Vadászataim során nemcsak disznókkal meg szarvasokkal volt dolgom, találkoztam én már őzekkel is. Már sajnálom, hogy róluk nem vezettem pontos nyilvántartást, mint a disznókról. Pedig hát az őzállomány nagyobb számban megsínylette vadászati tevékenységemet, mint a disznók. Közülük összességében jóval a háromszáz feletti terítékről beszélhetünk, amelybe a suta- és gidaelejtések is beletartoznak. Sőt ők teszik ki a többséget.

Tarpán volt olyan évünk, amikor az erdőfelügyelőség meg a vadászati hatóság által előírt kilövés egyedszáma 350 volt. Ebből 100 bak és 250 suta illetve gida! Meg kellett dolgozni a terv teljesítése érdekében. Sajnos a fiatal tölgyerdő-telepítésekben ez a hatalmas állomány óriási károkat okozott. A kilátásba helyezett súlyos szankciók elkerülése érdekében hozni kellett az így már száz darabbal megemelt tervet. Nem egy egyszerű mutatvány volt. Tagjaink fele ritkán járt ki, akkor is csak apróvadazni. A másik fele pedig amikor kiült a saját etetett szórójára, inkább a disznót meg a szarvas tarvadat óhajtotta elejteni, nem pedig az őzet.

Kénytelenek voltunk meghirdetni tízes csomagokban az elejtéseket. Sokat értékesítettünk így, de még messze jártunk az előírttól. A hivatásos vadászokkal jártam ki nagyon sokat, hogy besegítsek. Három pótlapot is kellett kérnem a vadászjegyemhez, mert mindegyik betelt.

Amikor bakvadászati szezonban voltunk, mint a társulat elnöke rendszeresen kísértem vendégeinket. Külföldit, belföldit, társulati tagot egyaránt. Vadászataink során rengeteg emberrel ismerkedtem össze, amiből igen sok esetben hosszan tartó vadászbarátságok alakultak ki. Több tíz kötetre való érdekes őzvadászatot is leírhatnék ezekből az időkből.

Pista vadőrünkkel jártam ki a legtöbbet. Már egymás gondolatát is tudtuk. A vadászat igen sok apró csinyját-binyját lestem el tőle. Azért néha én is tudtam érdekes dolgokkal előrukkolni. Határjárásaink során a legkisebb, jelentéktelennek tűnő dolgokra is odafigyeltünk. Pista, állítom, jobban ismerte a területet, mint a saját tenyerét. A megfigyelt vadjainknak sokszor nevet is adtunk.

Tavaszi határjárásunk közepette a daróci területünkön észrevettünk egy bakot. Hosszasan megfigyelve látszott rajta, hogy a bal oldali agancsszárról eléggé alulról tűzve egy hosszú szemág ágaskodik az ég felé. Ez aztán nem semmi. Azt is észrevettük, hogy az alatta lévő rózsa beborítja az őz fél fejét. Ez is ritkaság. Az érdekes agancs különben nem egy nagy súlyú. Legjobb esetben sem haladja meg a 350 grammot. Igazi kuriózum. A hosszú, bal oldali szemágat kifli nagyságúnak néztük. Nemsokára el is neveztük „Kiflisnek”.

Társulatunknál a többiekhez hasonlóan mindig a bérkilövő vendégekkel kezdtük a bakvadászati szezont. A tagi kilövések a taggyűlés által meghatározott darabszámmal és nevesítve csakis ezek után következhettek. Nekem is volt egy jutalom kilövésem, így aztán reménykedtem abban, hogy hátha megmarad nekem ez a Kiflis ritkaság. Jónéhányszor még láttuk, de aztán eltűnt. Mondtam Pistának, hogy nyugodtan lövesse meg valamelyik vendéggel, ha véletlenül összefutnak vele, és a vendégnek is megtetszik. A Kiflis azonban szőrén-szálán eltűnt.

Már az őzek násza is elkezdődött de az én bakom sehol sem mutatkozott. Jól elűzhette valami nagy agancsú, erős bak. Vagy ki tudja, területünkön hatalmas a takarás. Lehet, hogy nem messze van, csak mi nem látjuk. Egyik délután két osztrák vendég érkezett. Nálunk vadászó barátaik javasolták ezt a területet. Igen ám, de a főnök, aki a Hubi becenévre hallgatott, csakis rendkívüli, különleges agancsú bakot akart lőni. A szabályos hatos – bármekkora is – nem érdekli. Rögvest előadta, hogy a Kiflis bakot vagy a hozzá hasonló abnormális bakokat óhajtaná elejteni. Be is gurultam, hogy ki árulhatta el neki, honnan tudhat róla.

