Pécsváradon, a Mecsek déli lejtőjén, közvetlenül az erdő alatt áll a Királygát nevű vendégház. Annak a forrásnak a tőszomszédságában, amelyből Béla királyunk a nagy hírű pécsváradi várba vezettette az ivóvizet. Innen eredeztetik a Királygát nevet.

Az újonnan kialakított vadászati rend, illetve az új vadászterületek kijelölésének ideje óta – ezen a területen (családi tulajdonunk) – is lehetőségem nyílt vadászni. Legelső dolgom a szóró kialakítása és a les stand felállítása volt. A szorgalmas etetés, a szóró gondozása, az erdő közelsége és a válogatott takarmány meghozta az eredményt. A vadak felvették a szórót.

Az idő múlásával az innen terítékre vitt vadak száma csakúgy, mint a standhoz köthető vadászélmények, egyre gyarapodtak. Önökkel egy öt évvel ezelőtti nyár eleji teliholdas időszak élményeit szeretném megosztani.

Szóval, az úgy történt – hogy jó vadászszokás szerint kezdjek az ismertetésbe –, hogy egy szép napon észrevettem a szórón egy nagy disznónak a nyomát. Ez időtájt már túl voltam az itt elejtett harmincadik vadamon, amelyek között volt 18 cm agyarú kan is.

Az észlelt nyom lázba hozott. Nagy izgalommal ültem ki a standra, félhold lehetett. Jó széllel, 11 óra körül meg is jelent a vad. Óvatos volt, szinte mint egy nagy fekete árnyék, olyan hangtalanul jött. A méreteit látva még nagyobb izgalom lett úrrá rajtam. Meg sem vártam, hogy teljesen keresztbe forduljon, lőttem. Hiba volt, mert csak megsebeztem. A combjából lőttem ki egy darabot, amit a fővadász barátom segítségével másnap reggel meg is találtunk.

Nyugtalanított a dolog. Rendszeresen kijártam a lesre, és még a márciusi növő hold idején – majdnem telihold volt már – kis vadászinasom társaságában, aki azóta már hivatásos vadásznak tanul, kiültem. Megint úgy 11 óra körül láttuk meg a disznót. Messze volt még, de jól megfigyelhettük, hogy bokorról-bokorra bujkálva, ki-kilesve közelít a szóróra.

Miközben minden mozdulatát lélegzetvisszafojtva figyeltük, nem vettük észre a szomszéd kutyáját az etető tetején. Bezzeg a kan! Szemvillanás alatt eltűnt.

Rettentő mérgesen, az égieket sem kímélve, szitkozódva, cserkelni indultunk. Persze sikertelenül. Visszatérve az autóhoz Gábor nevű „inasomnak” javasoltam, nézzünk rá még egyszer a szóróra. A szél felerősödött, irányt is váltott, mit lehet tudni.

És valóban: ott eszegetett a kapitális jószág! Na, gondoltam, most sikerülnie kell! A viharossá erősödő szél segítségemre volt, sikerült zajtalanul feljutnom a lesre. Gábor a földről figyelte távcsővel az eseményeket. A 30-06-os kaliberű puskám volt nálam, gondosan céloztam és lőttem.
–– Merre mozdult Gábor? – kérdezem.
–– Fölfelé –– felelt a fiú.
–– Hú, az nem jó jel! – És tényleg, a rálövés helyén nem volt vér.

Nagyon elszomorodtam. Újra itt volt egy lehetőség, és én hibáztam. Reménykedve még jóval éjfél után is kerestük a vérnyomot, de hasztalanul, így hát hazatértünk.

Reggel első utam Fullér Miklós fővadászhoz vezetett, akinek meglehetős szomorúsággal meséltem el az esetet. – Nem hiszem, hogy nem találtad el. Menjünk ki, nézzünk körül. Viszem a kutyát is – biztatott.

Hosszas keresgélés után végre vért találtunk. A kutya szagot fogott és szőrrel teli szájjal tért vissza.
–– Na, megvan a disznód! –– mondta a fővadász.

Kiderült, hogy a kan a lövés helyén maradt. Szíven találtam. A hatalmas testet nem ütötte át a golyó, ezért nem találtunk vért.

A ravatalán lévő kan szépet mutatott, zsigerelve 150 kg-ot nyomott. Hát még a szájából kilógó agyar! Az volt az igazi csoda. A hivatalos bírálaton aranyérmes lett. 23,3 cm körüli, teljesen ép, nagy agyar. Gyönyörű trófea! A nevezetes éjjelen jól elszidott égiek is megbocsátottak, mert gyönyörű márciusi reggelen, ragyogó napsütésben fotózhattuk le.

