Sokáig elképzelhetetlennek tartottam, hogy vadászatot mondjon le az ember, és azt is, hogy egyszerűen menne, de nincs puskája. Az elsőt túléltem, mert nem volt mit tenni, s ha nem is voltam annyira beteg, de be kellett lássam, hogy a munka a vadászat rovására megy. Ami igaz, az igaz: egyszerűen nem volt időm arra, hogy jobban beteg legyek, s azt ki tudjam pihenni, mert helyettem nem oldja meg senki a feladatokat. Bár édesapám mindig mondta, hogy senki sem pótolhatatlan, mégis, a kivétel erősíti a szabályt, és ez egyszer nekem volt igazam.

Az első hajtás végén, valahol a bajomi határban, az első nyulammal és az első tekintélyes bajomi pofon után. Fotó: Agro Jager

A puska kérdés azonban megoldásra talált: ha a barátaim segítenek Biharnagybajomban, akkor jövetbe meg tudok állni és mehetek velük. Nem volt mit tenni, mint szokás a kártyában, terítettem és magam elé néztem, mikor kiejtettem az utolsó szavakat:

– Nincs puskám, mert azért vissza kellene mennem Szegedre, s ha nem tudtok megsegíteni, akkor csak hajtó lehetek…

– Nem baj! Hajtó is kell! Sőt, a jó hajtó mindig megbecsült helyen áll – nevettek.

– Nekem pont jó lesz egy öreg vadőr puska, olyan, mint az enyém, amivel járom a nádast, a sűrűket.

– Na, azt azért már nem, még a’ hiányzik, hogy elrontsam!

Végül abban maradtunk, hogy valami megoldást csak-csak találnak, és nyugodjak meg: lesz puska.

Ez az év ilyen. Amikor az egyik feladatot, kérdést megoldottam, jött helyette a másik. Mást se tettünk idén, csak feladatról feladatra ugrottunk, és sokszor ott álltam, és arra gondoltam, hogy valami segítség csak-csak elkélne már, mert nincs tovább. S akkor a Jóisten mindig küldött valami segítséget vagy valakiket. 2025-ben csak akkor mentek a dolgok, ha elmentünk a falig, s mikor már úgy éreztem, hogy már az orromat is beverem, akkor megoldódtak lassan. Úgy sose volt, hogy ne lett volna valahogy.

Ismert mondás, de nekem leginkább Kissné professzor asszony vizsgáján vésődött be, amikor a szarvasmarha-tenyésztésből kellett szigorlatozni. Összevetve a jogi tanulmányaimmal is előkelő helyen szerepel ma is a hódmezővásárhelyi tárgy. S hogy ez igaz volt, tudhatja az, aki valaha a vásárhelyi lépcsőket koptatta.

Az Alföldön a szót hamar meg lehet érteni, csak be kell menni a Nagy-Sárrétbe, a régi világba, s közibe kell menni az ottaniaknak. A beszédnek ma is súlya van, s ez nem azt jelenti, hogy keveset szólnak, hanem azt jelenti, hogy tudja, mit beszél, aki középre áll, vagy éppen oldalvást állva, közibe mordul a többinek.

Ha jószág, olyan értelemben véve, mint akár 20 éve is, ma már nincs annyi, s az idősebbje is csak hallomásból tudja, mekkora gulyák, csordák, ménesek, no meg csürhék voltak a falu körül, háztáji azért csak-csak megmozdul még a hátsó udvarokon. Ma is élő, ismert dolog, hogy „mék birka jó a bográcsba?” Hízó, apró jószág nélkül üres a porta, s ha 500 forintot is adnak a disznóért, és már hizlalni se éri meg bérbe, magának, ha teheti a bajomi ember, csak megneveli, mert mégiscsak más ízű a kolbász, a szalonna, no meg a sonka is.

Középen Tóth Laci, akitől kölcsönkaptam a puskáját. Ő már pontosan tudta, hogy mi vár rám a mai nap!

Azt nem tudom megmondani, hogy hogy lehet az, hogy a szalonna becsülete a sonkáéval vetekszik, de az bizonyos, hogy pörkölt alá a füstölt szalonna a jó, és nyársalni egy hátszalonnát senki se cserélne el. S hogy a slambuc mennyire fontos ma is, akkor nem kell ragoznom, hogy a szalonnának is fontos helye van a kamrában, meg a tarisznyában…

Kicsit aggódom a puska miatt. Még az is lehet, hogy megtanítanak arra, hogy olyan a vadász puska nélkül, mint juhász kampó nélkül, de ahogy ismerem ezt a népet, ezen most nem jutok dűlőre. Maradva a kételyeim között, lassan-lassan közelítek Biharnagybajom felé. Bihartordán is gyülekeznek már, majd Nagyrábé, és egy-két kisebb kanyart leszámítva nyílegyenes út vezet Biharnagybajomba. Nekem a templom tornya jobban egy juhász kucsmához hasonlít, s nagyon remélem, hogy ezzel nem bántom meg a bajomiakat, de olyan nekem ez a templomtorony, s azt üzeni, hogy rettentően szerettek pásztorkodni az itteni népek.

