Vadászat
Régi vadásztörténetek: A puska
Reneszánszukat élik a hagyományos vadászati módok, köztük az elöltöltő fegyveres vadászat. Valamikor a múlt század elején igencsak megosztotta a vadásztársadalmat, hogy melyik a jobb puska: az elöltöltős vagy a hátultöltős. Ezzel témával kapcsolatban adunk közre egy korabeli, fanyar humorú vadásznovellát Osztap Visnya ukrán vadászíró „Jó vadászatot!” című könyvéből.
A puska olyan eszköz, amivel lőni lehet. Ha puska nincs, vadász sincs. Illetve lehet, de csak plátói alapon: az ilyen vadász, hogy úgy mondjam, árnyékvadász. Szomorúan, töprenkedve jár-kel, tekintete búbánatos, és ha összeakadtok vele, így kesereg:
– Hej, ha puskám volna! S méghozzá olyan, mint valamikor! Hány fészakalja tőkés récéről tudok! Hány tollasodó böjti récéről! …annyian vannak, mint a békalencse! Hat rókalyukat fedeztem fel! Egy csomó rókabőr lóghatna a padlásomon! Hát a farkasvacok, a Kriva-szakadékban! Lám, magának van puskája, mégis csak egy harismadarat lőtt… Hajaj, nincs puskám!
Továbbindul, de úgy tíz lépésről visszafordul, még egy pillantást vet rátok és legyint:
– Nincs!…
Hát ennyit jelent a puska a vadász számára.
Kétféle szerkezetű puskát különböztetünk meg.
1. Elöltöltős (sokan tévesen előtöltősnek mondják).
2. Centrális hordású, vagy mindennapi nevén: duplacsövű.
Tehát elöltöltős és duplacsövű.
Bizonyára tudjátok, mi a különbség köztük. Az elöltöltőst egyszerűen csőbe töltik, a duplacsövűnél ezzel szemben a kész töltényeket az úgynevezett töltényűrbe helyezik be. A puskát „letörik”, beleteszik a töltényt, aztán visszakattantják – és kész…
Persze, ti ezt mind tudjátok, csak azért mondom el mégis, mert akadhat olyan emberfia, aki világéletében sose látott puskát. Példának okáért, találkoztam valakivel, aki egy évszázadot leélt, de még nem látott görögdinnyét… Van ilyen…
Hogy melyik puska a jobb, az elöltöltős vagy a duplacsövű? Én bizony nem vállalkozom az eldöntésére, hiába is kértek, hiába is könyörögtök.
Ha mázsányi papírt irkálnánk itt össze, vagy több tízezer szót vesztegetnénk – akár a legbölcsebbeket! – annak bizonyítására, hogy a duplacsövű előbbre való, mint az elöltöltős, akkor is akadna, aki nyomban lehurrogna:
– Méghogy a duplacsövű jobb, azt mondja? Mit locsog itt összevissza? Látta az én elöltöltősömet, amelyik még a dédapámnak leszakította az ujját, amikor a ravasz megugrott? Látta?! Akkor meg mi a csudának magasztalja úgy azt a duplacsövűt? Hát mondja meg, hol van a maga csúzlija egy olyan igazi elöltöltőstől, amilyen az enyém is? Maga tán nem látta, mikor a farkas hatvan ölnyit bukfencezett, amikor odagyújtottam neki. Látta?
– Nem, nem láttam!
– Akkor meg ne beszéljen! Nem mondom, puskának puska a duplacsövű is. Az agya szép, fényes, a csöve is egyenes, jól megmunkálták… No, igen… Ha kézbe veszi az ember, valóban olyan, mint egy igazi puska. De hogy szuperál? Lőni lő, nem mondom, de nem úgy, mint az én elöltöltősöm… Megmondom úgy, ahogy van: ha tudnék szerezni jó erős acéldrótot – nem is kellene sok! –, hogy annak rendje-módja szerint hozzáerősítsem a csövet az agyhoz, oda nem adnám a világ minden kincséért sem. Máig is úgy van, ahogy megboldogult nagyapám megerősítette. Hű, micsoda drótot szerzett hozzá! Ma már egy kicsit meglazult a drót. Jól lő, csak amikor elsüti az ember, valahogy úgy tesz, mintha az utolsót rúgná… Drót kellene, hogy megszorítsam. Nem is kellene sok. Nem gyártanak ma már olyan drótot. Hű, és milyen jól hord! Egyszer megcéloztam egy böjti récét, derekasan megcéloztam, hát amikor meghúztam a ravaszt, a jobb fülem mellett ssss! – nagyobb süvöltés támadt, mintha egy gőzmozdony sípolt volna. A ravasz vágott ki, az tett úgy a fülem mellett, hogy: ssss! Odatapintok – érzem, hogy a fülem a helyén van, csak azóta egy kicsit nagyothallok. Igen erősen hord! És maga még azt állítja, hogy a duplacsövű jobb. A böjti récét nem találtam el akkor… De nem tesz semmit, másnap odalopakodtam a nád mögül – ott úszkált a part mentén –, és egy bottal leütöttem. Úgyhogy mégse menekült meg. Hát hogy ezek után felcseréljem az én elöltöltősömet holmi duplacsövűre… Soha, míg élek!
Nem, ne akarjátok bebizonyítani a duplacsövű előbbrevalóságát az elöltöltőssel szemben, se megfordítva – teljesen hiábavaló.
Én, a magam részéről a duplacsövűt kedvelem. Hogy miért? Hát – ilyen a gusztusom. Hadd szidjanak érte az elöltöltős hívei, hadd gúnyoljanak – elviselem. Úgyse tehetek egyebet.
