Hubert
MESE: 9. rész – Vidrák a Begécsi-halastavakon
A december csendesen érkezett és egyik napról a másikra a tél úgy kopogtatott be, hogy csak arra lettünk figyelmesek, a határban dér lepte el a réteket és megbőröztek a vizek is. Gyenge hártyát húztak a keréknyomokban a tócsák és a réten lépten nyomon lilatönkű pereszkét talált az, aki tudta, hogy mit keres. Egyik, másiknak még jeges volt a teteje mikor felszedték. A nyári ludak hangjához a lilikek csatlakoztak és daruszótól volt hangos az ég is. Beköszöntött a tél és a fagyok lesöpörték a leveleket a fákról. Makacsul csak a tölgyek nem adták oda a lombjukat, mert kell az a fácánnak is – mondták a kemény északi szeleknek. Mi vagyunk itthon, nem adjuk, ami a miénk…
A kastélyban, az udvar felőli kéményen füst szállt fel és Arthur bácsi meg-megjelent az udvaron, hogy Malvinkának kellő mennyiségű tüzelőt hordjon be. Csinálta is, viselte is, amit aznap meg kellett oldania, mert Malvinka nem volt éppen jó kedvében. Sok volt a feladata otthon is és a faluban is. Ráadásul még kicsit beteges is volt s hogy Arthur bácsi olvasgatni akart! Miközben közelgett a karácsony, annyi minden dolog volt, hogy Arthur bácsi ki is billentette a béketűréséből. Arthur ugyanis földi dolgokkal nem sokat törődött. Tőle, sok minden ráért volna s persze nemcsak a vadászat, hanem az olvasás, a naplóírás jelentette a mindent. Imádott olvasni és bizony ki kell mondani, hogy Arthur ezt olyan művészi szintre emelte, hogy abból csak Malvinka tudta kimozdítani. Persze Malvinka is szeretett olvasni és bújta is a régi, no meg a legújabb szakirodalmat, de egyszer csak nem bírta tovább és kifakadt:
- Arthur! Most már ami sok, az sok! Mit gondolsz, hogy én nem szeretnék ott olvasgatni? Meg írogatni? Azt gondolod, hogy én nem tudnék egész nap a könyveim között keresgélni, bogarászni?
Arthur tudta, jobb, ha nem is szól, mert annak beláthatatlan következményei lennének – számára. Így szó nélkül elindult, hogy valamit csináljon. Még az utolsó mondatok a fejében voltak, amit régi naplójában olvasott: „Azon a délután egy öreg vidra és két kölyke játszott, lent Begécs-pusztán Ugra felé a tavak oldalában…”!
- Arthur! Az unokaöcséd, Hubert hamarosan érkezik és ha a Luca-napi pogácsa, ha megfázik, mert te nyitva hagyod az ajtót, nem állok jót magamért!
- Jó, jó megyek már…
Arthur nagy nehezen bekötötte a derekán a bekecset és megigazította a csizmaszárát is. Aztán nagyot sóhajtott.
Előtte az udvar csendes volt. Annyi szél nem volt, ami a füstöt elcsapta volna és az a nagy kéményből olyan nyílegyenesen szállt fel, hogy szinte nem lehetett látni a tetejét. Mintha madzagon húzták volna fel. Az égszínkék ég, az udvaron álló tiszafa sötétzöld tűi, a fal tövében, ahová nem sütött be a nap, a deres gyep, olyan színkavalkáddal fogadta Arthurt, hogy mindent megbocsátott Malvinkának. Egyszerűen mindent és nem tudott rá haragudni, pedig milyen jó volt bent olvasni a kandalló előtt és lapozgatni a régi naplót. Milyen évet is írtunk? 1962 vagy 1963 törte a fejét!
Azon a télen rettentő nagy hideg jött. Olyan felleg érkezett, hogy aki látta, aki akkor élt, sose felejti el. A nagy havak mindig nagy fellegekkel jönnek és azt bizony, aki látja, megismeri. Fent a Pádison mindennaposak az ilyen téli viharok, de itt lent a Körösök-völgyében azért nem gyakori.
A kastély lakói akkora már eltűntek. Még várták őket vissza, de ami érték volt a kastélyban, annak az egy részét elvitték. Elhordták a gyönyörű intarziás bútorokat, a festményeket a falakról s nem volt más, csak a pusztuló kastély. Mikor a család úgy döntött, hogy nem várják be a frontot, akkor fent a vadászszobában kinyílt egy kicsi ajtó és bizony Arthur jelent meg. A gróffal igen jóban volt. Barátok voltak. A hírek nem voltak bíztatók, közelgett a front – mindenki tudta. Jobban tette mindenki, ha nyugatnak indult. Háború volt és aki tehette menekült, csak hát mit vigyenek és mi maradjon?
Arról, hogy az öreg gróf és Arthur mit beszélt, ma se tud senki. Ha Malvinka tudja is, hogy találkoztak azon az estén, azt mégsem tudja, hogy pontosan mit beszéltek és merre mentek azzal a rettenetes nagy ládával, amit egyik végén a gróf, míg a másik végén a láda alatt állva Arthur bácsi vitt. Rettentő erős volt Arthur, no nem mintha most gyenge lenne, de akkor Arthur ereje teljében lévő manó volt. A Pádison, fent az Erdélyi-hegységben volt ideje megerősödni, hiszen erdészként borzasztó nagy fákat közelítettek ki…
Azon az éjszakán valamit elrejtettek, amit sejtett Malvinka is, de fogalma sem volt, hogy mit. Futkostak az emberek. Arthur sohasem felejti el azt a napot amikor az autó kifordult a kapun, utoljára. Ott, ni jobb oldalt – pillantott arra. Éppen itt, itt szálltak be a kocsiba és néztek össze…mennyi érték maradt itt és mennyi álmatlan éjszaka, zajongás volt azután. Volt, aki hitt benne, hogy visszajönnek és voltak olyanok, akik meg másképpen gondolkodtak. Aztán jöttek a katonák. Mennyi felfordulás, dübögés, félelem volt itt, aztán nem volt miért bemenni senkinek. Ha jöttek is emberek, csak azért jöttek, hogy megnézzék, hol lakott a gróf? Hol laktak azok az emberek, hol lakott az a család, amely két miniszterelnököt is adott, innen a Kis-Sárrétből, vagy ahogy akkor hívták, a Rétközből…
Hjaj, csak azok a szép puskák, meg a kések meglennének most is…sóhajtozott Arthur, de mindent nem lehetett megmenteni. Mindent nem. Ahogy ballagott keresztül az udvaron lassan kitárult előtte a nagy udvar és fölé magasodott a régi kastély.
Amikor jött az a nagy idő, akkor még várták haza a grófot, de sajnos nem jött, ahogyan ma sincs itt. Néha, megmegfordul valaki, meg össze-össze is gyűlnek egy-egy éves találkozón az emberek s talán, talán vannak olyanok is, akik a régi családtagokra hasonlítanak. Arthurék persze őrzik a titkot és Malvinkával együtt arra várnak, hogy mikor jön el az idő, amikor fény derülhet arra a titkos ládára. A kincsre!
Sok idő eltelt és ahogy egyre jobban csendesedett el a kastély, egyre távolabb is került tőlük és lassan emlékké szelídült a titok. Már nem foglalkoztak vele minden nap és már, már ők is elfeledték. Arthur a vadászatnak, az erdészetnek és a madármegfigyelésnek szentelte az idejét, miközben Malvinka a környező falvakban gyógyította gyerekeket.
Haj, az az 1962-es tél, vágott bele egy karika fába Arthur és ahogy, belecsapott a fejszével megtámaszkodott kicsit rajta, mert a tölgyfa nem hasadt el az első ütésre….
Három napon keresztül esett a hó! Három napon keresztül – ismételte meg magában és megfordította a fejszét s a tuskóra annak a fokával ütött, amire a fejszébe ragadt fa végül engedelmeskedett és széjjelpukkant.
Arthur elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy Malvinka akkor, azon a nagy télen is, éppen így fát kért a konyhába s mikor feldarabolt annyit, hogy akár két napra is elegendő lett volna, akkor a sebtében kikészített puskájáért visszanyúlt és úgy kereket oldott Malvinkától, hogy a nyári tarlón nem szalad úgy a vereshasú nyúl!
A Begécsi-puszta felé fordult és egy darabig a dűlő úton haladt, mikor egyszer csak letért az útról és a kanálisnak vette az irányt. Úgy tűnt, hogy kerül, de az erdő mellett a dűlőút visszafordult és onnan „S” alakban folytatódott. Mivel erre rövidebb és volt a kanálison „átalvetve” egy fa, mellette két karón egy viszonylag jó korlát, arra vette az irányt. Egy-két jómadár, a faluból még használta a „betyárhidat”, de ők se találkoztak egymással. Csak a kitaposott fű árulta el, hogy valakik jártak lent a tavaknál. Annyira vigyáztak a hídra, hogy mindig máshonnan jöttek és másfelé mentek tovább, hogy messziről ne tűnjön fel senkinek. Kökények vették körbe, erről is, arról is, szóval rálátás nem volt oda, csak az vehette észre, aki bebújt a bokrok közé. Érthető, hogy arra meg nem járt senki. Mit is keresett volna arra, mondjuk például a tiszteletes úr?! Mosolygott magában Arthur, mert arra gondolt, hogy milyen vicces jelenet lett volna, ha éppen ott látta volna meg és nem a templomban, a szószéken. Persze erről szó sem lehetett, csak Arthur megint viccelődött, amiért hej, de sokat korholta Malvinka! Legalább a tiszteletes úrral ne viccelnél, Arthur! De az is éppen olyan csavaros észjárású, okos ember volt, mint a férje, Arthur! Meg is látszik, hogy annyit szoktatok beszélgetni! – tette mindig hozzá Malvinka!
