Erdélyben, pontosabban Székelyföldön volt ismét lehetőségem kevéske szabadságom egy részét vadászattal eltöltenem. Bikavadászat volt a tervünk, de napokig eredménytelenül jártunk utánuk. Száraz, meleg idő volt – hatodik hete egy szem csapadék nem esett, ez mind nem kedvez a bőgésnek. Nem is hallottam bikát bőgni, csak Pista barátomat, aki mindent elkövetett, s próbálta triton csigájával szóra bírni a daliákat, sajnos eredménytelenül.

Bőgés nélkül pedig itt a Kárpátokban megkeresni a bikát kevés esély kínálkozik. Így aztán úgy határoztunk, hogy utolsó este lesbe ülünk és megnézzük, hogy disznó terén mi a helyzet. Természetesen a címbéli „fekete” jelző – félreértés ne essék – nem a vadászat módjára, hanem a les színére utal. Pál Gabi barátom, akivel ketten voltunk ennek a nem mindennapi vadászatnak a szerencsés résztvevői, erre többször is felhívta a figyelmemet, mosolyogva nagy fekete bajusza alatt.

Bejöttünk a reggeli vadászatból, megreggeliztünk s kávéztunk, majd körbejártuk a szórókat. Megnéztük, hogy hol kínálkozna nagyobb esély disznót lőni. Két helyen is jó disznójárás mutatkozott, de a fekete lesnél fel volt nyalva minden, a cserjék s bokrok jó magasan frissen voltak kenve sárral és pocsolyával. Összenéztünk, s nem kellett mondjunk egymásnak semmit, ide kell estére beülnünk.

A nap még az égen járt, mi már elfoglaltuk leshelyünket. Előttünk egy nagy bokros ciheres terült el, egy olyan nyolcvan méterre volt a szóró a sűrű és a szálerdő találkozásánál. Csend volt, néhány holló és szajkó szállt le egy-egy szem törökbúzáért, s próbálták nagy rikácsolás közepette a rangsort felállítani, ki foglaljon helyet elsőnek a terített asztalnál. Gabi barátom vadászkalapjával próbálta elkergetni őket – mindhiába.

Ilyesformán múlattuk az időt, régebbi közös vadászkalandokat idéztünk fel, jókat nevettünk s beszélgettünk, persze csak csendesen. Ezek zárt lesek, lőrésekkel és ablakokkal, amit fel lehet hajtani, ha ki kell dugni a puska csövét. Persze ez nem azt jelenti, hogy lehet rajta – ahogy Gabi barátom mondaná „lagzilajcsizni” –, de halkan el lehet diskurálni bennük.

Besötétedett lassan, ilyenkor néha-néha nagy csendben ki szoktuk nyitni az ablakot, hogy hallgatózzunk egy kicsit, főleg ha a szelünk is jó.

Jobbról a sűrű közepe felől ágreccsenés és szöszmötölés hallatszott. Tisztában voltunk vele, hogy vendégünk érkezik. Abban szinte biztosak voltunk, hogy disznóval hozott össze bennünket védőszentünk, hisz a medve az nem lép az ágra, hacsak nem hajtják. Keresőtávcsövemben még elég jól láttam az etetőhelyet, de nem véltem rajta felfedezni semmit.

Körülbelül egy fél óra is eltelhetett úgy, hogy hallottuk, itt van, de meglátni nem bírtuk. Kis idő múlva a szóró szélén álló két nagy bükkfa között megjelent egy hatalmas fekete árnyék. A szívünk a torkunkban kalapált. Elhallatszott a lesig, ahogy nagy pofájával dolgozott, jóízűen ropogtatta a kiszórt kukoricát. Most már tudtuk biztosan, hogy disznóval van dolgunk, és azt is, hogy fajának kiemelkedő példányáról van szó, méretéből ítélve.

A puskalámpát még világosban felszereltem a fegyverre. Nem kenyerem a lámpafényben való lődözés, de elbírálni lámpa nélkül már lehetetlen volt. Az a tisztelt vadásztárs vessen rám keresztet, aki hasonló helyzetben nem így cselekedett volna.

Csöndben sikerült fölvennem a sarokba letámasztott puskát, szép nyugodtan kidugtam a csövet az ablakon. Jól fel tudtam támasztani, s biztos pozícióból kezdtem keresni a céltávcsőben, mígnem a bajor tüske szépen megpihent a nagy fekete folton. Ujjam a fegyverlámpa mikrokapcsolóján, még egy utolsó instrukció kísérőmtől – megkérlek szépen, nehogy medvét lőj! – mondta remegő hangon.

Lassan kibiztosítottam a fegyvert, majd megérintettem a lámpa kapcsolóját. Szemben állt velünk, fehérlett a két nagy agyar, nem volt idő gatyázni, gyorsan kellett cselekedjem. Tüske a homlokára és megérintettem a ravaszt. Mire kísérőm kimondta volna, hogy disznó, az már feküdt és az utolsókat rúgta.

Gyorsan újra csőre töltöttem, és lámpában figyeltem mi fog történni. –A’ mán átadta a lelkét az égi teremtőnek – mondja cimborám. Szégyen nem szégyen, de már jártam úgy, hogy a lövés utáni nagy gratuláció közepette a disznó felállt és elfutott.

Leszálltunk a lesről és odaballagtunk nagy óvatosan a már kimúlt disznóhoz. Hirtelen szólni sem tudtam, nem gondoltam és nem is tudtam elhinni, hogy ekkora disznót sikerült lőjünk. Gabi töretet készített és ünnepélyes keretek között ott, Oroszhegy fölött a „Görnyébe” csillogó szemmel mondta el gratulációját. Ezúton is szeretném megragadni az alkalmat, hogy tiszta szívből megköszönjem -– habár már sokszor megtettem, mégsem elégszer -– neked, drága barátom, önzetlen munkádat, kitartásod és segítségedet, amely hozzájuttatott engem ehhez a páratlan trófeához és vadászélményhez.