Vadászat
Mindig van remény
Ismert közmondás, hogy a remény hal meg utoljára. Hallottam én is, jó néhányszor, amikor már-már kezdtem feladni a reménységemet valami iránt. A fenti mottót hallva pedig hittem is, meg nem is. Így van ez a vadászattal is, amíg kint vagyunk a vadászterületen, addig mindig van remény.
Előfordul, hogy a szeszélyes Diána istennő az utolsó pillanatban tölti meg zsebünket vadászszerencsével, amikor már csaknem elhagytuk a vadászterületet, puskánk összecsomagolva, tokba zárva a csomagtartóban pihen. Vagy éppen csak annyi történt, hogy a nap már régen felkelt, az összes vad a hűvös erdő mélyén piheni ki az éjszaka fáradalmait. A zöld kalapos siheder pedig még mindig a magaslesen pöffeszkedik.
FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!
A szerencse tündérét próbálja szóra bírni, miközben vastag izzadságcseppek gördülnek le homlokán, a tűző nyári nap hevétől. A remény már haldoklik, veszni látszik ilyenkor a hajnali izgalom – sikerül-e látni, netán lőni is? – alábbhagy jócskán. Pedig a remény még él és nem szabad feladni. Ezt egyszer én is megtanultam és azóta példaként gondolok az alábbi élményre, ha úgy érzem, kezd elhagyni Fortuna. Akkor már napok óta vadásztattunk Dániából érkezett vendégeket őzbakra. Itt megjegyzem egy rövidke pillanat erejéig, hogy manapság már bármilyen nemzetiségű vendégek számításba jöhetnek, így, ha arról van szó, hogy mi hivatásosok milyen nyelven beszélünk, bátran elmondható, mint az egyszeri emberről, hogy oroszul rosszul, csehül csahul, dánul danul.
Eme aprócska anekdota után térjünk vissza a dán vendégeinkhez. Akkor már napok óta nem volt sikeres a vadásztatás, nem lőtt egyik vendég sem bakot. Augusztus második dekádjában voltunk, az őzek üzekedésének látszólag vége volt, tehát sípolni sem volt már érdemes. A bakok – ki tudja miért – elfáradtak, csak elvétve láttunk hajnali, vagy esti les alkalmával egy-egy legelésző bakot. Az egyik nap azonban változást hozott. Még hajnali sötétség borította az erdőt, amikor kiszálltunk, a vendég és én a békebeli UAZ-ból Inkább csak sejtve, mint sem pontosan látva az utat, botorkáltunk lassan az erdőben. Akácosban ballagtunk, teljes szélcsend volt, legfeljebb néha simogatta arcunkat egy-egy kósza szellő. Az erdő széléhez érve egy tarló mellett mentünk még, vagy ötven méternyit a lesig. Még mindig csak sötét árnyékként került szemünk elé a magasles, melyet nemrégen készítettünk. A régit elbontottuk, mert már a legbátrabb bagoly sem mert megtelepedni rajta. Helyette építettük ezt az újat, melynek deszkázata megint csak bontott, hétpróbás akácdeszkából készült.
De, amikor elhelyezkedtünk a lesen, azért lehetett érezni a frissen vágott akácfa kellemes illatát, az oszlopok faragásának nyomán. A sötétség lassan, de megállíthatatlanul szürke homállyá, majd világossá változott. A két örök ellentét helyet cserélt. A derengés erősödésével, a környező tárgyak, táj, fák egyre erősödő sziluettet kaptak, majd a megszülető világosság színeket is osztott mindenkinek. Egyelőre állatokat nem láttunk, így csak a vidéket tudtuk szemrevételezni. Előttünk tarló volt, amelyet már a vadkender, vagyis a parlagfű népesített be. Távolabb, a tarló után mintegy háromszáz méternyire újabb „agácás” húzódik. Tüskési erdőnek hívják. Mögöttünk szintén akácos. A várakozás és elmélázás perceiben eszembe jutott, egy minap hallott történet a parlagfűről. Azt mondják az okosabbak, ha annak a kecskének a tejét fogyasztjuk, amelyik legelés közben sok parlagfüvet is eszik, akkor az ad egy bizonyos fokú immunitást az allergiával szemben, vagyis annak megelőzésére.