Szóval azon a télen szökésben volt Arthur és úgy döntött, hogy kilátogat a puszta tó felőli végére. Volt ott egy nyúlgát, ami igen közel volt az akkoriban épült tavakhoz, amelyeket inkább a belvizek összegyűjtésére használtak, majd később lettek azok halastavak. Persze egyik pillanatról a másikra olyan vízi világ született, az egyébként mindig vízjárta, zsombékos területen, hogy párját ritkította és ma is igen forgalmas téli vonuló, telelőhely!
A Begécsi-tavakkal és a szomszédos falu tavaival együtt, volt idő, hogy közel 2000 hektár víztükör feszült. Persze ennek egy része ma már gyepes, elbokrosodott, befásodott. Tönkrementek a szárazon tarott medrek. Sok tavat már csak drága pénzen lehetne újra beállítani. Végül is csak elhatározás kérdése, mert víz annyi van, amennyi kell vagy több is. Alig félóra járásra volt a csücsök és egy szánkó vágta megtaposott nyomon Arthur akkor könnyedén elérte.
Tudta, hogy vidrák vertek tanyát s úgy tervezte, hogy egyet csak lő magának, mert a régi sapkája helyett igen jó volna, hiszen az sohasem ázott át. Akkoriban még lehetett vadászni a vidrát, persze ma már, ahogy egyre kevesebb és kevesebb a víz, hogy az ember mindent lecsapolt s most már onnan is leengedi a vizet, ahol eddig megtartotta, a vízi világ utolsó maradványa is eltűnik. Vele együtt a vidrák is továbbálltak és ma már vörös listás, fokozottan védett állatok!
A nagy hó, a partoldal és a tó közelsége ideális volt, hogy a nem mindig a vízben úszó vidrákat meglesse. A járatot ismerte, tudta, a nyomokból is, hogy vidrák lehetnek ott, de arra nem számított, hogy egy öreg nőstény a két kölykével játszik. Na, a fene enné meg, ezeket sem fogom megpuskázni. Aztán letelepedve egy távcsövön nézte, hogy játszik a három vidra. Van az úgy, hogy nem lő a vadász és ez most pontosan az a pillanat volt. Ámbátor igen nagy az a nőstény, talán még érmes is lehetne, de nem…amit egyszer Arthur elhatározott, abból áztatott kötéllel se lehetett volna kiverni. Olyan volt, mint a bivaly, ami, ha vízbe akart menni, akkor vízbe is ment és szekerestül, mindenestül bele is húzta a kocsist. Látott ilyet éppen eleget Arthur bácsi és ahogy erre gondolt, lehajolt egy következő karika fáért.
Hajaj, sóhajtott, azok a régi szép idők! Akkor még Malvinka sem volt ennyire házsártos. Ámbátor, emelte fel a szemöldökét, de eközben úgy megijedt, hogy mondta-e, vagy csak gondolta?! Nem volt éppen ijedős fajta, de egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Malvinka áll mellette kötényesen, kezében a kisült pogácsával, hátul a fásszínnél…
- Hoztam neked a frissen sült Luca-napi pogácsából! – mondta kedvesen és mosolygósan!
Arthur szeme kikerekedett, amit Malvinka a csupa piros pogácsának tudott be, de Arthur inkább arra gondolt, hogy de jó, hogy mégiscsak inkább gondolta, mint mondta a véleményét. Megölelgette hát Malvinkát, hogy most meg az pirult bele!
Aztán levett egyet és takarosan a kezében ketté törte. Nagyon félt, hogy ráharap egy érmére. Tartott tőle, hogy kitöri fogát, de másrészt örült is volna neki, ha ő veheti ki elsőként, mert akkor jövőre szerencséje lesz.
A kis tálat aztán odaadta Malvinka és Arthur a farakásra letette.
- Hasogatok még!
S ezt Malvinka egyáltalán nem bánta. Azért, hogy ne menjen be üres kézzel felnyalábolt néhány hasábot, aztán, mint annak idején, amikor egyetemista volt, elköszönt Arthurtól. Zavarban volt, mert Arthur nagyon jóképű manó volt most is és a nagy hideg ellenére már az ingujja feltűrve, a bekecsét levetve, zöld, barna kockás inge igen jól állt neki és erdőmérnök létére úgy forgatta a fejszét, hogy az párját ritkította.
Malvinka és Arthur egyáltalán nem vetették meg a munkát és nagyon sokat dolgoztak a kastély körül. Sokan ismerték őket s annak ellenére, hogy Malvinka városi kislány volt, „polgári” szokta ugratni Arthur, olyan dolgokat is megcsinált, amit manapság már falun se sokan csinálnak meg. Megtanulta a régi geszti asszonyoktól, hogyan kell a disznóvágáson dolgozni, hogyan kell a különféle munkákat elvégezni, hiszen akkoriban még nem lehetett kapni műbelet és mindent az asszonyoknak kellett megcsinálni. Hentes nem volt és a családok, ha tudtak hizlalni disznót, annak minden porcikáját feldolgozták. Na, egy szóval igen ügyes felesége volt Arthurnak, aki persze szinte mindenhez értett. Különösen Malvinkát kritizálni. Na ahhoz Malvinka szerint is nagyon értett! Ezen aztán jó mosolygott, de csak hamar felvágott annyi fát, hogy ha nem is jön ki egy hétig, vagy Huberttel kimennek vadászni, Malvinkának akkor is marad itthon fája.
Jó ölnyifával indult vissza és arra gondolt, hogy fordulni kellene még egyet, amikor Hubert ábrázatára lett figyelmes! Na annak sem kellett kétszer mondani s akkor látja, hogy egy igen jó rókát hoz magával a kölyök!
- A térded kalácsát Hubert! Hol lőtted az a rókát?!
- Hol lőttem volna? Jövetben, lent Begécs-pusztán, ott a tó sarkánál! És képzeld, vidrákat is láttam!
- Vidrákat? – kérdezett vissza Arthur, de csak elnevette!
- Azt… – felelte Hubert, de fogalma sem volt, mit ugratja Arthur!
- Na, fogj meg te is egy öl fát, aztán menjünk. Malvinka nénéd már nagyon vár. A születésnapodra Luca-napi pogácsát sütött.
- Tényleg?
- Tényleg és képzeld! Épp az imént találtam meg a vadásznaplómban, hogy már 60 éve is lakott ott egy vidra család, de most az a róka érdekel a legjobban! Siessünk!
Hubert a balkezét vízszintesre leengedte és elkezdte rakni a fát, addig, míg az állát el nem érte. Alig bírt felállni, olyan nehéz volt és ezt látta Arthur is. Tudta, ha fel tud állni, akkor be is tudja majd hozni, de előre sietett, hogy kinyissa az ajtót, mert Hubertnak már éppen-éppen de reszketett a keze! A rókát az övéről egy mozdulattal lecsatolta és már fordult is be a konyhába!
Malvinka meglepetésében összecsapta a kezét, de hogy Hubert le tudja tenni a fát, a sparhelt melletti ládát villámgyorsan kihúzta és már borította is bele a hasábokat. Mögötte érkezett Arthur is!
- Malvin, holnapig lesz fád idebent. Süthetsz, főzhetsz, tüzelhetsz!
Malvinka tudta, ha ő már Malvin lesz, akkor megette a fene a munkát, mert „ezek” bizonyosan valami mást eszeltek ki, de végül úgy volt vele, hogy már délután van és legalább nem lábatlankodnak itt a konyhában!
Nem is kellett sok nekik, már kint voltak az udvaron. Igen hideg volt és a régi regula szerint felkötötték a rókát, hogy csak három nap után nyúzzák meg. Sose lehet tudni Hubert, – mondta Arthur! Fent, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében most megint lőttek egy veszett rókát. Jobb az óvatosság!
A vadászruhájukat levették, kezet mostak és csakhamar tényleg bent voltak a kandalló előtt. Arthur naplója pontosan ott volt nyitva, ahol délelőtt letette és mutatja is Hubertnek, aki a gyöngybetűkkel írt naplót pillanatok alatt végigfutotta. Sokat nem írt Arthur, de a legfontosabb momentumokat igen: miszerint tényleg ott Begécs-pusztán a tó sarkánál vidrákat látott a hóban. Régen volt ott valami település is. Beszélik az öreg halászok, hogy a partoldalban azok a régi kövek akkor kerültek elő, amikor a dózerokkal alakították ki a partoldalt…
Ekkor vágott közbe Hubert, hogy pont ott, ahol azok a furcsa kövek vannak a tópart szélében ott lőtte a rókát és Arthur megsem tudott szólalni, de nem is akarta megszakítani Hubertet. Peszere-pusztáról jött, keresztül a tavakon és a 222REM golyós puskáját hozta, amikor a távolban mozgásra lett figyelmes. Rögtön lehúzódott és a távcsövén keresztül egy rókát pillantott meg, amelyik a partszélben egy vidrával küzdött. Egy pillanat alatt levettem a vállamról a fegyvert és tudod, úgy félig térdelve, guggolva, a lábamon megtámasztva célba vettem. Nagyon harcoltak, de úgy gondoltam, hogy van egy olyan pillanat, amikor megáll a róka és akkor elsütöm a fegyvert. A kicsiket próbálta elkapni, de az anyjuk támadta a rókát. Nem tudom, mit kerestek a partoldalba, de a róka meglepte őket. Tudod Arthur ott, ahol kövek vannak. Kicsit messzillettem a távolságot, ezért fölétartottam és a gyorsítóval csak meg kellett érintenem a ravaszt! Fel is bukott. A nagy vidra nem is foglalkozott vele és hátra hagyta…Mire odaértem már csak a róka volt ott.
Hubert és Arthur bizonyára sokáig beszéltek volna a vidrákról, amelyek valahogy bevették magukat a tó hátsó felébe, ott, ahol azok a furcsa kövek vannak a partoldalban, de mégiscsak Hubert születésnapja volt és több, mint illett segíteni Malvinkának, akit még az előbb Arthur le is Malvinozott. Na, ezért még lehet, hogy kapni fogok! – gondolta Arthur.