Semmihez se fogható az, amikor odakint van az ember a nyájjal, s a jószág ritmusát felvéve ébred, ugrasztja a kutyát, hogy fordítsa a nyájat, s lesi a sötét éjszakát, figyelve hangokat, mert ha abban idegen zaj támad, arra oda kell figyelni, még akkor is, ha csak egyszer halljuk. Mert az ember füle sosem hazudik, csak a feje tud lusta lenni. Amikor valami nem tetszik, vagy nem illik oda, arra oda kell figyelni…

Ilyen, s ettől más a sárréti ember, mert egy finom roppanás, a kutya tekintete már elég volt ahhoz, hogy kinyíljon az ember szeme, s úgy figyeli a sötétet, hogy ott nem lehet elbújni senkinek és semminek se. Éber, olyan éber az itteni féleforma ember még ma is, mint a reformátusok kakasa, s ha jól megfigyeljük őket napvilágon, a tekintetük tiszta, szigorú, s csak a szemük villanásából lehet tudni, hogy a nagy nyugalom, csendes beszéd mögött hallgatva figyel a mély.

Véleményét, ha nem is halljuk, de van, s egy fiatal ember Sárrétudvariból ámulva megjegyzi:
– Hogy, hogy nincs puskám?

Végre valaki kimondta, és aki hallotta, az is megáll egy pillanatra, s várja, mit adok elő.
– Az nincs, de azért bicskám még van!

Érti, aki érti, és itt bizonyosan értette mindenki, ezt is, meg mást is, ahogyan érti ezt a beszédet innen fel Szolnokig, vissza Debrecen alá, s erre kerülve le a Körösökig, s onnan nyargalva Mezőtúrig. Nagy kör. Nagy, s ennek a közepibe áll ma is a Nagy-Sárrét szívében Biharnagybajom.

Dobos Sándor, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság vadászmestere “intézte” a pofozós puskát. Fotó: Agro Jager

Nevetés nincs, csak egy-két idősebb vadász, akik még látták a régi világ utolsó pásztorait, szabad legényeit, ha már nem is pompájukban, de öregségükben, azok tudták, hogy a tisztelet akkor is jár, ha szakadt gúnyában, viharverten jelenik meg a rétből valaki. Ha visszajött onnan, ahonnét kevesen, s megjárta még a veszedelmes Morgó csárdát is, akkor azt már nem veheti el attól senki. Ha valaki úgy van, hogy próbát tesz, azt nem azzal kell bizonyítani, hogy neki fog egynek, hanem neki kell állni a többinek, egyedül, s akkor is járatni a botot, ha már nincsen senki a háta mögött, vagy ha már csak ketten fogják egymás hátát.

Óvatosan mutattam a bicskát, nem hegyével, csak úgy marokból, becsukva, de akkor sem kinyújtva, mert hát a jó bicskának szeme van mindig, s kést, bökőt úgy ki tudnak verni az ember kezéből, hogy csak na! Ha mostanság is élünk, nagyon, nem nyújtogatja itten senki, mert itt ma is vigyáz mindenki arra, amije van. Annak a szónak ma is értelme van, hogy „megbecsülni”!
S ha a tárgyakra sem tudunk vigyázni, hogyan tudnánk vigyázni bármi másra is? Barátra, puskára, kutyára.
– Hát a kutyád, Péter? Az merre van?
– Elvágta a lábát már két hónapja. Gyógyul. Azt mondta a méhkeréki állatorvos, hogy összeforrik, csak ki ne hozzam vadászni. Csak rajtam múlik, hogy lesz-e belőle kutya…

Csend. Mondom, hogy az itteni ember szereti a jószágot most is, és a kutya nélkül, ha sokszor tehetetlen is az ember, annak a gyógyulása előrébb való. S ha nem lehet, akkor nem lehet. Bár beletörődni nem sok mindenbe törődik a református ember, meg a pásztorember, de a kutya pont az: nincs mit tenni, várni kell.

S ha nehéz is, ha tűrni kell. Ha nagyon sokat kell tűrni, akkor sincs mit tenni, s akkor is bírni kell, ha már úgy van, hogy nincs tovább. Sokszor volt is úgy ebben az évben, hogy nincs tovább. Csakhogy egészen más, amikor mi magunk mondjuk azt, hogy nincs tovább. Hogy eljött az idő! Az idő, ami a megoldást lassan forrta ki magából. Ne más mondja meg, mi legyen!