De azzal, hogy azt mondom: „a duplacsövűt kedvelem”, voltaképpen még semmit se mondtam. Minden duplacsövűt kedvelek? Kakasost vagy kakasnélkülit?
Jaj, kimondani is szörnyű, de én például a kakasnélkülit kedvelem. Szinte már látom az olvasó vagy hallgató sajnálkozó mosolyát, szinte hallom, amint lekicsinylően mondja:
– A kakasnélkülit?… De miért épp a kakasnélkülit?… Igen, igen, miért a kakasnélkülit? A puska kakas nélkül olyan, mint egy asszony fül nélkül. Nézd, nézd… asszonynak asszony, csak valamije hiányzik. Így van ez a kakasnélküli puskával is. Tartod a kezedben, simogatod és nincs mibe belekapaszkodni. Repül a vadkacsa, te meg azt se tudod, fel van-e húzva a rugó vagy se, előretoltad-e a biztosítékot, vagy nem. Csak rángatod, rángatod a ravaszt, de hol jár már a kacsa! Ha viszont előtted a kakas, pontosan látod, fel van-e húzva, vagy nincs felhúzva… Klic-klac! Dirr-durr! A kacsa ugyan továbbrepül, de fő az, hogy lőttél és idejében lőttél. Nem, kakas nélkül a puska fabatkát sem ér. Csakis a kakasos ér valamit. Nagyapám a halálos ágyán mondta az apámnak, apám meg nekem: „Soha ne végy kakasnélküli puskát. Csakis kakasosat.”
No, jó, ha kakasos, hát kakasos, ha kakasnélküli, hát kakasnélküli. Ez azonban még korántsem minden. Milyen kaliberű puska a legjobb? A tizenkettes? A tizenhatos? A húszas? Ami engem illet, én a húszast kedvelem.
Csak el ne áruljátok valakinek, mert különben mindjárt rákezdik:
– Micsoda? A húszas?! Akkor már jobb, ha bodzapuskából lő. Az legalább olcsó, az eredmény viszont ugyanaz. Én úgy gondolom, ha már lövünk, úgy lőjünk, hogy a lövés lövés legyen, és a szórás is jó nagy. A tizenkettes – az puska! No, még a tizenhatos is megteszi. De a húszas?! Nem is veszem puskaszámba.
– Sohasem vadászott húszassal?
– Azt nem mondom. Úgy tizenöt évvel ezelőtt nekem is volt egy húszasom. Haj, micsoda puska volt! Igaz, nagyon hangosat durrant, de ha elsütöttem, bármilyen messze volt is a vad, mindenütt elérte. De hát olyan csak egy volt. Ma már nem csinálnak olyan puskákat. Nem, nem, én már csak tizenkettes-párti vagyok. Komoly puska, megbízható, nem játékszer.
Van még egy puskafajta, amelyet csak megrendelésre készítenek, annak, aki éppen ezt kedveli. Ez az úgynevezett „kacsaölő”. Hatalmas cső, óriási agy, erő kell hozzá, hogy megtömjék lőporral és söréttel, nem viszik, hanem szállítják a tóhoz, ahol ősszel nagy csapatokban tanyáznak a vadkacsák.
És mekkorát durran! Ahhoz, hogy kacsalövővel lőhessen valaki, jól be kell gyakorolnia a hátraszaltót. A kacsaölő ugyan maga is megcsináltatja vele, de sokkal jobb, ha az ember önszántából csinálja, lövés után azonnal. Így könnyebb.
– Mi történt magával, hogy így kétrét görnyed? – kérdeztem egy vadásztól.
– Eh, régi história! Úgy tíz éve történt. Kacsaölővel lőttem. Azóta nem mozog a derekam, meg se moccan. Tíz év óta nem tudok kiegyenesedni.
A kaliberrel azonban még nem ér véget a dolog. Melyik a legjobb gyártmány, melyik a legjobb puskamárka? Melyik „márkát” ajánljuk, ha valami újonc vadász puskát akar vásárolni?
Gondolkozzunk.
Honi gyártmányaink: a tulai és a jizsevkai, jó puskák, remek puskák!
Angol gyártmány: a Perle és a Holland & Holland.
Francia: a Lebot és a Francot.
Német: a Sauer.
Cseh: a Novotný (páratlan puska!).
Melyik gyártmányt ajánljuk hát?
Tudjátok, nekem az az elvem, hogy vadászfelszerelések beszerzésére senkinek nem adok tanácsot.
Annyit azonban megteszek, hogy megismertetlek benneteket egy hagyományos taktikával. Ehhez tartsátok magatokat, akár puskáról, akár más vadászati felszerelésről van szó, ha történetesen titeket kérnek meg vagy kérnek fel, hogy mondjatok róla véleméynt.
– Látta már a puskámat? – kérdik tőletek.
– Nem, nem láttam.
– Nahát akkor nézze meg!
Veszitek a puskát, és tüzetesen megvizsgáljátok. A csövet okvetlenül tartsátok a világosság felé, kémleljetek bele, próbáljátok ki a ravaszt, latolgassátok a tenyereteken mennyit nyomhat, célozzatok vele. Célozzatok többször egymás után, gyors, heves mozdulattal rántva vállatokhoz a puskaagyat, mintegy kitapasztalva, jól simul-e a vállatokhoz.
