Na suttyókáim, ettől az embertől csak tanulhattok. Figyelmes, udvarias, mindent tud a vadról, ami tudni érdemes. Nagyon jól lő, megfontolt stb….” Ez volt az elnöki bevezetése a hétfőn érkező vendégnek.

Ismerhette, hisz előző évben zergére kísérte otthon. Kalandos úton került hozzánk. Az egyik osztrák vendégünk alkalmazásában álló hivatásos vadász, akit a főnöke meginvitált egy magyarországi őzbakvadászatra. A főnöknek közbejöttek családi, üzleti dolgok és lemondta az utat, de a vadászunk –– nevezzük Hanzinak ––, nem változtatta meg az elhatározását, és vállalta egyedül is az utazást.

Soha nem vadászott külföldön és mivel benne volt már a korban, nem akarta elszalasztani a lehetőséget. Három bak a háromszázötvenes kategóriában, erre szólt a szíves invitálás arra a területre, ahol a FŐNÖK egy hét alatt 12 bakot lőtt előző évben, köztük három nyálcsorgató érmeset és két sokra becsült, girbegurba „abnorm” agancsút is.

Tiszteltem a „gazdáját”, igen jó vadásznak és korrekt vendégnek ismertem meg. Minden bakhoz önálló véleményt alkotott. Nem lőtt úgy, hogy nem kontrollálta a bírálatomat – de tudott bosszantani néha. Fiatal, reményteljes bak szóba sem jöhetett, ám az érmes mellett a legkisebb, leggörbébb selejtbakot is meglőtte, ha úgy alakult. Nem szeretett kapkodni, nem vadászott autóból, viszont ki lehetett vele cserkelni a térképről.

Mennyivel jobb szájízzel vártam ezt a találkozót! Öt napunk lesz a vadásztatásra, ebből az utolsó előtti hajnal a főnöké, a többi az enyém, mert a kollégám a közben érkező másik vendéggel lesz elfoglalva.

Délután kettőkor érkezett a Toyota Tercel 4WD a megbeszélt helyre. Szállás nem a szállodában volt, mint a „gazdával” lett volna, hanem egy falusi vendégházban. Amikor előzetesen egyeztettünk, kérte, hogy keressünk egy olcsóbb megoldást, mert az alvóhelyért nem szeretne egy kisebb vagyont itt hagyni.

Ötvenöt-hatvan év közötti, magas, szikár, hosszúkás arcú, nyílt tekintetű ember szállt ki az autóból. Mosolygós, barátságos és közvetlen. Nem engedi, hogy udvariaskodjak. Hozza a hátizsákot, puskát és mivel nincs több keze, így férek hozzá a bőrönd füléhez.

Volt még időnk az esti kimenetelig így, leültünk beszélgetni kicsit. Tisztázzuk, hogy milyen vadászati módot részesít előnyben – mindjárt kijelenti, hogy autóból nem vadászik! Ezt valahogy előre sejtettem! Nem használ puskalámpát a közben beajánlott bónus vaddisznólesen!

Mennyit szeretne lőni és milyen bak érdekli igazán? Nem akarja kellemetlenül érezni magát otthon, így a súlyhatár tetejét mindenképpen tartanunk kellene. Szívesen lőne különleges formájú agancsot viselő bakot is, de a lényeg, hogy jót vadásszunk! Fülemnek kedves szavak!

Közben múlik az idő, megvacsorázunk és készülődünk. Két fontos kellék kerül a képbe. A kalap és a puska. A kalap egy igazi, patinás, zergetollas osztrák fejfedő, amit – a feliratok szerint – több év helyi „lőbajnoki” trófeáját jelentő jelvények díszítenek. A puska egy „hatésfeles” Steyr-Mannlicher stucni. Nem mai darab, de ápoltnak tűnik. Kiveszi, kihúzza a csövét és megy vissza a tokba. Javaslatomra a gumicsizma egyelőre csak a Nívába, félcipőben indulunk.