Tóth Laci pofozós puskája sok mindenki arcára csalt derűt. Balról Popovics István vadőr, középen Hodosi András, a társaság titkára. Fotó: Agro Jager

Tíz év sok idő. Szokták Szegeden mondani, hogy sok víz lefolyt a Tiszán. Ez bizonyos, de az is, ha az embert hátba támadják olyanok, akikkel egy asztalhoz leült reggelizni, ebédelni, meg vacsorázni, az megbocsáthatatlan. A támadást nem kell magyarázni. Az, ha kicsi, ha nagy, tudja, a bőrén érzi az ember. Viszont az, hogy miként sikerül visszaverni, megmenekülni belőle, az már sokszor nemcsak a szerencse, hanem ész kérdése is, mert hát a sárréti ember úgy figyeli meg maga körül a természetet, hogy ahhoz nem fogható semmi.

Az időjárás változása, a víz, az ár mindennapos mifelénk, s ha jön a futás ideje, az nem gyávaságból, hanem észből jön, hiszen a vízzel nem érdemes küzdeni. Amíg lehetett, vagy kihajtották a szárazon a jószágot, vagy csónakba lépve ellökték a parttól magukat.

Olyan a füle az itteni embernek, hogy szinte látja maga előtt azt, amit hall. Tudja, mit jelentenek a szavak, tudja, mit jelentenek a szemvillanások, egy-egy pillantás. Ha azt gondolja bárki is, hogy azért nem tesz semmit, mert buta, és ő bezzeg okosabb – nagyon téved. A sárréti ember sokat tud tűrni, és ha marad, az kitartásból és bátorságból teszi, ami jobban a hitvilágából gyökerezik. Egyrészt hisz benne, hogy mindig jobb lesz, és hisz abban, hogy kibírja, hogy végig tudja vinni, amit eltervezett. S lám, végig is fogja… Amit vállalt, véghez viszi, de azután, hogy hogyan dönt, azt csak a’ tudja, aki idevaló! Esélye itt az embernek egy van, s ha azt eljátssza, többet nem adnak neki. Nincs gyónás, nincs megbocsátás. Ezeket a fogalmakat nem ismeri. Nem azért nem, mert nem akarja, egyszerűen nincs benne a gondolkodásmódjukban.

Ez az egy gondolat maradt nekem, hiszen ha ígéretet adtak, hogy lesz puska, csak menjek, akkor az úgy van, mert az ígérethez a Nagy-Sárrétben ma is hűen ragaszkodnak. Ha azt mondják hát, hogy lesz puska, akkor lesz puska!

Kérem szépen! A képen Tóth Laci veszedelmes pofozós puskája no és, egy igazán remek etető! Példás!

És lett is. Dobos Sanyi, a vadászmester nem tudott adni, de megígérte, s nem más, mint Tóth Laci, a híres bajomi avatás fenntartója adta a kezembe az övét:
– Na, ez jó lesz-e?

Megörültem. Azért mégiscsak nagy dolog kölcsönadni egy puskát, és Lacit kedvelem. Gyors, jól lő, és mikor először találkoztunk, megkértem, hogy ne udvariaskodjunk. Ha lehet, lője a kakast, azután majd eldöntjük, ki lőtte. Emlékszem, mikor először mentünk egymás mellett, amikor leszálltunk a pótról, Ottokár nyomban előkerített három kakast. Amiket Tóth Laci mind meg is szólított. Mondta is: Biharnagybajomban figyelni kell!

A puskán meg már láttam, hogy nem a kétméteres, öles termetemhez szabták, de semmi kivetni valóm nem volt. Komolyan gondolták, hogy adnak puskát, s ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy doboz töltényt is nyújt. Ilyen ember Tóth Laci, és nem ám a hitvány patront adta, hanem a magnumot, amivel ő is vadászik…

A másik zsebembe nyúlok, és mutatom, hogy abba meg a bicska mellett töltény lapul, és ez már azért komolyabban vették. Ha nem is vagyok már olyan szabad legény, mert hát megnősül az ember előbb vagy utóbb, de a töltény már szélesebb mosolyt húzott a szájakon…
Persze, hogy nagyon örültem.
– Nem baj-e, hogy rövid? – kérdi.
– Az lenne a baj, ha nem volna! Majd tudom én!
– Akkor jó – és csak a szeme huncutkodik, mintha tudta volna előre, de tudtam én is, hiszen nem ma kezdtük. Ma úgy elver ez a puska, hogy azt megemlegetem.

