róla a szemét. Majd amikor elhangzott a parancs, hogy „Keresd!” a kutya rögtön elindult, mi pedig – egymástól néhány méter távolságra – mentünk utána.

A kutya néhány méterre előre szaladt, majd módszeresen jobbra-balra mozogva fésülte át a terepet. Néha nem is lehetett látni, hogy hol van, mert olyan kicsi volt, hogy az aljnövényzet eltakarta. Ilyenkor csak a fűszálak mozgása jelezte a hollétét. Így haladtunk óvatosan előre, néhány száz métert. Egyszer csak intett Imre, hogy álljunk meg. Hallgatózott, mert a kutya eltűnt; valószínűleg állt valahol, csak mi nem láthattuk. Majd halk neszre figyeltünk, ez jelezte, hogy a kutya jön vissza a gazdihoz. Amikor odaért, két lábra ágaskodott, mintha súgni akarna valamit. Totális izgalomban volt. Imre lehajolt hozzá és súgva kérdezte tőle, hogy „Mit találtál?”. A kutya remegett, mint a kocsonya és szűkölve jelzett valamit.

Imre engem is odaintett, és amikor közel mentem, suttogva magyarázta, hogy a Csutka biztosan fekvő disznókra talált. Mivel minket a magas aljnövényzettől nem látott, annyi esze volt, hogy nem riasztotta fel a vadat, hanem visszajött jelezni a gazdinak. El sem akartam hinni, hogy egy kutyának ennyi esze van. Képes volt legyőzni az ösztöneit és az eszére hallgatott. A gazdi megsimogatta a kutya buksiját és súgta neki, hogy „No, mutasd!” Közben kibiztosítottuk a fegyvereinket.

A tacskó óvatosan, szimatolva elindult; nem rohanva, hanem inkább lopakodva, s közben folyton vissza-visszanézett, hogy ott van-e mögötte a gazdi? Mi is olyan óvatosan lépkedtünk utána, ahogy csak tudtunk. A kutya egyre inkább lelassított, majd megállt és felemelte a bal első lábát. Nyújtott nyakkal, szimatolva, mereven nézett előre, mi pedig szinte négyzetméterenként próbáltuk áttekinteni a terepet, hogy vajon hol látunk disznót? Imre barátom a kezével mutogatni kezdett egy bizonyos pontra, ahol tőlünk alig húsz méterre egy disznó feküdt a vacokban. Majd észrevettük, hogy közelében fekszik egy másik is. A kutya pedig remegve várta, hogy történjen már végre valami. Imre jelzésekkel biztatott, hogy lőjem meg valamelyiket. Ez meg is történt és a disznó helyben maradt. A lövés hangjára még négy másik süldő ugrott ki a vacokból, de azokat az elálló vadászok elhibázták.

Csutka kutya mindaddig, amíg a lövés el nem hangzott, feszülten állt és mereven figyelt, de a lövés után mintha puskából lőtték volna ki, előre rohant. Egy pillanatra rávetette magát a meglőtt disznóra, de rögtön felismerte, hogy azzal már nincs dolga és aprókat vakkantva a futó süldők után eredt, hogy azokat a puskások felé terelje. Az ott elhangzott lövések után hamarosan visszatért, így tudni lehetett, hogy nem volt sebzés, mert nem rohant a süldők nyomában. Ez is mutatta a kutya fegyelmezettségét és a rutinját. A legtöbb kutya ilyenkor a menekülő vadak nyomába ered és a világ végéig is képes elmenni. Csutka a kimúlt disznón töltötte ki az összes mérgét. Eszeveszett módon cibálta a szőrét, ahol csak érte. Tépte, rángatta és közben hangosan morgott. A gazdi meg biztatta, hagy vezesse le a kutya a feszültségét. Különben is volt neki mit törleszteni, hiszen már sokszor került nehéz helyzetbe a disznókkal vívott küzdelemben, aminek a forradásos nyomait a testén viselte.