De Malvinka szintén nem volt haragtartó és egyébként is karácsony előtt jártunk. A kastély is csendes volt, de hogy egyre csak hosszabbodnak az éjszakák a téli éjszakáknak különös hangulata telepedett mindannyiukra. Még búzát kellett behozni, mert az ilyenkor szoktak ültetni, hogy a karácsonyi asztalon alatt már szép zöld, Luca búza legyen. Arthur bácsi minden évben elhatározza, hogy Luca széket is farag, de mindig mondogatja, hogy attól tart, hogy az éjféli misén meglátná Malvinkát boszorkány képében! A hagyomány szerint a pont karácsonyestére elkészülő székre állva, megláthatják a boszorkányokat. Erre persze Malvinka mindig kicsit megsértődik, de legalább jó indok lesz majd a békülésre is! Meg egyébként se veszi komolyan Arthurt.
Hubert már megszokta, hogy ő születésnapjára mindig pogácsát kap és nem tortát. Csak melyikben lehet a pénz? Nézte Hubert a nagy tál pogácsát, ahogyan Arthur is azt vizslatta, mert egyik is, másik is hitt a szerencsében. Malvinka meg mosolygott, hiszen Arthur éppen olyan játékos volt, mint Hubert. Csendesen, beszélgetéssel telt az este és a nagy kandalló takarosan fel is falta a behozott fát.
Nem sajnálta Arthur és nem sajnálta Malvinka sem, hiszen Hubert születésnapját ünnepelték. Fa bőven volt odakint. Majd holnap vágok még – mondta Arthur Malvinkának, aki az ünnepi készülődésben már a karácsonyi vacsora menüjére gondolt. Vendégek jönnek és Arthurnak még halat is kell hoznia. Na, majd minden csak sorjában! Reggel már kezdjük is, határozta el magában Malvinka…
December 21-én folytatjuk!
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – Vidrák a Begécsi-halastavakon
Az eddig megjelent mesék, a Hubert rovatban, idekattintva is megtalálhatóak!
Hubert
Hubert nap Kiskundorozsmán
Hubert napot szervezett Dr. Szilágyi Bay Péter, a Hubert ifjúsági regények írója, Kiskundorozsmán, amelyen a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két osztálya vehetett részt. Összesen 57 gyermek látogatott ki a programra, amelynek központi helyszínét a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház és a Somogyi Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtára biztosította.
Hubert napot szervezett Dr. Szilágyi Bay Péter, a Hubert ifjúsági regények írója, Kiskundorozsmán, amelyen a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két osztálya vehetett részt. Összesen 57 gyermek látogatott ki a programra, amelynek központi helyszínét a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház és a Somogyi Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtára biztosította. Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy a szervezésbe és a lebonyolításba bekapcsolódott Kalcsevics Csaba vadászékszerész, Miklós Zsolt, a kiskundorozsmai Szélmalom Vendéglő tulajdonosa, a Daru Csaba, a sándorfalvi Déli Farkasok Íjász Egyesület alelnöke, Ruzsa Roland önkormányzati képviselő, valamint az író családja.
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két negyedikes – Varga Valéria és Scherer Mária tanítónők – osztályában olyan érdeklődés mutatkozott az egész éves rendhagyó irodalom órák során, hogy arra senki nem számított. A gyerekek rajzokkal, olvasó naplókkal készültek óráról órára és a lelkesedés egész évben kitartott.
Az ötlet, hogy a gyerekekkel a természetben is megfigyelik az állatokat, már korán megfogalmazódott Varga Valéria és Scherer Mária tanárnőkben és ehhez keresték a megfelelő helyszínt.
A vadászati szereplők, a vadgazdálkodás, országosan igyekszik bemutatni, hogy mit is jelent vadásznak lenni, de megértetni a mai, technológiával teli világunkban, lássuk be, igazán nem könnyű feladat – mondta az író. Azonban Huberttel azonosulva a gyerekek megérthetik, hogy vadásznak lenni kötelesség, hiszen látva magunk körül zajló világot, segítenünk kell a bajba jutott állatoknak, még az olyan veszedelmes ellenségnek is, mint az Apát-nyara-klán fejének, a félelmetes borznak.
A helyszín tehát kérdéses volt, amikor jött az ötlet, hogy a Hubert, a vadászmanó folytatásaként megjelent kötet helyszínén, Kiskundorozsmán találkozzanak az íróval és a második kötet főszereplőjével Ottokárral, a német vizslával.
Az ifjúsági regény második könyve is valós helyszíneken, valós eseményeken alapul és minden, a kötetben szereplő épületet, utcát, iskolát, a könyvtárat meg lehet benne találni. Innen visszatekintve egyenesnek tűnt az út, mert a dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház támogatta a rendezvényt és térítésmentesen biztosította a helyszínt. A Dorozsmai Fiókkönyvtár is tárt karokkal várta a gyerekeket, akiknek rendhagyó könyvtárhasználati órát tartottak, amelyen kiderült, hogy egész nyáron, minden szerdán, kézműves foglalkozásokat tartanak a könyvtárosok. Erre sok kicsi szeme felcsillant, arról nem is beszélve, hogy az is kiderült, hogy a Művelődési Ház folyamatosan tart foglalkozásokat, amelyre olyan sok jelentkező volt, hogy Lévainé Jakus Edina igazgató az Agro Jagert arról tájékoztatta, hogy létszámlimitet kellett húzni, mert fizikailag sem tudták volna végigvinni a nyári programot.
A Hubert nap két szakaszból állt. Míg az egyik osztály bejárta a kiskundorozsmai Hősök ligetet, ahol a második kötetben Hubert megismerkedik Ottokárral, addig a másik osztály a Déli Farkasok alelnökével, Daru Csabával és tagtársával kipróbálhatták, mit is jelent íjászkodni.
Eközben Kalcsevics Csaba vadászékszerész, aki korábban élsportolóként, Európa- és világbajnokságokon mérte össze erejét a tatamin, irányításával ügyességi pályát építettek az Agro Jager News csapatával, hogy a gyerekek sorversenyen mérhessék össze erejüket és ügyességüket. Az évtizedekig élsportoló ikerpár idősebbek tagja kijelentette, hogy a sport, a csapattagok szurkolása óriási adrenalint ad a gyerekeknek és hihetetlen energiákat szabadít fel bennük, amikor is megtanulhatják, hogy nemcsak magunkért kell küzdeni, hanem a csapatért, a másik emberért is.
A Hubert második része, a Hubert, Kiskundorozsmán című kötet azonban nemcsak a helyi általános iskoláról, a híres templomról és a könyvtárról szól, hanem a Szélmalom vendéglőről is, így Miklós Zsolt, a Szélmalom Vendéglő tulajdonosa úgy döntött, hogy vendégül látja a két osztályt és támogatva a rendezvényt, kedvezményesen biztosítja a kicsiknek a déli ebédet. A Szélmalom vendéglő történelmi falai bizonyosan sokat tudnának mesélni, hogy miként érezte magát Kossuth Lajos itt, de az biztos, hogy a kicsik fergeteges hangulatot kerekítettek s míg feltálalták az ebédet, ők különféle énekekkel szórakoztatták egymást, tanáraikat és természetesen a Szélmalom Vendéglő minden munkatársát, valamint az ebédelő közönséget.
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy véleménye szerint várakozásaikon felül sikerült a nap, amelyben rengetegen vettek részt és rengetegen tettek azért, hogy eredményes lehessen ez a rendezvény. Hozzátette, hogy egész évben, az irodalom órák hatalmas élményt jelentettek számára, mert ahogyan a gyerekek komolyan vették Hubertet, neki is éppen olyan komolyan kellett venni a kicsiket, akik ezt óriási érdeklődéssel hálálták meg.
Az egész éves foglalkozáson a gyerekek megismerhették milyen egy német vizsla, Ottokár és milyen különbségek vannak egy magyar vizsla, Molly között, amely vadászbarátja, Kalcsevics Csaba kutyájaként szintén több alkalommal elkísérte őket. A gyerekek azonban láthatták, hogy egy tacskó, mint Ottokár legjobb barátja Gusztáv, már más alkat és hagyni kell időt arra, hogy elfogadja az érdeklődő gyerekek közeledését. Megtanulták, hogyan kell megfigyelni az állatokat és egyáltalán hogyan kell viselkedni a természetben.
Azonban a tanári kar, a Béke Utca Általános Iskola munkatársai, a pedagógusok nyitottsága is kellett ahhoz, hogy nemcsak ez a két osztály, hanem a szünetekben mondhatni az egész iskola érdeklődjön például Ottokár iránt. Nem cél, hogy mindenki vadász legyen. A cél az, hogy nyitott, az információkat mérlegelni képes, tájékozott ifjúsággal gazdagodjon a társadalom, akik majd eldöntik, hogy mit szeretnének választani. A vadászat nem jó vagy rossz. A vadászat végigkísért bennünket történelmünk során és el kell tudni helyezni a mai világunkban is. Nekünk most ez a feladatunk és ebben Hubert, Arthur bácsi, Malvinka manó és az újabb kötetben Ottokár, fontos szerepet kapott.
A Hubert napon így köszönték meg a Béke Utcai Általános Iskola diákjai a Szélmalom Vendéglőnek az óriás rakott palacsintát.
Dr. Szilágyi Bay Péter hozzátette, hogy a napokban átadott geszti Tisza-kastélyban játszódó regény második kötete már Kiskundorozsmát mutatja be, de Hubert a harmadik kötetben újra visszatér a Kis-Sárrétbe, Nagyszalonta alá, Gesztre, ahol a kastély felújítása alatt Hubert, a vadászmanó, Malvinka manó és Arthur, majd a Sófalváról megérkező erdélyi rokonság újabb kalandokba keveredik, mikor is meg kell menteni a kastély kincsét. A kaland mellett azért jut idő a vadászatokra is, amelyekben újabb településen bukkan fel Hubert, mint a Sebes-Körös menti Komádiban, ahol Hubert további barátait lehet majd megismerni. A kötet előkészítése már zajlik, de Dr. Szilágyi Bay Péter annyit még elárult, hogy a borítót Csavajda Dóra már elkészítette.