Érti a szót mindenki. Beiratkozásnál jó előre a kezembe veszem a fegyvertartási engedélyt, vadászjegyet. Tudom én, és nekem is nehezemre esne, hogy kérjek, mert adjon a Jóisten úgy is, hogy nem kérek. Ez másban sem található meg, mint a református ember fejében, mert hát templomhoz, vallásához ragaszkodó ember ma is az itteni…
S hogy egy nyelvet beszélünk, az előttem ellépő, beiratkozó vadász után, kezemben a papírjaimmal, az elnök csak ’ippen’ bólint, hogy jól van az, rendben vannak a dolgok, s nyugtázza azt is a vadászmester, hogy nem kellett kérni…

Illik, nem illik, de viselkedni azt kell! A másikat kellemetlen helyzetbe ne hozzuk, ne kéressük magunkat sehol se, de itt, Biharnagybajomban különösen ne tegyük, mert a szokásjog elébb van ma is, mint a törvények – annak jó értelmében –, s nem afölött, hanem az alatt, azt ma is szépen kiegészítve, követve…

Nehezen ismerem meg a bajomi határt, s akinek van kedve hozzá, azt kérdezem, hogy merre, hogy volt, mint volt? Ez a halom mi, az melyik ér, s a távolban a templomtornyok melyik faluhoz tartoznak, mert itt hófehér mind, olyan fehér, mint a sistergő, vakító villám a pusztában!

Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálja
Tartalmak már 1999-től

Nehéz megjegyezni mindet, s mikor meg-megered egy-egy vadásztársamnak a nyelve, a többi hallgat, mert jól esik hallani a szót. Az, hogy ki-ki hogyan oldja meg a dolgait, inkább tanulság, s a kárörvendés nyomát se látni. Jobban azon vannak, hogy segítsenek egymáson, utat találjanak, mert hát mégiscsak egy helyen laknak, élnek, s ha az egyiknek jobban megy, akkor az a másiknak is csak-csak előnyére válik. Nehéz megmondani, hogy miért segítenek egymásnak, mert azt igazán nem mondhatom, hogy számítóféle emberek laknak erre. Ha segít is, nem azért teszi, hogy majd behajtsa. Az más, hogy majd megtaláljuk egymáson, de ez inkább azt jelenti, hogy nem kell fizetned érte… többet ér nekem a szavad…

Napok óta esik az eső. Köd nyújtózkodott szerte a régi sárréti utakon. Mindenfelé olyan sár fogad, hogy az autóm színét sem tudnám megmondani, s lám, csodát: derült ég és kristálytiszta kék ég alatt kászálódunk le a kocsiról.

Hodosi András néhány szót vált a vadászmesterrel, az felnéz az elnökre, az visszabólint, s már villan is rám, de nem oldalvást, hanem csak-csak szemközt, én meg lesem, mit talált ki Bandi, akinek a szeme villan, mutatva az irányt. Az elnöknek, ha nem is nagyot, de biccentek, aki barátságosan csak nagyot pislant. Így megy ez, és már lépek is András után.

– Csak nem? – kérdezem.
– Miért, van kutyád?
– Nincsen.
– Akkor elálló leszel!

Na, megéltem ezt is.

– Öregszünk, Bandi!
– Az biztos, de kutyával nem lehetsz elálló sosem, s míg Ottokár gyógyul, élvezd ki egy kicsit!

Nem tudom, hogy kinek a kutyája “látogatott” meg, de örültem neki. Remélem legközelebb már Ottokár is velem tart. Fotó: Agro Jager

Aki nem tudná – bár kötve hiszem, hogy ne ismerné –, hogy az elálló vadásznak nem mehet ám bárki, de nem is ez az érdekes része, hanem az, hogy ott hibázni nem lehet. Annak, aki vállalja, hogy négyen-öten leállnak, s a többi meg ráhajt, annak ügyesnek, pontosnak kell lenni ma is, mert a teríték, az, hogy visz-e vadat haza a társaság, hogy mindenkinek az asztalán lesz-e fácánleves, ha nem is egészében rajta múlik, de jelentős része az ő vállára kerül.

Elálló tehát nem lehet kutyás ember, de nem lehet fiatal se, mert ennek az állásnak korral jön el az ideje, de hozzá a puskát is jól kell tudnia forgatni. Lőtt vadért nem mozdulhat el, mert jöhet még róka, sakál, s ha kilométeres hajtásban végigtapossák a szántásokat, partoldalakat a többiek, akkor azt meg kell tisztelni, hogy az utolsó pillanatig vár, mert egy-egy öreg kakas, rafinált vén sarkantyús sokszor még a kutyától sem fél. Hogy is félne, amikor még a rókát is sokszor kicselezi a vén kópé…

Nekem akkor is szokatlan. Hiányzik a kutyám, hiányzik a nád ropogása, a kökény töviseinek kapaszkodása a ruhámban, hogy állj meg, állj meg, mert ebből most szedjél pár szemet, mert nem lesz csak jövőre, s az ember előbb-utóbb megtanulja, hogy azok között is mekkora különbségek vannak, ahogyan ember és ember között.

