Keressen minket

Vadászat

A jutalombak

Közzétéve:

Feltöltő:

Az elmúlt hétvégén az esős idő miatt a kinti munkáim meghiúsultak, ezért más dolgom nem lévén a könyvespolcomat rendezgettem, és a trófeáimat takarítgattam le. A tevékenység számomra inkább szórakozás, mint munka, mert mindkettővel szívesen bíbelődöm.

A felposztózott gereznák portalanítása után az őzagancsok kerültek sorra. Egyenként törölgettem át sikeres vadászataim megbecsült emlékeit és tisztításuk alatt lelki szemeim előtt újra lejátszódott elejtésük minden pillanata.

Legutolsónak egy öreg bak agancsa került le a nappali faláról. Ez a trófea számomra talán a legkedvesebb mindegyik közül. Ám ezt csak halkan merem kimondani, mert a többiért is keményen meg kellett dolgoznom, hogy a kanapé fölötti falra kerülhessenek. Még valamelyik megorrol rám és egy óvatlan pillanatban a fejemre pottyan, miközben a kényelmes ülőalkalmatosságon olvasgatok!

Mindegyikért meg kellett dolgoznom, van olyan, amelyikre tizenkét hajnalt áldoztam, de akad olyan is, amiért egy egész hétvégén hajnalban és este szorgalmasan etettem a tömérdek szúnyogot az erdei nyiladékon.

A mutatós trófeát forgatva döbbentem rá, hogy elejtésének körülményeit naplóm néhány tőmondatán kívül Feri barátom és az én emlékeim őrzik. Kezemben a trófeával gondolataim visszaszárnyalnak a két évvel ezelőtti május végére….

Azon a héten egyik neves egyetemünk levelezős hallgatójaként az utolsó szigorlatommal és a következő napi, erdei élőhely-fejlesztési vizsgával voltam elfoglalva. Miután a sikeres vizsga után becsuktam magam mögött a jeles eseménynek helyt adó előadóterem ajtaját, mérhetetlen boldogság töltött el, mivel ez a tanév végét is jelentette. Nagyot fújva lazítottam a nyakkendő szorításán és próbáltam válaszolni a számonkérés előtt álló évfolyamtársaim kérdéseire.

Lassan elfogytak a kérdések és miután bekapcsoltam a zsebemből előhorgászott telefont, a feleségemet próbáltam felhívni. A telefon szorgalmasan kicsengett, de ő nem vette fel. Majd egy kicsit később újra hívom….

Alighogy befejeztem a hívást megcsörrent a kis ketyere. Feri barátom hívott.
– Szevasz Zolika! Levizsgáztál? – szegezte nekem a kérdést. – Ki tudsz jönni holnap hajnalban?
– Hát persze!
– Jó, akkor negyed ötkor itthon várlak, mert a vizsgádat egy hajnali vadászattal illik megünnepelni! De el is köszönök, mert még rengeteg dolgom van! Szevasz! –– A készülék pittyenése jelezte, hogy cimborám befejezte a velem való társalgást.

A szószaporítás fölösleges lett volna, holnap majd elmesélek neki mindent. Beálltam a menzán kanyargó sorba… Az ebédet rövid idő alatt bekaptam, sietnem kellett, hiszen még majdnem kétszáz kilométeren keresztül kell a pedált taposnom!

* * *

Hajnalban érkeztem barátomék házához, cimborám Artúr névre hallgató hatalmas termetű labrador kanja már a terepjáró platóján trónolt, nem akarván kimaradni a mai vadászatból.

–– Tegnapelőtt hajnalban a nagy vadföldön beugrott előttünk egy kis testű, de korosnak tűnő bak, az agancsot azonban nem volt időm tüzetesebben megnézni –– mondta Feri. – Ma megint ott kezdjük a vadászatot, hátha kint lesz.
Mire az erdő széléhez értünk már pirkadni kezdett. Az úton egy magányos ünő ugrott át, majd a szálerdőben megállt és az elsuhanó autót bámulta.