Persze nem csak egy bögrényi tejre kell gondolni. Amint ezt elképzeltem, ott a távolban, mintha kecskét láttam volna legelni, de mintegy tizedmásodpercnyi idő alatt tisztázódott bennem, hogy a látott vad – egy őz. Kapom a távcsövet, ??? … suta. Bizony ennek se szarva, se agancsa. Közben a nap már teljes egészében kibújt a horizont mögül, mintha a szemközti Tüskési erdőből emelkedett volna fel. Az imént még vörös volt, de mostanra aranysárgává változtatta színét és ontotta a forróságot, szórta a fényt. A méhek, darazsak is lustán zümmögtek körülöttünk az augusztusi kánikulában. Az egyik darázs ráadásul, miután arcunk előtt jobbra-balra ingázott a levegőben, néhány másodpercig leszállt a felső deszkára. Ezzel az ingázással, talán megfenyegetett minket, mondván; – meg ne merjünk moccanni, amíg ő itt van. Nem is hadonásztunk, helyette mozdulatlanul figyeltük ténykedését. Erős csáprágójával rágta, harapta a deszkát, amit az idő már szürkévé koptatott. Az ilyen megrágott fazúzalékból készítik a darázsfészket. Talán valamelyik másik magaslesen, amelyiken tető is van. Előszeretettel alapítanak családot az ilyen védett helyeken. Az ilyen darázskolónia aztán nem tolerálja az ember kíváncsiságát, lett légyen az vadőr, erdőt járó gyerekek, vagy magas rangú „főhajjake” vadászvendég. Ezen oknál fogva el szokták távolítani az ilyen darázsfészkeket, melynek különféle módja van. A régi, Tótokilap környéki vadászterületen apámék egy hosszú póznára kötött olajos rongyot meggyújtottak és azzal abajgatták a gorombán zümmögő famíliát. A tűz azért jó, mert pillanatok alatt megperzseli a hártyás szárnyakat és így a röpképtelen rovar már nem tud hirtelen támadni, legfeljebb csak a les padozatán mászva. Az ilyen módon harcképtelenné tett hadsereget aztán a rovarirtó pillanatok alatt elintézte. Ha viszont, csak rovarirtó szert alkalmaztak, abban az esetben egyes példányoknak még volt annyi lélekjelenléte, hogy az utolsó rohamban, mint halálvágta, képesek megtámadni. Tehát apámék a tüzes megoldást alkalmazták.
Miután elpusztították a tető alá épült darázsfészket és lakóit, meggyőződtek arról, hogy a tűz is megszűnt létezni! Mint akik jól végezték dolgukat, mentek el a helyszínről. Másnap délelőtt apám újból arra járt és amint a terepjáró gépjárművel hirtelen lendülettel kikanyarodott az erdő sarkán, majdnem kiesett az autóból rémületében. Magasles nyista! Volt, nincs! Helyette egyetlen embermagasságú, tűz égette, üszkös fekete oszlop és néhány vödör, még itt-ott füstölgő hamu. Tágra nyitott szemekkel, elkerekedett képpel szemlélte a maradványokat. Úgy látszott sikeresen leégették a darázsfészket. A hamuvá vált les helyet építettek egy újat, melyet elkereszteltek Darazsas lesnek. Ezen emlék felidézését követően kukkantsunk ki mi is az előttünk elterülő tarlóra, ahol már javában vibrál a levegő a tűző naptól, ami jócskán felhágott már az égboltra. Ma sem járunk sikerrel – gondoltam, miközben kövér izzadságcsepp csorgott végig az arcomon. Lassan készülődhetünk is, nemsokára itt lesznek értünk. Mondtam a vendégnek. Előtte azonban körülnézünk, még egyszer, utoljára. De éppen csak megszokásból, hiszen ilyen hőségben már csak mi vagyunk kint a tűző napon. Bár még csak 7-8 óra között járt az idő, máris nagy forróság lett. Alig, hogy szemem elé emeltem a távcsövet, észrevettem tőlünk balra, jó háromszáz méterre egy, az erdőből kiváltó őzet. Méghozzá bak. Elbírálni nem tudtam, de érdemesnek tartottam arra, hogy közelebbről megnézzük.