Ezalatt a puska gazdája, feltétlenül, ilyeneket mond:
– Nagyszerűen hord! Tudja, sose hittem volna, hogy ekkora távolságból el lehet találni valamit. Tavaly ősszel lőttem egy nyulat, de hát azon mindenki bámult. Éppen csak lőttem egyet, hogy megijesszem a komát, az pedig: egy Karika… és Kész! Utána mindnyájan ellenőrizték is a puskát, mert senki sem akarta elhinni… Százkilencven méter volt a távolság! Öt sörétet kapott, és mind keresztülment rajta. Ilyen puskát még nem láttam! Így szemre nem valami mutatós, de hordani aztán hord!
– Milyen gyártmány? Nem tudom elolvasni, mi van ideírva.
– Én sem tudom. Egy idevaló mester azt mondta, hogy a cső Holland & Holland, az agy Lebot, a többi része pedig honi munka, tulai. De ha látná, hogy hord, szeme-szája elállna a csodálkozástól.
– Nekem tetszik – jegyzitek meg szemrebbenés nélkül. – Valahogy rokonszenves nekem. Kitűnően hordhat.
A puska gazdája rendkívül meg lesz elégedve a „szakvéleményetekkel”.
Később valamelyik vadásztársatok bizonyára megkérdi majd:
– Látta N. puskáját?
– Láttam. Hát maga?
– Én is.
– No és…? – kérdeztek ezúttal ti.
– Szerintem moslékkeverő.
– Szerintem is.
Végre eljutottunk ahhoz a „márkához”, amelyből a legtöbb van.
Ez pedig: a „moslékkeverő”.
A legjobb puska – a tiétek.
A többi – moslékkeverő.
A ti szemszögetekből.
Vadásztársaitok szemszögéből azonban a ti puskátok is a moslékkeverők kategóriájába tartozik. Ez persze fájdalmasan érint benneteket, de hiába, ez már így van!
Mindent egybevetve: vásároljatok csak olyan gyártmányú puskát, amilyet akartok. Számotokra az lesz a világ legjobb puskája, amely úgy hord, hogy olyat még se nem láttak, se nem hallottak.
* * *
Megvettétek a puskát. Nos, mindenekelőtt be kell lőni. Mit jelent ez? Ki kell kísérleteznetek, mennyi lőporral és milyen söréttel van a puskának a legjobb hordása.
Mit értünk a puska „legjobb hordásán”? Azt, hogy sebesen hord, a szórása egyenletes, s a sörét a lehető legmesszebb repül. Ez azonban csak elmélet.
A gyakorlatban vadászaink kilencven százaléka így vélekedik:
– Belőni?! Eh! Micsoda puska az, amelyiket még be kell lőni? Itt az enyém: rakhatsz bele annyit, amennyi belefér. Úgy működik, mint az óra. Ez puska!
Az a vadász pedig, akinek szétesett az elöltöltőse, és elsütéskor úgy tesz, mintha az utolsót rúgná, csak a magáét hajtogatja:
– Ki hallott már olyat, hogy minden alkalomra egyfajta töltényt használjanak? És ha félszáz tőkés récének kell közibe vágnom? Akkor is ugyanolyan tölténnyel lőjek, mint egy árva böjti récére? Miket beszél itt összevissza? Ha már felderítettem, merre tanyázik egy ilyen csapat, akkor megfelelő töltényről is gondoskodom. Én bizony jól odaszórok a lőporból. A sörétet se sajnálom. Ha már odasózunk, sózzunk oda istenigazában. Csak egy acéldrótot tudnék szerezni, hogy az agyhoz erősíthessem a csövet, ahogy az már dukál. Mert ha nem tartja a drót, elsütéskor bizony isteneset rúg. De hát nem csinálnak ma már olyan drótot.
A puska belövése nem örvend nagy népszerűségnek.
A puskáról szólván, nem szabad elfeledkeznünk a sörétről és a lőporról. A söréttel kapcsolatban tudnotok kell, hogy szalonkasöréttel nem lehet medvét, kartáccsal viszont szalonkát lőni. Harapófogóval és kalapáccsal aprított szegdarabkákkal ellenben egyaránt lőhettek farkast és erdei szalonkát.
– A maga sörétje közönséges bolti áru. Az én elöltöltősömbe nem is volna jó. Túlságosan finom. Én bizony szeget aprítottam magamnak. Az aztán jól odapörköl! Úgy repül, mint a fütykös, és amit eltalál, az többé föl nem támad.
A lőpor. Tartsátok szárazon! Így mondja a bölcs népi szállóige. Jól mondja, mert a nedves lőpor nem gyullad, és nem is robban. Egyik-másik vadász, biztosítani akarván, hogy a lőpora valóban száraz legyen, még maga is szárogatja. Ezt vagy a kemencében csinálja, miután a kenyér kisült, vagy a tűzhelyen, mikor a tűz már kialudt, de a tűzhely lapja még forró. Persze előfordul, hogy a kemence szétdurran, és a tűzhely lapján felrobban a lőpor. Ez olyankor történik, ha valahol még maradt egy szikrácska.
Nagyon érdekes látvány, a tűzijátékokra emlékeztet, amilyeneket a kultúrparkban szoktak rendezni, népmulatságok alkalmával. Tehát otthon is voltatok, tűzijátékban is volt részetek.
* * *
Ahhoz, hogy igazi vadászok lehessetek, jól kell tudni lőni. Ahhoz, hogy jól lőjetek, tanulni és gyakorolni kell. Hol tanuljatok és hol gyakoroljatok? A koronglövőpályán. Itt a vadászok, amint tudjátok, kis, törékeny korongokra lőnek, amelyek a fedezékből bukkannak fel, mindig ott, ahol legkevésbé várnátok.