Első nap az én terepjárómmal jártuk a területet Pista vadőrünk kíséretében. Akármennyi bakot is mutathattunk, folyton csak a Kiflist hajtogatta, pedig sok és különb is beugrott hívásunkra.

Mellesleg Hubi bácsi nagy tudora volt az őzeknek. Mi még a távcsövet emelgettük a szemünkhöz, amikor Ő már el is bírálta és ironikusan mosolygott rajtunk. A keresett bakot viszont nem találtuk. Már kezdtük azt hinni, hogy csak szórakozik velünk és csak kirándulni – meg Pista szavaival élve – mozizni jött hozzánk. Körülbelül 10–12 lőhető bakkal hoztuk össze, de neki egyik sem kellett. Ilyen válogatós, meg ráadásul nagyszájú vendégvadásszal soha nem találkoztunk.

Másnap hajnalban már ki se mentem velük. Ámbár nagyon is ott kellett volna lennem. Hubi bácsi rendesen „benézte”! Látnom kellett volna az arcát! Szóval az egyik bak mégis megtetszett neki méghozzá úgy, hogy az abnormális minősítésébe a kis vadkörte fa ágát is belekalkulálta, ami mellett az őzike állt. Pista látta, de jóváhagyta a lövést.

Amikor a rálövés helyéhez közeledtek az őz felugrott és Hubi gyorsan egy újabb lövéssel leterítette. Az amúgy szabályos hatos bakból mégis abnormális lett, mert a második elkapkodott lövésével frappásan lelőtte az egyik agancsszárat. Csak egy kis 5–6 centis csokány maradt a bak fején. Hogy mit kapott délután tőlem, azt nem részletezem. Mosolyogva nézegettem a törött agancsot és elismerően gratuláltam az abnormális bak elejtéséhez. Hubi annyira restellette a dolgot, hogy estére már ki se ment a területre. A Kiflis viszont vígan túlélte eme híres, nevezetes vadászatot.

Hamarosan Kanizsa Lajos barátom is bejelentkezett, hogy jönne a bakját meglőni. Jó hangulatban indultunk Pista kíséretében. Nézegettük a bakokat, sípolgattunk, igazán szép kirándulás volt. Egyszer csak behívtam egy bakot, ami Lajosnak nagyon tetszett és Pista jóvá is hagyta az elejtését. A lövés sikeres volt, amíg zsigerelünk a Nap is lemegy, annyira sötétedik, hogy abba kell hagynunk a vadászatot.

Másnap reggel korán találkozunk. Lajost majdnem vérig sértem, amikor arra buzdítom, hogy hagyja otthon a puskáját, mert ugyebár most én következek.

Jó nagy területet bejárunk, de számomra megfelelő bakkal nem találkozunk annak ellenére sem, hogy azért jó néhány az utunkba akad. A Nap már elég magasan járkál, de még mindig nem jutottam lövéshez. Meg is beszéljük, hogy még a daróci szárító üzem mellet lemegyünk a csatorna partján és ezzel be is fejezzük a reggeli vadászatot, mert már nyolc óra elmúlt.

Amikor visszafelé jöttünk az igen sűrű, vadkörtefákkal benőtt régi legelőn, még egyszer megpróbáltam a sípolást. Amint a sutahangot fújtam hirtelen, nagy csörtetéssel elénk ugrott egy bak. Nem volt messzebb negyven méternél. Pistával egyszerre súgjuk, hogy a Kiflis!

A bak gyönyörűen áll a bokrok között. A Nap fényében szabályosan csillog az agancsa. Nem gyönyörködhetünk benne túl sokat, mert félő, hogy elugrik. Ha pedig egy vadásznak lehetősége van arra, hogy egy ilyen szép bakot elejtsen azt nem szabad elszalasztani. Azt már nem is tudom, hogy hallottam e Pista vezényszavát, amit állítólag mondott. Egy utolsó szempillantás után megszólaltattam vadonatúj .243-as Tikkámat. A Kiflis bakom is vetett még egy pillantást rám és a lövéstől tűzbe rogyott.

Pistával alig tértünk magunkhoz. Csak mondogattuk, míg odaértünk, hogy nem létezik ekkora mázli, mégis puskavégre került ez a mással összetéveszthetetlen bak. Örömöm leírhatatlanb, oldogan tűzöm ki a Pista által átadott töretet. Büszkeségemet csak növeli, amikor Lajos megjegyzi, hogy miért is nem engedte, hogy én lőjem az elsőt. Mosolyogva válaszoltam, hogy nálunk a vendég mindenek előtt….