Szögi Tibor vadászlevelei

Szia kedves Barátom!

Véget ért a szépélet! Vége a szabadságomnak (a második felét, még három hetet, majd karácsony körül használom ki). Sokat dolgoztam. Kubikoltam, falaztam, betonoztam. A Tószögi finom boroknak pince dukál. Ennek a megvalósításán szorgoskodtam. De, mivelhogy a friss betonra vigyázni kell, másnap ott nem csinálhatok semmit (jó kifogás sosem volt rossz). Úgy döntöttem, rám fér egy kis pihenés. Másnap átugrok Padéra és egész nap a határt járom két ebadta kutyám társaságában. Meg akartam nézni Gólyaszigeten az etetőmet, közben majd fürjészek, esetleg kacsázok. A vasárnapi húslevest nagyon megdobná egy-két fürjecske. Ennek megfelelően 2,2 mm-es és 3 mm-es sörétű patronokat tettem a mellényem zsebébe. Szerencsére azért ott hagytam három „Brennekét” és három dupla nullást.

Péntek reggel, olyan nyolc körül, Wartburgom pöfögve kanyarodott be a főutcára. Át a falun, Péró bácsi háza előtt sietve ugrok ki a kocsiból. Remélem az engedély ki van írva. Még tegnap megkértem telefonon. Most ez a módi. Nem lehet papír nélkül kimenni a területre (mármint nekünk vadászoknak, a lopóknak nem kell papír). Egy perc múlva, engedéllyel a kezembem veretek a falu vége felé. A Nagy Tibi barátom háza előtt hagyom a kocsit és onnan már gyalogosan megyek tovább.

Még egy utolsó ellenőrzés: puska, patronok, vadászkés az övön, a hátizsákban egy marék tízes patron, egy pirosra sült kis cipó, két jó szelet angol szalonna (Repecki Pisti-féle), kosszarvú paprika, egy liter víz és fél liter jófajta itóka (Tószögi-rókakönnye). Az egésznek a tetejébe a fényképezőgép, ha netán szükség lenne rá, kéznél legyen. Kutyáim türelmetlenkednek körülöttem, nem értik, mit totojázik ez a gazdi? Miért nem megyünk már? Jól van no, megyek, megyek már!

Pár perc múlva dübörögnek lépteim a vasúti híd lemezpadlóján. Átérek az Aranka túloldalára. Nagyot szippantok a szabadság levegőjéből. Innentől kezdve az enyém az egész világ. Ideális az időjárás egy ilyen hosszú, egész napos vadásztúrára. Napok óta szemerkélt az eső. Eláztatta a talajt, de nem túlzottan. Nincs nagy sár, járni könnyen lehet rajta, viszont a vadcsapákból szépen lehet olvasni. A hőmérséklet is ideális 12–13 fok. Ami azért fél óra gyaloglás után jóval többnek tűnik. Le is veszem gyorsan a katonai pulóverem. Nem szeretnék leizzadni. Inkább fázzak egy kicsit, akkor majd gyorsabban szedem a lábam. A kutyáim is nagyon élvezik az életet. Mert ez ám a vadászkutyának való élet.

A plyostinai nádas széle elnyúlik egészen idáig a vasútig. Benne a csábítónál-csábítóbb szagok. Mit szagok, illatok, azok is a legfinomabbjából valók. Van ott finom fácánillat a vizslaorrnak, nyúl-, őz-, rókaillat a tacskónak. De nem csak az illatuk. Lili már áll is egy kakast. Orra cimpája kitágul, szívja magába a mámorító illatot. Az inai megfeszülnek, teste merev marad, de sajnos nem sokáig, mert Pamacs, szálkásszőrű tacskó létére nem sokat törődik a vizslaregulával. Ráront a kakasra, fölugrik a nagy robajjal kiabálással odébb repülő kakas után. Túl rövid a lába, nem sok babér terem neki magasugrásban, úgyhogy csak a levegőt kapja el összekoccanó álkapcsa. A kakasnak még a farktolla se sérül, mégis akkora lármát csap, mintha megtépázták volna.