Felrepül a korong, mire ti:
– Durr!
– Felrepül a második, mire ti:
– Durr!
Felrepül a harmadik a negyedik és így tovább, és így tovább.
A kezdeti eredmények, persze, túl sok örömre még nem adnak okot, de idővel javul a helyzet, s végül nem is olyan akármilyen lövő válik belőletek. Még az sem lehetetlen, sőt, nagyon is elképzelhető, hogy idővel a koronglövő bajnokságig viszitek. Nem szentek gyúrják az agyagedényeket, s ez alól a korong sem kivétel.
Csak szorgalmasan, rendszeresen el kell járni a koronglövőpályára, hogy kellő gyakorlatra tegyetek szert.
Mindemellett, persze, elkerülhetetlen, hogy ilyen párbeszédek ne adódjanak a feleségetek és köztetek:
– Megvetted a cipőt? Olyan régen elvitted rá a pénzt.
– Megvettem, megvettem.
– És hol van?
– Bent hagytam a trösztben, az íróasztalfiókban. Szép cipő… varrott talpú.
– Nem nyikorog?
– Nem, nem, nagyon csendes, hogy is nyikorogna! Olyan, mintha nem is lenne a lábamon.
– Nagyon helyes. Nem szeretem, ha a cipő nyikorog.
– Nem, nem, egy csöppet sem nyikorog. Nagyon csendes cipő.
– És mi van az öltönnyel? Mikor készül már el?
– Mindennap várom, hogy készen legyen… Bizony…
– Aztán nehogy túl nagy válltömést tétess bele, mert attól olyan nehéz a zakó!
– Dehogy, egészen könnyű lesz. Nem is érzem majd. Mintha nem is lenne rajtam zakó.
– Úgy örülök, hogy téged már sikerült felöltöztetni. Most már csak engem öltöztess fel…
– Feltöltöztetünk téged is… De még hogy!… Ha adnál egy kis pénzt… Kinéztem neked egy gyönyörű kabátot… De foglalót kell adni rá…
– Jó, adok…
Bizony, a töltény nem olcsó mulatság. Ahhoz, hogy kiképezzétek magatokat, testvérek közt is legalább tízezer töltényre van szükség. Egyszóval mind a ketten felöltöztök. Cipő is lesz, ruha is kabát is, minden… De legalább a vadászaton mintalövést fogtok produkálni.
* * *
A puskát minden vadászat után meg kell tisztítani. Bár sokan ez iránt is gyanakvással viseltetnek.
– A puskát semmi esetre sem szabad tisztítani – mondják –, mert a cső belseje kivásik, és ferdén szóródik majd a sörét.
Lehetséges. Én azért tisztítom.
Utolsó figyelmeztetés. A vadászpuska, mint minden tűzfegyver, veszedelmes jószág, ezért óvatosan kell bánni vele.
De minden puska közül a legveszedelmesebb – a töltetlen puska.
– Semmi, semmi, vegye csak el nyugodtan, nincs megtöltve!
Többnyire az ilyen töltetlen puskával lövik agyon, vagy sebzik meg a vadászok magukat és társaikat.
Jegyezzétek ezt meg egyszer s mindenkorra!
Vadászat
Visszanéző (2026): Zubogyi vadászat
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Garabuczi Zoltán, Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, a Putnoki járásban, Zubogyban vadászott. Élményeiről beszámolt lapunkank:
Desszantos kiképzés Zubogyban, a régi új barátommal, amikor mán csak a géppuska kellett vóna!
Február 23. A tátrai kirándulás után következő kis történetem most itt folytatódik. A Cserehát dombjai előttem, a szörnyű, komor tél utánam. A Valentin-nap elmúlt, de szívemben mélyen őrzöm, a legmélyebben, ahogyan férfi érezhet. Na, de oda se neki, mert hát lassan közeleg a szerelmes tavasz, tele bájjal, kacifántos fordulatokkal. Ez már a tűzló éve, ami robog és elsöpör mindent, vagy lezár, vagy belsőleg a legmélyebben átalakít, de csak azt, ami hiteles. Így az én szerelmemet is. Mondjuk, ha rajtam múlt volna, ez a kacifántos tűzló úgy járt volna, mint a csépai lókupéc lova, a Sanyi, ami az útkaparó porában megdöglött.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Régóta terveztük Szulej komámmal. Megígértem, és ha olykor nem is vagyok a legjobb barát, tudom, a lelke mélyén tudja, hogy hányadán állunk, mint két hisztis tesó. Mindketten makacsok, bolondok a magunk módján, néha kerék, néha talp, de azért a fröccsszezonra, egy jó irsai hosszúlépésre csak-csak megemeljük poharunkat, és nagyokat nevetve énekeljük Zorán kólóját. Hát a kocsiba pakolva meg is csörrent a szisszentésre váró jóféle balatoni irsai üvege. Mert hát, ha nem is azonnal, beváltom az ígéretem, ami nem más volt, mint egy közös vadászat, igazi fiús program. Igen, Pici, program. Csak neked. :-)))
A komám mán lázban volt teljesen, ahogy jómagam is. A három napra egy akkora málhazsák ruhát rakott oda, hogy az egy igazi desszantos kiképzésre is elegendő lett volna, de erre hamarosan visszatérek. Hozott mindent, az antalkék kabáttól kezdve a bundazokniig, a téli hótaposótól az aksis lámpán át: kis kés, nagy tőr, volt ott minden. Tán még a lelences gyerek is abban a nagy, hatalmas zsákban volt, amit amikor megemeltem, hirtelen még kaka-pisi egybe lett fél perc alatt.
