Az elmúlt hétvégén az esős idő miatt a kinti munkáim meghiúsultak, ezért más dolgom nem lévén a könyvespolcomat rendezgettem, és a trófeáimat takarítgattam le. A tevékenység számomra inkább szórakozás, mint munka, mert mindkettővel szívesen bíbelődöm.

A felposztózott gereznák portalanítása után az őzagancsok kerültek sorra. Egyenként törölgettem át sikeres vadászataim megbecsült emlékeit és tisztításuk alatt lelki szemeim előtt újra lejátszódott elejtésük minden pillanata.

Legutolsónak egy öreg bak agancsa került le a nappali faláról. Ez a trófea számomra talán a legkedvesebb mindegyik közül. Ám ezt csak halkan merem kimondani, mert a többiért is keményen meg kellett dolgoznom, hogy a kanapé fölötti falra kerülhessenek. Még valamelyik megorrol rám és egy óvatlan pillanatban a fejemre pottyan, miközben a kényelmes ülőalkalmatosságon olvasgatok!

Mindegyikért meg kellett dolgoznom, van olyan, amelyikre tizenkét hajnalt áldoztam, de akad olyan is, amiért egy egész hétvégén hajnalban és este szorgalmasan etettem a tömérdek szúnyogot az erdei nyiladékon.

A mutatós trófeát forgatva döbbentem rá, hogy elejtésének körülményeit naplóm néhány tőmondatán kívül Feri barátom és az én emlékeim őrzik. Kezemben a trófeával gondolataim visszaszárnyalnak a két évvel ezelőtti május végére….

Azon a héten egyik neves egyetemünk levelezős hallgatójaként az utolsó szigorlatommal és a következő napi, erdei élőhely-fejlesztési vizsgával voltam elfoglalva. Miután a sikeres vizsga után becsuktam magam mögött a jeles eseménynek helyt adó előadóterem ajtaját, mérhetetlen boldogság töltött el, mivel ez a tanév végét is jelentette. Nagyot fújva lazítottam a nyakkendő szorításán és próbáltam válaszolni a számonkérés előtt álló évfolyamtársaim kérdéseire.

Lassan elfogytak a kérdések és miután bekapcsoltam a zsebemből előhorgászott telefont, a feleségemet próbáltam felhívni. A telefon szorgalmasan kicsengett, de ő nem vette fel. Majd egy kicsit később újra hívom….

Alighogy befejeztem a hívást megcsörrent a kis ketyere. Feri barátom hívott.
– Szevasz Zolika! Levizsgáztál? – szegezte nekem a kérdést. – Ki tudsz jönni holnap hajnalban?
– Hát persze!
– Jó, akkor negyed ötkor itthon várlak, mert a vizsgádat egy hajnali vadászattal illik megünnepelni! De el is köszönök, mert még rengeteg dolgom van! Szevasz! –– A készülék pittyenése jelezte, hogy cimborám befejezte a velem való társalgást.

A szószaporítás fölösleges lett volna, holnap majd elmesélek neki mindent. Beálltam a menzán kanyargó sorba… Az ebédet rövid idő alatt bekaptam, sietnem kellett, hiszen még majdnem kétszáz kilométeren keresztül kell a pedált taposnom!

* * *

Hajnalban érkeztem barátomék házához, cimborám Artúr névre hallgató hatalmas termetű labrador kanja már a terepjáró platóján trónolt, nem akarván kimaradni a mai vadászatból.

–– Tegnapelőtt hajnalban a nagy vadföldön beugrott előttünk egy kis testű, de korosnak tűnő bak, az agancsot azonban nem volt időm tüzetesebben megnézni –– mondta Feri. – Ma megint ott kezdjük a vadászatot, hátha kint lesz.
Mire az erdő széléhez értünk már pirkadni kezdett. Az úton egy magányos ünő ugrott át, majd a szálerdőben megállt és az elsuhanó autót bámulta.

A vadföld szélénél megálltunk és távcsöveink végigpásztázták a tájat. Mivel nem láttunk mozgást, tovább gurultunk az erdő szélén, lefelé a domboldalon. Feri hirtelen fékezett és a völgy közepe felé nézett… A felkelő Nap első sugarai szinte bearanyozták a legelésző két őzet.

Óvatosan kicsúsztam az autóból és minden eshetőségre készen csőre töltöttem a 7×64-es Mausert. A suta állt közelebb, a bak pedig a domboldal csenevész vadrózsabokrai közül méregetett bennünket. A kocsi takarásában a plató végéhez osontam, míg társam a volán mögül figyelte a nyakát nyújtogató bakot. A plató sarka megfelelő támasztási lehetőséget kínált az esetleges a lövéshez.

Szerencsémre a szellős kilátóhelyén kíváncsiskodó Artúrt egy óvatos kézmozdulattal sikerült elfektetni. A fegyelmezett kutya mozdulatlanul hasalt az egyik kukoricazsák mellett, és csak remegő orrcimpái jelezték, hogy feszülten figyel.

Feltámasztottam a puskát és a céltávcsövön keresztül néztem a bakot. Nem fiatal, sötét, ághiányos agancsú a vörös dalia.
–– Nem gyerekbak, a korral nincs gond, nincs egy ága sem, olyan 200–220 grammos lehet. Ha tetszik, akkor lődd meg… – – suttogja Feri a nyitott jobb oldali ajtón.

Nagyon tetszett…, gyönyörködésre viszont nincs időm, mert a bak egyre gyanakvóbban nyújtogatta a nyakát. A testének hátsó részét a vadrózsa takarta, így a nyaktövén állapodott meg a szálkereszt. Átfordítottam a biztosítót, majd halkan kattant a gyorsító….