Valaki adja a szavát, akkor is, ha kétrét görnyed. Az, aki könnyedén megtehetné, hogy rendet tesz, hogy az igazságnak helyt ad, hogy tartja a szavát, amiben megállapodnak, ha nem a saját kénye-kedve szerint dönt, mások befolyására, annak az embernek elfogy a becsülete. Két oldal: jobb és bal. Választás kérdése ez az oldal és az az oldal is. Mindegy, melyik iskolába járt, mindegy, hogy honnan jött. Teljesen mindegy. A vége csak az, hogy becsületes vagy nem. Ha a szavát adja, akkor adja is. Tartsa magát hozzá, ha megállapodtak. Ebben az évben volt olyan ember, aki elfelejtette, hogy mit ígért, s bár csak egy embernek mondta, hitte, hogy más nem tud róla, de tévedett. S ha a szemébe nem is mondják, de a háta mögött megvetik. Itteni nyelvre lefordítva: vagy sárréti emberhez tartozik, vagy a másik oldalra, de olyan nem lehet, hogy itt is, ott is vagyok. Az ilyenféle emberre mondják, hogy becstelen, s végül, öregségére a tisztelet se munkájában, se családjában, még a ház előtt a padon sem adatik meg neki, ámbátor a házak előtti lócák lassan-lassan teljesen elkopnak. Még Zsadányban, Juhász Laci bácsi háza előtt tudtam egyet, s Komádiban, a főutcán még akad egynéhány, de azok már köztériek – ám hiszek benne, hogy mikor kitették, a régi öregek azon voltak, hogy az ő házuk elé tegyék le. Ne máshova.

Változik a világ, de az ember aligha. Ha erős is a hite az embernek, igaz is az, hogy kutyából nem lesz szalonna, s aki idevaló, az tudja is, mit jelent. Lefolyhat a Tiszán az összes víz is, a szavahihetetlen emberben megbízni nem lehet.

Valaha itt állt a régi bajomi társaság fácánnevelője, ahol Hodosi András gyerekként fácánt és dinnyét őrzött az öreg vadőrrel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.

Ahogy tart felém egy mezei nyúl, célra kapom a puskát. Minthogy rövid a tusa, igazgatom, de ahhoz, hogy célon legyek, nem tudom kellően befogni, beszorítani. Ugyan karikára lövöm a nyulamat, de akkora pofont kapok, hogy még a másik oldalt is fáj a fejem!

András kalapja felé bök, jelezve gratulál, de most még figyelni kell. Az biztos – gondolom magamban –, s mivel a nyulam nyugodtan fekszik, töltényt cserélek. Megérdemelted – gondolok a lövésre, a puskára és erre az évre is. Miért barátkoztál olyanokkal, akikre már az elején kár volt az időt pazarolni. Igaza volt az öreg hentesnek: ne foglalkozz velük, nem látod, mennyire irigyek? Kár, hogy elment…

Nem értettem, mit mond. Nálamnál régebbi és öregebb, régi cimborái csak álltak, és merev arccal néztek rám, hogy nem értem. Mit nem értek ezen? Irigy. Azt hiszem, látszott rajtam, de az irigység ezen a vidéken nem olyan, mint ahonnan visszajöttem. Ha itt valaki el akar érni valamit, annak, ha úgy hozza a sor, egyedül is nekiáll. Dolgozik vagy tanul. Annak meg igazán örülök, hogy járva itt a bihari falvakat, a Sárrétet, itt is, ott is terem egy-egy jogász, orvos, mérnök. Jönnek agrármérnöknek Debrecenbe, s ha tudják is, hogy a régi iskolának ára van, nekiveselkednek. Otthonról is, az iskolából is kitart az egyetem végéig az útravaló, miközben, aki marad, beleáll a munkába, s egyik is, másik is valami olyanba fog, hogy arra büszkék a faluban, meg a szomszédban is, mert az olyan embert, aki ad a munkájára, azt hívják ide is, oda is.

Beér a hajtás, és mutatom a töltényhüvelyt és a mezei nyulamat!
– A képed is, Péter!

Fordítom, és bizonyos, hogy vörös, mert akkora pofontól annak kell lenni.
– Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja!

Van ebben némi párhuzam, mert úgy is kaphat egy pofont az ember, hogy nem számít rá, és aki ilyen formán kihasználja a másik figyelmetlenségét, óvatlanságát, jóhiszeműségét, az gyáva is. Szemtől szembe, na, úgy az igazi! S hogy az itteni ember be mert menni olyan helyre is, ahova inkább csak befelé vezetett az út, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a kalap alá, a fejére, a bogrács alját tette, s ha hátulról le is akarták vón ütni, se ment senkinek! Az már pedig valami… Jobban teszi az, aki ilyen helyről jött embert békin hagy, s ez igaz fel Jásznagykunnak is. Még a legcsendesebb, legszelídebb ember is úgy megvadul, hogy egész vásárokat tudtak széjjel verni. Nem játék ez a vidék ma sem…