Elindultunk, szecsó a kézben, alibi csoki a kocsiban, Szulej a navigátor, és mán röffent is a kis csühös, fullszervós Volvo újabb útjára, egyenest a Bükk és a Zemplén lankái közé, be a csodálatos Cserehát lába elé, ahová azóta B. komám is költözött. Így hát gyanús, hogy a folytatásnak sem lesz híja. Na, de mindent a maga idejében.
Szóval gurultunk, a Waze beélesítve, de valami furi volt, amikor Szulej felkiáltott a Kilenclyukú hídnál, a Hortobágyon:
– Naaa, Lákrávell, itt is jártam, ni mán, a hortobágyi nagy gulyahíd!
Én még tromfoltam is neki:
– Naa, Szulikám, látod, látod, hova hoztalak! Sightseeing in Hortobágy, majd viszünk hűtőmágnest.
Viszont valami gyanús lett. Amikor ősszel Dzsonival jöttünk, se híd, se marhák, se puszta nem volt, de ez akkor tudatosult bennem igazán, amikor Tiszalúcnál, a kompátkelőnél kötöttünk ki.
– Te, Szuli, ugye nem kapcsoltad ki a kompot a Waze-en?
– Háát, neem, de az autópályát igen. De mondtam én, hogy a Mappel jöjjünk. Sz@r ez a Waze.
– Na, ez fantasztikus – dörmögtem magamban.
Így hát nem volt mit tenni, Imrével romantikusan átkeltünk a Tiszán, szebbnél szebb kompszelfiket készítve az utókornak, mert hát, ha mán, csak adjuk meg a módját ennek a kacifántos, trendi divatnak, ha 11 méteres víz van alattunk.
Kompról le, útra fel. A szecsók is elfogytak, éhesek is lettünk a nagy emberi pánikban, de nem baj, oda se neki, sóvárogva folytattuk utunkat a szeretett cél felé. És láss csodát: Zemplén vármegye! Hejjh, de megörültünk, ki is szúrtuk az első dombokat, melyek sziluettjei nem messze voltak már Zubogytól.
Átrobogva Miskolc avasi lakótelepén, kis idő múlva elénk tárult a csoda, a fenséges, univerzumi békét sugalló Cserehát. Képe most merőben mást mutatott. Az idei tél más volt, mint az előzőek. Rekkenő mínuszok, tomboló szelek – no, nem Szulej gatyájában –, bebizonyították, hogy néha még csak-csak kifoghat az ember egy igazi téli, havas disznóhajtást, egy fagyos, dermedtre hűlt lesvadászatot, egy ropogó havon topogós éjszakai utánkeresést, a remetekanok fehér hótakarón kirajzolódó sziluettjét, az erdei cserkelés közben a nyakunkba hulló hódara bizsergető, hirtelen élénkké tevő érzését is.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
De Felsőnagycsécset elhagyva ekkor hirtelen Szulej mutogatására lettem figyelmes:
– Ni mán, mennyi tehén van ott az erdő tövin.
– Hjajjh, te főtehenész, ezek nem tehenek!
– Hát akkor mik?
– Pontosan azok, amiért jöttünk: a magyar erdők legnemesebb vadjai, a kárpáti gímszarvasok, vagyis Cervus elaphus.
– Szervusz, nem szervusz, pikk-pukk, oszt be a bográcsba.
– Na, menj a p..csába, te ragadozó vadember!
Mondanom sem kell, erre már hangosan, szakadva nevetve pillantottuk meg Ragály település tábláját.
– Nagycsecs, vagy Nagycsécs, Ragály… hát hova hoztál engem, te fiú?
Mondanom sem kell, itt már visítva vertem a kormányt a röhögéstől, így érkeztünk meg Zubogyba. Arra a csodás helyre, ahol a kalandjaink tovább folytatódnak. Nem is olyan soká, mert már délután kettő is lehetett, amikor a szállást elfoglaltuk. Nagyot is nézett a komám, amikor betekertem a kormányt a panzió udvarára. Tetszett neki nagyon: a szép külső, az igényes felszerelés, a mindig tiszta szobák, no és Erzsike és Pali vendégszeretete, ami hét határon párját ritkítja. Egyszerűen elmondhatatlan.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Ugyanúgy, mint a szomszéd faluban lévő falatozó, a Laci pecsenyéző. Ízes, magyaros kaják, kétliteres Bartell és a Mátyás keserű. És a nemzet aranya, a nélkülözhetetlen alibi csoki, aminek szó szerint fellegvára volt az objektum. Érkezésünk után degeszre is tömtük magunkat finomabbnál finomabb fogásokkal. A méret is jó volt, az ízvilág is párját ritkította, ezért nem féltünk repetázni. Aztán pedig jóllakott óvodás módjára cammogtunk vissza a kocsihoz, ami sebesen repített vissza minket szállásunk meleget és kényelmet adó birodalmába. Mint a sőre marhák az akolban, úgy pihegtünk az ágyainkon.
Itt a történet este, vadászat után folytatódott, Szulej komám nem kicsi izgalmára, akit összekeverve, enyhén alvós állapotomban majdnem összekevertem szeretett kedvesemmel, aminek a következménye egy hangos moraj, a semmiből a fejemre lecsapó párna, valamint Imre morgó hangja lett, amely álomba szenderített:
– Na, nekem itt nem fogsz latin lávörködni, nem Galuska vagyok, üljél meg, oszt aludjál, te dög, mer nekem itt nem lesz hónap se, vadászat se, Lörci-hörpi, me olyat rád teszek, hogy hat kőműves nem szedi le rólad.