Lemásztunk a lesről és egyéb takarás nem lévén a tarló szélén lévő úton haladtunk lassan, meggörbített háttal a bak felé. Az őz annyira belemerült a legelésbe, eleinte észre sem vett. Így kisebb-nagyobb parlagfű szárakat takarás gyanánt kihasználva megközelítettük száznegyven méterre. Ekkor már észrevehető volt, hogy agancsában van valami megvastagodott rendellenesség. Ekkor vett észre minket a bak, riasztott, de nemhogy beugrott volna a biztonságot nyújtó sűrűbe, hanem még inkább eltávolodott az erdőtől húsz-harminc métert. Ezen viselkedése tapasztalatlan suhancra vallott, a fiatalok kíváncsiskodnak ilyen könnyelműen. Pedig úgy néztem, testalkata, nyaka, agancsa azt mutatta, túl van már élete delén. A vendég a célzóbotra támasztotta puskáját és miután kiadtam a tűzparancsot, rövid célzás után lőtt. A bak erre tűzben rogyott! Nagy örömmel mentünk oda, vettük birtokba a zsákmányt. Páratlan nyolcas agancs. A jobb szár agancstő sérült. Micsoda kuriózum, micsoda élmény. Viszonylag rövid, de feszült pillanatok voltak. Méghozzá az utolsó percben, amikor álmomban sem gondoltam volna, hogy sikerünk lesz, amikor a remény már-már meghalni látszott, de utolsó pillanatban megszánt minket Diána istennő és csókot lehelt homlokunkra.
(Kaposvár 2012, szeptember)
Írta: Kovács Gábor
***
A cikk teljes tartalma (szöveg és kép) a linkre mutató hiperhivatkozással, és ugyanazon cím feltüntetésével felhasználható, bárki számára előzetes engedélykérés nélkül is.
Hirdetni szeretne? Írjon nekünk: marketing@agrojager.hu
Vadászat
Szebenye-pusztán találkoztak a bélusvölgyi vadászok
Észak-Csereháton, a Bélusvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászházában szervezte meg az ide trófeamustráját, amelyen mintegy 36 gímbika trófeáját lehetett megtekinteni, illetve ekkor vehették át ünnepélyes keretek között az elejtők. Kövér János, a vadásztársaság elnöke kiemelte, hogy amellett, hogy ismét egy forró, csapadékszegény, aszályos nyár után köszöntött be a szeptemberi szarvasvadászat, egy meglehetősen eredményes bőgést zárhattak. Eredményeikre büszke, az elért sikerek mögött pedig pontos és tapasztalt, gondos vadgazdálkodást láthatott minden vendég a területen. A munka tovább folytatódik, amelybe, a vadásztársaságon túl, a térség vadgazdálkodóinak összefogása is ott rejlik – tájékoztatta az Agro Jagert Oravecz Attila.
Megnyitó. Forrás: Oravecz Attila / Agro Jager
Egy vadásztársaság életében a trófeamustra mérföldkő. Egy-egy ilyen szemlén, nemcsak a társaság, aktuális helyzetét, lehetőségeit láthatjuk, hanem a hivatásos vadász, a vadőr is mérlegre kerül. Míg a múlt héten a Drávamentén tapasztalhattuk meg, hogy a társaság kitárta a kapuit, addig most itt Észak-Csereháton tekinthetünk körbe, hogy valójában mire képes a szarvas és körülötte az ember.