Az autót lerakjuk a tetőn és végigcserkeljük a völgyet. Két kisebb gabonatáblát és egy erdei rétet ejtünk útba. A második táblán egy fiatal bak okoz némi izgalmat, de nem őt keressük. Szinte szótlanul jön mellettem. Halkan jár, osonva. Minden mozdulatán érződik, hogy sokszor próbált műsort játszunk.

Felülünk a lesre. Még alig szürkül, amikor a szemközti domboldalban meglátok egy őzet. Mutatom, neki is. Távcsövezzük. Bak! Százötvenre lehet. Sikerül jól megnéznem az agancsát. Négy-öt év körüli a „sose lesz nagyobb” kategóriából. Többször láttam már, de vendéggel még nem sikerült.

Lövésre bíztatom! Milyen szép is lenne, már az első közös estét eredményesen zárni! „Messze van és nem látom jól!” Na puff! Hiába győzködöm, hogy nincs olyan távol, súlyra is ilyet keresünk, mutatós is az agancs, hajthatatlan. Neki ez messze van és punktum!

Másnap hajnalban a szálláshoz közelebbi lesen kezdünk. Gyönyörű a virradat! Látom rajta, hogy ő is élvezi a madárfüttyös ébredést. Sutát látunk többet is, meg egy fiatal, ígéretes versenyzőt. Jól megtávcsövezzük, kielemezzük.

Teljesen kivilágosodott, amikor meglátom a befelé igyekvő sárga bakot. Hatos ez is, de korosabb mint az esti. Szabályos hatos, semmi extra, nagyságra is jó. Oda sem fordulva, a fogaim között sziszegem: Lőjön! Semmi! Oldalra sandítok! Még mindig a keresőtávcső van a szeménél. Meglököm a könyökét! Mutatok a puskára….. „Fiatal!” suttogja vissza. EZ??? Hanzikám, az én istenem áldjon meg, legalább hat éves! „Hat éves, lőhető” sutyorgom vissza, közben a bak vészesen közel ért az erdőhöz. „Lehet” hangzik a csöndes válasz. Bólint és lassan nyúl a puska felé, de mire odaér a keze, már okafogyottá válik a mozdulat…

Hazafelé benézünk még két táblához autóval. Kiszállunk, távcsövezünk, sétálunk kicsit. A második táblánál, mielőtt megállnék, már látom, hogy egy bak néz kifelé messzebb a búzából. Fék, a motor jár, amíg távcsövezem. Lőhető!

Mondom neki, hogy begurulok a bokor mögé, ki kellene szállni és a bokorsor végétől megpróbáljuk meglőni. Rendben! Megállok, ajtó halkan kinyit, távcső a nyakba és osonás ….A bokros közepénél veszem észre, hogy nincs mögöttem. Megfordulok. Az autó végénél éppen elcsomagolja a „szerszámot”. Int, hogy jön már, csak hát….! Kiérünk a bokor mögül, a bak sehol! Na, ez megint nem nyert!

Befelé menet beszélgetünk családról, munkáról, házról és elhangzik a „varázsmondat”, ami azóta is a fülemben cseng! „Hogyan tudott a Kurt úr ezen a területen egy hét alatt 12 bakot lőni?” Olyan ártatlan és értetlen képet vág, hogy az előzmények ismerete nélkül még be is dőlnék neki!

Fortyog az agyam, nyelek kettőt és udvariasan az válaszolom „Szerencséje volt!”. Nem teszem hozzá, csak magamban, hogy a „gazdád” a harmadik töretet tartaná a kezében.

Taktikázik a Steyr vadőr úr! Nézelődünk, sétálgatunk, távcsövezünk, napközben fürdő, séta bevásárlás, bortúra és majd a hétvégén meglőjük a bakokat, hogy nehogy elfogyjon a három, és ne legyen érdemes kimenni. Értem én, és nem is igazán tudom elítélni érte, de akármi közbejöhet és akkor mit csinálok?!

Alaposan felkészülök az estére. Gondosan kiválasztom a lest, eltervezem az oda vezető utat. Nincs könnyű dolgom, mert sok az őz a területen, de én se ma kezdtem.