El voltam ragadtatva ettől a kutyától. Ilyet még sohasem láttam sem előtte sem azóta. Elképesztő volt a számomra, hogy a kutya képes volt visszaosonni a gazdihoz, hogy jelezze neki; készüljön, mert a közelben disznóra talált. Ilyenre csak a Csutka volt képes. Kérdeztem Imrétől, hogy erre miképpen lehet egy kutyát betanítani? Lakonikusan csak annyit mondott, hogy sehogy. Ilyenre ő sohasem tanította, de a kutya ezt már máskor is megtette anélkül, hogy erre oktatta volna. Szerinte ez vele született képesség. Aztán elmondott még egy-két esetet, ahogyan a vadászatban fokozatosan összecsiszolódtak.

Elmesélte például, hogy eleinte, amikor kivitte vadászni, Csutka is elment az elfutó vad után, aztán kereshette az erdőben egy jó ideig, amíg végre egymásra találtak. Végül történt egy eset, ami úgy látszik, hogy nagy lecke volt a kutyának, mert azóta csak akkor megy el a vad nyomán, ha sebzés van. De akkor minden esetben vakkantásokkal hívja fel magára a figyelmet.

Az történt egyszer a kutya szokás szerint elfutott egy megriadt szarvasünő után és ő hiába hívogatta jó ideig, Csutka nem jött vissza. Ez egy hideg téli napon, reggel úgy nyolc óra felé történt. Úgy gondolta, most megleckézteti. Nem várja tovább, egyébként is vendéggel volt és szerettek volna még más területen is vadászni. Visszament oda, ahonnan a kutya elfutott, a kabátját letette a földre, és azt otthagyta. A kutyának ugyanis az volt a szokása, hogy ha tehette – akár a vadászházban, vagy bárhol a terepen, ahol megálltak pihenni – ráfeküdt a gazdi kabátjára és azon pihent. Ha úgy ment ki a területre, hogy a kutyát a vadászházban hagyta, akkor is letette neki a kabátot a padlóra és rámutatott, hogy „Őrizd!” Így a kutya megnyugodva addig feküdt rajta, amíg ő vissza nem ment. Nyilván azt is tudta, hogy a gazdi nem hagyta el, visszajön érte. Most tehát letette a kabátot és a vendéggel mentek tovább vadászni.

Telt múlt az idő, a kutya sehol. Ők időközben bementek a vadászházba és megebédeltek. Úgy volt vele, hogy most vagy elveszíti örökre a kutyát – esetleg a kabátjával együtt –, de nagyon szigorúan meg akarta fegyelmezni Csutkát. Gondolta, hogy a vendégével még délután is vadásznak és annak végeztével majd visszamegy oda, ahol a kabátját hagyta. Vagy ott lesz a kutya vagy nem. És ott volt! A legnagyobb örömére Csutka dideregve feküdt a kabáton, őrizte azt. Amikor meglátta a gazdáját csaknem eszét vesztette örömében. Körbeugrálta és össze–visszanyalta a gazdi kezét-lábát; csakhogy itt van, csakhogy visszajött érte! Ott feküdt egész nap étlen-szomjan.

Ezután soha nem fordult elő, hogy a kis tacskó elment volna a vakvilágba egy-egy vad után. Még sebzés esetén is visszamegy, ha nem éri el a vadat – mondta Imre. Viszont ha utoléri, állóra csaholja, és várja a gazdit, hogy vele fejezhesse be az akciót. Ha pedig elfeküdt a vad és már nem él, akkor apró vakkantásokkal hangjelzést ad.

Hogy a kis kutyának milyen kitűnő érzéke volt a vadászathoz, bizonyította az is, hogy amikor Imre este felvitte a magaslesre, nyugodtan szunyókálhatott az éjszakai vadkárelhárításnál. Ugyanis ha jött valamilyen vad, illetve közeledtek a disznók, akkor a Csutka bökdösni kezdte az orrával a gazdi lábát, hogy ébredjen! Tehát nem ugatott, nem morgott, nem keltett különösebb zajt. Az ösztöneit kordában tartva az eszével dolgozott. Mindemellett kitűnő nyomkövető, csapázó kutya volt, a kihűlt nyomon is képes volt magabiztosan eligazodni.