A minden agancs mellé az elejtő megkapja a grandlikat is, ízlésesen csomagolva. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager
A Bélusvölgye vadásztársaság ezen a napon megmutatta és akinek kedve tartotta, kilátogathatott Szebenye-pusztára, hogy milyen gímbikák estek 2024-ben. Oravecz Attila kiemelte: örömmel fogadták, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Kormányhivatal vadászati szakigazgatásában dolgozó felügyelők elfogadták a meghívásukat, ami visszajelzés számukra, hogy a kormányhivatalban is fontos, mi történik, nemcsak itt, hanem a környező társaságok területén.
A Bélsuvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászháza. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager
A szarvas kettős életet él. Napjainkban számokban, íróasztalok felett is megjelennek, de igazán csak a terepen, egy-egy társaság, egy-egy térség egészében lehet megérteni, hogy mit jelent egy-egy populációval gazdálkodni, őrizni. Egy állományt nem lehet pár ezer hektárra beszorítani, azzal integráltan, egységesen kell gondolkodni. Ha jó is a kapcsolat, ha 20 éves barátságok kötik össze az itt dolgozó vadőröket, hivatásos vadászokat és működik az együttgondolkodás, azonban a jogszabályi előírásoknak meg kell felelni. Ez azonban akkor működik igazán jól, ha egy-egy térség lehetőségeire, szaknyelven fogalmazva, a vadeltartó képességére illesztik és nem egy egységes, országos direktívának kell megfelelni.
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Trófeák a Bélusvölgye Vadásztársaság bemutatóján. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager
Úgy gondolom, hogy ehhez időszerű lesz bevezetni egy új fogalmat is, amely a földtulajdonosok irányába mutat, miszerint mire képes, mit képes megtenni a szarvasért, a vadért a gazdaember? Szerencsés együttállás, ha vadászik, de még szerencsésebb eset, ha az agrárszektor stabil lábakon és kiszámíthatóan működik – nyugodtabb gazdasági helyzetben minden szereplő nyugodtabban reagál.
Bélusvölgye Vadásztársaság, Szebenye-puszta. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager
A gazdákkal, a földtulajdonosokkal való kommunikációban a Bélusvölgye vadásztársaság vonatkozásában kétoldalú kapcsolat rajzolódik ki, melyet mi sem példáz jobban, hogy egy terület bokros, elhagyatott részeit kitisztítva, Oravecz Attila megkereste a földtulajdonost, hogy ha lehetne és a tervezett munkában nem hátráltatná, akkor mentsék meg a régi almafákat. Személyes sikere Oravecz Attilának, de amellett, hogy régi almák maradtak meg a gyümölcsnemesítőknek, az erdőjáró embernek, de ott maradtak az öreg fák, amelyeket minden évben felkeres a vad is. Ez a terület kitakarítása után sem változott meg. Sőt!
A Bélusvölgye Vadásztársaság vendégét köszöntik a Szebenye-pusztai bemutatón. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager
Oravecz Attila kiemelte, hogy mire beköszöntött az ősz, a leseket kijavítgatták, a sózókat feltöltötték és a vadföldeket előkészítették. Ez utóbbi kapcsán sok-sok éves gyakorlat, hogy a vadföldekbe őszi árpát vetnek, amit nem takarítanak be, hanem lábon hagynak. Azon úgy bagózik a szarvas, a vaddisznó és minden vadja az erdőnek, ahogyan csak szeretné, mikor már tejesen érik. Mikor aztán odakerül a sor, hogy aratni kellene, sem vágják le. Aki ismeri az árpát, tudhatja, hogy érés után csakhamar összetörik, összeborul. Nyár közepén aztán nehéz tárcsával leforgatják, bekeverik azokat a szemeket, amit a vad elhagy, ami kipergett. Vetésre, több, mint elég. Az első augusztusi esők hatására aztán kicsírázik és őszre nemcsak bokáig érő, hanem már szárba szökkent árpa várja a szarvasokat, de jó legelője minden vadnak.