Én természetesen azt hittem, hogy a combon lőtt vad az áldozat. Nagy ünneplést csaptunk, talán százszor is koccintottunk a nagy kanra.

* * *

Kislányom negyedikes gimnazista volt, és meghívta az osztálytársait a vendégházba ballagás előtti bulira, ami egy napot és egy éjszakát tartott, hatalmas hangoskodással és a hangszórók bömbölésével. Ekkor már az áprilisi hold időszakában jártunk. Feleségem hazaérkezett Olaszországból, ahol a női kamarakórussal vendégszerepeltek. Megbeszéltük, hogy ketten kimegyünk a standra és ott elmeséli az élményeit.

Tavasztól őszig, amikor nem kell fázni, szívesen jön ki velem. Elnézegeti az őzeket, szarvasokat, de lőttünk már disznót is. Ez alkalommal nyolc óra körül voltunk kint. A beszámolója érdekes volt, röpült az idő.

Úgy tíz óra körül arra lettem figyelmes, hogy megkerülve a lest, a település felől kocog egy jó disznó az etetőre. Könyökkel jeleztem a feleségemnek, akinek távcső lógott a nyakában, amit rögtön a szeméhez emelt, én pedig a puskát a vállamhoz. Ahogy keresztbe fordult, lőttem. A vad, helyben maradt.

Egy kicsit vártunk, talán még egy puszit is kaptam, majd lementünk a disznóhoz. Kalaplevétellel megadtuk a végtisztességet, majd mellé térdelve láttam, hogy vagy 7 cm-nyi agyar lóg ki a szájából, ami azt sejteti, hogy legalább a kétszerese van még belül! Nagyon boldog voltam! Nézegettük, forgattuk, készültünk a zsigereléshez, és akkor vettük észre, hogy a jobb hátsó lába, mintha el lenne sorvadva.

Szegény jószág! Hát ez volt a combon lőtt disznó nem a múltkori! Az agyara 21,5 cm lett, ezüstéremmel jutalmazták, súlya 130 kg volt a leadáskor.

Szép tavaszi idő lévén, és a két érmes kan elejtése ürügyet szolgáltatott rá, hogy összehívjam vadászbarátaimat feleségestől a tanyánkra, az elejtés színhelyére, egy eszem-iszom, dínom-dánomra. A trófeák ki voltak rakva, minden pohár bort feléjük felemelve fogyasztott el a kedves baráti társaság. Mondhatom, igazán megünnepeltük a vadászsikert, s azzal váltunk el, hogy lőjek még egyet, és hívjam meg őket újból.

Majdnem be is jött a következő hold alatt, ami már a májusi volt. Jó látási viszonyok voltak, rendes vadászhoz méltón én is kimentem és fölültem a „királystandra”. Különösen nagy reményeim nem voltak, gondoltam, lövök egy süldőt. Tizenegy óra is elmúlott, amikor halk neszt hallottam, mintha disznó szöszölne. Visszahőköltem, megszorítottam a puskámat: „Ez nem lehet igaz, magányos nagy disznó!”

Na, ez már nekem is sok volt, elfogott a cidri. Nem tudom hogy történt, de lőttem – bár nem kellet volna. Kapkodtam, a hátsó csülkét sikerült lelőnöm, amit a rálövés helyén talált csontok alapján állapítottunk meg.

Nem hagyott nyugodni az eset, másnap szóltunk a szomszéd társaság hivatásos vadászának, Horváth Jánosnak, és megkértük, hozza magával a vérebet is. Reggel hattól kerestük délig, többször láttuk a helyet, ahol megfeküdt, hatalmas vértócsákat is találtunk, de a disznó nem lett meg.

Már-már el is felejtettem a történteket, amikor hallottam a hírt, a szomszéd területen meglőtték a sánta kant. Az agyar 20 cm fölötti volt, de sajnos törött.

Annak a három hónapnak történetét meséltem el, amely azzal a tanulsággal szolgál, hogy a munka, a befektetett energia meghozza a várt eredményt, csak kellő alázattal és „A” vad iránti tisztelettel kell begyűjteni. Én összesen tíz kant lőttem, kettőt lövettem, számtalan tarvadat és süldőt hoztam terítékre.

Felejthetetlenek azok a vadászélmények amelyek ehhez a helyhez kötődnek. Ezért is királystand a királystand az én számomra, nem csak a történelmi múlt és a telekkönyvi bejegyzés miatt.