Egy alkalommal a mi területünkön vadásztunk Imrével a Börzsöny alján. Amikor meghívtam, külön kértem, hogy a Csutkát feltétlenül hozza magával, otthon ne hagyja! Mondta, hogy örömmel, de cserében azt kérné, hogy ha lehet a „Rózsa házba”, a mi vadásztársaságunk egyik romantikus kicsi házába települjünk ki, és abban a térségben vadásszunk. Erre nem kellett engem különösebben biztatni, mert én ezt a házat kedveltem a területen legjobban és ezt tudta az Imre is. Ismerte már jól a házat, hiszen máskor is laktunk benne, amikor abban a körzetben vadásztunk. A Börzsöny alján, gyönyörű erdei környezetben volt a ház, cserépkályhával, fatüzelésű sparhelthal, petróleumlámpás világítással volt ellátva. Olyan igazi erdei lak.

A Rózsa ház

Kései vacsora után úgy határoztunk, hogy megnézzük az erdőszéleket, vannak-e kint disznók a napraforgótarlókon; ugyanis vadkárelhárítás végett vadásztunk. A fegyverlámpa használata engedélyezett volt. Csutkát bent hagytuk a vadászházban, mert az éjszakai cserkelésnél nem volt rá szükség. Imre a szokásos módon letette neki a kabátot a padlóra és a kutya máris tudta, hogy nem jön velünk. Engedelmesen ráfeküdt a vadászkabátra és őrizte azt. Mi pedig a terepjáróval megközelítettük az erdő szélét és a járművet hátrahagyva elindultunk a tervezett terepszemlére.

A hegyekkel és az erdővel határos mezőgazdasági földek vonulata dimbes-dombos volt, ezért szép lassacskán cserkeltünk egyik vonulatból a másikba. A derengő holdfénynél a látcsöveinkkel részenként pásztáztuk át a belátható terepet. Egyszer csak a barátom – miközben hosszasan távcsövezte a napraforgótarlót – halkan kérdezte tőlem, hogy a távolabbi domb élen valami nagyobb bokor van? A távcsövemet magam is odairányítottam és rögtön láttam, hogy ott bokor nem lehet. Ismertem jól azt a részt, s tudtam, hogy ott ekkora bokor soha nem volt. Mondtam a barátomnak, hogy az bizony egy jókora disznó! Néha meg is mozdult, ahogy a dombtetőn turkált.

Elhatároztuk, hogy szép lassan rámegyünk. Óvatosan, jó széllel, kétrét görnyedve sikerült lőtávolságba jutni hozzá. Innen már látszott, hogy nem tévedtünk; ott egy hatalmas disznó turkál. Súgtam Imrének, hogy lője meg! Ő szabadkézből célba vette és mielőtt lőtt volna, rálámpázott. A disznó az éles lámpafényben úgy állt, mint a szobor. Nem volt ideje elugrani, mert máris dörrent barátom fegyvere. A lövés után a disznó eltűnt a dombélről. Azt reméltük, hogy a túloldalon talán elfeküdt. Egy ideig vártunk, aztán odamentünk a rálövés helyére. A disznó nem volt sehol. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a gerincen túl, a lejtős szakaszon elviharzott. Nyilván bemenekült a lejtő alján lévő sűrű galagonyásba, amely az út mentén hosszan terült el.

Mindketten mindjárt a Csutkára gondoltunk. Milyen jó lenne, ha most itt lenne! De hamar beláttuk, hogy az éjszakai sötétségben hiába is küldenénk a disznó után; ez veszélyes lenne a kutyára nézve. Beletörődtünk, hogy meg kell várni a reggelt. Csak akkor már hideg lesz a nyom. A sebzés éjjel tizenegy óra tájban volt, a keresésre pedig másnap reggel legkorábban fél hétig nem volt lehetőség.