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
A szarvas az elmúlt években jobban helyben maradt az Észak-Cserehátban – folytatja Oravecz Attila és a kollégákkal, vadőr barátokkal egyre kevesebbszer állunk meg egy-egy trófea előtt: Na, ezt láttam én is! Sokat beszélgettünk erről – teszi hozzá, de arra jutottunk, hogy a tarvadnak kedvezve, az sem mozdul ki messzire s a rudlikat a bikák sem keresik. Ilyen megfigyeléseket szűrtünk le, amelyet érdemes lenne itt is tudományos eredményekkel igazolni, mert tapasztalataink erre mutatnak.
Ravatalon a Bélusvölgye Vadásztársaság 36. gímbikája a társaság Szebenye-pusztai trófeamustráján. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager
A 2024-es bőgés nagyon jól indult és sem a meleg, sem a száraz idő nem vetette vissza a bikákat – meg is szólaltak! Szeptember 2-án terítékre került az első gímbikánk és azután sorban szólt a vadászkürt a szarvasok felett. Az összes kolléga is dolgozott a szomszédban, néha-néha tudtunk beszélni, s ha már nem hallottunk egymásról, akkor fogtuk a telefont és összecsörögtünk. Persze az utánkeresések megadták a közös hangot, mert mi is, a szomszédok is át-átmentünk a szomszéd területére. Akkor már hívtuk is a kollégát, hogy szükségünk van a segítségükre, mert nagyon úgy tűnik, hogy „vendégvadászatra” érkezünk. Ez megszokott, mindennapos – együttműködés nélkül nem tudnánk ilyen eredményeket elérni.
Pontos, precízen tervezett vadgazdálkodás az alapja a szarvasgzdálkodásnak. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager
Sokan kérdezik, hogy a bőgőhelyeket, hogyan gondozzuk? Mi azt látjuk, hogy az a legjobb, ha az ősi beállóhelyekre mi egyáltalán nem megyünk be – semmilyen eszközzel. Azt a birodalmat meghagyjuk a szarvasnak. Ha azt választotta, akkor mi tiszteletben tartjuk s ha a királynak megfelel, akkor mi nem akarjuk, hogy jobb legyen. Viszont körülötte, azért kedveskedünk neki. Aztán meg: mindig örülünk, ha augusztusban újra és ugyanott megszólalnak a bikák, hiszen jelzés, hogy valamit csak „eltaláltunk” idén is…
Trófeák díszítették a Bélusvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászházát. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager
A trófeamustra idei legjobb gímbikáját 12 évesre bírálták és 9,37 kilogrammot nyomott. Remélem nem gondolja senki, hogy nagyképűség a társaságunk részéről, de ez a bika „csak” egy mellékbikája volt egy csapatbikának, „akit” lehetőségeink miatt nem hoztunk terítékre. Talán ilyet még a társaság soha nem tett, de meghagytuk. Elnök úrral sikerült egyeztetni és megmaradt nekünk jövőre, megmaradt a teheneknek. Mondhatom, lehet, hogy a valaha lőtt legjobb gímbikánk lesz. Keveset láttuk, de annál többet hallottuk. Úgy gondoltam, ha ez a bika maradhatna még egy évet, akkor olyan erős genetikával fordulhatunk rá a következő évtizedre, ami meghatározó lehet a gazdálkodásunkban.
Vendégek a Bélusvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászházában. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager
Hogy találkozunk-e ezzel a bikával? Hogy jövőre ide fog-e beállni? Senki sem tudja. Egy viszont biztos: jó pár csatát megnyert ezen az őszön és láttuk, ahogy terelgeti a teheneit. Kell egy ilyen új dolog és nem szeretnénk ezekből az elképzeléseinkből engedni. Újat, változást szeretnénk s legyen ennek a szarvasnak az erdő az otthona, legyen még a mienk. Neveljen az erdő, neveljen az Észak-Cserehát még szarvast: sokkal jobbat! Mi, amit tudunk, megadjuk a szarvasnak. Sokkal többet már nem tehetünk hozzá, maradt hát az önmérséklet.
