Fent kuksolok egy ezüstfán, népi nyelvén olajfán, talán így jobban ismert. Miért másztam fel?

Könnyen megmagyarázom. Jobbra sebzett disznó! – kiáltja Gyula barátom. Nekem se kellett több. A csenevész olajfák egyikére felküzdöttem magam. Új vadászcsizmámat a tövisek egymás után lyuggatják át. Tenyeremet is kikezdik, sapkámat lerántja egy gally, arcomba belecsap egy másik, kiserken a vér.

Végre, sóhajtok nagyot. Pedig nem több, mint három méterre lehetek a talajtól. Kifújom magam, de megcsapja az orromat a vaddisznó jellegzetes cserszaga. Ahogy Zsibók tanár úr tanította: „Ha disznó van az erdőben, megérzitek, cserszaga lesz…!” Tessék, itt olyan cserszag van, hogy nem egy disznónak kell lennie, hanem egy egész kondának.

Vérebek csaholása üti meg fülemet. Keresik a sebzettet. Csörtetést hallok, dühös fújást. Szívem a torkomban, eleget olvastam s hallottam már a sebzett vadkan dühös-gyilkos, fékezhetetlen tombolásáról. Kellett nekem idejönni! Megérte nekem ez, hogy hajtó lehetek? Mehettem volna apuval vadászni az Alföldre. Oda még puskát is vihettem volna, itt meg… Hajtunk az osztrák vendégeknek, mert sokat fizetnek. ’Iszen megéri, de kinek? Természetesen az erdészetnek. Ha huszonkét centiméter felett van az agyarpár, egyenkénti hossza milliméterenként többe kerül, mint a törtarany grammja.

Meglátom a sebzett vaddisznót! Óriási kan! Akkora, mint egy szekrény, s nem túlzok. Két mázsa is megvan. Orra majdnem egyharmada a teste teljes hosszának. Ezüstös „csuha” borítja, hullámzik, ahogy ugrál! Hoppá! Ez természetellenes, csak most látom, hogy a bal első lába el van lőve. Már alig tartja némi hús és bőr. Kegyetlenül szenvedhet. Apró szemeit nem látom, de dühösen keresi az ellenséget.

A vérebek előtt jagd terrierek érnek ide. Nincsenek több tíz kilónál. A kis kan szemből támadja, a szuka hátul a csánkjánál fogja meg. Minden bizonnyal „lefektetik”, helyben tartják, amíg ideér a puskás vadász, hogy megadja a kegyelemlövést. Ezt diktálja a vadászetika. A sebzett vadat fel kell kutatni minden körülmények között, s meg kell szabadítani a fájdalmaitól, ha már oly szerencsétlenül sikerült az első rálövés. A kutyák a remetével nem tudnak elbánni, eltűnik szemem elől a viadal, csak hallani lehet az acsarkodást.

Alig merek lejönni. Mi van akkor, ha visszajön? Megkeresem a sapkám, fejembe húzom s indul tovább a hajtás…

Az első napról ez az emlékem maradt meg. Este a közeli vadászkastélyban vacsorázunk. Fejedelmi környezetben halk beszélgetéssel várjuk a vacsorát. Kandallóban ropog a tűz, néha dobunk egy-egy hasított akácot a lángok közé. A falakról kapitális trófeák figyelnek ránk. Az páratlan tizenhatos, az meg… vitatkozunk, becsülgetjük hány kilósak is lehetnek? Az lombár, az pedig „kárpáti” szarvas lehet. El is felejtjük, hogy korog a gyomrunk. Megbabonázva nézzük, bámuljuk a kincseket.

Kanálcsörgés és valami fantasztikus illat csapja meg az orrunkat. Nem kell kérni, hogy üljünk le és együnk. Kezünk már tiszta, megmosdottunk. Vaddisznótokány – mondja a házigazda, s jó étvágyat kíván. Ő már erdészöltönyben ül le közénk. Most érezzük, mennyire elfáradtunk az egész napi vadászatban. Vacsora után még ejtőzünk egy kicsit, aztán asztalt bontanak a felszolgálók. Mi is szedelőzködünk, holnap ismét találkozunk…

Reggel hét óra, bent ülök egy UAZ terepjáróban. Nagyon jó meleg van. Mi vagyunk az első autó, utánunk még egy ilyen dzsip és egy terepes busz gurul. Fenét gurul! Ezt nem lehet gurulásnak nevezni. A pilótánk természetesen erdész. Egyedül ő ül az autóban, mert ő tud kapaszkodni, a kormányban. Mi táncot járunk! Néha-néha sikerül egy másodpercre kitekintenem előre, olyan utat pillantok meg, ami szerintem még egy harckocsiknak is feladná a leckét. Derékig érő nyomok, balról valami domb vagy valami ilyesmi, nem látom tisztán, jobbról pedig valami völgy. Ha vége lesz ennek, azért csak megkérdezem, hogy tudta úgy a fejébe nyomni a kalapját, hogy nem esett le?