Szokásos délutáni csevely, vacsora és indulás. Kicsit izgulok, de igyekszem leplezni. Autókázás, távcsövezés, séta, megint távcsövezés. Semmi! Magasles szürkületig, de két játszó rókakölykön kívül egy árva nyúl se kerül elénk. Hanzi elszontyolodik! „Biztos időjárásváltozás jön!” mondom ártatlan képpel, amikor elbúcsúzom a szállásnál.

Na Pajtás, most mi lesz?! Alig várom a három órát, hogy indulhassak.

A magaslesnél hajnalban négy suta és két kölyökbak van kinn. Mellettünk zörren az erdő és negyven méterre kilép a BAK!

Erre Hanzi érdekes módon azonnal puskával mozdult rá. Harmattól csillogó, magas, vastag fekete szárak, csodás gyöngyözés, az egyik száron három, a másikon négy ággal. Izgatott mocorgás, puska a kabátra, ráhajol a távcsőre, mire megérintem a vállát: „400 gramm fölött van!” súgom halkan. Puska le, távcső fel, kútmély sóhaj! „Nagyon nagy!!! Gyönyörű!” leheli vissza! Nem sokáig engedi, hogy csodáljuk. Pillanatok alatt eltűnik a kanyarban.

Az autó felé menet többször végighallgatom, hogy ilyen gyönyörű, olyan csodaszép, ilyet ő még a főnökénél sem látott, és de szívesen is meglőtte volna, de hát ezt nem az ő pénztárcájához találták ki.

A tetőről egy másik bakot veszek észre. Rövid távcsövezés után egy régi ismerősre lelek őkelmében. A bal szár szabályos, a jobb szár villás és zergekampószerűen hátrahajló. Ez a mi bakunk! Bent áll a tábla közepén. Minden oldalról messze van és takarás híján nem is lehet rámenni.

Másodpercek alatt kész a haditerv. A domb takarásában elküldöm a vendéget az erdő széléig, ahol egyébként a tanyája van, én pedig az ellenkező irányból megpróbálom rámozdítani. Kockázatos és ritkán sikerül, de nincs más esély. Most már Hanzi szemében is látom a tüzet. Félszavakból értjük egymás. Hajlott háttal, tempósan indul a kijelölt fához. Én még rágyújtok egyet, figyelem a szelet, és amikor úgy sejtem hogy célnál van, elindulok.

Lassan kiérek a takarásból. A bak még a helyén! Hanzit is látom a távcsőben. Akkor hajrá!

Nagy vargabetűvel séta tovább, szinte araszolva. Észrevett! A feje fenn és elindul… Most dől el minden! Izgulok, mint egy elsőbálos! Na!!! Az irány egyelőre jó, nem rohan csak „elhúzódik”. Na még száz métert! Irányt változtat, „srégen” a domb aljában a másik erdő felé megy. A franc… – Idáig jutok, amikor meghallom a dörrenést! A távcsőben tisztán látszik a vérrózsa a bak oldalán, még pár bizonytalan lépés és eldől!

Közel egyszerre érünk a bakhoz. Kalapok a kézben, töret, gratuláció, lapogatás és két nagyon boldog vadász. Mintha még egy könnycseppet is láttam volna, de az lehetett a harmat!

Pár napra rá leléptem a távolságot. A fától az első vérnyomig 230 lépés. Ekkora távolságról lőtte hibátlanul blatton az első magyar bakját az én Hanzi kollégám, akinek a százötvenes becslésem messze volt! Talán nem véletlenül kerültek a jelvények a kalapja mellé!

* * *

Hétvégére meglett a másik két bak is. Az egyik lesről, a másik cserkelve, tiszta lövésekkel, ahogy illik. Hazavittem Hanzit egy családi vacsorára, bemutattam a feleségemnek, és úgy váltunk el, hogy ha valaha erre jár, feltétlenül, megkeres.

Búcsúzáskor megkérdezte, hogy az a második este az szándékos volt-e vagy véletlen? „Beszélgettünk eleget, láthattad milyen vagyok. Döntsd el magad – válaszoltam!