Díszvendégek Szebenye-pusztán: Hrabovszki János, az OMVK Békés Vármegyei Területi Szervezetének elnöke és kedves felesége. Fotó: Oravecz Attila / Agro Jager
vendégekkel, tagtársakkal, a kollégákkal jól telt a Szebenye-pusztai napunk. Szükségünk is volt erre, mert a nap, nap utáni vadászatok elfárasztottak mindannyiunkat. Korai kelések, késői fekvések és napközben a rengeteg munka, nemcsak a vadászházban, hanem területen is. Trófeakikészítések, út a kormányhivatalba, a kamarához. Krotália igénylések, dokumentációk, papírmunka, megannyi feladat, amit nem görgethetünk napról napra, azt el kell végeznünk minden nap. S arról még nem is beszéltem, hogy a tacskókopóinkkal is foglalkozni kell, mert hát a napi tréning mindenkinek kell, embernek, állatnak egyaránt.
Oravecz Attila, a Bélusvölgye Vadásztársaság hviatásos vadásza, vadőre a 2024-ben megrendezett Szebenye-pusztai trófeabemutatón. Fotó: Bélusvölgye Vadásztársaság
Panaszra egyáltalán nincs okunk, itt, a Bélusvölgye vadásztársaság területén, feladat viszont bőven terem. Hozzá kell tenni, hogy az érmes arányunk 40%-os, az érmes bikák átlagsúlya 7 kilogrammot ért el. A korosítás és a minőségi szelekció felé mozdultunk el és a fiatal, már láthatóan gyenge adottságú szarvast is vadásztuk a bőgésben – új vonulat, de nem engedtük el, ha találkoztunk. Meglátjuk, milyen eredmények jönnek, ami persze egy, két év alatt biztosan nem fog látszódni, mint ahogy az az eredmény sem, hogy a trófeamustrán annyi gyerek játszott a Szebenye-pusztán, hogy sokszor keresni kellett, kinek, merre van a sráca. S ha meg is mosolyogtuk a gyerekricsajt, azért tudni kell, hogy belőlük lesznek a következő generáció hajtói és apukájuk, a nagyapjuk, a nagybácsijuk mellett válnak olyan vadásszá, akik mellett majd mi is leállunk egy-egy standra vagy beülünk melléjük majd az autóba, mikor megállnak a házunk előtt, hogy gyerünk ki a hegyre, oda, ahová régen mi vittük őket – mesélt Oravecz Attila az Agro Jagernek a Bélusvölgye Vadásztársaság Szebenye-pusztai vadászházában…
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
Fényképezte: Oravecz Attila és Szabó Róbert
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Célkeresztben az orvvadászat
A Rendőrmúzeum 2024-ben egy vadászat, orvvadászat témájú roll-up kiállítást szervezett
A Készenléti Rendőrség Rendőrmúzeumának kiállítása is része volt az október 26-án, Vásárosnaményban megrendezett Vadásznap és Trófeamustra rendezvénynek.
Fotó: Rendőrség
A Rendőrmúzeum 2024-ben egy vadászat, orvvadászat témájú roll-up kiállítást szervezett, melynek célja, a természet iránt érdeklődők részére betekintést nyújtani a vadászat világába, illetve különböző bűnügyek ismertetésével felhívni a figyelmet az orvvadászat jogellenességére és a vadászat veszélyeire. A kiállítás 2024 szeptemberében az Európai Unió vadászati főigazgatóinak informális ülése keretében debütált, melynek a Vásárosnaményban megtekinthető Hunor Vadászati és Természeti kiállítás adott otthont.
Ha karácsonyi ajándékot keresel, akkor itt az Agro Jager Shopja! Kattints a képre!
A kiállítás 2024. október 26-án, a megyei Vadásznap és Trófeamustra rendezvény keretében nyílt meg a nagyközönség előtt. Ezen a napon az érdeklődők a múzeum könyvtárának vadászati tematikájú könyveibe is belelapozhattak, továbbá a vitrinekben – orvvadász bűncselekmények elkövetésénél használt, a rendőrség által lefoglalt – házi készítésű, átalakított fegyvereket is megtekinthették. Látható volt egy olyan különleges szarvasagancs is, amibe szinte „belenőtt” egy dróthuzal, ezzel jól szemléltetve a hurkolás pusztítását.