Nem volt mit tenni, bementünk a Rózsa-házba, aminek persze Csutka nagyon megörült. A gazdi megdicsérte, hogy okos a kutya, őrizte a kabátját. Kedvesen megsimogatta és felkészítette a másnap reggeli feladatra. Mondta neki, hogy „Meg kell keresni a nagy disznót!”. Amikor ezt a szót, hogy „disznó” a kutya meghallotta az izgalomtól remegni kezdett, és örömében, izgalmában össze-vissza ugrált. Többször szaglászta, nyalogatta a gazdi kezét, mintha azt vizsgálta volna, hogy azon érzi-e a disznó szagát? Mondta neki a barátom, hogy: „Még nem zsigereltük ki, nincs meg a disznó, majd te megkeresed!” Nekem az volt a benyomásom, hogy a kutya szóról-szóra mindent megértett.

Kora reggel, virradatkor a kutya már a gazdi takaróját huzigálta. Biztatta, hogy keljünk már fel! Ebből is látszott, a kutya tudta, hogy neki feladata van. Egész éjszaka nyugtalan volt; néha arra ébredtem, hogy jön-megy a sötét szobában. Türelmetlenül várta, hogy végre elkészüljünk, és amikor bezártuk az ajtót, örömében nagy köröket futott a terepjáró körül. Aztán a gazdi lába körül ugrált, amíg be nem ültünk a gépkocsiba.

Kikocsiztunk az UAZ-zal a helyszínre, a rálövés helyére. A kutyát a kocsiban hagyva, először mi vizsgáltuk át a helyszínt. Nem találtunk vért vagy vágott szőrt, ami a találatot jelezte volna. Egyedül a disznó elugrásának a helyét lehetett jól látni, no meg a méretes gödröket, amelyeket a disznó túrt pockok és egerek után kutatva.

No lássuk, mit tud a Csutka – mondta Imre, és ment a kutyáért a kocsihoz. A pöttöm jószág az első ülésen, a hátsó lábain állva az ablakon kémlelt kifelé és figyelte minden mozdulatunkat. Boldog volt, amikor a gazdit látta közeledni; biztosan érezte, hogy elérkezett az ő pillanata. Az ajtónyitásnál kiugrott a gépkocsiból és odafutott a rálövés helyére, ahová a gazdi mutatott. Odairányította a kutyát, ahonnan a disznó a hátsó lábaival elrugaszkodott, és annyit mondott neki: „Keresd!”

A tacskó először néhány négyzetméternyi területen, módszeresen körbeszaglászta a helyszínt. Imre folyton csak biztatta, hogy: „Keresd Csutka! Keresd a disznót!”. Miután vér nem volt – legalábbis mi nem láttunk egy cseppet sem – én arra gondoltam, hogy a kutya is elvéti a nyomot. Szimatolása közben többször visszatért a pocoklukakhoz is, de leginkább a disznó elugrásának helyét vizsgálta újra és újra. Mélyen belefúrta az orrát a disznó hátrahagyott csülöknyomába és nagyot prüszkölve, az orrát fel sem emelve, határozottan elindult a galagonyás felé. Mi pedig mentünk szaporán a nyomában.

Először még csak lassabban haladt, néha lelassított, az orrát folyton a nyomon tartotta, időnként prüszkölt egyet-kettőt majd határozottan haladt tovább. Néha visszanézett, hogy követjük-e? Egyszer aztán nekilódult – anélkül, hogy felemelte volna az orrát – és eltűnt a lejtő alján, a galagonyás bozótosban. Igyekeztünk utána mi is, ahogy csak bírtunk. Még oda sem értünk, amikor már meghallottuk a Csutka hangját; rövid vakkantásokkal jelezte, hogy megvan a disznó.