A vadföld szélénél megálltunk és távcsöveink végigpásztázták a tájat. Mivel nem láttunk mozgást, tovább gurultunk az erdő szélén, lefelé a domboldalon. Feri hirtelen fékezett és a völgy közepe felé nézett… A felkelő Nap első sugarai szinte bearanyozták a legelésző két őzet.

Óvatosan kicsúsztam az autóból és minden eshetőségre készen csőre töltöttem a 7×64-es Mausert. A suta állt közelebb, a bak pedig a domboldal csenevész vadrózsabokrai közül méregetett bennünket. A kocsi takarásában a plató végéhez osontam, míg társam a volán mögül figyelte a nyakát nyújtogató bakot. A plató sarka megfelelő támasztási lehetőséget kínált az esetleges a lövéshez.

Szerencsémre a szellős kilátóhelyén kíváncsiskodó Artúrt egy óvatos kézmozdulattal sikerült elfektetni. A fegyelmezett kutya mozdulatlanul hasalt az egyik kukoricazsák mellett, és csak remegő orrcimpái jelezték, hogy feszülten figyel.

Feltámasztottam a puskát és a céltávcsövön keresztül néztem a bakot. Nem fiatal, sötét, ághiányos agancsú a vörös dalia.
–– Nem gyerekbak, a korral nincs gond, nincs egy ága sem, olyan 200–220 grammos lehet. Ha tetszik, akkor lődd meg… – – suttogja Feri a nyitott jobb oldali ajtón.

Nagyon tetszett…, gyönyörködésre viszont nincs időm, mert a bak egyre gyanakvóbban nyújtogatta a nyakát. A testének hátsó részét a vadrózsa takarta, így a nyaktövén állapodott meg a szálkereszt. Átfordítottam a biztosítót, majd halkan kattant a gyorsító….

A távolság 100–120 méter, vettem egy nagy levegőt és megnyomtam az elsütőbillentyűt.

Durván robbant bele a kora reggeli madárdal hangjaiba a Mauser öblös hangja. Pár pillanatra hatalmas csend ül a tájra. Majd, mintha semmi sem történt volna, az erdő tollas dalnokai tovább folytatták a megszakított koncertet.

Pedig nagyon is történt!

A bak eltűnt a vadrózsa tövénél, a suta pedig hosszú másodpercekig egy helyben tanácstalankodott. Kiléptem a plató sarka mögül. Meglátott és hatalmas szökellésekkel pillanatok alatt eltűnt a dombtető mögött.
–– Szép lövés volt, megvan! –– szólalt meg cimborám miközben kiszállt az autóból.

Vártam egy kicsit, majd újratöltöttem és elindultam a bak felé. Közben számoltam a lépéseket. 108, 109, 110, 111, 112 …– ekkor megpillantottam a bokor tövénél a vörös testet. Kezem önkéntelenül a tarkómra tolt kalapért nyúlt, és az öreg, kopott fejfedőmet szorongatva hosszú másodpercekig meghatódva mozdulatlanul álltam. Majd a tekintetem az agancsra siklott. Talán a kirobbanó örömöm tette, de akkorát kurjantottam, hogy visszhangzott a szemben levő domboldal!
–– Gyere ide gyorsan! –– kiáltottam Ferinek.

Valószínű, hogy a közöttünk levő távolságot rekordidő alatt tette meg, mert pillanatokon belül mellettem állt. Néhány másodpercig szótlanul csodálta a zsákmányomat, majd szó nélkül felém nyújtotta hatalmas jobb kezét.

–– Sok bakot lövettem eddig, de ilyennel még én is ritkán találkoztam! – törte meg a csendet.
–– Egyedülálló a trófea, jó volt a lövés és tökéletes volt a kísérő! –– folytatta azzal a hamiskás mosollyal, ami csak neki van.
–– Ezt a ma hajnali vadászatot és ez az irigylésre méltó trófeát szerintem úgy is veheted, hogy a szeszélyes vadászszerencse ezt szánta neked jutalmul a sikeres vizsgáidért!– – fordult felém
–– De nélküled nem sikerült volna! –– válaszoltam.
–– Ma reggel a lehetőség megteremtése és a bírálat az én dolgom volt és úgy mondanám, hogy ez meg az én ajándékom –– veregetett hátba barátom.
–– Akkor ez a trófea jutalombak néven kerül majd be az őzagancsaim közé! –– vigyorodtam el.

