„Elolvadtak az utolsó hófoltok is a hegytetőn, a sziklák repedéseiben pedig szirmot bontottak a kökörcsinek. A lila virágok ráfeküdtek a barna kövekre, mert az egyre magasabban járó nap felmelegítette a bazaltot, a kemény, élettelen anyag pedig kisugározta a hőt sötétedés után is.

Ez a kis enyheség annyira jól esett a tavasz első vadvirágainak, hogy egymás után emelték fel bimbófejüket a sokszor csak késpengényi sziklarepedésekben összegyűlt kevéske termőtalajról. Pár nap múlva a legelő szélén álló rekettye bontott barkát, a fényes, szürke, nyúlfarkforma képződmények tövén pedig sárga pihék bomlottak ki, hogy nektárt találjanak bennük a kaptárokat elsőként elhagyó méhek.”

Fekete kökörcsinek

Így kezdődik a kisregény, hogy aztán a hollófészek mindennapjaival folytatódjon és a nagy, fekete madarak kalandjain keresztül mutassa be a vadászat igazi arcát – néhol humorral, néhol keserűen, ahogyan az élet is írja a maga forgatókönyve szerint. A lényeg, hogy a hazai középhegységi erdőktől az Alföld szívéig előforduló vadfajok többségével részletesen, a Kárpátokban élőkkel, ritka kóborlókkal pedig legalább az említés szintjén foglalkozik a mű.

„A négy holló hajnalban még csipegetett egy kis maradékot a róka csontvázáról – nem sok volt már belőle – amikor a holtág felől lövéseket hallottak. Ezek nem csattantak, hanem dörrentek, s miután rövid idő alatt jó néhány elhangzott belőlük, csend lett.

A madarak felköröztek a magasba és utána néztek, hogy mi történhetett. A folyópartra vezető úton három embert vettek észre, egy kutya is járt velük. A kalapos, zöldruhás kétlábúak madarakat cipeltek: zöld fejű tőkésréce gácsérok és barna színű, kék szárnytükrű tojó madarak lógtak az aggatékokon.

–– Jól kezdődött az idény –– mondta az egyik ember. –– Tavaly összesen hetet lőttem, most meg a legelső napon négyet!
–– Kutya nélkül nem érdemes kijönni –– toldotta meg a másik. –– A fele sem lett volna meg!
–– Mi az, hogy kutya? –– mordult fel erre a harmadik ember. –– Jegyezd már meg, hogy ő vizsla! Mondani ugye nem lehet csupa nagy betűvel, csak leírni, de magyar vizsla!

A másik meghökkenését látva gyorsan megtoldotta:
–– Esetleg, kellő tisztelettel, szólíthatod Alinak…
A vizsla, nevét hallva megcsóválta a farkát és megtorpant az útszélen.
–– Mélyen tisztelt, nagyságos vizsla úr, írásban csupa nagy betűvel –– hajolt meg kellő tisztelettel a másodikként szóló ember Ali felé –– hálás szívvel köszönjük a ma reggeli vadászatot! Ön nélkül nyolc helyett négy kacsa sem lógna az aggatékainkon! Ugye, nem szabad tegezni? –– fordult az előtte megszólalóhoz.

Ali lihegett, ajkai kissé lefittyedtek, amitől úgy tűnt, mintha nevetne. Jól nevelt és képzett vadászeb volt, túl a kutyaközépkoron és az az évi első galambászásokon, amelyeken volt alkalma feleleveníteni az elmúlt évek során összegyűjtött sok-sok tudást. Most is megállt az út szélén, figyelt, hogy elhangzik-e valamilyen parancs, de mivel gazdája nem utasította semmire, hátsó lábát felemelve alaposan meglocsolta a gazt.

–– Értékeli a mondanivalódat –– húzta el a száját az egyik kacsavadász. –– Látod, egy vizslának még arra is van esze, hogy a gúnyolódást mély megvetéssel visszautasítsa! Azzal elnevették magukat, még a kárvallott is szívből kacagott.

A hollók hallották ezt a magasban, de a lövések most nem jelentettek számukra élelmet. Ami réce szárnyazottan elveszett a nádasban vagy a vízen, az a róka, esetleg a vidra zsákmánya lett.
Azon az estén újra szólt a puska a holtág körül, de folyó árterén is. Megkezdődött a récevadászat, mert akkor fordult szeptember első napjára a kalendárium.”

Holtág

Kró virradat után elrúgta magát a vörösfenyő ágáról és egy keskeny, sziklás völgy felett kezdett körözni. A mélyben csermely bukdácsolt asztallapnyi gránitsziklák között. A forrása nagyon magasan volt, s az a jég táplálta, ami talán évszázadokkal és -ezredekkel korábban fagyott meg a sziklák árnyékában. A patak nagyon magasról indult, ezen szakasza mentén még nem éltek fák, csak a henyefenyő alkotott áthatolhatatlan bozótot itt-ott.

A holló lefelé tartott a csermely felett, aztán egyszercsak három nagy, barna állatot vett észre a sziklás oldalban. Egy anyamedve volt a két bocsával! Kró a következő pillanatban még valamit meglátott: a hegy gerincén egy zöld ruhás ember hasalt, miközben valamit a szeméhez tapasztott. Nem törődött most a kétlábúval, a medvék felett kezdett körözni, hogy szemügyre vehesse őket. A bocsok felkapták a fejüket azt hallva, hogy a szárnytollai között süvít a levegő, de aztán nem törődtek vele. Az évi fiatalok voltak, de tudták már, hogy a madaraktól nem kell tartaniuk.

Aznap délben az erdész széles mosollyal ült le az ebédhez.
–– Reggel láttam az anyamedvét és a két bocsát! –– mondta. –– Csak az a baj, hogy a fényképezőgép mindig ilyenkor marad itthon…
–– Jobb vigyázni velük –– intett a felesége, mert tapasztalatból tudta, hogy a gyerekekre ilyenkor könnyen átragad a lelkesedés és alkalomadtán megfeledkezhetnek az óvatosságról.
–– Messze voltak…, áfonyáztak, majdnem ugyanúgy, mint az emberek! Csak nekik a karmaik és a mancsuk volt a fésűsdoboz, amivel lehúzzák a termést az ágacskákról….

Kró aznap reggel egy elpusztult pisztrángot talált a patak mellett. Nem is mozdult mellőle addig, amíg egy falat is volt belőle, utána pedig némi szárnypróbálgatás után felrepült jó magasra – és meg sem állt a Bölényesig. A tisztás szélén megszokott helyére, a bükk koronájába szállt le éjszakázni. Gondolkodni nem tudott, de talán érezte, hogy álomképei nyomán megtalált valamit mindabból, amire addig csak ősei tapasztalatai alapján emlékezhetett a zsigerei mélyén. Ő maga korábban sosem látott hiúzt, farkast, medvét vagy zergét, de mégiscsak tudta, hogy ezeknek a vadfajoknak is létezniük kell a gímszarvas, a dám, az őz, a vaddisznó, a muflon mellett.”

A mélyben csermely bukdácsolt asztallapnyi gránitsziklák között. A forrása nagyon magasan volt, s az a jég táplálta, ami talán évszázadokkal és -ezredekkel korábban fagyott meg a sziklák árnyékában.”

Vörösáfonya