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik munkájukkal és szabadidejükkel támogatták a Hubert nap sikeres lebonyolítását:
a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Háznak,
a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtárának,
a kiskundorozsmai Szélmalom Vendéglőnek és a Miklós családnak,
a sándorfalvi Déli Farkasok Íjász Egyesületnek,
Kalcsevics Csaba vadászékszerésznek,
Ruzsa Roland önkormányzati képviselőnek,
és végül, de nem utolsó sorban Varga Valéria és Scherer Mária tanárnőknek és a Béke Utcai Általános Iskola munkatársainak.
Írta: Dr. Szilágyi Gergely PhD, főszerkesztő
Fotó: Agro Jager News
Hubert
Ajánlott olvasmány lett Hubert, a vadászmanó
A végéhez közeledik a tanév és lassan befejeződik a Hubert, a vadászmanó című kötethez kapcsolódó rendhagyó irodalmi órák sorozata, amelyet a Béke Utcai Általános Iskolában szerveztek meg a 2023/2024-es tanévben Szegeden – erről Dr. Szilágyi Bay Péter író, a Hubert ifjúsági regények megálmodója számolt be.
A végéhez közeledik a tanév és lassan befejeződik a Hubert, a vadászmanó című kötethez kapcsolódó rendhagyó irodalmi órák sorozata, amelyet a Béke Utcai Általános Iskolában szerveztek meg a 2023/2024-es tanévben Szegeden – erről Dr. Szilágyi Bay Péter író, a Hubert ifjúsági regények megálmodója számolt be.
A 2023/2024-es tanévben a szegedi Béke Utcai Általános Iskolában két negyedik osztályban, választható olvasmánynak javasolták a „Hubert, a vadászmanó” című ifjúsági regényt, ami óriási megtiszteltetés, hiszen a kiválasztása előtt alig két évvel jelent meg. Ezek után további alsótagozatos osztályok is érdeklődtek a könyv iránt, így került arra sor, hogy a szerző és vadásztársai, Ottokár, a német vizsla és Gusztáv, a törpe fekete tacskó rendhagyó irodalom órát tartottak az iskolában.
„Természetesen igent mondtunk, – tájékoztatott a szerző -, hiszen a Béke Utcai Általános Iskola két negyedikes osztálya egész évi rendhagyó órái után hatalmas kihívásnak számít, hogy második osztályos gyerekekkel is beszélgessünk. Ilyen kicsi gyerekekkel már találkoztunk a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Francia utcai Fiókkönyvtárában, ahol a Rókus II. Általános Iskola másodikosaival találkoztunk és olvastunk közösen részleteket a könyvből. Míg a negyedikesek már komoly szakmai kérdéseket tesznek fel és ez a korosztály már meglehetősen kritikus szemmel tekint a világra, azért a legkisebbeket sem szabad figyelmen kívül hagyni és a miértekre nekik is válaszokat kell adni.
Az ember természetétől fogva vadászik és az ember társa, – még ha az egy kedvtelésből tartott városi kutya is, az ösztöneit nem tudja letagadni. Séták alkalmával láthatjuk, hogy a kis társállat is megkergeti a galambokat, megugatja a macskákat.
A városban, ha nyitott szemmel járunk, észrevesszük, hogy madarak fészkelnek a fákon, hogy megannyi cserjét, fákat gondoznak a városi emberek is és még egy olyan forgalmas parkban is, mint a szegedi Honvéd tér, megfigyelhetjük a vadonélő állatokat. Sőt sokkal közelebbről is tanulmányozhatjuk őket, mivel a városban élő állatok hozzászoktak az ember jelenlétéhez. Láthatjuk, hogy a köztéri kutak víztócsái mennyire fontosak a városainkat elfoglaló, urbanizálódott állatoknak és a vízhez érkező madarak példáján keresztül könnyen megértik a kicsik, mit jelent, mennyire fontos a víz.
Az ifjúsági sorozatban Hubert alakja ezt a korosztályt varázsolja el, akik szeretik a környezetüket megfigyelni. A gyerekek a vadászmanóval azonosulhatnak és még azok a gyerekek is felfigyelnek a kalandjaira, akiknek nincs lehetősége a városi környezet miatt annyit a szabadban lenni, mint egy vidéken élő gyereknek. A kicsik olvasás közben megtalálják a vadászmanóban azt, amiben szimpatizálnak vele, hiszen valaki a madarak iránt rajong, van, aki evezni szeret, vagy éppen érdeklődik a főzés iránt. Komoly kérdéseket vetnek fel Hubert választásai. A jó és a rossz, az élet, a természet megbecsülése, a gyengék megsegítése, mind karakteres válaszokat vár a gyerekektől.
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy mindazokat a fogásokat, ami a csúzli készítéshez kell, vagy ahhoz, miként kell főzni, gyógynövényeket gyűjteni, összeszedte. Jól ismer és kipróbált mindent, ami a könyvekben szerepel. Általános iskolás éveit ugyan Szeged belvárosában, az akkori Juhász Gyula Tanárképző Főiskola 1.sz. Gyakorló Általános Iskolájában töltötte, miközben nagyszülei, különösen anyai nagyanyja, a körösnagyharsányi származású, szigorú, de gyerekszerető nagymamája mellett megismerhette, mit is jelent a vidéki lét egy városi gyerek életében.
Megjelent a Hubert, a vadászmanó c. folytatása, a Hubert Kiskundorozsmán c. ifjúsági regény. A képre kattintva lehet megrendelni.
Játszani minden gyerek szeret, de egy vidéki gyerek sokkal közelebb kerül a természethez és azt sokkal könnyebben értheti meg. Tanulás nélkül azonban nem lehet beilleszkedni, nem lehet segítséget nyújtani és mai szóhasználattal élve, fenntartani a környezetünket. Ahhoz, hogy megértsük a körülöttünk lévő természetet, jó segítséget nyújt Hubert, a vadászmanó alakja, aki nemcsak a falu ügyes-bajos dolgait simítja el, hanem mindig segít a bajba jutott állatoknak is.
A kötetekben minden egyes esetben élesen elkülönül a jó és a rossz és Hubert alakjával azt is megérthetjük, hogy nincs alku: a rosszal nem lehet alkudozni, a rossz mellé nem lehet beállni. Akkor sem, ha az pillanatnyilag nyerő pozícióban van, mert az egyetemes emberi értékek, a becsület, a tisztesség, a kitartó munka, a példamutató élet, a végén mindig győzedelmeskedik. A kötetben fejezetről fejezetre együtt járják Huberttel a legkisebbek Peszere-puszta vadregényes tájait, a szíki pusztát, a tavakat, a Fekete Hántás komor erdőrengetegét, megismerik Hubert faluvégi öreg házát is, valamint az ott élő állatokat.
A sorozat folytatásaként már megjelent a Hubert Kiskundorozsmán c. könyv, amelyben már feltűnik Ottokár, a német vizsla is, akinek a segítségével kalandos úton mentik meg a bajba került gyerekeket a település körüli tűzvészből.
„Az irodalmi órák alatt minden alkalommal elkísér bennünket Ottokár, a német vizsla is – folytatta az író. A kutya maximális pontszámmal teljesítette a Vadászati Alkalmassági Vizsgát, fegyelmezett és pontosan teljesíti az utasításokat. Kiképzése során – a vadászati feladatain túl – felkészítettem arra is, hogy bemutassa a gyerekeknek, milyen szerepe van a munkakutyáknak és a vadászkutyáknak a mai felgyorsult világban. Például a vadászkutyákat bevetik drogkeresésre, de az eltűnt személyek felkutatása, katasztrófák után a túlélők megtalálásához is szükség van a különleges képességű, kifinomult a szaglású munkakutyákra. Ottokár lelkesen keresi elő az iskolaudvaron, vagy a parkban a gyerekek által eldugott plüssjátékokat, lobogó fülekkel vesz részt az élőnyúl-befogásban és töretlenül tűri a sok kis kéz simogatását. Gusztáv, a tacsi már egy más jellem. Nem marad el a barátjától, kis kurta lábával folyamatosan követi, de simogatni nem hagyja magát.
Dr. Szilágyi Bay Péter hangsúlyozta, hogy nem az a cél, hogy még több vadász legyen, hanem az, hogy a társadalom egyensúlyban maradjon, hogy a természetvédelem és a vadgazdálkodás egymás lehetőségeit kihasználva szélesedjen, de ne váljon sem egyik, sem a másik irány szélsőségessé. Ehhez azonban olyan felkészült pedagógusokra van szükség, akik felvállalják a gyerekek érdeklődésével együtt járó többletfeladatokat, hogy másokkal szemben elfogadó, magával szemben kritikus, visszafogott felnőtteket neveljenek. Mint ahogy teszik ezt a Béke utcai Általános Iskolában. A tanári kar mellé felzárkózott egy együttműködő, támogató szülői közösség is, akik hozzájárulnak a közös célok megvalósításához.
Dr. Szilágyi Bay Péter bejelentette azt is, hogy az utolsó simításokat végzik a Kastélylakók című újabb köteten, amely a sorozat harmadik részeként érkezik meg. A kötetben újabb kalandokban vehetnek részt a gyerekek. Természetesen lesz benne vadászat, a kislányok kedvéért sütés-főzés. Hubert Kiskundorozsma után visszatér a Tiszántúlra, a Kis-Sárrétben kalandozik. A Sebes-Körös völgye vízi világában újabb természeti értékeket ismerhetünk meg, miközben a manónemzetség összefogásával megmentik a geszti kastély kincsét a rablók és tolvajok elől…
Az író kiemelte, hogy Kiskundorozsmán, a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtárában több ingyenes nyári program, tábor várja a gyerekeket – a könyvtár oldalát itt lehet elérni. Ezek között június 18-án és június 26-án vele és Ottokárral is lehet találkozni. Akiknek nincs lehetősége beszerezni a könyvet, azok kikölcsönözhetik a Dóm téren, illetve a Dorozsmai Fiókkönyvtárban is, ahol emelt kötetszámmal állnak az érdeklődők rendelkezésére. Az Agro Jager News jóvoltából pedig a HUBERT rovatban további, mintegy 24 mese érhető el, amelyeket ide kattintva lehet elérni.