A nagy jajveszékelésre még néhány fácán szárnyra kap, most már kórusban kiabálva le a vadászt kutyástól együtt. Ezt már Lili se bírja cérnával. Össze-vissza rohangál a derékig érő fűben, ritkás nádban. Mindezt föntről, mint egy páholyból, a vasúttöltésről élvezettel nézem. Megmosolygom Lilit. Látom kétségbeesett tekintetét. Mi ez a bőség? Ennyi fácán ezen a kis helyen…!

A fácánok elmentek, a kutyáim lecsillapodtak. Lépkedek a slipperfákon és közben készítem a haditervet: Merre, meddig, hogyan jutok el a gólyaszigeti etetőmhöz. Most meg Pamacs jön izgalomba, sivalkodva ered egy őzsuta nyomába, aki az orra elől ugrik ki a vasút menti nádasból.

Úgy tervezem, végigmegyek a vasút mentén a Jézda kanálisig, ott hátha találok kacsát, annak a nyugati oldalán föl Morotvára. A morotvai gyöpön megpróbálok a fürjek után járni. Onnan átvágok Csikós tanyára. Az ördögcérnásban hátha elszundított egy ravaszdi vagy netalán egy disznó. Hosszú vadászéletem során Csikóstanya már többször is szolgált ilyen meglepetéssel. Ezért is ejtem útba mindig, hacsak tehetem, mert hátha most is….! Utána át Gólyaszigetre. Megnézem az új szélkerekes kutat. A nádasból megpróbálok rókát vagy disznót ugratni. Majd végül az etetőmnél megnézem hány, a tavasszal ültetett kis fa élte túl ezt a nagyon száraz nyarat.

Nem rossz terv mi?
A visszafelé tervet majd ott, az etetőm mellett, falatozás közben ötlöm ki

Ember tervez, Isten végez. Vagyis, ritkán megy minden a tervek szerint. Így történt ez most is. Alig indultam el a kanális mellett, az öreg Jézda tanya alatt, a heretábla szélén apró, alig észrevehető túrások. Közelebb megyek, szemügyre veszem, tüzetesen átvizsgálom. A túrás egészen friss, talán az éjszaka jártak itt a feketecsuhások. De valami nem stimmel, valami mégsincs rendben. A túrások túl sekélyek, kicsik, az orrcimpalenyomatok a sárban túl aprócskák. Sehol egy nagyobb orrcimpa, sehol egy hatalmas copák nyoma a nedves talajban. Mintha csak malacok jártak volna itt koca nélkül.

Mielőtt még tovább mennék, gyorsan kicserélem az IŽ-12-esben a 10-es patront Brennekére és dupla nullásra. Az idegszálaim feszesebbre, jobb kezem mutatóujját villámgyorsra állítottam. Megindulok szépen lassan a nádas mellett. A két kutya tudja a dolgát. Bent járnak a nádas közepén, valahol a kanális szélén. Pamacs csaholni kezd, majd valami megugrik előtte és hatalmas csörtetéssel előre tör, majd egy tíz-tizenöt méter után megáll. Beismerem, hogy ilyenkor a fantázia is besegít, de akkor meg mertem volna esküdni, hogy ez biztos disznó, mert olyan nagyon disznósan törte a nádat. Előre rohanok. Puskám és minden porcikám akcióra kész. Pamacs folyamatossan csahol a nyomon. Most utoléri a “disznóm”, ami hatalmas robajjal megindul kifelé. Te jó Isten, mekkora szerencsém van, ez pont nekem jön. Már itt van tőlem alig pár méterre. Puskám csöve követi a hang irányát. Mindjárt kiér. Csak egy kis igazítás a célra és már dörren is a puska, bukfencezik a hatalmas fekete jószág…