Imre értette a kutya jelzését, mert megjegyezte, hogy ha a kutya rövideket vakkant, akkor már nem él a disznó. Különben csaholna, ha élő, sebzett disznóval lenne dolga. Most jött aztán a neheze; be kellett mászni a kutya után nekünk is a galagonyásba, amelyet beljebb szederindák szőttek keresztül-kasul. Imre kúszott elől és arra kért, hogy várjam meg, amíg ő bemászik a disznó közelébe; mondván, biztos, ami biztos! Amikor a közelébe ért, azt látta, hogy a kutya haragosan cibálja a disznó szőrét. Majd visszakiáltott nekem, hogy egy ősállat fekszik előtte. Kiderült, hogy egy hatalmas testű kant lőtt; azért nézte azt először egy nagy bokornak. A disznó már valóban kimúlt, de nem sokkal azelőtt, hogy megtaláltuk, mert még meleg volt a teste.

Imre barátom nem mulasztotta el ott helyben megdicsérni a kutyát és többször megsimogatta a bozontos buksiját. Csutka hálából megnyalogatta a gazdája kezét és többször az arcát is. Végtelenül boldog volt, örült a teljesítményének. Ezt mi is nagy elismeréssel illettük. Felismertük, hogy ha nincs velünk Csutka, akkor mi ezt a disznót vérnyom nélkül valószínűleg soha meg nem találtuk volna. Azt pedig őszintén csodáltam, hogy képes volt annyi idő után a hideg nyomon szinte zsinóron követni a sebzett disznó mozgását.

Alaposan megszenvedtünk vele, amíg a kant kihúztuk a sűrű bozótosból. A zsigerelésnél kiderült, hogy a ferdén álló disznóra leadott lövés hátra csúszott, talán a mozgása miatt is. A lágyékánál ment be és elől, a jobb lapockájánál akadt meg a lövedék, a lapockacsontban. Sajnos az éjszakát átszenvedte, de a kutyának köszönhetően legalább nem veszett kárba. Aztán segítséget kellett kérni a hivatásos vadászunktól, hogy beszállítsuk a vadkamrába, de hárman is alig bírtuk feltenni a saroglyára.

Mindent egybevetve, ennek a történetnek is Csutka volt a főszereplője és nem túlzás, ha azt mondom, hogy a csúcsa. Nagyszerű, hozzáértő és fegyelmezett társa volt az embernek a vadászatban. Nélküle a mi vadásztudományunk alighanem ez esetben megfeneklett volna. Maradandó emlék a számomra annak a kutyának a teljesítménye a vadászatban.

* * *

A következő történetben egy kicsi foxi hősiességéről szeretnék megemlékezni. Disznóhajtás során négy hajtásból álló tervezett programunk volt. Az eset mindjárt az első hajtásban történt. Már a reggeli gyülekezésnél felfigyeltem a vadászatra hozott kutyák közül egy igen élénk kis foxira. Folyton a gazdája körül sürgött, forgott; sem a kutyát, sem a gazdáját nem ismertem, mert vendégként vettem részt a hajtóvadászatban. Jó pár kutyát hoztak magukkal a helyi vadászok és a hajtók. Mint később kiderült, ez a foxi az egyik helybeli vadász kutyája volt. Koránál fogva is látszott rajta, hogy nem ez lesz az első disznóhajtás, amelyen részt vesz.

Minket puskásokat előre kiszállítottak a terepre és leállítottak a kijelölt lőállásokba. Engem egy méretes bükkfához állítottak le. Mögöttem valamint jobbról-balról jól átlátható szálerdő, előttem pedig szórványosan, kisebb bokrokkal és magas fűvel fedett erdei tisztás terült el. Velem szemben, mintegy nyolcvan méter távolságra a terep teknőszerű mélyedésében egy terebélyes bokor volt és körülötte kisebb bozótok. Távoli kürthang jelezte, hogy megindult a hajtás. Próbáltam a helyzetet felmérni; az eligazítás alapján tudtam, hogy a hajtóknak tőlem jobbról kell érkezni, és majd át kell haladjanak az előttem fekvő bokros, füves terepszakaszon.