További programokról, hírekről pedig itt, a Hubert, a vadászmanó oldalon lehet tájékozódni – tájékoztatta az Agro Jager Newst, Dr. Szilágyi Bay Péter író.
Agro Jager News
Hubert
MESE: Karácsony a Pádison
Hubert a karácsonyt a szüleinél, a Pádison tölti, ahova elkíséri Arthur bácsi is. Persze, ahogy lenni szokott újabb kalandokba keverednek és a fennsíkre menet farkasokkal találkoznak.
Karácsony előtt járt az idő és Hubert egyik délután bejelentette a kastélyban: úgy döntött, a karácsonyt fent tölti a szüleinél, a Pádison. Egyébként nagy havak jöttek, régen volt fent és elkél otthon a segítség. Malvinkának, így karácsony előtt, rettentő sok dolga akadt, mert amilyen hosszú volt az ősz, olyan hirtelen változott meg az idő. Hol fújt a szél, hol havazott, hol esőre váltott, hol meg fagyott és sok lett a beteg gyerek a faluban, meg ahogy számolgatta, úgy karácsonyra, szentestére is vártak egy babát.
Tudta, hogy ez a karácsony más lesz, mint a többi, hiszen valószínű, sok más emberhez hasonlóan, munkával telnak az ünnepek. Mert mindig vannak, akik a többiek érdekében, még az ünnapnapok alatt is, dolgoznak: az orvosok, a mentősök, a rendőrök, de indulnak a hóeltakarítók is, ha szükség lesz a munkájukra. Az adventi időszakban Hubert jött-ment Peszere-puszta és a kastély között. Vendégek is meg-megfordultak a faluban, a környező erdőkben és voltak, akik libára is lestek. Van, akinek sikerült egyet, egyet elejtenie, de Hubert sajnálta a libákat és mindig leadta a drótot, hogy merre húzzanak ki, hol nem ülnek vadászok. Valahogy ezen az őszön nem érzett rá nagy hajlamot, hogy vadásszon és ez, ha nem is mondott egy szót sem, Arthur bácsinak nagyon tetszett. Nagy pipája alatt elmorzsolta: erdész lesz belőle, erdész!
- Tudod is te, Arthur! Tudod is, te! – mondta neki Malvinka, de azért neki is tetszett, hogy többet volt a vállán a mordálya Hubertnek, mint a kezében.
Malvinkának volt egy sarka a kamrában ott gyűjtögetett mindenfélét karácsonyra. Na, nem mindenkinek ám, csak akit szeretett: Etrééknek, Arthur öccsének, Hubert apjáéknak ott gyűjtögette az ajándékokat, amit felküld a hegyekbe. Tüsténkedett. Az átlagosnál is többet, mert nem mindig tudott úgy mozogni a kastélyban, mint régebben. Ha Pelyhecskétől kellett valami, azért jobban Arthur tudott kimenni, mert a kastély felújítása miatt egyre jobban lezárták a környéket és a tavaszi átadó miatt is sok idegen jött ide. Hirtelen nagyon fontos lett a régi miniszterelnök, a Tiszák fészke, de legalább már nem hagyják tovább pusztulni a kastélyt. Aztán meg ki tudja, mi lesz vele. Sokan fontoskodnak, de a történelmet nem lehet átírni, a történelmet nem lehet kisajátítani. Nagy idők tanúja volt ez a kastély, kormányülések zajlottak a nagy teraszon, országos nagy döntések születtek itt.
- Ne morogj már Arthur! Inkább hallottad, hogy szegény Pelyhecskét a minap kidobták – panaszolta Malvinka.
- Mondtam már neki, kerülje el a helyet, mert még valaki meg is veri.
- Eszedbe ne jusson, semmit csinálni!
- Azt hiszed, már félek?
- Tudom, hogy nem félsz, de semmi értelme. Fejezzék már be a munkát, aztán menjenek innen. Nem emlékszel mit mondott a gróf?
- Na, mit?
- Akkor leszek a legboldogabb, mikor az utolsó vendég is kihajtat a kapun!
- Ez igaz Malvinkám. Ez igaz!
Nehéz kibogozni, hogy mit is gondolhatott Arthur bácsi és Malvinka néni erről az egész felújításról. Annyi szent, hogy a lakást nem fedezték fel és úgy döntöttek, hogy nem csinálnak semmit, kivárnak. Addig is Malvinka, mint orvosmanó járja a falut, gyógyítja a kicsiket és majd meglátják hogyan alakulnak a dolgok. Nem ugráltak, de a régi világra, a régi okos világra nem igen hasonlít a mai, mert ha valaki össze tudta vetni, akkor ők igen. Rettentően hiányolták az okos embereket. A ragyogó, csillogó szemű, élénk tekintetű embereket és de sajnálták az öreg tiszafát is, amit valamelyik nagyokos kivágatott innen az ajtóból. Arthur eldugta a fűrészt s mikor a markolóval indultak, akkor elvágta az üzemanyagcsövet, de csak elpusztították. Pedig majdcsak egyidős volt a kastéllyal, évente jó, ha egy centit nőtt. Sokszor 500-1000 évig él, de ismernek 2000 évet megélt példányt is. Micsoda veszteség! Hatvan évig volt iskola a kastélyban és az iskolások is megértették, hogy a fa minden porcikája mérgező, nem szabad hozzányúlni. Sosem volt belőle baj. Most meg odavan. Pedig a kastély szimbóluma volt.
Malvinkáék Huberttel megbeszélték, hogy innen indul a Pádisra. Arthur egyik székről, a másikra ült, nem találta a helyét. Kiment, bement, megnézte az ablakot, az ajtókat s abból már Malvinka tudta, hogy készül valamire: jó két hétre felhalmozott annyi fát, ha reggeltől estig tüzelne, akkor sem tudná elégetni, de nem szólt semmit. Az előszobában a majdcsak térdig érő, hegyi, fűzős bakancsot is meglátta. Más egyéb véletlenül se volt kikészítve. Azért csak rákérdezett:
- Jó sok fát hoztál be!
- Sokat, mert esőt is mondtak és nem akartam dagasztani a sarat, meg valamiféle karácsonyi vadászat is lesz – úgy hallottam, mikor fent voltam a színházterem feletti alagútban.
- Érdekes.
- Azt mondta az egyik őr, hogy “nagy kutyák” jönnek!
Malvinka nem bírt magával és elnevette. Kicsit mosolygott Arthur is, mert hát a falubeliek csak aggódtak, mert nekik, a kis életükben ez jelentett mindent és ami egy nagyhatalmú embernek egy legyintés csak, az valakinek az élete. Ha jönnek, akkor tisztességgel fogadják őket, nem maradhat senki szégyenben, persze az más kérdés, hogy nagyon várja az itteni ember, hogy elmenjenek, de az már a legvége, akkor már mindenki örül. Csak addig ki kell bírni és meg kell élni….magyarul életben kell maradni – ahogy régen is.
Hubert és Arthur az elmúlt nyáron felújított egy öreg alagutat. Nem volt mit tenni, hiszen a restaurátorok, az építészek és mindenféle munkás, naphosszat jött, ment. Voltak éjjeli őrök és kutyák is, teljesen egy fogolytáborrá változott a park és mozdulni nem lehetett. Arthur aztán leakasztott egy nagy kulcscsomót és egy szép nyári napon megmutatta Hubertnek azokat az alagutakat, amelyeket évtizedekkel ezelőtt lezártak, olyan régen, hogy még Hubert, amikor itt nyaralt gyerekként, sem ismert egyet se. Titkos alagutak, arra az esetre, ha… és láss csodát, elérkezett újra ez az idő.
A konyhában aztán felvillant egy kis lámpa és jelezte, hogy az északi alagúton valaki mozog. Ki más lehetne, mint Hubert?! Arthur ment is az alagsorba, hogy várja a vendéget vagy aki jön, de ki más lehetett volna, mint Hubert? A folyosó nyílegyenes volt és a végén lámpafény imbolygott. Egy füttyjellel tudtára adta Hubertnak, hogy ott van, aki felismerve, visszaválaszolta pontosan ugyanazt a dallamot. Arthur ebből tudta, hogy Hubert az és Hubert is tudta, hogy Arthur várja. Ha erdőn lettek volna, akkor rigófüttyöt fújnak, ha éjjel akkor megint más madárét. Ha ugyanazt fújják vissza, akkor nincs veszély, ha mást, akkor el kell bújni. Mindig olyan madár hangját utánozták, aki abban az erdőben, nádasban él és akkor meg lehet figyelni. Ezért, aki érti is, ismeri is a madarakat, sem tudja, hogy manók járhatnak ott. Régi, betyárfogások ezek, de nem kell ezt mindenkinek tudni. Elképzelhetjük milyen, amikor sötét, ködbevesző, nádi éjszakán megszólal a madár, amikor némán várja a hajnalt minden állat. Még az ellenség hátán is feláll a szőr, annak is, aki ránk vadászik. A Sárrét és a régi titkai, benne az emberrel, a réti, a nádi emberrel, amelyiket sem a tatár, sem a török nem tudott megszorítani s ha nem is annyi, mint régen, de abból a fajtából most is ott él belőlünk s ha találkozunk vele a faluban se ismerjük fel…
Hubert hátizsákjába pakolja Malvinka a holmit. Fűszerpaprika a halászlébe, méz, ez mézeskalács, olvasnivaló, de csak a fa alatt kibontani, meg fűszerek, csokoládé és akasztós karácsonyfadíszek, amit csak a legvégén adott oda a naranccsal.
- Mondd meg édesanyádéknak, hogy nem tudok menni, mert sok gyerek beteg és várunk egy pici babát is, ahol az anyuka már most is nagyon gyenge. Remélem megérti.
- Biztosan Malvinka néni, biztosan!
- Ezt a pálinkát meg én küldöm apádnak, de az lesz a legjobb, ha én viszem, mert már nincs is a zsákodban hely!
- Arthur, te vén lókötő!
- Gondoltam, ne menjen ez a gyerek egyedül arra a nagy útra!