Azt, hogy milyen a trófea szavakkal nehéz leírni,
a fotók viszont önmagukért beszélnek.

Pilisi Parkerdő Rt. galgamácsai vadászterülete, 2003. május 31.
Elejtő: Juhász Zoltán
Kísérő: Sas Ferenc kerületvezető vadász

Megnéztük tüzetesebben a zsákmányomat. A feltűnően kis testéről Feri barátom határozottan felismerte a tegnapelőtt hajnalban látott bakot. Korát mindketten legalább 8–9 évre becsültük. A lövés oda ment, ahová szántam és a 11,2 grammos nehéz lövedék egy félökölnyi sebet szakítva távozott a másik oldalon.

Átvettem a töretet és a bak szájába raktam az „utolsó falatot”, és vég nélküli fényképezésbe fogtam…. Majd megfogtuk a zsákmányomat és a tárva-nyitva hagyott ajtókkal magára hagyott terepjáróhoz vittük. Lenyitottam a platót és a kutya egy hatalmas lendülettel a bak mellé ugrott. Megszaglászta zsákmányomat majd farkcsóválva rohangált az autó körül.

–– Te is örülsz, én is örülök, és még a kutya is, de ez így van rendjén! –– mondta nevetve barátom, majd egy határozott parancsszóval visszaküldte a négylábú vadásztársunkat a helyére. Betettük zsákmányomat az autóba és elindultunk. A hazafelé vezető úton még két szórót kellett feltölteni és ellenőrizni….

A bakot a vadkamránál megmértük. Csak a zsigerei hiányoztak és így mutatott 13,2 kg-ot a mérleg. A korbecslésünk jó volt, mert a trófeabíráló-bizottság is kilencéves kort és nagykoponyával 290 grammos súlyt állapított meg.

A trófeával kapcsolatban sokszor tépelődtünk egy kérdésen: Az emlékezetes hajnal előtt két évvel, egy komoly műtétből felgyógyulva csak júliusában kezdtünk barátommal őzbakra vadászni. Akkor láttunk ugyanezen a területrészen egy nagyon erős, sötét agancsú hatos bakot. Feri egyszer még üzekedéskor találkozott vele, aztán abban az évben már nem került szem elé. A következő évben szintén kétszer sikerült megpillantani ugyanitt, de olyan rövid időre, hogy az agancsot tüzetesebben nem tudta megnézni.

Én váltig állítottam, hogy az általam terítékre hozott bak azonos a két évvel korábban látott bakkal. Barátom más véleményen volt és van ma is, úgyhogy ezen mindig jókat szoktunk vitatkozni.

* * *

Áttörölgettem a kedves trófeámat és visszakerült a helyére. Feri barátommal azóta számtalan őzbakos élményünk volt, de annak a május végi hajnalnak az emléke a mai napig mindkettőnkben elevenen él.

Vadászat

CACT hajtás természetes vadászaton munkavizsga Kardosfán

A Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete munkavizsgát rendezett Kardosfán.

Published

on

A Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete 2025. január 11-én CACT hajtás természetes vadászaton munkavizsgát rendezett Kardosfán. A téli táj, a zselici dombok, a kiváló adottságú vadászterület optimális lehetőséget biztosított a vizsga lebonyolításához.