Meg nem mondom, melyik részt fogtuk fel azután, tán a messzeségben a régi fácánnevelő lehetett, amiről már András mesélt. Ott nőtt fel, benne nyiladékok, és még mikor ő volt gyerek, még dinnyét is termeltek. Talán alig volt 25–30 éve, nem is sok, de a kútnak is csak a helye volt, és a régi kis házat maguk húzták szét, mert tönkrement. Nem akarták, hogy valakire rádőljön, valami gyerekre, és ha szomorúan is, de elrendezték a sorsát. Nem hagyták másra. Eljött az idő, és elrendezték, elsimították, pedig az öreg vadőr estefelé kezébe nyomta a .22-est, hogy menjen ki a dinnyésbe, és lőjön egy nyulat, mert azt fogni kell, megígérte a gazdának. Mire azután besötétedett, már a bográcsban rotyogott… Szép idők voltak, de eljött a vége. Megváltoztak az idők, és ha jó emlékkel is, de úgy lépnek át a múlt árnyékán, hogy azt tanítani kellene. Nem kegyetlenül, de emlékezve a jóra is, meg a rosszra is! Figyelmeztetve, tanítva a fiatalokat és mindenki mást, egyfajta lámpást tartva maguk és mindenki előtt. Persze arra ügyelve, hogy mindeközben véletlenül se isteneskedjenek sokat, mert hát majd mindenkit figyelmeztet a Jóisten. Így vagy úgy, de biztosan…

Egy kis bodza, náddal, etetővel áll előttem. Lehet, valami tanyahely volt, és olyan hosszan nyúlik fel valami csatorna vagy ér, hogy szerintem sose ér ide a hajtás. Egy nyúl trappol. Úgy látom, hogy tőlem jobbra. Kerüli a kis bodzást. Nem szereti, inkább a nyílt pusztát választaná, de már késő, mert odáig még elnyúlik a puska. Jobban beszorítva a puskát, már nem találom el, és a duplázásra, mikor kissé engednem kell a szorításból, hogy célon legyek, kapom a második igazi pofont…

Elállónak nem szabad beszélnie, de hallom Bandit, hogy egy kicsit kuncog, és mikor feléje fordulok, látom, hogy rázkódik a válla, de a gratuláció nem marad el, ami a pofon erejének is kijárt. Ez valóban betalált, mert már szipogok is, és zsebkendő kerül elő. Eszembe jut Égető tanár úr, aki fahasználatot tanított, s bár a föld legkíméletlenebb tanárai között szerepelt, mégis akad olyan régi tanulója, aki meg-meghívta vadászni. Emlékszem, hogy mesélte: a társa hangosan szipogott a leállásban, és a róka így feléje rohant. Mit gondolt, hogy majd ad neki zsebkendőt? Ő rókát lőtt, a másik elálló meg egy disznót, miután a hajtásban a róka mögött a sertevad megneszelte a veszélyt.

Milyen a szerencse, igaz? Az egyik mit sem tesz a sikerért, mégis egy jó csuhás várta a hajtás végét, azonban rá már nem emlékszik senki, és a szép rókaprém megmaradt, meg az is, hogy az erdészetiben tanító erdőmérnök előrébb tette a dúvadat még nagyvadhajtáson is! Pedig Égető tanár úr „csak” erdőhasználatot tanított, és hol volt az a tantárgy a vadgazdálkodás mellett?

Töltényt cserélek, és szinte már féltem, hogy a hajtás rendesen kitapossa a nádasokat, gazosokat. Jó lenne valamit tenni, de tudtam, hogy a következő pofont sem kerülhetem el, mert már benne voltam, és ezen a zúgón le kellett ereszkedni…

A harmadik nyúl már nem kegyelmezett. El kellett döntenem, hogy célzok, vagy nem célzok! Ha nem találom el, azt már mindenki látja, ha meg beleállok, ki tudja, mekkora pofont kapok. Nem érdekel! Vadászni jöttem, és a régi kartonos puskák jutottak eszembe, amelyekkel tanulmányi vadászatokra mentünk. Olyan volt az, mint amikor lőtéren vettük a kezünkbe, csak mi vadászni mehettünk az iskolával. Semmi különbség nem volt benne. Mindegy. Ma már történelem az is. Valaki kitalálta, és dobra verték az összes puskát. Hol vannak már a régi tanulmányi vadászatok, meg a dúvadhajtások? Sokat jártunk Deszkre, Bolgár Jóskához. Jutalomként dúvadra vadászhattunk, és ezt se hiszi már el senki, de így volt. Ha igaz, jövő héten, 25 év után először vadászok megint Deszken. Kíváncsi leszek rá, merre haladtak tovább. Megőrizték-e a régi iskolát?

