Előrebocsátom: elfogult vagyok a sörétesekkel. Számtalan élmény köt elődömtől örökölt Monte Carlómhoz, és az IZS-hez, ami – annak nyugdíjáig – Apámat szolgálta…

Homályosan emlékszem gyerekkoromból még egyik felmenőmre (akkortájt ment nyugdíjba, mikor írni tanultam), aki, bár volt szolgálati mausere (szarvasokhoz…), disznóra mégis csak sörétessel vadászott. Vasárnap délutánonként töltötte saját kezűleg a belevalót, a fütyülős golyót, meg a kilenc szem nyolc milliméteres „szatymát” vagy hét szem kilences „futót”, amelyeket persze saját kezűleg öntött kétes eredetű ólomféléből…

Felülről teleöntötte, aztán kétfelé vette az öntőformát, és mint a borsószemek, sorakoztak egy közös nyélen a „magok”. A tölténybe rakott golyóbisokra aztán forró viaszt csepegtetett, és készen volt a „lövés”… Az elfújt gyertya szagáról nekem még ma is ez jut eszembe…

Hát igen, az ő idejében még így lehetett, sőt – csak így lehetett. A városi vadászbolt kispénzű erdészembernek nemigen volt divatban, városba meg pláne csak akkor ment, ha öltönyt csináltatott. És mivel életében tán kettőt koptathatott el, ez nem volt túl sűrűn…

Bár a szatymázásról manapság soknak a raubschützök jutnak az eszébe, az az igazság, embernek és vadásznak maradni – nem eszköz kérdése. Több annál. Jóérzésű ember akkor se spriccentett oda száz lépésről a disznónak, hogy azt a hasába fúródott egy szemtől három nap múlva vigye el a sebláz, és ma is látni olyant, aki négyszázról is odapattogat a kilométerpuskával vaktyúkistalálszemet alapon, aminek az eredménye ugyanaz a felesleges szenvedés lehet.

A fütyülős golyó pedig egy érdekes találmány, úgy néz ki, mint egy régifajta cérnaorsó, amely persze csak akkor fütyült, ha a levegőbe lőttek vele, mert húsz méterről nemigen volt ideje megszólalni. Pedig szinte sportot csináltak akkor abból, ki jut közelebb a vadhoz (érdekes módon pont fordított volt a dicsőség, mint mostanában).

Sokáig megvolt még az öreg maga készítette létrás ülőkéje egy dagonya fölött, amely úgy volt építve, hogyha az ember elszundikált volna, egyenesen a sárba pottyan… Ezen praktikus ébren tartó szerepén kívül még egy, ennél is fontosabb előnye volt az ilyen ülőkéknek: éjjel, hacsak egy csöppnyi csillag is volt az égen, a disznót is meg lehetett célozni öt lépésről. A többit aztán a fütyülős vagy a futó elvégezte, mégpedig becsülettel.

Mert lehet, hogy a gyantás-sáros szőrű nagy kan elvitte volna a lövést ötven lépésről, de az öt lépésről, negyedmaréknyit terítő hét magot aztán már sosem! Hát igen, ott meg lehetett tanulni, mi a lesvadászat!

Ha a közelben motoszkált valami (ami pedig a disznónak jó szokása, hogy mielőtt kilép, még elszöszmötöl egy-egy félórácskát), még lélegzetet is csak minden másodikra szabadott venni, egy köhintés pedig egyből az aznapi les végét jelentette.

Fel kellett hát telepedni napnyugtakor az öreg mellé a szószékre, aki addigra ölbe vette a duplapuskát, a biztosítót megjártatta (ha a disznó már kilépett alánk, az ügyes kis kattingatást legfeljebb harsány röf(h)ögéssel nyugtázta volna, persze már elfele), aztán oda kellett szegezni a tekintetet a sár közepén csillogó kis víztükörre. Mást úgyse igen lehetett látni a pár méterre kezdődő bozóttól, legfeljebb még a szürkülő égboltot. De mivel már akkor se igen vonzott a csillagászat, hát örök emlékem, midőn még gyerekként, ezen a kis tákolmányon kuporogva, a vízen legelőször megláttam a parton végigkocogó, már sötétségbe olvadó malac fejre fordított – tükörképét…

Egy hátránya volt csak a trónusnak, illetve kettő. Az egyik, hogy rettenetes messze volt, és a sötétben átlag hatszor hasra estem, mire hazaértünk (az öregnek csak egy hordozható lámpája volt egész életében, azt is a kocsin tartotta, és petróleum járt bele). A másik pedig, hogy bizony tízszer is ki kellett menni, mire valamit végre látott az ember. Mert ilyen közelről, egy csöppnyi tisztáson igen-igen jó szélnek kell lenni, hogy meg ne érezzék a szagunkat…

Megjöttek szinte mindig, abban hiba nem volt. Hanem aztán a hátunk mögül vagy egy hosszú gurgulázás, ami a sertepertélő malacoknak szólhatott, hogy sipirc vissza az ágyba, vagy egyszerűen csak elnémult a finom, de addig állandó motoszkálás, jelezve, hogy bizony gazdája se tegnap kezdte ezt a rögös-sáros szakmát…

Egyszer aztán végre minden összejött, és „likiránt gyütt” egy (akkor még nálam igencsak nagyobbnak tűnő) marcona ördög, aki, mikor az öreg leszállt, hogy megnézze, még fel is ült hirtelen, és a fogát összekocogtatta, úgyhogy még fejbe is kellett lőni (szép hosszú láng csapott ki a cső végén, amitől még külön kivert a frász), és emlékszem, a zsigerelés után szegény jó öregnek még fél órájába telt engem leimádkozni az ülőkéről, mire mindkét kezemmel elengedtem a karfát…

Ez jutott most eszembe, hogy a sörétesekről gondolkoztam, meg még egy, a nálam fiatalabb vadászbarátomról, aki már harmadik feleségét koptatja, csupán az ágya iránt érez örök és olthatatlan szerelmet…Olyannyira, hogy mindig csak éjfélig bírja ki nélküle…

Szóval hátulgombolós koromban, mikor egy hosszúra nyúlt esti les után hazabotorkáltunk a búzatábla felől, az öreg a kisajtóból visszafordult, mondván, milyen szép este van (mi lehet abban már olyan szép, gondoltam, mikor akkorákat ásítottam, majd a fejem esett le).

Reggel aztán, mikor előmásztam a napsütésre, mint a földi béka, már vígan kanalazta a resztelt májat, mégpedig csakis frisset, mert a házban tudvalevőleg a hűtőt még nem ismerték… Jó vadászat és jó evés után pedig következik a… nem, nem az alvás, hanem kalap a fejre (régen az erdész a kalapját csak az ágyban nem viselte), fütty a kutya, és irány a falu, mert a vadat még be is kellett vinni…

Na igen. Gondolok néha még rá, amikor megjön szombat este (egy hétvégére) a vendég, jöttem-láttam-lőttem, feldobtam a platóra, árkon-bokron a terepgumikkal, miközben kő kövön, fa favon nem marad, hogy (az egyszeri film után, szabadon) én is jöttem-láttam… és visszamennék…