Fotó: Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete

Ábra: Facebook

A területet a Sefag Zrt. biztosította, az egyesület az országban harmadik alkalommal rendezett ilyen típusú munkavizsgát, melyhez az idén vadász terrierek is csatlakozhattak.
A vizsgára 12 kutya regisztrált, végül 8 vett részt , 3 szálkás szőrű tacskó és 5 jagd terrier.
A kutyák két hajtásban dolgoztak, fegyelmezett és hatékony munkát végeztek. A nap végén a terítéken 28 vaddisznó, 7 gímszarvas és 1 dámvad feküdt.
A bírálatokat Körmendi Tamás, Schilli Péter, Nicsovics György és Hermánné Bedics Rita vezető bíró végezték.
A bírók a hajtóvonalban haladva követhették nyomon a kutyák munkáját, értékelték a a keresési módot, orrhasználatot, a kitartást, a bátorságot és a hangadást.
5 kutya CACT címet kapott, 2 kutya II. díjban végzett.
Gratulálunk minden résztvevőnek!

Forrás: Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom

Vadászat

𝐄́𝐯𝐚𝐝𝐳𝐚́𝐫𝐨́ 𝐯𝐚𝐝𝐚́𝐬𝐳𝐚𝐭 𝐁𝐞́𝐤𝐞́𝐬𝐜𝐬𝐚𝐛𝐚́𝐧 – 𝐄𝐠𝐲 𝐟𝐞𝐥𝐞𝐣𝐭𝐡𝐞𝐭𝐞𝐭𝐥𝐞𝐧 𝐡𝐞́𝐭𝐯𝐞́𝐠𝐞!

A békéscsabai évadzáró vadászat ismét nagy sikert aratott.

Published

on

Kedves Solymásztársak!

Hát, mit is mondhatnánk – ez a szezonzárás is olyan volt, ahogy szeretjük: emlékezetes, jókedvű és tele élményekkel! A békéscsabai évadzáró vadászat ismét nagy sikert aratott. Olyan sokan gyűltünk össze, hogy szálláshely szűkében már szinte „művészet” volt mindenkinek helyet találni. Bár nem fértünk el egy szálláson, ez sem szegte kedvünket. A vacsorák és esti beszélgetések mindannyiunkat egy helyre tereltek, igazi közösségi események voltak – a jókedv és a rengeteg sztori felejthetetlenné tették az együttlétet.

Fotó: Magyar Solymász Egyesület

Az időjárás hideg volt, de nem annyira, hogy a föld átfagyott volna – így nagyon kemény terepen vadásztunk, a sár miatt igazi kihívássá vált a vadászat: csúszós ösvények, bokáig süppedő talaj… Azt hiszem, mindannyian éreztük a nap végére a lábunkban ezt az igénybevételt! Bár a sarat dagasztva vadászni nem a legkényelmesebb, ám ez sem tántorított el senkit. Fárasztó volt, de a fáradtságunkat feledtették a gyönyörű pedzések és a sikeres zsákmányok. Az ilyen látványokért éri meg minden lépés a terepen!

Ki ne emlékezne például arra a felemelő pillanatra, amikor Molnár Matyi vándorsólyma tökéletes időzítéssel, könnyed mozdulattal kapta el a nyulat? A hétvége egyik csúcspontja volt az a látvány, ahogy a sólyom elegánsan, gyorsan és precízen végrehajtotta a támadást – a jelenlévők egyként csodálták ezt a lenyűgöző teljesítményt. Ezek azok a pillanatok, amelyek miatt érdemes solymásznak lenni! Ezek azok a pillanatok, amik örökre beleégnek a solymász emlékezetébe!

De nem csak a sólymok kápráztattak el minket, a héjások is bravúrosan teljesítettek. Az egyik nap különösen emlékezetes volt, amikor két harris – Joó Péter és Csipán Kristóf madarai – párban dolgozva fogott nyulat. Szinte tökéletes összhangban dolgoztak a gazdáikkal, igazi mestermunka volt. Ezek a látványos fogások és összehangolt munka mindannyiunk számára hatalmas élményt jelentettek. Olyan pillanatok ezek, amikor az ember csak áll, nézi, és azt mondja: „Ezért csináljuk!”