Na, de mi is okozta félálombeli támadásomat komám ellen? Hát nem más, mint a késő délutáni cserkelésünk, melyhez most kanyarodok vissza.
Délután 5-re volt megbeszélve kísérőnkkel az indulás. Be is fordult a Ford az udvarra, motorja egyenletes ketyegése tudatta velünk, hogy szedelőzködjünk, mert akció lesz. Ekkor benyílt a panzió ajtaja, és láss csodát, ki állt ott: Dani, akinek nagyon megörültem. Tudtam, ha ő jön, egy biztos: kalandban nem lesz hiány. Az őszi utóbőgésben olyan, de olyan vadászélményeket kaptam tőle Dzsonival, amit élek, nem fogok elfelejteni.
Mehet a cucc a platóra, a puska a hátsó ülésre, és hajrá. El is nyeltek minket a Fehér-kő dombjai. Dani elmondta a haditervet, majd tarvadcsapatok keresésére indultunk. Az egyik fő bőgőhelytől nem messze olyan tarvadcsapatot pillantottunk meg, hogy tátva maradt a szánk. Elkezdtem számolni: 10, 20, 40, 60…
– 83 – szólalt meg Dani. – Na, ebből nem csemegézünk. Egy szarvasszem is éles, itt meg van 166 egyszerre.
Egy ideig még a kereső objektívjén keresztül vizslattuk őket, aztán csendesen tovább gurultunk, nehogy megzavarjuk a gigászi tarvadcsapatot. A szemben lévő domboldal felé vettük az utunkat.
– Itt kiszállunk. Töltsd be a puskát, apuskám, és gyalog megyünk tovább.
Ekkor kezdődött el az a része a küldetésnek, ami szerény művem címét ihlette. Több kilométer erőltetett menet dombon fel, dombon le, vízmosásba be, cserkelőúton át, dombon le, dombon fel. A komámmal az út felén összenéztünk, mivel Dani jó hegyi kísérő módjára úgy szedte a lábát, hogy elérjük a kiszemelt tehénrudlit, hogy szerintem az erdei gerillaharcosok is megirigyelték volna a tempót. Ekkor Szulej megszólalt, mán vártam:
– Hallod, hé, lassítsá mán kicsit, mer mán olyan emlékem van, mint amikor a katonaságba, a Dübörgőn vittem a géppuskát.
– Ohh, ezen segíthetünk – szólt Dani. – Ha szeretsz nosztalgiázni, akkor holnap reggel hozok neked egy vascsövet, azt majd a válladra lökheted, úgy meglesz a feeling.
Hát mondanom sem kell, ettől a mondattól hempergősre röhögtük magunkat mind a hárman. Majd tartottunk egy kis pihenőt, kifújtuk magunkat, aztán Dani megszólalt:
– Nooh, milyen a desszantos kiképzés, mehetünk tovább?
– Mi az hogy! – válaszolta Szulej.
De férfiasan bevallva, szerintem mindkettőnknek inkább lett volna kedve egy lesen csücsülni, mint ezt a kanosszajárást csinálni terep kettőben. Láss csodát, imáink meghallgatásra kerültek: egy leshez érkeztünk. A haditerv megvolt, honnan hova kellene várnunk a vadat, ami sajnos fényváltásig nem érkezett meg, így hát hazaindultunk.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Este annak rendje és módja szerint meg is érkeztünk a helyi vendéglátós helyiségbe, ahol legurítottunk egy jó savanyú hosszúlépést kedvcsinálónak. A helyi jó arcok meg is találtak minket egyből, megjegyezvén, mi biztos jó kemények vagyunk, ha tél utóján is fröccsöt iszunk vacsora előtt. De hát az ilyen szófia beszédre mit sem adván vettünk inkább egy szerencseputtót, amíg a dürümünk elkészült. Vacsoránk után ittunk még egy búcsúfröccsöt, és hazaballagtunk.
Az esti folytatást és Imre inzultálását meg már elmeséltem. A nagy esti dünnyögés után nyugovóra tértünk, mert reggel 6.30-kor már Dani kopogtatott az ajtón, hogy hajrá, mehet a második felvonás. Nem is sejtettem még ekkor, hogy Diana ilyen kegyes lesz hozzánk, hogy két tarvadat is sikerült terítékre hozni.
De hát a duplázás néha máshol is összejön, nem csak az ..gyban. Szóval csapjunk is bele egyből a közepébe, mert hát a segítségünkre küldött Ford úgy kapaszkodott fel a domboldalon, mintha muszáj lett volna. Hacsak az égiek közbe nem szóltak volna, mert közbeszóltak a felázott gyepen, és úgy csapta keresztbe a seggit, mint Gina Lollobrigida. De nem adtuk fel: ami nem megy egyből, megy utána. El is értük a fantasztikus panorámát adó dombtetőt.
Most cserkelni indultunk. Hjajjh, de jó, igazi erdei vadászat, nincs is ehhez fogható. A mezítelen erdő, a korhadó, nedves fák és az avarillat, az emberderéknyi tölgyek cseres illata. De most egy levél sincs, nincs takarás, nincs kefesűrű aljnövényzet. Lassan haladunk előre, fel egyenest a szemközti tetőre.
– Naa, ez, ez a tempó az igazi – szólalt meg komám.
Mire Dani kontrázott:
– Még most húzunk bele, főgéppuskás.
Így teltek a lépések egyre csak, egyre csak beljebb a Cserehát mesés cseresében. Aztán hirtelen megállt.
– Halkan legyetek, ott vannak. Érzem őket, az illatukat.