- Ezért hoztál be ennyi fát, de láttam én a bakancsot az előszobában!
Hubert csak nevette, hogy Arthur bácsi meg akar szökni a karácsony elől, de Malvinka meg igazából nem bánta, mert szentestére várták a picit és igazán nem akarta, hogy Arthur egyedül üljön a karácsonyfa alatt. Ilyenkor egy orvosnak sokkal több a dolga és Arthur is tudta, mindig is tudta valójában, hogy ez a gyerekorvos szakma egy teljes embert kíván és egy teljes férjet! Szerette Malvinkát és tudta, hogy a kötelessége olyan erős, hogy nem várhatja el, hogy itthon üljön, amikor annyi gyerek beteg. Segíteni nem tud, hát akkor felmenne a hegyekbe. Hubert ahogy elindult, még hallotta maga mögött Malvinka nagy cuppanós pusziját és ugyanazon az alagúton megindultak a kastélyból kifelé. Nem szóltak semmit, csak hallotta Hubert, ahogy Arthur mögötte meghúzza a lépteit és lassan be is érte. Arthur gondolatai is cikáztak, mert szerette Malvinkáját, de húzta haza a Pádis, ahol felnőtt, ahol született.
Két teljesen külön világ volt a két ember, bocsánat manó. Malvinka a nagyvilági, a városi orvosmanó és Arthur, aki, ha igen iskolázott is volt és ha tudott is viselkedni úri körökben is, de valójában egy igazi vérbeli erdész, vadász volt. Hubert nem is tudja, hogy találkozhattak, de az életben vannak véletlenek, amolyan egyszeri, megismételhetetlen véletlenek és Malvinka, ha egy picit tétovázott is, de eldöntötte és Arthurját választotta. Voltak, akik megvetették, voltak, akik lenézték, de amikor vendégséget, fogadást tartottak, ámult a rokonság, hogy mit is kapott Malvinka Arthurjától…olyan életük lett, ami messze híres lett. Hogy még két ilyen távoli szakma közel kerülhet egymáshoz, mi sem bizonyítja jobban, mint Malvinka orvostudománya, ami Arthur mérhetetlen nagy növényismeretével párosult. Arthur tudta, hol, mikor, mi terem, érik, fakad, rügyezik, Malvinka meg tudta, mi, mire jó. Csak azon vitatkoztak, hogy mi a neve. Még szerencse, hogy latinul tudtak, mert meg kell hagyni, mind a kettő beszélte és akkor aztán azon kiegyeztek, de Pelyhecskét Malvinkának külön- külön tanította, ami lássuk be, veszett fejsze nyele volt, mert Pelyhecske nem engedett a népi nevekből…
Hubert az elmúlt évben sokat változott. Igaz, egy év a manók életében nem jelent nagy időt, de szótlanabb lett és amit a fejébe vett, azt végrehajtotta. A faluban is sok minden változott, sok hangoskodó lett, erre is, arra is és rá kellett jönni, hogy teljesen felesleges vitatkozni, bosszankodni, majd az élet beigazolja, megoldja a problémákat és a sok hangoskodónak az orrára koppint. A nagy folyó előbb-utóbb partra sodorja a szemetet. De van úgy, hogy a Jóisten sokáig engedi. Csak mondják, csak hadd mondják, maradtak ebben az állatokkal, Tikkel, Húval is. Csak hát vizet akarnak ereszteni visszafelé, meg olyan fát akarnak ültetni, ami nem odavaló, de már a régieket kivágták. Aztán a falu egyik végén valaki kitalálta, hogy nem kell szántani, most meg ez terjed. Olyan dolgokat találnak ki, ami külön-külön is káros, de, ha mindenki egyszerre nekifog, akkor aztán abból kiverni már csak a Jóisten tudja őket. De ha az fog neki …márpedig ebből már csak az lehet, hogy felbőszítik. Szóval elég az hozzá, hogy ahogy mentek, sem Hubert, sem Arthur bácsi meg nem szólalt volna.
Mind a ketten nagyöbű fegyvereket vittek. Arthur mi mást, mint a 9,3X62-es duplagolyósát. Hubert meg egy jó kis .30-06-ost, egy olyan éjjellátó távcsővel, ami párját ritkítja. Arthur nem szerette, de be kellett látnia, hogy annyi a sakál, hogy arra nyugodtan lehet használni. Már rókát se lőttünk, na, még védeni kell azt is! – puffogott magában, mert hát Arthur elég mérges fajtából való volt és állítólag, Malvinka szerint, rá is szokott.
A vonat ablakából csak nézték a tájat és Nagyváradon a pályaudvar restije alatt, néhány ismerőssel találkoztak. Meglehetősen nagy volt a forgalom s ha nem is ment volna el Kolozsvárra Arthur, de hazudna ő is, ha azt mondaná, hogy nem fordult meg a fejében. Hubert is ott tanult és egy-két szót váltottak, hozták, vitték a híreket és sokan a háborúról is beszéltek. Voltak, akik északról, Kárpátaljáról jöttek, mentek tovább, vagy éppen a rokonokhoz igyekeztek. Legtöbbet a kantinos tudott s egy biztos, hogy Arthurral régi jó ismerősök voltak, ha nem kellett volna sietni, hogy elérjék a csatlakozást, fix, hogy még Arthurral üzletelnek is. De most tényleg nem volt idő.
- Arthur bácsi! Betolták a kocsit! – mondta Hubert.
- Kellemes ünnepeket, majd valamikor két ünnep között jövök le. – búcsúzott Arthur.
- Hozol le kesztyűket?
- Persze, mind a két fajtából!
Azzal eltűntek a forgatagban. Egy ideig látszódtak a puskatokok a vállukon, de nem törődött velük senki. Ha meg is nézték őket, talán csak elgondolkoztak rajta páran, hogy bizonyára vadászni mennek, de nem voltak sem piperkőcök, sem szakadtak és látszott rajtuk, hogy nem azért lettek vadászok, mert divat.
Már szürkült, amikor egy hegyi úton baktatattak fel. Lóval és egy hóekével Etre megtörette nekik az utat, de nem csinált nagy takarítást, nehogy a túrázók nekiveselkedjenek a hegynek és azután majd lehetett volna azokat is menteni. Szóval csak éppen annyi utat takaríttatott meg, húzatott meg az erdésszel, hogy fel tudjanak jönni. Jó órára lehettek már csak a fennsíktól, amikor Arthurnak már nagyon nem tetszett körülöttük az erdő. Kísérteties csend volt és szinte a bőrén érezte, hogy figyeli minden rezdülésüket a táj.
Hubert még fiatal volt, ezt még nem vette észre, ez még nem alakult ki úgy benne, de Arthur már megérezte a bajt. Nagyon tudta már. Pont olyan volt ez, mint régen, amikor Etrével mentették az embereket. Aludni se volt jó, mert felébredt miatta az ember, a manó s ha megnyugtatta magát, akkor csak utolérte a baj. Nem, nem szabad megnyugtatni magunkat, elaltatni azt a hangot, ami odabent megüti a vészharangot és alighogy elhatározta magában Hubert, megtorpant. A válla fellett látja ám, hogy előbb egy fiatal, majd még egy süldőfarkas ugrik ki az útra. Nem siettek, csak úgy nyurgán. Aztán jött egy csapzottabb öreg szuka, amelyik már őket nézti és mikor a két kölyök arrébb lépett, azok is visszanézték. Utoljára egy akkora, hatalmas kan bújt elő, hogy még Arthur ereiben is meghűlt a vér. Pontosan tudta, hogy kiket kell, miket kell keresnie az úton, de nem kereste az, hanem egyenest a szemükbe nézett. Esélyük nem volt arra, hogy elővegyék a puskákat, hogy betöltsenek s mintha a farkasok tudták volna ezt. Ha sokáig nem is, de az alfa még akkor is nézte őket, mikor a két kölyök és a szuka leugrált jobbra a szakadékba. Egyáltalán nem félt, ismerte már a fegyvert, az embert, a manót is.
Hubert és Arthur összenéztek és lehet, mondani is mondtak volna egymásnak valamit, de ahogy Hubert feje mellett megint elnézett Arthur, valami mozgásra lett szemközt figyelmes s megpillantotta Etrét, aki szemközt intett nekik.
- Apád elébünk jött!
Hubert igen megörült és szinte elhagyta Arthurt, mert sietett az apja felé, aki ereszkedett le, hogy hamarabb az úton legyen. Volt ott fent egy padka, onnan figyelték időtlen idők óta a manók ezt az utat. Nem véletlen, hogy Arthur odapillantott az előbb, mert arra számított, hogy Etre ott várja már őket.
Alig várták Huberték, hogy felérjenek a szülei házába. Mondhatni fogvicsorgató hideg volt már, de odabent az erdészházban is és lent a manólakban is rettentő jó meleg volt. Az erdész is és a manók is keményen tüzeltek. Fát hordtak be még az őszön és volt annyi, hogy tavaszig kitartott nekik. Etre nagyon örült a fiának és Arthurnak is. Minden, amit Malvinka küldött, kincset ért a hegyen, mert ott sem a paprika, sem más nem terem meg s ilyenhelyt a csokoládé igazán nagy ritkaság, mert bolt nincs és ha rendelne is az ember, ide senki fel nem tudna jönni. Hubert anyukája szerette volna hallani mi történt lent a Rétközben, mik a hírek, de a farkasok valóban aggasztóak voltak, tehát ki kellett várni, mert azt a legfontosabb megbeszélni. Sajnálta, hogy Malvinka nem jött, de a babák az elsők és ezt, ha valaki, az anyák biztosan megértették.
- Láttam én! Ott jöttek felettetek az ösvényen.
- Végig magamon éreztem a szemüket – mondta Arthur.
- Az meglehet, de még idegenek. – mondta Etre. – Pár napja fedeztem fel a nyomukat fent a Bihar-nyergen.
- Akkor tudsz róla!?
- Persze. Beszélik, hogy Kárpátalján lőnek és a vad is megmozdult, átjöttek erre, meg nagy a tél és tudod mozog a farkas is. Lenyomja őket a hideg, mint 1942-ben!