Leeresztem puskám csövét, kieresztem tüdőmből a fölösleges gőzt – nem lövök. Mély lélegzetet veszek és érzem, hogy folyik le arcom pírja. Szívem mos már újra hatvanat ver. Ugyanis eljut az agyamig az a kép, amit a szemem küldött felé egy pillanattal azelőtt. Mert ezen a képen nem egy fekete bestia, hanem egy vörös ruhás, tátott szájú, rémült szemű őzhölgy rohant ki a nádasból. Aki, ha ezt még lehet fokozni, még jobban megrémült, amikor meglátott puskával a kezemben, alig pár méterre maga előtt. Nemsokára Pamacs is kicsörtetett, már amennyire egy törpe tacskótól kitelik a csörtetés. Megvárom, amíg Pamacs visszajön. Kihasználom az alkalmat. Kioldom hátizsákom zsinórját és egy jó nagy kortyot húzok az üvegből. Pamacs farkcsóválva, csillogó szemekkel fogadja a dicsérő szavakat.

Megyünk tovább. A lucai kanális leágazása után már nincs víz a jézdai kanálisban, csak iszapos sár, vagyis inkább dagonya. Merthogy nincs egy tenyérnyi hely sem, ahol ne lenne nyom, fekvés vagy túrás. Itt már nagy disznók is jártak. De be kell vallanom, hogy ez nem éjszaka, de nem is az előző éjszaka volt. Legalább egyhetes a legfrissebb nyom is. Itt a kanális enyhén kanyarodik. Átmegyek a túloldalra, hogy a szélirány megfelelő legyen, hogy a szagokat a nádból a kutyáim orra alá hozza.

Alig indultunk el, Pamacs ismét veszett csaholásba kezd és megindul valami vagy valamik előre. Pamacs csaholva utánuk. Elrohantak így több mint száz métert. Sietek én is előre, habár egy kicsit bizonytalanul. Nem volt ez olyan disznós csörtetés. Pamacs visszajött oda ahonnan elindult, és amikor nem találta ott a gazdit, hát elindult a nyomán, hogy bezsebelje a megérdemelt dicséretet. Ezt sosem mulasztom el. Megborzolom buksi fejét, fölkapom és az oromhoz dörzsölöm nedves, fekete orrát. Ilyenkor mindig meghatódok, látván a szemében azt a mérhetetlen boldogságot. Magam is boldog leszek, kimondhatatlanul boldog.

Megyek előre. Ezen az oldalon az ugarban csak egy régi disznónyom kanyarog a nádas szélén. Elérek az átjáróig, a kis földhídig. Itt sincs víz a kanálisban. Az iszap azonban teljesen szűz. Csak pár fácánnyom mintázza az árokfenék fekete szőnyegét.

A túloldalon megindulok visszafelé. Nem messzire van egy holdnyi kukoricás, a vasút felől jön rá véggel a nádasra. Megnézem, jártak-e benne hívatlan vendégek. Lakomázott-e itt a társaság. Megint csak meglepetés ért. Fura dolgokat észleltem. Az egész talaj föl van túrva. De nem úgy igazából, csak úgy föl van borzolva. A kukoricaszárak sértetlenek. Egyetlen cső sincs a földön. Drimbolásnak semmi nyoma. Apró malacnyomok mindenfelé. De hol lehet a mama?

Átmegyek a következő kukoricatáblába, ami olyan 30–40 méterre van az előzőtől, a falu felé. Ott ugyanaz a helyzet. Félretolom a micim, vakarom a fülem tövét, nem tudom mire vélni a dolgot. Ekkor Pamacs dühös csaholásba kezd. Fölkapom a fejem. Figyelek. Öh-öh-öh, halk röfögést hallok ugyanabból az irányból, ahol Pamacs ugat. Ennek már fele se tréfa! Habár most még jobban zavarban vagyok. Mit keresnek a disznók világos nappal, délelőtt tízkor ebben a keskeny, alig húsz méter széles kukoricatáblában? No, ezen majd később ráérek töprengeni, most gyorsan kell cselekedni.

