Az újabb őszi zalai kiruccanásom a vége felé közeledett. Az első nap kedves emléke kísért, s nem kevés bizakodást ígért ugyanaz a helyszín és les, amit hamar kezdett szertefoszlatni az erősödő szél.

Mostani kísérőmet ez kevésbé zavarta, hangulatos történeteket mesélt, igyekezett szórakoztatni, miközben próbált az időnként a szél miatt alig kivehető neszekre figyelni.

Időnként meg-megdobbant a szívem, amikor gyanús ágroppanásra utaló hang ütötte meg fülünket, de nem követte semmi mozgás, másrészt nem ismétlődött, csak szórványosan hallatszott. Akár a széltől letörő ágdarab, vagy makk, esetleg toboz is okozhatta, mivel kissé távolabb egy fenyves volt látható. Bár többször is ismétlődött a szívmelengető pillanat, de csak oly röpke pillanatokra, hogy nem igazán tudta enyhíteni a rossz idő miatti elkeseredésem.

Sok minden kavargott bennem, miközben a látnivaló hiánya miatt szegett kedvem igyekeztem vigasztalni. Tamás, a kísérőm is egyre ritkábban szólt, bár igyekezett tartani bennem a lelkesedést. Lehet ő is látta, nem túl rózsás hangulatom. Egyrészt nem tudom egykönnyen leplezni, mi bennem zajlik, másrészt sajnos nem volt okom komolyabban reménykedni sem.

Semmi mozgás, egy őz egészen korán mozdult, az is jó 6-–800 méterre tőlünk a szántáson, a villanypásztorral védett kukoricás közelében. Azóta semmi nem mutatkozott, lassan kezdett alkonyodni.

Némi reményt adó hang is olyan ritkán jelentkezett, hogy nem is tudtuk, valóban vad okozza-e, s érdemes-e komolyabban odafigyelni rá. Már le is mondtam a mai estéről, mikor Tamás finoman pisszentett, s előre tekintve intett. Odanézve teljesen ledöbbentem egy sötét agancsot viselő, impozáns tömegű bika felfedezése révén. Rögtön nyúltam a fegyverhez, s lassan kezdtem emelni, miközben a bika egyfolytában figyelt.

Mikorra remegő kezem annyira megnyugodott, hogy meg tudtam nézni a céltávcsőben, kiszúrtam, hogy nem az első napon látott bikáról van szó, mivel lényegesen nagyobb agancsot viselt. Miután a beszélgetés során szóba került, hogy én úgy 5 kg-ig vagyok „hitelesítve”, némi kétség ébredt bennem. Rá is kérdeztem, hogy nem lesz ez egy KICSIT nagyobb? De megnyugtatott a válasza, így most már célozni igyekeztem.

Ám az ilyenkor tapasztalható izgalom miatt ez nagyon nehezen ment. Nem is tudom, a szél vagy a remegésem miatt mozgott-e a les, de nagyon úgy éreztem, miközben a lövéshez megfelelő pozíciót kerestem. Már a bika blattján táncolt a szálkereszt, de nem akartam lőni, mert nem éreztem biztosan. Elvettem egy pillanatra a fejem, s nagyot sóhajtva próbálkoztam nyugalmat erőltetni magamra, majd ismét a céltávcsőbe tekintettem.

Hála Hubertusnak a bika nem mozdult közben, lehetőséget adva nékem. Mikor úgy éreztem minden rendben, ujjam finom mozdulatával útjára engedtem a lövedéket. Tompa puffanást követően eldőlt a bika, enyhe fejmozgást leszámítva nem is mozdult ezt követően. Miután teljesen más reakciót vartam, tüskelövést sejtettem, egyből ismételtem, s azonnal célba vettem fektében, hogy amint mozdul vagy feláll, azonnal lőhessek. Fekvő helyzetben nem akartam rálőni.

Érzékelte izgalmam Tamás is, folyamatosan nézte távcsővel. Először egyetértett buzgalmammal, majd igyekezett nyugalomra inteni, mivel ő az általam többször felvetett találati meghatározással nem értett egyet. Ugyanis inkább fejlövésre utalóan mozgatta enyhén az agancsát, nem pedig teljes mozdulatlanság jött a lövést követően. Ahogy ritkult a mozdulat, ő úgy nyugodott meg, nekem meg szinte görcsöt kapott a karom az erőlködéstől, annyira a folyamatos célzásra összpontosítottam.

Persze, hogy szerettem volna leszaladni a lesről, odamenni, de ki kellett várni az előírt időt, ami ekkor bezzeg nagyon lassan, keservesen telik. Közben szegény Tamást egyfolytában kérdésekkel bombáztam, hogy vajon mi történhetett, hogy csak így eldőlt, vajon ott lesz-e még mikor majd odaérünk, s biztos, hogy nem fog hirtelen felugrani, s örökre eltűnni előlünk, nem lett-e túl nagy nekem… stb.

Türelmének s megértésének hála csak mosolygott izgalmamon, s egész lest bemozgató remegésemen. El lehet képzelni mit éltem át, míg eljött a pillanat és Tamás, jelezte, hogy most már mehetünk. Kicsit ugyan megnyugodtam, mivel már jó ideje nem mozdult a bika, nyugodtan feküdt ott, ahol eldőlt. Többek között emiatt is voltam fölöttébb kíváncsi a találat helyét illetően. Nem is tudom, mekkora izgalom volt bennem, és ahogy közeledtünk, egyre csak nőtt az agancs mérete.

Leírhatatlan volt az örömöm, mire odaértünk. A bika hatalmas, fejedelmi méretű fejdíszét látva egészen meghatódtam, hogy Hubertus ilyen kegyes volt hozzám. Mintha Zala mindig felülmúlná valamiben az előző évet! Pedig valamennyiről úgy hittem, nem lehet felülmúlni, legalábbis nekem. De a kellemes valóság minduntalan rácáfol erre.

A töret átadása és a gratuláció következett, majd szerettem volna az elejtés helyén készíteni néhány csodás fényképet. Sajnos nem működött a vaku a gépemen, ez is pont ilyenkor következik be. Bár okom panaszra a masina tekintetében nemigen lehet, mivel amióta megvan, csináltam több ezer képet, de hogy épp most jelentkezik ez a hiba, eléggé igazságtalan. De hát minden nem jöhet össze.

Tamás a telefonjával próbált néhány képet elsütni, míg megérkezett Laci a vendégével. Ők is gratuláltak nekem, majd szemrevételezték a valóban nem mindennapi méretű fejdíszt. Laci elismerte, hogy lényegesen nagyobbnak tűnik, mint ahogy kinézete alapján véleményezte.

Most felvetette azt a kérdést, hogy milyen jó, hogy első napon nem adott engedélyt a lövésre, vagy, hogy reggel nem találtam el a nem túl jó látási viszonyok mellett a nádas előtt azt a bikát. Zsigerelés után felpakoltuk a kocsi platójára a kellemes terhet. Úgy tűnt, közvetlenül a nyaktövön találtam el, kicsit elmozdult a váll lapról a kereszt, vagy bemozdult minimálisan a fegyver, aminek lehetett oka az izgalom, vagy az, hogy nem billentettem előre a gyorsítót.

A lényegen nem változtat, egy hatalmas bikát ejtettem el egy jól sikerült lövéssel. Másnap a ravatalán készítettem róla képeket. Hamar kiderült: az induló 5 kiló körüliről, már 7 fölé ért egyelőre a fejdísz mérete. A bírálatnál a bronzérmet érdemelt ki e csodás zalai ékszer. Azt hiszem közelgő születésnapomra ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna.

• Ékszer Zalából (2. rész)