A nyulam rendíthetetlenül jött felém, mint a sorsom, és nem volt mit tenni. Hevenyészett módon tudtam csak célon tartani a puskát, és hiába kerestem, kotortam a zsebbe, csak a magnum töltények hosszú rézhüvelyeit láttam. Mindig mondta Szente, hogy elég a 24 grammos is… Na, most, ha elfelejtettem volna a régi ösvényt, olyat ütött a puska, hogy a fülem is csengett, hiszen a szemüveg szárára ráverve a bal fülemre akkorát ütött, mintha egy karikás tekeredett volna a fejemre!

Itt már Laci puskájával meglőttem a harmadik nyulamat is. Mellettem a képen balról, Tóth Laci. Fotó: Agro Jager

Nagybátyám, Bay Laci rettentően tudta forgatni, s úgy, hogy elöl is, hátul is durrant egy körön. Na, már most én, apám karikását, amit rettentően féltett, magamhoz vettem, és ahogy én gondoltam, erőből akkorát kanyarítottam rajta, hogy az önálló életre kelt. Ugyan durrant, csak elébb a nyakam köré tekeredett, és valahol ott a fülem és a tarkóm körül olyat cserdített a fejemre, hogy nyomban leültem.

Na, most valami ilyesmit éreztem, de talpon maradtam. A nyúl feküdt. A puskát megtörtem. A szemüveget levettem. Még a kalap is kezembe került, úgy fogtam a fejem. Dobos Sanyi vert hátba: ez igen! Ne törődjek semmivel, hiszen megvan a harmadik nyulam is!
– Három a magyar igazság! – mondom.
– És egy a ráadás! – vágja rá Tóth Laci.

Ami már jó előre vetítette, hogy lesz még hajtás, és én már rögtön jelentkeztem a hajtásba, legyen másnak is szerencséje az elállásban!

Nagyon-nagyon bíztam benne, hogy a nyulak elkerülnek. Sokáig sikerült is, úgy intézzem, hogy mindenki más lövéshez jusson körülöttem. Némi tapasztalatom csak van abban is, hogy lehet a másiknak javára tenni, és én egyébként már lőttem hármat – igazán nem sajnáltam. Csakhogy az „egy a ráadás” nem nyúl formájában érkezett, hanem egy tőkés réce emelkedett a magasba.

Az igazság az, hogy tán két hete a hajtás a másik irányból érkezett egy összeterelésre, és hogy két-három rucát hoztak magukkal emerről.

Nagyjából láttam én, de nem tudtam pontosan, hol lehet annyira mély víz, s végig a vetésen, a partoldaltól úgy 10–15 méterre, dagasztottam a sarat: hátha…

Számításom bejött, és ragyogó tőkés réce emelkedett a magasba. Már nyúltam is érte. Ahogy Tóth Laci megjósolta, érkezett is a ráadás, minek után úgy döntöttem, hogy én meg nem töltöm még egyszer a kölcsön puskát!

– Még hiányzik a negyedik nyúl! – kiáltja valaki!
– Hármat is nehéz megnyúzni, nemhogy négyet! – felelem!

A túloldalt felveszik a rucámat, és áthajítják emide. Mindenki viszi a magáét, hiszen ott is lőttek bőven, nekem meg más egyéb, ezen körön, nincs az aggatékon! Megköszönöm az apportot, legközelebb az én kutyám segít majd. Így illik, ez a régi törvény. Ha valahol tudják, akkor Bajomban biztosan.

Egy hídnál át kell menjünk Andrással, s fordulunk neki a távolban álló traktorhoz. Terítve gombával a határ. Mindenfelé, amerre a szem ellát, lilatönkű pereszke bujkál. Régen nem látott gazdagsága a pusztának. Ha más egyebe, így decemberre, a csipkén és a kökényen kívül nincs is, nagyon örül az itteni ember ennek, s ha neki már mindennapos is, én csak szedek belőle. Magam láttam, hogy a szegedi piacon 8000 forintért adják!

Szabó Károly, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság elnöke is szépen lőtte a nyulat, de azért én több pofont kaptam, mint bárki más. Fotó: Agro Jager

