FELVIDÉK | Újév napján ünnepelte 75. születésnapját az ismert vadászíró és máig aktív vadász, Motesiky Árpád. Verebélyen, otthonában társalogtunk. Mind a jelennel, mind a jövővel szemben könnyelműség, ha tudatunkból kiűzzük a múltat, beleértve szűkebb pátriánk vadászati kultúráját. A hazai magyar köztudatban mi él még a felföldi tájak gazdag vadászörökségéből? 

Somogyi Tibornak, az Új Szó fotóriporterének felvétele a 75 éves Motesiky Árpádról

Aki vadat akar lőni – és egyre többek szándéka, hiszen manapság nagy módi vadászengedélyt tartani –, annak szülőföldje vadászati hagyományait is ismernie illenék. Ám a valóságban, szemben például a gondosan ápolt folklórhagyományainkkal, vajmi keveset érdeklődünk az egykori Felföld gazdag vadászmúltja iránt. Vajon miért?

Csak azzal tudnám ezt magyarázni, hogy mostanában jobbára már nem azok vadásznak, akik talán suhanckoruk óta meggyőződéses természetjárók és vadászok voltak. Olyanok, akik fiatalon, már az apjukkal vagy valakivel a rokonságból, a szomszédok közül hajtani jártak, telente, és ínségek idején etették, óvták a vadat. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy a jó vadász elsősorban a vaddal való törődést, a vadászterületek iránti folyamatos gondoskodást tartja szem előtt, és csak azután nyulászik, vadkacsázik, vesz célba lázas igyekezettel nagyvadat.

Manapság viszont akinek pénze, pozíciója van, az különböző eredménnyel, esetleg protekcióval leteszi a vadászvizsgát, és rögtön vadászfegyverhez jut. Szép számban találni olyan „vadászt”, aki nyulat vagy fácánt az életében nem lőtt még, viszont a Tátrában medvét, Afrikában oroszlánt már igen. Az ilyen ember fütyül a vadászetikára, felrúgja a vadászati szabályokat, akár a könnyen kifizetett bírság fejében is kíméletlenül nyomul kitűzött céljai felé.

A múlt iránti közömbösség további oka, hogy a hazai vadásztársadalom keveset olvas, nem tartja lényegesnek a vadászörökség itteni hagyományainak tiszteletét. Ennél a nemtörődömségnél már csak a tervszerűtlen kapkodás bántóbb. A környéken is ismerek olyan vadászterületet, ahol még nem is olyan régen egyetlen évben kis híján félszáz vaddisznót lőttek, most meg örülnek, ha öt-hat puskavégre kerül. Vagy ha decemberben tizenöten kimennek vadászni, jó esetben kilenc fácánt ejtenek.

Régióinkban a vadgazdálkodásban vad gazdálkodás folyik?

Igen, bár hiba lenne gépiesen általánosítani. Annyi azonban bizonyos, hogy ebben az ágazatban újabban is jócskán történtek mulasztások. Hadd említsek egyetlen példát: régebben nemcsak együttes vadászközösségnek számított, hanem állományában is gazdag vadászterület volt Nagycétény, Nemespann és Szőlős; ma viszont az utóbbi község határában már alig akad vad. És számtalan egyéb helyen sincs ez másképpen.

Mára más lett a világ, az elmúlt idők átgondolt vadászregulái inkább csak a „nimród-lét” külsőségeiben élnek: dívik még a gyülekező, a vadászati megnyitó, de például a hangulatos vadászvacsorák tradíciója sok helyütt kiveszőben van. A teríték szétosztása után sokan rögtön az autójukba ülnek, és villámgyorsan eltűnnek. Így a vadászat során látottakat sem lehet megbeszélni. Hol vannak azok az idők, amikor már a vadászjelöltségnek is örült az ember?!

Nem lehangoló, hogy az ország, a mai dél-szlovákiai tájak vadászöröksége iránt is gyér az érdeklődés, a szakmai kíváncsiság?

A vérbeli vadásznak nem kenyere az elkedvetlenedés. Meg hát ma is találni régi vágású vadászt, aki nemcsak a trófeáit, hanem a vadászirodalmat is becsben tartja. Azokban a könyvekben bőven fellapozhatók történelmi tények, a régi szokások, ha úgy tetszik, bizonyos vonatkozásokban még politika is.

Kissé elgondolkodtató viszont, hogy az irodalom hivatalos berkeiben gyakran lenézik a vadászirodalmat. Még a nagyszerű Fekete Istvánra is ráfogták, hogy „csak” a gyerekeknek, az ifjúságnak ír, ám hogy szenvedélyes vadász és remek vadászíró, arról alig beszéltek.

• Tovább a teljes cikkre (hetedhethatar.hu)
• Motesíky Árpád: Felvidéki vadászok életrajzi lexikona