Körülöttem a szálerdő egy ideig még csendes volt. Később jobbról, a hajtóvonal felől már hallani lehetett távoli hangokat. A hajtásban egyszer csak megjelentek a kutyák. Távolról is megismertem a három kutya egyikét; a fehér-szürke foltos kis foxit. Jó pár méterre megelőzték a mögöttük haladó hajtókat, akik botjaikkal kopogtatták a fák törzseit. Közben hangos „hopp-hopp” hangjelzésekkel próbálták kimozdítani fekhelyükről az esetleg ott fekvő disznókat. A hajtásban azonban mindeddig vaddisznó nem mozdult meg.

A kutyák már kiértek a szálasból és előttem a füves, bokros területet kezdték átfésülni. Mögöttük a hajtók eléggé le voltak maradva. Egyszer csak a kutyák hirtelen elkezdtek visítva ugatni. Először csak egyik kutya hangját lehetett hallani, de gyorsan ott termett a másik kettő, vagy talán három is, és most már együtt őrülten csaholtak. A kutyák ugatása a velem szemben levő hatalmas szederindás bokor felől hallatszott. Majd látni lehetett, hogy a bozótos ide-oda himbálózik, s onnan sűrű párafelhő száll felfelé a kristálytiszta téli levegőbe. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a kutyák disznóra találtak. Egyre vagy többre? – azt hirtelen nem lehetett tudni. De hamarosan kiderült, hogy ott egy magányos kan feküdhetett, mert öldöklő küzdelem vette kezdetét a bozótosban. Visító kutyák, a disznó néha felerősödő, dühös fújása, a bozótos vihartépéshez hasonló mozgása jelezték a küzdelem hevességét.

A kutyák nyilván körbevették a disznót és megpróbálták a bozótosból kimozdítani. A hajtók között is nagy riadalom támadt; futva igyekeztek a küzdelem helyszínére, és hangosan biztatták a kutyáikat. Volt közöttük ugyan egy-két fegyveres is, de tisztes távolságra maradtak a bozótostól, hiszen a magas aljnövényzettől a nagy kavalkádból nem láthattak semmit, mint ahogy távolabbról én sem.

A hajtók egyre csak biztatták a kutyáikat, hogy: „Fogd meg! …hajtsd ki!” –– és így tovább. Hirtelen éles kutyavisítás hallatszott és azt láttam, hogy a kis tarka foxi felrepült a levegőbe. Magasabbra, mint a bokor volt. E pillanatban – a hajtók rémült kiabálása közepette – a kan kitört a bokorból és tőlem ellenkező irányba futásnak eredt. A kutyák pedig csaholva utána eredtek, köztük a foxi is! Én a bozótos takarásától nem láttam a futó disznót. A vadászok lőállásából elhangzott ugyan egy-két távoli lövés, de a kutyák csaholása jelezte, hogy tovább hajtják a kant.

A hajtók még átfésülték a bokros terepet, s aztán a vadászatvezető itt véget vetett a hajtásnak. Gyülekezni kezdtünk, de mindvégig hallottuk, hogy a kutyák valahol tőlünk távol egy helyben állóra csaholják a vadat. A vadászmester intézkedésére négy fegyveres vadász a terepjáróval a helyszínre hajtott. Izgatottan vártuk a fejleményeket.

Egy idő múlva aztán hallottuk a lövéseket; egymás után kettő lövés hangzott el, majd kissé később egy harmadik. Ettől kezdve a kutyák is elhallgattak. Biztosak voltunk abban, hogy a vadászok a disznót meglőtték, de mi lett vajon a foxival? A bozótoshoz közelebb álló hajtók látták ugyanis, hogy amikor a kutya nyüszítve visszahuppant a földre, csakhamar talpra ugrott és a futó disznó nyomában loholó társai után eredt. A helyszínen maradt vérfoltok jelezték, hogy a foxi komolyan megsérülhetett. A küzdelem hevességét mutatta, hogy a bozótos, ahol a disznó forgott és védekezett, javarészt szét volt tépve és taposva. Mindannyian kíváncsian vártuk a végeredményt, hogy vajon mit hoznak magukkal a vadászok? Különösen az érdekelt mindenkit, hogy mi történt a kicsi kutyával?