- Azt is láttam, hogy hirtelen lefordultak. Biztos lecsapta a szél a szagomat, mert egyik pillanatról a másikra letértek.
- Lőttél volna?
- Lőttem volna. A célon, a marján ült a szálkereszt a kannak. Még az úton is jó lett volna, de ti már irányban voltatok…
Arthur rettenetesen sajnálta. Szerette volna, ha testvérének sikerül elejtenie, de négy farkas már nem játék és valamit tenni kell. Elsőnek Hubertet kell elcsendesíteniük, mert ez már nem nádifarkas és ha jól saccolták 80-90 kilogramm is lehet, ami a toportyánféreg ötszöröse!
- Érted Hubert? Ötször nagyobb!
- Értem, de azt is éppen ugyanúgy fogja a sörét vagy a golyó, mint a sakált.
- Fogni, fogja, az biztos, de Arthur bátyád a megmondhatója, hogy egy vadászaton kétszer is rálőtt egy 8×68-as kaliberű fegyverrel és a farkas elvitte.
Mindenki elfáradt és a kandallóban is roskadozott már a tűz, amikor végre mindenki ágyba került. Odakint pedig havazni kezdett és minden nyomott eltüntetett, amin meg tudtak volna indulni a vadászok.
Reggelire friss hurka-kolbászt ettek, sült szalonnát, dinsztelt savanyú káposztával. A szalonnának úgy pattant a bőre, hogy Arthur nem hagyhatta ki, hogy Etre tudományát dicsérje.
- Ez igen! Ezt alaposan megperzselted!
Közben tervet eszeltek ki és eldöntötték, hogy ahhoz a forráshoz veszik be magukat, amelyik nem fagy be. Oda lejár a szarvas is és van ott egy etető is.
- Úgy gondolom, hogy megjelennek, mert ott sok állat megfordul és a farkas is, higgyétek, fel fog tűnni!
Arthur ott nőtt fel, nem igen tudott sok mást mondani, de Hubertnek volt egy nyaktekerése, ami igen furcsa is volt tőle, de csak észrevették.
- Én nem mennék messze a háztól.
- Hogy, hogy?
- Szerintem feljönnek a nyomunkon, ha már fel nem jöttek az éjjel.
- Mit beszélsz?
- Lehet, hogy igaza van – mondja Hubert édesapja.
Na, ezen aztán mind a három felbuzdult és kitört a házból. Éppen nem hajadonfőtt, de a kabátokat nem gombolták be. Édesanyja mondani akarta, hogy tegyék be az ajtót maguk mögött, de már késő volt, nem hallották meg.
A fennsíkon kutya hideg volt. Már nem esett a hó, de hordta, vitte a havat és nem volt ott egy nyom se sehol, amit meg lehetett volna nézni. Hubert azonban tudta, mit keres. Az egyik helyen lefújta a friss porhót, amit odahordott a szél és alatta kirajzolódott a félelmetes mancs az öreg hóban. Nem kellett azt mutatnia sem az apjának, sem Arthur bácsinak, mert mind a hárman itt nőttek fel. Hubertet ők tanították vadászni, de már lassan úgy látszik, ők tanulnak Huberttől. Hubert nem mondott semmit, csak nézte a nagy nyomot és nézte őket, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt eddig gondolták, mert az ukrán farkas egyáltalán nem félt sem az embertől, sem a háztól és még a nyomukon is fel mert jönni. Mind a hárman tudták, hogy ez a farkas pontosan jól tudja, hogy mit akar és azzal, hogy megnézte, merre mentek, hogy feljött a nyomukon, tudatja velük, hogy nem fél tőlük…
Alapjaiban változott meg az élet a Pádison. Mindenki tervet eszelt ki, mindenkinek volt valami ötlete. Azt tudták, hogy a falka veszélyes lehet együtt, de azt nem tudták, hogy merre induljanak el. Felmenjenek a forráshoz. Kiüljenek az esztenához? Lejjebb a völgybe vagy komolyabb váltókra. Csak úgy találomra üljenek ki?
Egyszer csak Hubert megszólalt, hogy:
- Nem vágott-e valaki disznót, lent a faluban?
- Ha vágott is, nem adja oda senki, mert itt mindent felhasználnak, kimosnak és abba töltik a kolbászt.
- Tegyünk egy próbát!
Etrének és Arthurnak nemigen fűlt hozzá foga, hogy kérdezősködjenek, de tudták, hogy Hubertnek igaza lehet, hát fogta a telefont Etre és felcsörgetett az erdészhez, eggyel feljebb. Kis diskurzus, persze kiderült, hogy az is hallott a farkasokról, mert a nyergen láttak a nyomukat, csak még azt nem tudták, merre vannak. No, szó, szót követett, amikor az erdésznek eszébe jutott, hogy egyhelyt elpusztult egy juh, a bárányok ugyan megvannak, de az anyjukat, ha kell odaadja a juhász, csak át kell érte menni a völgybe, nem a faluba!
Még jobb! A juhászt nagyon jól ismerik. Egyedül él az állataival a fennsík egyik völgyében. Az erdész pedig felajánlotta a lovát: vigyék. De ha baja lesz a Gábornak! Ha baja lesz…
Gábor csendesen szénázott, amikor az erdész felkantározta és kivezette. Ismerte már ezeket a manókat Etrét, Arthurt és Hubertet. Nem a nagy szánkót, hanem a kicsit kapták meg, az is elég lesz. A nagy fekete ló, a Gábor, csak nézte a szánkót, meg a manókat, majd megindultak. Rettenetesen hordta a havat a szél és az erdész rögtön megbánta, hogy egyedül engedte el kis barátait. Hamar meggondolta magát, ugrott a csizmájába és csak éppen a nyakába kanyarította a puskáját. Majd elébük vágok a völgynél – döntötte el magában
Gábort, a hatalmas magyar hidegvérűt nem kellett se nógatni, se biztatni, mert hát örült a lelkem, hogy kiszabadult az istállóból. Nem volt fázós fajta és már éppen meg is kellett volna járatni. Talán kapóra is jött ez az út. De miért nem mentem velük? Miért nem? -korholta magát az erdész. Ügyes erdész volt, ismert minden vágást és hiába a nagy hó, úgy tudta, hogy hova lehet lépni és hova nem, hogy azt nála jobban talán csak Etre ismerte. Lefelé, a gerinc után, már lécen ereszkedik – tervezte el.
Hubert anyja nem örült ennek a vadászatnak, egyáltalán nem szerette a farkast, mert okos, rafinált és kegyetlen ellenfele a manóknak. Ha meg sebzett, vagy a kölykeit védi, még az embernek is nekifordul, nemhogy a manóknak. Féltette őket, de az se lehet, hogy ez az idegen falka itt portyázzon, rettegésbe tartsa a fennsíkot. Tudta mindenki, hogy pocsék munkát végeznek. Egyáltalán nem szerencsés, hogy pont most, karácsonykor, amikor csendesedne az az erdő is, amikor ünnepre készülünk, garázdálkodjanak a farkasok.
Ahogy elhagyták az erdészházat, volt, hogy a szél teljesen elhordta a havat s volt, hogy vastagabb volt az úton, de még nagyobb torlaszokat nem épített és viszonylag könnyedén át lehetett jutni rajtuk. A nagy erős ló, persze akkor is elhúzta volna a szánkót, ha a hasáig, vagy még feljebb ér neki, de még attól messze voltak. Az ilyenfajta ló csontozata, az igáslovaké, sokkal erősebb, szörnyű nagy izomzata miatt lassabb, de rettentő erős és látszott rajta, hogy az erdésszel sokat dolgoznak kint. Az ilyen munkalovak, igáslovak kint az erdőn megedződnek s különösen, itt a hegyen, rettentő ügyesen tudnak manőverezni. Nagy segítségére vannak az embernek. Ez a magyar hidegvérű ráadásul hosszabb távon is képes kocsit húzni, ilyenkor meg, a pillekönnyű szánnal, rajta a három manóval, csak játszik.
A nagy fekete ló élvezte, hogy mehet és Etre hagyta is, hiszen a ló mindig be tudta osztani az erejét és egyébként is, nem mennek ma sokat, mert lemennek a birkáért, aztán azzal vissza, helyesebb utána kötik a szánnak és úgy húzzák majd fel a nagy magaslesig. Ott meg egy oszlopra felhúzatják. Ez volt a terv és felváltva kiülik a farkast. A nyomon, amit a szán után kötve hagynak, felcsalják, mert megannyi váltót keresztezni fognak.
Hubert a szán hátuljában úgy döntött, hogy előveszi a puskáját és betölt. Átszámolta a töltényeket és elzárta a puskáját. Arthur hátranézett és meglátta Hubertet, amire csak elővette ő is a 9,3X62-est. A billenőcsövű duplagolyósba a két rettentő nagy töltényt behelyezte és a lábára tette, de megtörve. Etre nem szólt semmit, csak hajtott.
Ereszkedtek lefelé a szerpentinen és mit sem tudtak arról, hogy az erdész már valahol felettük jár, kigombolkozva, hátán keresztbe vetve a puskájával, már síléceire állva vág neki a lejtőnek. Mérges volt magára az erdész, de nagyon élvezte az utat, bár a felesége korholta, hogy ilyen időben kimenni. Mindenki tudta, hogy a farkas nem játék, ahogyan nem játék a téli idő, a hóvihar, különösen nem a Pádison. Ha úgy ismerte is, mint a tenyerét, csak eszébe jutott, hogy, ha most valami baj éri, pár óra eltelik, mire a manók meglelik. A szerpentinen aztán egyszer csak Gábor prüszkölt egyet, mert hát megérezte a farkasok szagát.