– Hát én bár már a bográcsban érezném az illatukat – válaszolt Szulej, egyre csak pirosodó arccal.
Mert hát nekünk, alföldi legényeknek azért csak volt olyan pulzusunk, mintha egy Kamagrát toltunk volna, mán nem is tudom, hova. A szemünk úgy dülledt, na jó, kimondom ismét: mint a régi desszantos katonai kiképzésen, a Dübörgőn.
Megálltunk. Amikor rendbe szedtük a pulzusunkat, meg is pillantottuk a tehénrudlit. 1-2-3 borjú, egy ünő és két tehén volt a dombtetőn. Ferdén a tavalyi makkokat fitették, és a jövések vitamintól duzzadó rügyeit, háncsát csipegették. Lassan haladtak előre. Ekkor Imre egy fa mellé ereszkedett, és bár vállán most nem volt géppuska, de mégis úgy olvadt bele a fába, mint Rambo.
Dani már vette is a lőbotot, és hallgattuk a forgatókönyvet, hogy amikor a fák között a ferdéből egyenes lesz, akkor a kezem már a schnellen legyen, mert folyamatosan mozognak, de ott lesz az a lélegzetnyi idő, az a rövid pillanat, amikor tudni fogom, hogy itt az idő a tiszta lövéshez.
Lassan haladtak, pont úgy, ahogyan én tettem Mauserem a lőbotra. Ekkor egy ágacska rövid, de annál hangosabb csendje törte meg a csendet. Lépés közben nem figyeltem, és a válasz erre hat pár szarvasszem szuggesztíven, mélyen figyelő tekintete volt.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Itt nem volt idő tapogatni, nézegetni. Az első villás fa közül kivillanó testen pihent az optikám szálkeresztje. Tudtam, hogy az egyik kisebb, satnyább borjú lesz, mert a két tehén a csapat legvégén haladt, de nem bántam. Az ilyenek sose tudnának életerős, kormos testű bikáknak világot adni, csak a kis, vékonyka, borzos testű, örök közepes ivadékok látnák meg a napvilágot, ami a vadgazdának és a genetikának sem kedvez. Farkasokról most nem beszélek, de a mi dolgunk az ilyen egyedek kivétele az állományból.
Ekkor dördült el a kölyökágyú. Mélyen, hosszan szólt a völgyben, hangjára varjak repültek fel a környező fákról. Az erdő csendes lett, az elmúlás csendes, néma zaja volt a levegőben. Nem szenvedett, a 9,3-as titán tette, amire tervezték.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
A csendet Szulej komám hangja törte meg:
– Óhh, Lákrávell, mekkora tehén, ebből egy üst hús lesz! Jajj, a lába, óhh, hagymával a májaaa, mán resztelem, mán dísztelem, hjajjh, de nagyot eszünk este, komám!
– Kisebb lesz, Szulej, de lesz benne anyag, ne aggódj.
– Garabuczi Zoltán! Gratulálok a szép, tiszta, kimért lövéshez – szólalt meg ekkor kísérőnk.
Majd elindultunk elejtett borjúnk felé.
– Jól döntöttél, gyenge és kisebb, mint a többi.
Kértem néhány percet a fotók elkészülte után, hogy megéljem a pillanatot. Szeretem mélyen a szívembe zárni, elraktározni az erdei élményeimet, mert nemcsak vadűzés, hanem erdőzúgás is. De több erdőzúgás. Nem volt trófeás vad, mégis rőtet kapott, és én is az elejtésért. Majd Imre nyugalmára a máj is a helyére került.
– Mi a terved, Zoli? – kérdezte Dani.
Majd összenéztünk, és mély hangon szóltam csendesen:
– Van még a napban…
Autóba ültünk, és továbbindultunk. A szemközti oldal, a Fehér-kő volt a cél. Ismertem a helyet, az egyik őszi fő bőgőhely, sok-sok mérges hangú daliával. Mennydörgésszerű, öblös hangjuk, a terjengő bikaszag, a szerelem érzése még mindig itt van szívemben. Mélyen, mint a hiány. A bikák kedvesüket kereső hiányának érzése. Akkor sem volt ott. Most sincs. De az érzés bennem lüktet, mélyen, de már nem mérgesen, nem bántva, hanem csendesen, már csak inkább a távolból figyelve, de egyre magabiztosabban, stabilabban várva rá.
Meg is érkeztünk oda, ahol a nyáron Dani egy cserkészutat vágott a kefesűrű kökényesbe, mert tudtuk, az út végi domb alján ott lesznek a tarvadak, mint az óramű. A kérdés csak az volt, vajon mennyi és milyen korúak. Mert volt három csapat is, amely sűrűn látogatta az erdei tisztás alján lévő sózót és a zsenge, lassan sarjadó fűvű legelőt.
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Szulej a kocsiban maradt, és távolról figyelte az eseményeket távcsövön keresztül, mert itt a közelség miatt három ember már sok lett volna. Ekkor pillantottam meg: öt borjú.
„Áhh, komám” – gondoltam magamban –, „huncut a sors, csak azt akarja, hogy ismét elhozzalak, mert ebből most nem lesz tehén, még ha a csillagokat is imádkozom le az égről.”
Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News
Szabad kezet kaptam. Nagyjából mind forma-forma volt. Most egy sántikálósat szemeltem ki, mert a többi négy olyan szép volt, mint egy festmény. Így meghúztam az elsütőt. A nagy mag útjára indult, és mély becsapódás jelezte a találatot. Dani rám nézett, és megszólalt:
– Garabuczi Zoltán! Megint! Te csak duplázni jársz Zubogyba?