A hétvége persze nem csak a vadászatról szólt, felvetődött néhány szervezési kérdés, amiket érdemes lesz tavasszal a közgyűlésen megvitatnunk. Sokszor küzdöttünk a nagy létszám okozta kihívásokkal, amiket végül mindig sikerült megoldani. De épp ezért merült fel egy fontos téma: hogyan osszuk be a csapatokat? A sólymosok egyre nagyobb létszáma miatt valószínűleg két külön csoportot kell majd kialakítanunk, és a héjásoknál is hasznos lenne külön kezelni a fácánra és nyúlra vadászókat. Ezek mellett szó esett a solymászkutyák fegyelmezéséről, a vadászatok szervezéséről és számos más technikai kérdésről is – úgyhogy unatkozni biztosan nem fogunk a közgyűlésen! Látszik, hogy van mit megvitatni, de ezek mind az egyesületünk fejlődését szolgálják.

Köszönjük mindenkinek, aki részese volt ennek a fantasztikus hétvégének, Egyed István solymásztársunknak és Karasz Vilmosnak, aki a vadásztársaság részéről kísérőként segítette a munkánkat. Külön köszönet illeti Molnár Mátyás fősolymászunkat, aki az egész szezon során fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy minden vadászat jól szervezett és emlékezetes legyen. Valamint köszönjük mindazoknak a háttérben dolgozó szervezőknek és segítőknek, akik neve nélkül is tudjuk, hogy szívvel-lélekkel tették a dolgukat, hogy mi élvezhessük a vadászatok minden pillanatát.

A közös élmények, a sólymok, héják sikerei és a jó társaság mindannyiunkat gazdagabbá tett. Addig is, amíg újra találkozunk, szárnyaljanak a madaraink, őrizzük meg ezt az összetartó közösségi szellemet és maradjatok mindig ilyen lelkesek! Sok sikert és örömöt a tenyésztési időszakhoz, legyen minden madár egészséges és eredményes!

Forrás: Magyar Solymász Egyesület 

Tovább olvasom

Vadászat

Kint a bárány, bent a farkas!

Szürkefarkas a Balkánon: Hardy János cikke

Published

on

Farkas volt, van, és reméljük, lesz is a Kárpát-medencében. Mindig. Volt, amikor több, volt, amikor kevesebb, de azt nyugodtan mondhatjuk, hogy állandóan jelen van térségünkben, annak ellenére, hogy eleink vért izzadva, mindent elkövettek, hogy ne legyen. Természetesen voltak időszakok, amikor olyan kevés volt belőlük, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy sikerrel jártak, de egy-egy kóbor példány azért mindig előfordult a peremterületek erdeiben. Ezeket, ha egyáltalán észrevették, addig hajtották, amíg sikerült vagy agyonlőni, vagy kihajtani a határon túlra.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

Pedig farkas volt szépen a valamikori Magyarország területén. A XIX. század végén, mondjuk Baranyában, a világhírű Bélyei birtok területén, azaz a Kopácsi-rétben, a csülkös vad védelme érdekében még mérgezték is, amiről részletesen beszámolt a Vadász-Lap 1892-es évfolyama. A jelentést Klobusicki Kálmán írta, aki akkor az uradalom fővadásza volt. Egy másik példa a farkas jelenlétére egy családi történet. Nagyanyám, aki 1888-ban született, mesélte, hogy úgy 15 éves korában olyan kemény tél volt, hogy a Duna befagyott, és a farkasok leereszkedtek a Papuk-hegységből, átjöttek a jégen Bácskába, és egészen Topolyáig jutottak, ami körülbelül 60 kilométerre van a Dunától. Itt aztán bevették magukat a Bácsér nádasaiba, és komoly károkat okoztak a tanyavilágban. Az akkori úri vadászok és a helyi társaság tagsága nagy hajtóvadászatot szervezett az ordasok „megbüntetésére”, azonban azoknak sikerült kitörniük és visszaszökniük a Duna bal partjára, azaz meglógtak.