Elég sokáig vártunk, amíg végre megjöttek a vadászok a gépjárművel; a saroglyán ott volt a nagytestű kan, ígéretes agyarakkal. Amikor a vadászok kiszálltak az UAZ-ból, a kutyák is előkerültek az utastérből. Három kutya aránylag fürgén kiugrott a kocsiból, de a negyedik, a foxi bent feküdt a két ülés között és egész testében remegett. Alig lehetett ráismerni, a szőrzete csupa vér volt. Persze a többi kutya sem nézett ki jobban, mindegyik csupa véres maszat volt.

A foxit a gazdája kiemelte az autóból és letette a földre. Majd gyorsan levette a kabátját és alátette a didergő kutyának; nem törődve azzal, hogy a kutya összekeni-e, vagy sem. Akkor láttuk csak, hogy milyen sebesülése van a szerencsétlennek, no meg micsoda szerencséje. A feldühített vadkan felhasította az agyarával a kutya hasfalát, a lágyékától egészen hasközépig; de a hashártyája isteni szerencsével nem sérült meg. Azt látni kellett volna, hogy a kicsi foxi milyen engedelmesen hagyta, hogy a gazdi megvizsgálja. A kis kutya gazdája egyébként állatorvos volt, hamar előkerült a terepjáróból az orvosi táskája is, amit mindig magával visz a vadászatokra. Az egyik vadásztársát megkérte, hogy asszisztáljon neki.

A seb fertőtlenítését követően az orvos szakszerűen összevarrta a sebet. A kutya néha halkan nyüszített, de mindvégig dicséretesen tűrte a beavatkozást. Ezután következett a sebkötözés; egy tekercs gézzel szakszerűen átkötözték a kutya hasát és a derekát. Úgy nézett ki a végén a foxi, mintha egy fehér vese- és lélekmelegítőt kapott volna télire. Amikor végeztek vele, a kutya viszonylag fürgén talpra szökkent; látszott rajta, hogy már sokkal jobban van. Hálából nyalta-falta a gazdi kezét, arcát és többször körbe ugrálta. Ő pedig kedves simogatással megdicsérte, elismerve a hősiességét. Amíg a műtét tartott mi ott álltunk fölöttük és csodáltuk azt a kutyát. Azzal a sebbel képes volt a többiek után futni és végig küzdött velük a kan ellen.

A vadászok, akik végül három lövéssel terítették le a kant, elmesélték, hogy a négy kutya minden irányból, szinte „ládába” kényszerítve fogta a kant. Pörgették, forgatták, belecsimpaszkodtak; éppen ezért a kutyákat féltve csak nehezen tudták meglőni a disznót. Elmondásuk szerint a kis foxi úgy küzdött a többi kutyával együtt a disznó ellen, mintha semmi baja nem lett volna.

Aztán kiderült, hogy a többi kutyának is vannak sebei. Mindegyik meg volt vágva valahol, de nem olyan mértékben, mint a foxi. Kiderült az is, hogy a rájuk kenődött vér nem csak a sérüléseik miatt volt, hanem a meglőtt disznótól is származott. Ugyanis, amikor a lövések után a disznó végleg megadta magát, akkor a kutyák rávetették magukat, és dühükben cibálták, ahol csak érték. Így töltötték ki az összes mérgüket, s törlesztettek a sebesüléseikért.

Bátorságuk és hősiességük mindannyiunk elismerését kiváltották. Különösen a nap végén, amikor a hajtások befejeződtek, mert e kalandjuk után még végigdolgozták a hátralevő három hajtást. A foxi is a bekötött hasával! Bár a hajtások végére a korábbi hófehér kötése enyhén szólva eléggé terepszínű volt. A dicsőssége viszont annál tisztább és fényesebb volt a szemünkben. A története egészen biztosan tartósan megmarad az emlékezetemben.

Börzsönyi tájkép