Nevettem, és megköszöntem a csodás cserkelést. Szuper volt. Majd megint egyedül maradtam, amíg elment az autóért. Csodás percek voltak. Felderengtek az ősz színei, élményei, a bikák, a tehéncsapatok, az őszi táj, és most újra itt, ugyanazon a helyen. S bár a táj rideg és kopasz, de a fák mégis melegséget hordoznak, akárcsak a szívem.
Történetem most zárom, mert az esti resztelt máj még azóta is büfög, annyira hagymásra sikeredett, de egyszer tudom, letisztul minden, és újra találkozunk a festői szépségű csereháti cseres alján. Mert a történet ma megszakadt, de közel sincs még vége. Túl régi, túl mély ahhoz, hogy abbamaradjon.
Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Baranya vármegyei versenyző sikere az Eszéken megrendezett koronglövő U-18 Európa Bajnokságon
Eszéken rendezték meg az U18-as koronglövő Európa-bajnokságot
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Olimpiai Skeet szakágban a magyar válogatott tagjaként versenyzett az idei évben országos bajnoki címet is megszerző 17 éves Fekete Zalán, akinek ez volt első nemzetközi versenye.
Fotó: OMVK
A tehetséges baranyai fiatal derekasan helyt állt az erős mezőnyben, legeredményesebb magyarként a 15. helyen végzett az egyéni versenyszámában.
A négy napos verseny során csapatversenyben harmadmagával a bronzéremig jutott, úgy, hogy a dobogó harmadik fokáért folytatott küzdelemben Zalán „arany találatával” sikerült 6-4-re legyőzni Csehország csapatát.
Fotó: OMVK
A kiváló sportlövő édesapja mellett már gyerekkorától járta az ormánsági erdőket, 2025-ben tette le a vadászvizsgát, jelenleg már ifjúsági vadászként erősíti a baranyai vadászok közösségét. A koronglövő tudását az Ormánsági Erdész-Vadász-Lövész Egyesület által működtetett Körcsönye-pusztai lőtéren fejleszti.
Részvételét az Európa Bajnokságon az OMVK Baranya vármegyei Területi Szervezete is támogatta, kiváló eredményéhez ezúton is gratulálunk és sok sikert kívánunk a folytatáshoz!
Forrás: Horváth Csaba titkár – OMVK
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
Hivatásos vadászok szakmai versenye Fejér vármegyében
Soponyán rendezték meg a Fejér vármegyei hivatásos vadászok szakmai versenyét
Kattintson és látogasson el a FROMMER Fegyverbolt honlapjára.
Fejér vármegyében a hivatásos vadászok szakmai versenye 2026. június 2-án, Soponyán került megrendezésre.
Fotó: Molnár Gabriella – OMVK
Az idei megmérettetés jelentős érdeklődés mellett, kiváló hangulatban zajlott. A verseny reggelén Haas Béla hivatásos vadász alelnök és Weidinger István titkár köszöntötte a megjelenteket. Az eligazítást követő feladatsor lövészettel kezdődött, majd tesztírás, végül egyéb sokrétű, gyakorlati feladat (kürtszignálok felismerése, fás és lágyszárú növényismeret, vadászkutyák felismerése, vadkárismeret, vadbetegségek ismerete és egyéb rendészeti ismeretek, valamint összetett felismerési szám (vadfaj, korcsoport, elejthetőség, becsült távolság) várta a versenyzőket. A részeredmények összesítését követően Weidinger István titkár úr értékelte a versenyt, kiosztotta a díjakat, gratulált valamennyi részvevőnek, megköszönte a szervezési munkát.
A Fejér vármegyei hivatásos vadász verseny győztese NYÁRI ZOLTÁN, így ő képviselheti vármegyénket a 2026. július 8-9-én, Nyírségben megrendezésre kerülő országos versenyen. A résztvevők között értékes vadászati lehetőségek kerültek kiosztásra. A VADEX Zrt. által felajánlott fődíj boldog tulajdonosa Horváth Bálint🦌
🏆 Első alkalommal került megrendezésre, hagyományteremtő céllal a Fejér Vármegye legjobb Sportvadásza verseny. A 2026. év legjobb Sportvadásza címet TÓTH PÉTER érdemelte ki.
Mindenkinek köszönjük a részvételt és gratulálunk a kiváló teljesítményhez.
Forrás: Weidinger István – OMVK
Fotók: Molnár Gabriella
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Visszanéző (2026): Zubogyi vadászat
Baranya vármegyei versenyző sikere az Eszéken megrendezett koronglövő U-18 Európa Bajnokságon
Hivatásos vadászok szakmai versenye Fejér vármegyében
Állattetemet találtak az egyik medencében, átmenetileg bezárták a tatabányai uszodát
Halálos barnamedve-támadások Európában
Megnyitotta kapuit kecskeméti ifjúsági központunk
Ragadozó madarakkal kapcsolatos természetkárosítás
Inváziós faj vagy őshonos faj?
Halálos balesetet okoztak a kiszökött lovak
Élete első nyestjét ejtette el vadkárelhárító vadászaton
Nem volt elejtési jogosultsága
Lőttek az elvárásnak
Lemondott dr. Semjén Zsolt, a Védegylet elnöke
Rekord pontyok a Pilismaróti öbölből
Új kutyajóléti szabályok: ezt kell tudniuk a vadászoknak
Dr. Bárándy Péter a Védegylet új elnöke
Min változtat a hangtompító?
Vadat és halat is lopott egy orvvadász
Itt a Vadászkamara négyéves feladatterve!