Biztos, hogy még a tegnapi – mondta Etre, de Hubert már nem hitt a meséknek és úgy leste fent a hegyoldalt, mint sas. Nem különben Arthur is, aki arra várt, hogy összecsapja a puskát. Valahogy Hubert azt érezte, hogy fentről lesz valami, nem tudta miért, de érezte és meg se merte gondolni, hogy az ereszkedő erdész szagára ugrottak fel a farkasok, akik, ha nem is ügyetlenül, de igen óvatlanul megugrottak és jöttek lefelé. Hubert már hátul állt a szán jobb hátsó talpán, hogy ha meglátná a farkasokat, akkor le tudjon lépni. Arthur gondolta, hogy hátramászik, de nem volt már rá idő, mert, ha tényleg ugranak, akkor késő lesz onnan előkecmeregni. Ideges volt, úgy érezte, hogy hamarabb felkészülhetett volna, talán úgy, mint Hubert.
Kavargott a hó. A ló, a nagy fekete ló, ismerte már a farkasok szagát és rettegett már attól is, nemhogy a látványuktól. A farkas átharapja az áldozata torkát, kihasítja a lágyékát és szörnyű munkát végez. A hatalmas nagy lucok sötétzölden magasodtak felettük és, hogy fújt a szél, hogy porhó esett, nem rakódott rájuk semmi. Zúgott, búgott az erdő s csak a ló orrában és a szemükben bízhattak, amikor Hubert csak mondja:
- Apja, apja! Húzd balra a szánt!
Etre már húzta is a szárat és megállította a szánkót, de még meg sem állt, amikor megszólalt a fegyver és az első farkas már tűzben is rogyott. Arthur, nem volt irigy, de már ugrott is előre és ahogy a ló keresztben megállt, annak a lábai közé ugrott és féltérddel, ahogy kint a fronton tanulta, már lőtte is a második farkast. A harmadikat csak sebezte Hubert, amit ő még az út szélén helyben marasztalt. Etre csak nézte, hogy miért késik, de a duplagolyósnak vissza kellett állnia, mert tudvalevő, hogy az egyik lövés elhúzza a másik csövet. Miután felborult a harmadik is, ízibe megtörte, hogy ürítsen, de Hubert ekkor már újra célon volt és a hatalmas, kapitális kant blatton lőtte. Az ösvényről, ahogy ugrott le, már nem volt ideje irányt változtatni vagy nagyobbat ugrani. Etre csak nézte, ahogy egyik farkas a másik után tűzben marad és csak tartotta a szárat. Még szerencse, hogy Gábort bevadásztunk már csikó korában, de hogy a hasa alatt is lőttek, azért már egy kicsit Etrének is sok volt. A nagy, hatalmas ló azonban tűrte és állta. Rettentően félt, hogy megtapossa Arthurt, miközben a félelmetes ellenség a farkas, alig volt előttünk 50 méterre.
Olyan szél volt, olyan vihar kavargott, hogy az erdész, aki alig volt már 100 méterre felettük valami morgást ugyan hallott, de ahogy jött lefelé, csak azt látta, hogy a szép fekete lova ott áll keresztbefordulva, neki a szakadéknak. Meghűlt benne a vér, azt hitte valami baja lett a manóknak. Még két kanyar – gondolta magában és lent vagyok az úton, amikor azt látja, hogy a három kis ember ballag felé s a lovon már pokróc, hogy meg ne fázzon. Előtte pedig, itt, ni, meg négy farkas…
Még meglepődni sem tudott és éppen úgy járt, mint a farkasok, mert ő se tudott megállni, mikor az út fölé ért és le kellett ugrania az útra. Arthur csak nevette és mondja is:
- Még szerencse, hogy jól célzunk, mert most kicakkozták volna lábad ikráját!
Ott álltak az út szélén szótlanul. Gábor aztán megunta, hogy hátrahagyták és kutya módjára közelebb húzta a szánkót, mindenestül, hátán a pokróccal.
Karácsony előtt egy nappal a Pádisra vezető hegyi úton, négy farkassal ott állt három manó, akik mellett sílécen ott csodálkozott a helyi erdész. Tombolt a vihar. A ló nagyokat prüszkölt a farkasokra. Mindannyian készültek a lesre, mert mégiscsak az a valami, de erre nem számolt senki, hogy meglövik a farkasokat. Aztán csak megszólalt az erdész:
- Tegyük fel mind a szánkóra és menjünk le azért a birkáéért, mert azzal is lesz majd valami. Ismerem Károlyt, vár bennünket s aztán ha nem megyünk, megindul elénk, mert azt hiszi bajunk van.
Sokat nem is teketóriáztak és felpakolták a farkasokat, aztán az erdész felült a bakra. Elővette a pipáját, amit Arthur igencsak megnézett, mert, hát akkora volt az, mint Arthurék üstje a kastélyban. Igen rácsodálkozott, pedig nem szokása és egy csipet dohányt adott neki az erdész, ami olyan sok volt, hogy jutott még a bőrszütyőjébe is. Aztán takarosan mind a kettő rágyújtott. A ló néha, néha hátra nézett, mert mikor úgy fordultak, érezte a farkasok szagát, de most, hogy itt volt az erdész, meg a két manó, meg hogy a pipafüstöt is ismerte, csak megnyugodott. Hubertet nem ismerte annyira, de nem félt tőle. Egyik se beszélt, csak Hubert nézte a farkasokat és néha, néha Arthur hátrapillantott. Tetszett neki az unokaöccse, mert a fiatalos tűz most jól jött. Nézte Hubertet és örült annak, hogy nemcsak a zsíros falatok, a hasa után megy, hanem a dúvad, a dúvad a mindene. Látszik, hogy él-hal érte. Az ilyet nem lehet tanítani.
Még igencsak fent voltak a fennsíkon, amikor a kutyák, lent a hodály mellett, jeleztek és Károly már kint állt. Várta a vendégeit. Egyszerű ember volt, de szerette az erdészt, a lovat ismerte és mikor leértek, akkor látta meg a manókat. Etrét jól ismerte. Persze Arthurt is, hiszen az is idevaló volt, de Hubert úrfinak örült meg igazán, tessékelte is őket be, de amikor hirtelen meglátta a négy farkast, megállt benne az ütő!
- Erdész úr! Mik vannak itt fent?
- Látja Károly, hogy farkasok, nem?
- Látom én, hogy azok, de, hogy egyszerre négy is?
- Miért lepődik meg, hiszen mindenki lőtt egyet, úgy illik nem?
Károly kerek szemekkel leste a farkasokat, meg a vadászokat, sehogy se tudta elképzelni, hogy lehet, de pokróc került a lóra és egy perce beléptek. Szépen meszelt fal, meleg, a kályha mellett felstócolva a hasított fa.
- Na, fogjad Károly! A nejem küldi! Bor, kalács, miegymás. Én nem néztem mi van benne, ne is pakold ki, majd lejövök a kosárért! Újévig csak találkozunk még, nem?
- Nagyon kedvesek vagytok! Hálásan köszönöm!
A kosárba, hogy pontosan mi lehetett még, nem tudni, mert a dugós boron mellett minden kendővel szépen le volt takarva. Károlynak nem volt senkije és ha el is volt látva mindennel, ilyen házi dolgokat, karácsonyi ízeket, nem küldött fel neki senki. Ha még küldött is volna, ilyen időben nincs, aki fel tudott volna jönni. Talán majd napokkal később, ha elül a vihar. Persze az erdésznek mindig is gondja volt rá, hogy figyeljen Károlyra, mert olyan bátor, ügyes ember ez a pásztor, bármikor lehet rá számítani.
Kicsit még beszélgettek, de ha folytatták volna, akkor igen neki kellett volna vetkőzni és a lovat se akarták, hogy megfázzon, ezért feldobták a birkát és visszaindultak a fennsíkra.
- Ne vigyétek! Nem megy arra már semmi!
Már majdnem hajlottak rá, amikor Hubert megszólalt.
- Csak vigyük el, mert hát ki tudja, régen volt már ilyen szóró fent a Pádison.
- Igaza van a gyereknek – mondta Arthur, aki kapva kapott az alkalmon, hogy éppen jó lehetőség lesz ez az ünnep arra, hogy kivadásszák magukat. Ha már Malvinka elengedte, nehogy a tűz mellett ücsörögjenek.
- Nem bánom, vigyük – mondta Etre – de karácsony első és másodnapján nincs vadászat!
Hubert, Arthur szinte egyszerre válaszolt, hogy:
- Nem, az kizárt! Biztos, hogy nem.
Az erdész is és Etre is lemondóan legyintett, nem Hubert miatt, hanem, hogy a vén lókötő, Arthur is úgy viselkedik, mint a gyerek, ha vadászatról van szó. Nem ismer tréfát. Az erdész is azon törte a fejét és Etre is, hogy de jó volna kiülni rá, de hát az már most Hubert és Arthur lese, hiszen ők már a Pádison mégiscsak vendégek.
Mindannyian felszálltak a szánkóra. A szánkóról hátul szinte lelógtak a farkasok, a birka és azok ott négyen, az erdész és a három manó kaptattak fel a nagy fekete hidegvérű lóval a hegyre. Károly még sokáig ott állt a kis ház előtt. Aztán belépett és ahogy betette az ajtót maga mögött és nézte a kis fenyőgallyat, megmelegedett a szíve is. Volt már pár szem szaloncukra, volt ott a fa alatt narancs, dió és csokoládé is, egy jóféle üveg bor és bejgli, töltött káposzta és még halászlé is. Biztos Hubert úrfi hozta a Rétközből a halat. Nézte, hogy miféle karácsonya lett neki, idefent a hegyen, ahová ilyen viharba senki, de senki nem tudott volna feljönni. Jöttek, jöttek őhozzá a fennsíkról a híres vadász és erdészmanók s nézte, nézte a rengeteg ajándékot, ételt, italt. Hát mégiscsak vannak csodák! Mégiscsak vannak…És megpárásodott a szeme, mert, ha egyedül is volt idefent és semmi, de semmi jel nem utalt arra, hogy történne bármi is a kis életében, hittel hitte, hogy eljön a kis Jézus és láss csodát, itt van, neki is lett karácsonya…
Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
Illusztrálta: Csavajda Dóra
Tel: +3630/394-4706
E-mail cím: dora.csavajda@gmail.com