Feszülten figyelek a hangok irányába. Most mintha megmozdult volna valami az én soromban, tőlem mintegy 30–40 méterre a vasút felüli oldalban (a nádas a hátam mögött, az ellenkező irányban van). Igen, egy malac ment át előttem, utána egy másik, majd a harmadik. Sietek, vigyázok amennyire csak tudok, hogy ne csapjak nagy zajt. A malacok előtt érek ki a szántásra. Fülelek. A társaság megfordult, megy a nádas felé, tőlem az ötödik-hatodik kukoricasorban. Lábujjhegyen rohanok a kukoricatábla nádas felőli végére. Megállok a tábla sarkánál, így belátom és lőni tudom a jobb oldali szélét és a tábla végét, ha netán itt jönne ki a konda.

Pár perc feszült figyelem. Számomra megszűnt minden létezni, se nem látok, se nem hallok semmi mást, csak ami a kukoricásban történik. Síri csönd. Pamacs se csahol. Nem tudom hol van, és mi történt vele. Egyszer csak mint egy szellem, minden nesz, minden zaj nélkül kilép vagy inkább kint terem egy vörös csuhás malac, tőlem alig tíz méterre. Megáll, a hátulját még takarja az utolsó kukoricasor, de a lapockája tisztán áll. Azaz, hogy nem egészen, mert puskám célgömbje már ott feszül a közepén. A malac bizonytalan, tétovázik, előre vagy hátra.

Eldörren a lövés. Annyira közel van minden, hogy szinte látom a dörrenés pillanatában a malac mögött a sugárban szétfröccsenő húscafatokat és vért, valamint az innenső oldalán, a lapocka közepén a vörös, körömnagyságú kört. A malac a következő pillanatban, sivalkodva ugrik be a nádasba. Alig pár méterre a szélétől már helyben forog, rúgkapál. Ez már megvan. Figyelem mi lesz a többivel. Ekkor megérkezik Pamacs. Megtalálja a már kimúlt malacot és hangos csaholással adja tudtára a gazdinak, hogy ő megtalálta, itt van, ez már nem megy sehova, ezt ő garantálja. Tudom, tudom, de nekem jobb volna most, ha itt segítenél emezekkel, de nem merem hívni. Csöndben maradok, hátha a túloldalon még lövéshez jutok.

Óvatosan megyek a végén, minden kukoricasoron belesek, végignézek. Egyszer még sikerül meglátni az egyik malacot. Kapásból még fenéken lőhettem volna, de nem akartam bizonytalan lövést leadni. Még egy jó húsz percig próbálkoztam, leselkedtem. Végül a kukoricásba is bementem, keresgéltem, de ég nyelte, föld lepte őket. Valójába nem is bántam. Nem szabad élhetetlennek lenni. Egy napra, egy ilyen gyönyörű élmény éppen elég. Pamacs még mindig csahol. Odamegyek, nagyon megdicsérem, megszeretem és ketten közös erővel kihúzzuk a kis kanit. Igaz Pamacs inkább az ellenkező irányba cibálja, de hát ez belefér, meg se kottyan, a kani 18–20 kilós lehet, Pamacs 5–6. Mi ez egy ilyen nagy bivalyerős vadásznak?!

Fényképezés után a kani egy nagy nejlontáskába kerül, amit szerencsére csak a dűlőútig kell az ölemben vinni. Mert szerencsémre (ma mindenben szerencsém van) pont arra jött a Lengyel Sanyi barátom kocsival és bevitt bennünket malacostól, kutyástól együtt a faluba. Áldomást is ittunk! Koccintottunk is mindenki egészségére! Egészségünkre!

Zárom soraim, sokszor csókollak benneteket, barátod Tibi

Zenta, Vajdaság