Egy-egy nyúl pattan. Tartanak jobbra, balra, de nekem egyik se esik kézre, vagy éppen nem illene mások elé belőni. Udvariaskodás ilyen értelemben nincs, és nem is szeretnék olyan helyen vadászni. Szakmám nekem ez is, de jobban örülök annak, ha vadászunk, mintsem szolgáljuk egymást. Nem is kenyere az itteni embernek, maradása olyan helyt nincs…
Azonban csak hallom Tóth Lacit, csak hallom, hogy a negyedik, a ráadás hiányzik, mert szép volt a rucalövés, de hát a nyúl!! Életemben egyszer történt velem, még Pusztaszeren, amikor gyakorlaton voltunk, hogy leltem egy nyulat. A távolban, míg mi valami erdőrendezés-gyakorlaton töltöttük az időnket, egy hajtás ment el, s mikor ballagtunk a kocsihoz, akkor találtam egy nyulat. Felvettem, de egy olyan irigy tanár – dehogy tanár, egy szakmunkás oktató – volt velünk, hogy nem engedte, hogy hazavigyem. Pediglen teljesen friss volt, még az orra is vérzett. Híre ment, hogy nem vihettem haza, s még Szente is megkérdezte, hogy is volt, persze az órán, az osztály előtt. Azok meg ott voltak, így mindenki egyet tudott mondani. Hallgatott, majd azt mondta, hogy ez nagy szamárság volt, hiszen valószínűleg tüdőlövést kapott, s ne feledjük, hogy egy-egy társasvadászat után, persze puska nélkül, tessék végig menni a hajtás nyomvonalán, s meglátjuk, mennyi vad kerül még elő. Azok aztán mehetnek a vadászház fagyasztójába, a felvásárlókhoz, de jók lesznek azok ajándékba is…

Megkerült a negyedik nyúl is. Fotó: Agro Jager

Erre most ott előttem fehérlik valami. A kutyáknak rossz volt a szele, de a szemem nem csapott be, hittem neki, és felkerült az aggatékra a nyúl. Pontosan úgy, ahogy a Hortobágyon tanultam: a fejét hurokba téve, az övre kötve. Igaz, hogy véres lesz a nadrágod, és majd lecibálja a derékszíjad, de tovább tudsz vadászni – tanította egy jó 70-es éveiben járó öreg vadász, aki a vadőr apjától tanulta, aki már háború előtt is ahhoz értett…

Megkerült a negyedik is, igaza lett Tóth Lacinak. A pofozós puskája végig vert a mai napon, ahogyan ez az esztendő is, de mégsem bánom, hogy beleálltam, mert egy vadászattal kevesebbek lennénk. Arról meg nem is szólva, hogy ez az öreg, rövid tusájú puska mennyi emléket szaggatott fel, és mennyi régi regulát porolt le, elevenített fel egyetlen egy vadászat alatt. Elvert engem is, megérdemeltem, mert kölcsönpuskával akartam vadászni, ahogyan megérdemeltem ezt az évet is. Győztünk. Túléltük 2025-öt, amivel nemcsak ez az esztendő, de egy tízéves korszak is lezárult. Körülöttem sok minden átalakult, de mégis lett egy-két olyan barátom ebben az évtizedben, akikkel, ha ritkán is, de szívesen találkozok, anekdotázunk. Akik meg nem tartották be a szavukat, azokkal nem törődünk, mert mifelénk szót sem érdemelnek. Pár patron, néhány jó, de fájdalmas lövés visszaveri az embert az útra. Lélekben mindenképpen. Bár hozzá kell tenni azt is, ha jól fordult is a kocsi rúdja, olyan helyt senki ne maradjon, ahol nem értik a szót, ahol az igazság, a tisztesség, ha mai értelemben véve is, de szabadságra ment…

A kürtömre az egyik traktorban vigyáztak. A teríték Biharnagybajomban kicsit más, mint a tankönyvi, de hány, meg hány helyen láttam én, hogy van valami különbség itt is vagy ott is. Ettől nem lesz szegényebb a vadászati kultúránk, mert ezek inkább gazdagítják, mintsem szegényítik, miközben az alapvető értékei nem változnak meg.

Pár perc múlva már a szólnia kell a kürtnek, befejeződött a hajtás és vége lett ennek az esztendőnek is: Viszontlátásra – ezt szignált is elfújom – persze mi mással, mint Hallalival!

Szól a kürt. Csatából csatába indulunk. Mögöttünk 2025, előttünk 2026. Ha tudnánk, mi vár ránk, ha ilyenkor egy éve tudtam volna, mit hoz 2025, másként csináltam volna – gondolkodom el? Biztos nem. Ma reggel még azt sem tudtam, hogy mi lesz velem délutánra, akkor honnan tudhatnám azt, mi lesz velünk egy év múlva ilyenkor? Nincs más, csak az ember hite. Ma is megtettem mindent, holnap is megteszem, amit rám szabtak, és 2026-ban is. Ha felkészülni nem is tudok, mert Tóth Laci puskájára nem lehet, de hittel áthajtom a naptár utolsó lapját is, és beleállunk. Ahogy lehet. Más fogadkozás mifelénk, reformátusok között nemigen divat, de az igen, hogy egy jó üveg bort azért előhúzok a bakóból, mert úgy illik, és Lacinak is jól esett, pedig aligha ért fel azzal a leckével, amit kaptam ettől a puskától…

Szól a kürt!

Eredményekben gazdag, boldog új évet kívánok a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaságnak,
vadászbarátaimnak,
olvasóimnak!

Vadászüdvözlettel:
Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131