Egyszer óriási lökés bal oldalról, s a következőt éreztem. Az öt barátom, aki még bent ült, mind rám zuhant, alig kaptam levegőt. Mikor kiszálltunk, megnéztem a kocsi bal oldalát, az ablakig sáros volt, de nem olyan felcsapott sár volt ez, hanem olyan, amikor végigcsúszik valamin. Egyetlen horpadás nem volt rajta, hihetetlen! Ráadásul akadt közöttünk gyengébb gyomrú, aki hányingerrel küszködött. Oldalt az „elefántfület” kinyitotta, hogy levegőhöz jusson, de mikor egy fél kilónyi sárdarab a kerekekről leválva képen csapta, rögtön behajtotta.

Őszintén megvallva ez a tempó annyira nem is volt szokatlan, mert édesapám is szokott ilyet csinálni az otthoni vadászatokon Zsadányban. No nem azért, hogy kínozza az autót, hanem éppen ezzel menti meg a kínzástól. Mert ugye, ha elakadna, csak lánctalpas lenne képes kiszabadítani a sár fogságából, s az a vonszolás emésztené meg.

Jó félórás rázás után végre elhallgat a Volga 21-es motor. Kilépünk, s nagy pihékben hull a hó. Jó kedvvel kezdjük a hajtást, felhangzott a „Vadászat kezdete”-dallam a kürtből: papaapapamm-papaapapamm!

Lejtős terepen haladunk. Rengeteg celtisz van erre, kedvenc csemegéje a fenyőrigónak. Elő is kerülnek az északi vendégek, óriási csapatokban lepik el a fákat. Valamikor régen vadásztak rájuk, otthon még régi szakácskönyvek receptjei említik a fenyőrigó elkészítésének módját. Ma már azonban hazánkban védelem alatt áll. Ezek a madarak ilyenkor télen érkeznek hozzánk, mert északon nem találnak elég táplálékot. A tavasz első jeleire szárnyat bontanak, s a következő év teléig nem is látni őket.

Kiértünk a nyiladékra, a hajtásnak vége, ez még inkább csak amolyan terelés volt, nem igazi hajtás. A második hajtás a szemben lévő erdőben lesz, tehát folytatjuk az utunkat. Bevesszük magunkat a fák közé, az erdő kis idő múlva ligetessé válik. Kökénybokrok szigeteket alkotva jól elkülönülnek egymástól, hogy idővel egybe olvadhassanak, s összefüggő, áthatolhatatlan rengeteget képezzenek a fákkal. Vajon szándékosan engedik elhatalmasodni a kökényt az erdészek? Lehetséges. Sok a vadorzó, s a vadnak búvóhely kell, ahol a vaddisznókoca tavasszal a vackán, nyugalomban fialhasson. Ide a vadorzók nem teszik be a lábukat, túl kényelmesek. Jobbára autóból szeretnek tüzelni.

–– Disznók balraaaaa! –– visszhangzik a kiáltás. A terep is változott, jobbról enyhe emelkedő, bal kéz felől pedig lankás domboldal, ami eltűnik a még mindig sebes folyású, szakadozott patakmederben. Szemet gyönyörködtető látvány. Vaddisznókoca rohan elöl, utána pedig öt idei süldő. Száguldanak lefelé a vízmosáshoz, kihasználják a lejtő adta gyorsulást. Oly sebesen rohannak, hogy kavarog nyomukban a hó. Horkantások csapnak felém, félelemmel megtelve.

Nicsak! A sereghajtó „babos”! Az bizony, kiabáljuk egymásnak. Házi disznóval kereszteződhetett? Örök rejtély!! Egy genetikai vizsgálat kéne, így nemigen lehet mondani semmi konkrétat. Okkersárga alapszínen tenyérnyinél is nagyobb sötét foltok fedik testét. Elviharzottak! „Disznó balra”-kiáltás kíséri őket.

Nem telik bele néhány perc, amikor muflonkost pillantok meg, két juhval. Tétován forognak, nem tudják, mitévők legyenek. Hangos az erdő. Ágreccsenés, kiáltások, lövések dörejei olvadnak egybe. „Máátyááás” – kiáltja az égbe az erdő őre, aki egy megriadt szajkó személyét tölti be. Nem kellett több, megindultak a muflonok. Elől a kos, utána a két juh. A kos hátán úgynevezett nyereg látható. Ez amolyan fehéres, nyereg alakú rajzolat a sötét színű állaton. Hamar eltűnnek. Utánuk kiálltok: „Muflon balra!”.