A távolság 100–120 méter, vettem egy nagy levegőt és megnyomtam az elsütőbillentyűt.

Durván robbant bele a kora reggeli madárdal hangjaiba a Mauser öblös hangja. Pár pillanatra hatalmas csend ül a tájra. Majd, mintha semmi sem történt volna, az erdő tollas dalnokai tovább folytatták a megszakított koncertet.

Pedig nagyon is történt!

A bak eltűnt a vadrózsa tövénél, a suta pedig hosszú másodpercekig egy helyben tanácstalankodott. Kiléptem a plató sarka mögül. Meglátott és hatalmas szökellésekkel pillanatok alatt eltűnt a dombtető mögött.
–– Szép lövés volt, megvan! –– szólalt meg cimborám miközben kiszállt az autóból.

Vártam egy kicsit, majd újratöltöttem és elindultam a bak felé. Közben számoltam a lépéseket. 108, 109, 110, 111, 112 …– ekkor megpillantottam a bokor tövénél a vörös testet. Kezem önkéntelenül a tarkómra tolt kalapért nyúlt, és az öreg, kopott fejfedőmet szorongatva hosszú másodpercekig meghatódva mozdulatlanul álltam. Majd a tekintetem az agancsra siklott. Talán a kirobbanó örömöm tette, de akkorát kurjantottam, hogy visszhangzott a szemben levő domboldal!
–– Gyere ide gyorsan! –– kiáltottam Ferinek.

Valószínű, hogy a közöttünk levő távolságot rekordidő alatt tette meg, mert pillanatokon belül mellettem állt. Néhány másodpercig szótlanul csodálta a zsákmányomat, majd szó nélkül felém nyújtotta hatalmas jobb kezét.

–– Sok bakot lövettem eddig, de ilyennel még én is ritkán találkoztam! – törte meg a csendet.
–– Egyedülálló a trófea, jó volt a lövés és tökéletes volt a kísérő! –– folytatta azzal a hamiskás mosollyal, ami csak neki van.
–– Ezt a ma hajnali vadászatot és ez az irigylésre méltó trófeát szerintem úgy is veheted, hogy a szeszélyes vadászszerencse ezt szánta neked jutalmul a sikeres vizsgáidért!– – fordult felém
–– De nélküled nem sikerült volna! –– válaszoltam.
–– Ma reggel a lehetőség megteremtése és a bírálat az én dolgom volt és úgy mondanám, hogy ez meg az én ajándékom –– veregetett hátba barátom.
–– Akkor ez a trófea jutalombak néven kerül majd be az őzagancsaim közé! –– vigyorodtam el.

Azt, hogy milyen a trófea szavakkal nehéz leírni,
a fotók viszont önmagukért beszélnek.

Pilisi Parkerdő Rt. galgamácsai vadászterülete, 2003. május 31.
Elejtő: Juhász Zoltán
Kísérő: Sas Ferenc kerületvezető vadász

Megnéztük tüzetesebben a zsákmányomat. A feltűnően kis testéről Feri barátom határozottan felismerte a tegnapelőtt hajnalban látott bakot. Korát mindketten legalább 8–9 évre becsültük. A lövés oda ment, ahová szántam és a 11,2 grammos nehéz lövedék egy félökölnyi sebet szakítva távozott a másik oldalon.

Átvettem a töretet és a bak szájába raktam az „utolsó falatot”, és vég nélküli fényképezésbe fogtam…. Majd megfogtuk a zsákmányomat és a tárva-nyitva hagyott ajtókkal magára hagyott terepjáróhoz vittük. Lenyitottam a platót és a kutya egy hatalmas lendülettel a bak mellé ugrott. Megszaglászta zsákmányomat majd farkcsóválva rohangált az autó körül.

–– Te is örülsz, én is örülök, és még a kutya is, de ez így van rendjén! –– mondta nevetve barátom, majd egy határozott parancsszóval visszaküldte a négylábú vadásztársunkat a helyére. Betettük zsákmányomat az autóba és elindultunk. A hazafelé vezető úton még két szórót kellett feltölteni és ellenőrizni….

A bakot a vadkamránál megmértük. Csak a zsigerei hiányoztak és így mutatott 13,2 kg-ot a mérleg. A korbecslésünk jó volt, mert a trófeabíráló-bizottság is kilencéves kort és nagykoponyával 290 grammos súlyt állapított meg.

A trófeával kapcsolatban sokszor tépelődtünk egy kérdésen: Az emlékezetes hajnal előtt két évvel, egy komoly műtétből felgyógyulva csak júliusában kezdtünk barátommal őzbakra vadászni. Akkor láttunk ugyanezen a területrészen egy nagyon erős, sötét agancsú hatos bakot. Feri egyszer még üzekedéskor találkozott vele, aztán abban az évben már nem került szem elé. A következő évben szintén kétszer sikerült megpillantani ugyanitt, de olyan rövid időre, hogy az agancsot tüzetesebben nem tudta megnézni.

Én váltig állítottam, hogy az általam terítékre hozott bak azonos a két évvel korábban látott bakkal. Barátom más véleményen volt és van ma is, úgyhogy ezen mindig jókat szoktunk vitatkozni.

* * *

Áttörölgettem a kedves trófeámat és visszakerült a helyére. Feri barátommal azóta számtalan őzbakos élményünk volt, de annak a május végi hajnalnak az emléke a mai napig mindkettőnkben elevenen él.