Fotó: Rendőrség
A tárlatot a Rendőrmúzeum vezetője, Kékiné Rozsnyai Éva nyitotta meg, aki hangsúlyozta, hogy egy új típusú kiállítás megvalósítása volt a cél, amely a vadászati szakma és a vadászok számára is hasznos információkat nyújt, ugyanakkor a laikus látogatóknak is érdekes lehet. Emellett rávilágít arra, hogy a vadászat messze túlmutat a trófea megszerzésén, hiszen a törvények által szabályozott, fenntartható vadászat szerves része a vadgazdálkodásnak és a vadvédelemnek.
Fotó: Rendőrség
A vadászatra jogosult szervezetek – zömében vadásztársaságok – által végzett és az állami szervek által felügyelt vadászat segít megőrizni a fauna természeti egyensúlyát és biológiai sokféleségét, megelőzve egyes fajok túlszaporodását, vagy más fajok eltűnését. A délután folyamán a vadásznaphoz kötődően több nyilvános kerekasztal beszélgetésre is sor került, amelyen többek között a vadászati bűncselekményekről is szó esett.
Kreitz Zsuzsanna r. alezredes asszony a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda Műveleti Szolgálat Bűnügyi Technikai Főosztály vezetője gyakorlati tapasztalatokkal látta el a hallgatóságot, az áldozattá vagy elkövetővé válás megelőzése érdekében.
Forrás: Rendőrség
Vadászat
Továbbképzést tartottak vármegyénk szakembereinek
A Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeumban került sor a Heves vármegye hivatásos vadászai kötelező éves továbbképzésére.
2024. október 28-án Hatvanban a Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeumban került sor a Heves vármegye hivatásos vadászai kötelező éves továbbképzésére.
Fotó: OMVK
Szűcs Iván hivatásos vadász alelnök köszöntőjét követően Kovács István János tirkár ismertette a napi programot. Elsőként Dr. Kovács Imre a 310. Mátra-alja-Dél-hevesi Vadgazdálkodási Tájegység tájegységi fővadásza tartott előadást A vadkár térítési eljárás szabályai és gyakorlata címmel.
Ha karácsonyi ajándékot keresel, akkor itt az Agro Jager Shopja! Kattints a képre!
Őt követte a Magyar Madártani Egyesülettől Deák Gábor, aki az új Kerecsen Life programot mutatta be, és ismertette a már lezárult Helikon Life program eredményeit. A harmadik előadásban a Kite Zrt. képviselője, Nagy Gábor mutatta be a Mavic 3 Thermal hőkamerás drónt és ismertette a használati lehetőségei a vadgazdálkodásban.
Fotó: OMVK
Az előadásokat követően Lakatos Anna igazgatóhelyettes és Kőmíves-Rab Barbara tárlatvezető kalauzolta körbe a hivatásos vadászokat a múzeumban. A program egy közös ebéddel zárult a hatvani Svéd Korona Étteremben.
Fotó: OMVK
Forrás: Kovács István János s.k. titkár – OMVK
Kapitális csukát akasztottak
Világpiaci kitekintés: gabonapiaci előrejelzés 2024 október
Meddig emelkedik még a banán ára?
Műanyag helyett hagymahéj?
Szebenye-pusztán találkoztak a bélusvölgyi vadászok
Célkeresztben az orvvadászat
Sopronban beváltak a terepmotorok
A reformáció napján: Visszatért a Tisza-család Gesztre – GALÉRIA
Magyarországon először fogtak tamariszkusz poszátát
Megjelentek a referenciaárak a 2024. évi kárenyhítő juttatáshoz
Visszanéző (2020): Életbikám története
Az ormánsági szarvas nyomában: trófeabemutató a Drávamentén – GALÉRIA
Beteljesült álom!
Fegyvertartás – ismét kedvező jogszabályváltozások
A pusztavacsi öreg harcos
A reformáció napján: Visszatért a Tisza-család Gesztre – GALÉRIA
A diplomaosztós kos
Életbika
Bárhol, bármikor kifuthat eléd!