Ennek a hajtásnak is vége van. Néhány gyerek izzadva gombolkozik, kiderült ugyanis, hogy a hajtás közepétől vonszolnak egy jó hatvan kilós süldőt. Nem olyan nagy tömegű, de bozóton, emelkedőn vonszolni nem gyerekjáték. Aztán kacag a társaság, kiderült ugyanis, hogy nem az első lábát fogták meg, hanem a hátsót, s a szőr dőlésével ellentétes irányba húzták. Dupla erővel dolgoztak.

Akárhogyan is, de ez a hóesés alábbhagyhatna már. Kezd átnedvesedni a ruhám, de nem volt időm gondolkodni. Kocsiba! –– hangzott a parancs, s ismét élvezhettük az orosz terepjáró remek képességét. Végre! Sík terepen vagyunk. Az egyik erdésszel jól összebarátkoztunk, s kivételesen jó helyen gyalogolhatunk. Egy dűlőúton kell előre mennünk, hogy a kitörni akaró disznót, ha lehet „fordítsuk meg”. Ez lehetetlen feladat, de nem vitázunk.

Sokáig nem látunk semmit, a hó csaknem bokáig ér már, hógolyózni kezd a csapat. Kis idő múlva mozgásra leszünk figyelmesek, a mellettünk lévő sűrű akácosban barna s elég nagy foltok párhuzamosan haladnak velünk. Nem látunk tisztán, szakad a hó, és a ködfoszlányokkal megjelentek az alkonyat első tétova lépései is.

Megállunk, hárman vagyunk, összedugjuk a fejünket és tanakodunk. Bikacsapat – ébredt bennem a felismerés. Rögtön bíráltam őket. Ez spíszer, páratlan nyolcas vagy páros? Ez pedig öreg lehet már, mert elhullajtotta korán az agancsát. Nem tudom, hány szarvas volt, Gyula se számolta…

Szinte sötét volt már, amikor kint voltunk a járműveknél. Egy bagoly riadt szárnycsapásokkal repült ki az erdőből, lassan itt az ő ideje. A gatyás ölyvek meg régen emésztenek valahol, ők most pihennek. Az UAZ sárga lámpájának fényében másképpen láttuk a hóesést. Gyönyörű volt, szavakat szinte nem találni rá. Senki nem szólt a kastélyig, tudtuk, ez az utolsó nap itt Valkón. Mindenki mohón szívta be a levegőt, s vele együtt az emlékeket.

Lassítás, index sárga villanó fénye csapott a téli éjszakába. A fényszórók fedetlen fejű, piros arcú embereket világítottak meg. Kiszálltunk. Hajtók ide álljatok, kettes sorba! Kutyások! Ti ide! Jani – kiállt a vadászatvezető – ráértek még avval a szilvóriummal, gyertek már komám, ti meg ide álljatok.

Fellobbantak a máglyák a teríték négy sarkán. Huszonhárom disznó feküdt szépen sorban, elöl a nagy kan! Igen, Ő az. Senkin nincs se sapka, se kalap. A vadászatvezető leadja a jelentést a házigazdának. Huszonhárom disznó, ennyi kan és így tovább… Megköszöni a hajtóknak, mármint nekünk, a fegyelmezett viselkedést, hajtást. Végül felzengtek a vad tiszteletére komponált ősi dallamok.

Általában, ha valami csodálatosnak vagyok tanúja, megborzongok. A hideg szokott ilyenkor futkosni rajtam fel és le. Mint most. Szívmelengető érzés az ilyen. A modern kor nem tudta kiölni még belőlünk erdészekből, vadászokból a természet szeretését, a vadért való életet, a vadászatot. Régen a megélhetésért vadásztunk, s ma? Nem tudjuk letagadni a vadász létünket. Előjönnek valahonnan mélyről, a zsigereinkből, nem tudom, hogy honnan, de ha nem vadászhatnék, akkor nem tudom, mi lenne velem, s tudom, sok – nagyon sok – vadásztársam érez így. Mindenesetre már nem a megélhetésért vadászunk, csak vadászunk, s ezért meg kell adunk a vadnak minden neki járó tisztelet.

Még egyszer visszahallottuk a téli erdőből a kürt szavát, s olyan csönd lett, hogy lehetett hallani, hogyan érik el a hópihék a ruhákat, a tájat. A csöndet egy dörmögős hangú osztrák vadász szakította meg. Valamit mondott a saját nyelvén, s öt társával együtt tollászkodni kezdtek. Mindenkinél volt egy vadászkürt, aztán elkezdték fújni. Emberi fül még nem hallhatott ilyet! Nem fáztunk már, nem voltunk éhesek, nem voltunk fáradtak, csak ott álltunk megigézve s ennyi jutott eszembe: – Megérte…

Ui.: Ott Valkón, 1998-ban úgy belém ivódott az akkori vadászat, hogy addig nem nyughattam, míg meg nem tanultam vadászkürtön játszani. Most már én is tiszteletemet tehetem az elejtett vadnak e csodálatos módon.