Egészen más a helyzet a Duna–Száva vonalától délre, illetve a dél-bánáti, delibláti homokpuszta erdeiben. Ott állandó, stabil, sőt az utóbbi években növekvő állománnyal számolhatunk, ami meglátszik elsősorban az őzállományon és a jószágtartó gazdákat ért károkon. Ugyanis télen, és ott a hegyvidéken, még igencsak havasak a telek, a vad lehúzódik a települések környékére, ahol könnyebben jut táplálékhoz. Őket követik a ragadozók, és mivel sokkal könnyebb elkapniuk a háziállatokat, mint a vadat, mindent megtesznek, hogy bejussanak egy-egy juhhodályba vagy istállóba, ahol aztán hihetetlen vérengzést visznek végbe. Ilyenkor beindul náluk a gyilkolási kényszer és addig ölnek, amíg egy birka is mozog az ólban.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

Most sokan azzal a kérdéssel állnak elő, hogy hol vannak a pásztorkutyák. Az ottani emberek tapasztalata szerint egy 5-6 farkasból álló falkával szemben, ami nem ritka, 2-3 kutya tehetetlen. Valójában azokat eszik meg elsőnek. Ugyanis előszeretettel „vadásznak” az ember legjobb barátjára, méghozzá olyan módon, hogy az meg se nyikkan, és már viszik is. A Sár-hegységben (ma Koszovó) az emberek jószágtartásból élnek. Ott tenyésztették ki a híres Sárhegyi pásztorkutyákat. Van gazda, aki több ilyen komondor nagyságú ebet is tart. Az ottani csobánok szerint a farkasok egy tüzelő szukát „küldenek” a falu alá. Az elcsalja a kutyákat az erdő széléig, ahol az éhes falka várja a vacsorát. Egyes tapasztalt és szavahihető vadászok elmondása szerint, még a hajtásban résztvevő kopók közül is rendszeresen kiveszik a vámot. Nem zavarják őket a lövések, az emberek jelenléte, elkapják a kutyát, és a gazdi örülhet, ha a nyomkövetős nyakörvét megtalálja.

A Balkánon vadásszák a farkast, Berni Egyezmény ide vagy oda. Vannak egyesületek, amelyek nagy üzletet csinálnak a farkashajtásokból. Rengeteg vadászt csődítenek össze, van, ahol több mint ezer puskás jelenik meg, de ezek a tömeges megnyilvánulások többnyire eredménytelenek. Ahogy verebet nem lehet nagy dobbal fogni, úgy farkast sem lehet lakodalmas menettel vadászni. Itt elsősorban az eszem-iszom, dínom-dánomon van a hangsúly és nem a vadászaton, no, meg a részvételi díj begombolásán, ami nem kis összeg!

Ha valaki szeretne farkast lőni, az keressen kapcsolatot a helyi társaságoknál, amelyek dögteret tartanak fenn, zárt, fűtött magaslesekkel rendelkeznek, és van idejük akár egy hétig is kinn éjszakázni a behavazott erdőn. Az olyan vadász látni fog farkast és lőhet is, ha minden a tervek szerint alakul. Ez biztosan valamivel drágább, mint a lenyúlós nagy hajtások, de eredményesebb is.

A fénykép illusztráció. Fotó: Pixabay

Akármit is mondanak a magukat állatjogi képviselőnek tituláló szervezetek, a farkast vadászni kell. Nem könnyű, rengeteg időt, jó erőnlétet és elszántságot igénylő munka. De megéri. Természetesen az, hogy vadásznak farkasra, ma már nem azt jelenti, hogy azért teszik ezt, mert ki akarják irtani – nem, erről szó sincs. A farkast azért kell vadászni, mert ellenkező esetben úgy járunk vele, mint a sakállal. A fejünkre nő, és akkor már késő. Manapság a fenntartható környezetvédelem elképzelhetetlen a vadászat nélkül! Ha bekövetkezik a farkasállomány túlszaporodása, elkerülhetetlen, hogy a legnagyobb károkat elszenvedő gazdák a saját kezükbe vegyék a gond orvoslását, és abból senkinek sem lesz haszna. Erre is lehetne számtalan példát felhozni. Okuljunk belőlük!

Írta: Hadzsy János

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom