A semmeringi sípályán javában dolgoztak a hóágyúk, már messziről láttuk a széles, kanyargó nyiladékot, ahogy közeledtünk az ausztriai vadászterületünkre. Minden évben néhány alkalommal eljövünk ide síelni, én általában nem veszek bérletet, mivel több éve túrasízem, így minden pályán feltúrázok és bebarangolom a környéket. Imádok száguldani a friss hóban, de fizikálisan jobban lefáraszt a felfelé haladás és motivál az az érzés, hogy önerőből jutottam fel a hegyre.

Szakadó hóesésben gördültünk be Krieglachba, ahol beköltöztünk kényelmes szállásunkra. A hó néhány órája szakadt, de ebben a barátságos kis faluban minden utca hómentes, azonnal aktivizálták magukat a szórógépek. Nálunk talán másnapra elérik, hogy hókásás utakon járhatunk, de ezt is csak azért, mert az autók letapossák a havat. Az általános tisztaságról nem is beszélve, ez is példa értékű egész Ausztriában. Soha nem találkoztam az erdőben szeméttel, de még cigarettacsikket is keresve talál az ember. A kontraszt a két ország között, ég és föld. Eszembe jutott egy érdekes történet, amit egy ausztriai barátom mesélt:

–Több helyén a világnak megkérdezett embereket, hogy elvágynak e hazájukból. Mindenkitől azt a választ kapta, bármilyen jóléti vagy civilizált országról legyen szó, hogy szívesen elköltöznének. Egy nepáli fiatal azt mondta, hogy ő soha nem szeretne elköltözni. Hajmosás közben ott elállt a víz, teljesen természetes volt, hogy két nap múlva lesz legközelebb. Heten laktak egy szobában, és boldogan, derűs arccal lelkendeztek, hogy nem vágynak el hazájukból, mert hagyják őket érvényesülni…

Alig csomagoltuk ki felszereléseinket, már tizenegy órára jött is értünk Hannes, a kísérőnk, akivel kapcsolatunk később barátsággá alakult. Fél órát autóztunk a Hochschwab hegyei felé, ahol a korábbi években már túráztam. Erdei aszfalt úton kanyarogtunk, mellettünk a Grüner-tó smaragdzöld víztükrében tótágast álltak a fák. Gyönyörű ez a vidék, főleg most, hogy nem csak sziklát mászhatok a völgyben, hanem álmaim vadjára az alpesi kőszáli kecskére vadászhatok. A kicsiny hegyi tavacska merülésre is alkalmas, akár húsz méteres látótávolságot is kifoghat a búvár. Nyáron a csapadékmentes időszakban néha teljesen kiszárad, de tavasszal a húsz métert is elérheti a mélysége. 900 méteres tengerszint feletti magasságig tudtunk autóval felkúszni a szűz porhóban.

Szakadatlanul havazott. A fenyvesek hátterében sziklafalak meredtek a magasba, tagolta őket egy-egy havas kuloár, amiken zergék kikaparták a fehér lepel alól az alacsony füvet. Felfelé jövet Hannes többször megállt, és távcsövével pásztázta az ormokat. Johann Fraiss, vagyis becenevén Hannes, mesélt az 1500 hektáros vadászterületről, aminek legmagasabb csúcsa a Dac. A régióban évente 12 zerge, és 2 kőszáli kecske kerül terítékre. Helyenként a meredek köveken 10–15 zergéből álló csoportot is láttunk. Vezetőnk, őszes haja ellenére is sportos, fiatalos; számomra kifejezetten barátságos arcot formál neki a szája alatt meghagyott szakáll pamacs. Taposta előttünk a havat, mögöttem barátom, Paller Attila lépkedett. Ő szervezőként és fotósként vett részt a kalandokkal teli vadászaton, számomra is meglepő módon viselte a megpróbáltatásokat, igazi hegyivadász párost alkottunk. Soha nem kellett egymásra várnunk, minden apró mozdulatból tudtuk, hogy a másik mit szeretne. Kirgizisztánban már kiismertük szokásainkat, így összehangoltan mozogtunk a hegyen.

Nem szeretem, ha valakivel mászom, vagy túrázom, és nem tudom tartani a saját tempómat. Erre a hétvégére igazán rámondhatjuk, hogy sportérték szemszögéből is kimagasló eredményt hoztunk. Háromnegyed órás gyaloglás után megközelítettük azokat az ibexeket, amiket már az autóból kémleltünk. Szemrevételezésüket követően és miután pulzusom kicsit megnyugodott, felkészültem a lövésre. Egy fatuskóra dobtam a hátizsákomat és feltámasztottam a puskát. Távolságmérőm, ami több alkalommal kibabrált velem, a sűrű pelyhekben hulló hó miatt nem működött. 40 fokos szögben fölfelé lőttem, lövedékem alacsonyan csapódott a bak alá. 250 méterre tippeltük a távolságot, de ezek szerint messzebb lehetett a kőszáli kecske. Morogtam magamban, hogy miért hamarkodtam el a lövést, hiszen az első vadásznapot töltjük.

Az ibexek átbillentek a közelükben húzódó gerincen és nyúlfarknyi idő elteltével még messzebbre kerültek. A lövés pillanatában az erdő szegélyéből kiugrott három zerge, ezek közül az egyiket elejtettem. A kilenc éves kecske 160 méterre állt tőlünk, ezt a távot még mérte a műszerem; 50 métert csúszott le a hólejtőn. Attila elindult a zergéért, mi Hannes-szel a megnyugtatás miatt, megnéztük az első rálövés helyét. Egy órát másztunk a sziklákon, amire megbizonyosodtunk, hogy valóban hibáztam. Nyaktörő mutatványokkal közelítettük meg a placcot, és sokszor hiányoltam a biztosító kötelet. Bár próbáltam már sziklán a szólómászást, de most valahogy nem vágytam arra a tökéletes szabadságot adó érzésre, amit a biztosítás nélküli mászás nyújt. Ráadásul itt mindent jég és hó borított.

Visszaérve a lövés leadásának helyszínére, Attila, szüntelenül küzdötte közelebb magát a hihetetlen helyen fennakadt zergéért. Már majdnem elérte a vadat, de amikor néhány lépéssel feljebb szívta magát a derékig és mellig érő hóban, mindig jókorát csúszott vissza. A legalább 60 fokos hófolyosón végül a botját keresztbe fordítva húzta egyre feljebb magát, mielőtt a zergét útjára bocsátotta. El lehet képzelni tusáját, mivel a hosszú felfelé tartó küzdelem után, fél perc alatt csúszott a meredek aljába.

Elkészítettük a fotókat, rendkívüli örömömet a hibázás miatt nem tudtam kimutatni. Még világosban értünk az autóhoz és hanyatt fekve a hóból vizslattam az egekben lézengő kecskéket. Harmonikus hangulatba kerültem, amikor megláttam a sziklafalon a csapatban azt az erős szarvú bakot, amire rálőttem. Legurultunk a havas szerpentinen, a sötétség kezdte átvenni a szerepet. A meredek sziklákról fekete madarak zuhantak alá, amikor közeledtek a földhöz, könnyedén siklottak tovább a levegőben, és bele-bele vijjogtak az alkonyat csendjébe. Attilával és Hannes-szel átbeszéltük a hibázás okait, igaz megoldás nem született, de holnap újra vadászhatunk, ezért nem volt okom csüggedni.

Lefelé menet gímszarvasok ácsorogtak a fenyvesben, Hannes meglőtt közülük egy szép hegyi bikát. Rövid autózás után betértünk az út mellett fából készített vendéglőbe, a pultot három férfi támasztotta. Hannes-szel itt kezdődött az órákig nyúló beszélgetésünk és barátságunk is elmélyült az 1879-ben épült hangulatos helyen. A barnára pácolt elemeken, már mindenhol láttam a szú által kikezdett lyukakat. Ezt a házat Leonardo da Vinci, az 1400-as évek végén álmodta meg, és vázlatot készített a tervekről. 1878-ban építették fel Bécsben, majd lebontották és a következő évben végleges helyére került, ebbe a bámulatos erdei, hegyi környezetbe. A falon bekeretezve őrzik az erről szóló újságcikket.
–– Tavaly is sokszor jártam Ausztriában, akkor a Grossglockner-re túráztunk és a Höllentall völgyben másztuk a sziklafalakat ––– tolmácsolta Attila a mondandómat.
––– Régebben én és a húgom is másztunk.

Vidáman és meglepődve fogadtam Hannes válaszát, és örömmel beszélgettünk az általa is teljesített szikla utakról. Meséltem neki az egyik legkedvesebb, rövidebb, négy kötélhosszas falat, amit először Lengyel Csabi barátommal másztam. Ennek a nevére is emlékeztem (Die Nachte Stufe), mert a hetes nehézségű piaz repedés mászásának szinte minden mozdulata még élénken bennem van. Hannes is mászta az utat, sok közös gondolatunk és érzésünk szabadult fel eszmecserénk alatt, annyira sok közös témáról és érdeklődési körről beszéltünk, hogy meghívott minket barátságból saját területére túrasízni és vadászni a következő évben.

Elmondtam neki világ körüli utunk tervét és megkértem, hogy emiatt egy évvel halasszuk el a találkozást. Betoppant Hannes 75 éves édesapja, aki még szintén aktívan vadászik és a mai napig járja a hegyeket. Beszámolt magyarországi élményeiről miközben a pultnál támaszkodó, markáns vonalú, szakállas férfi is bekapcsolódott a beszélgetésbe:
––– Én éltem Magyarországon a ’80-as évek elején, Fonyódon repültem motoros sárkánnyal, csak bevonták az engedélyemet. ––– Az egyetlen magyar mondat, amit ismert: „Mi van k..va kommunista?”… Nem is lepődtünk meg a történteken…

Hannes édesapja mesélte, hogy az 50 éves vadászpályafutása alatt nem volt még alkalma alpesi kőszáli kecskét terítékre hozni, mert e ritka vadfajból rendkívül korlátozzák a kilövést és az ő területükön csak a külföldi vadászok jutnak hozzá. Egyáltalán nem irigységből beszélt, hanem bíztatott, hogy másnap megtaláljuk az ibexeket. Bárcsak igaz lenne és sok vadász álmát valóra válthatnám elejtésével. Udvariasan elköszönt tőlünk és átment a szomszéd helyiségbe, ahol az adventi fellépésre gyakoroltak énekeket. Néhány perc után Hannest megkérdeztük, hogy meghallgathatjuk-e a próbát; örömmel kísért át bennünket a másik terembe. Halkan belopakodtunk és csodálattal hallgattuk a megható előadást. Rövid idő után bekapcsolódtunk az éneklésbe, részei lehettünk ezen idilli baráti társaság életének. Én is elénekeltem a Honfoglalás dalát, amit átéléssel hallgattak, és hallás után gitárral kísértek. Átszellemült hangulatban elgondolkodtatott az este, hogy az átlagemberek csak a televíziót bámulják és észre sem veszik, hogy elröppen felettük az idő, családtagjaikkal nem is beszélgetnek, csak tudatos elbutításukat élik.

Reggelre Hannes belázasodott, ezért barátja, Franz jött értünk hajnalban. Ugyanazon a helyen álltunk meg az autóval, mint tegnap. A felhők szaladtak a kék égbolton, még mosolyogva figyelte őket a pihenésére igyekvő Hold. Negyedóra távcsövezés után megláttuk a kecskéket a sziklafal tetején, egy havas bevágásban. Csoportjuk megközelítését a porhó lavinák veszélyei miatt és az óriási szintkülönbség figyelembe vételével szinte lehetetlennek gondoltuk. A terepjáróval átmentünk a hegy keleti oldalára és kevés eséllyel, de elindultunk irányukba. Hátizsákomba beletettem egy termosz teát, kabátot, váltókesztyűt és puskámat belecsúsztattam a zsákom fegyvertárolójába. Így kezem szabadon mozgott és mindkettőt használhattam a mászáshoz. Mogyoróbotommal rátámaszkodtam a hegy felőli oldalra és Franz-t követve, jó tempóban elkezdtük a monoton hótaposást. Ausztriában ezt a hosszú botot, előszeretettel használják a hegyekben, segíti a felfelé haladást és az egyensúlyt is könnyedén megtarthatja vele a túrázó. A nap is kisütött, hajnalban elállt a hó.

Az előző napok havazásai után a fehér takaró teteje még nem vált szironyossá, ezért nem kellett félnünk, hogy a rétegek elcsúsznak egymáson. Sípcsontig, térdig érő porhavat tapostunk, az öreg fenyvest elhagyva beértünk egy szinte áthatolhatatlan sűrűségű gyalog fenyvesbe. Kúszó ágai összeértek, mondtam is Attilának, hogy úgy érzem magam, mint egy mókus, aki a fák lombkorona szintjében közlekedik. Az ágakról hullott a nyakunkba a hideg áldás, kínunkban mosolyogva verekedtük át magunkat az embert próbáló sűrűn. Fél óra alatt tettünk meg pár métert, amikor lábunk lecsúszott a fenyőről, folyton derékig estünk a gallyak közé; csodával határos módon megúsztuk ficam nélkül a manővert.

A rengeteg jó takarást biztosított, ahogy körbenéztünk, legalább húsz zerge tartózkodott lő távon belül, a kecskéket egyelőre szem elől tévesztettük, ezért menetelésünk egyre esélytelenebbnek tűnt. Attila követett, én Franz nyomában lépkedtem. Néha olyan helyre értünk, hogy magam is elgondolkodtam azon, vajon megéri-e az életünk kockáztatásával tovább menni. 60 fokos dőlésű, sziklás, havas lejtőn traverzáltunk, alattunk 200 méter mély szakadék tátongott. Szidtam magam, hogy miért nem hoztam legalább hágóvasat, akkor sokkal stabilabban mehetnék. – Igaz is, tényleg, jobb helyen van otthon a polcon…

Nem volt hibázási lehetőség, egy kicsúszást képtelenségnek tartottam jégcsákány nélkül lefékezni, a veszélyes részen felfelé haladtunk, eszembe jutott, hogy itt vissza is kell majd jönnünk. Hat óra alatt értünk fel 900 méter szintet, így vélhetően a kecskék fölé jutottunk. A kíméletlen hótaposás megnehezítette haladásunkat, kedvezőbb körülmények között, ezt a szintet sokkal kevesebb idő alatt abszolválhattuk volna. Franz előre ment, mi Attilával megvártuk, amíg felderíti a terepet. Másfél óra elmúltával tért vissza, kabátjainkat is felvettük, mert dideregtünk az átizzadt ruháinkban. Mínusz 12 fokos volt a hőmérséklet, szerencsére a szél nem tette elviselhetetlenné a hideget. A lavinalejtőn várakozva eszembe jutott, hogy márciusban ezeket a helyzeteket majd Nepálban, 5500 méteren kell leküzdeni. Élveztem a csendet, olyan nyugodt volt ott minden.

Elgondolkodtam: „Figyeld meg az életet: látsz valahol szomorúságot? Láttál már valaha depressziós fát? Vagy láttál már valaha szorongó madarat? Vagy idegbeteg állatot? Ugye nem? Az élet egyáltalán nem ilyen. Csak az ember tévedt el valahol.” (Osho)
Itt a hegyekben megtalálom önmagamat, én úgy gondolom, hogy a nekem kijelölt utat járom, és ennek a szabadságérzésnek az öröme mindent felülmúl. Az sem baj, ha lövés nélkül telik el a vadászat.

Kísérőnk lelkesen mesélte, hogy félórányira megtalálta az ibexeket egy sziklafal alatt, le is fotózta azt a bakot, amelyiknek a leghosszabb volt a szarva. Azonnal indultunk. 1800 méteres magasságig jutottunk, ezen a ponton már csak néhány sziklaorom nyúlt nálunk magasabbra, körbe az Alpok hegyvonulatait a horizontba olvadva láttuk. Egy havas gerincen sétáltunk át a sziklafalhoz, a gerinc oldala 60 fokos hólejtőben folytatódott, majd lejjebb szintén meredek sziklafalban végződött. Peremére kiállva, tőlünk 40 méterre feküdtek a kecskék, több videót és fényképet készített Attila a csapatról, amikor kattant a fényképező, némelyikük hirtelen felkapta a fejét, de nem lelték a hang gazdáját. Az erős szarvú bakot nem találtuk, ezért rövid ideig vártunk.

Franz elindult lefelé az oldalban és intett, hogy onnan látja a nagy kecskét. Rendben, hogy ő látja, de ha itt megcsúszunk, úgy levagdalózunk innen, mint annak a rendje. Leereszkedtem hozzá. Lábfejemet belevágtam a hóba és hason kúsztam arra a pontra, ahol megpillantottam az ibexet. Ott állt előttem és meredten figyelt. Kibiztosítottam a fegyvert, de a következő pillanatban úgy indultam lefelé, mint a gazdátlanul száguldó szánkó. Jégcsákánnyal egy pillanat alatt megfogtam volna a csúszást, de abban a helyzetben puskám tusával tudtam magam megállítani.

Azonnal céloztam, de fegyverem csütörtököt mondott. Jég borította a zárdugattyút, ismételtem, de megint csak a csettenés hangja jött lövés helyett. Szitkozódtam magamban, de talán már hangosan is. Ötször próbáltam meg újra tölteni, de fegyverem hallgatott. Hatodikra kivettem a zárdugattyút, lehelni kezdtem, majd ismét a helyére tolva végre eldurrant a lövés. Közben pozíciót is kellett váltanom, mivel a kecske mozgásban volt és elbújt egy szikla mögé. Fellépett a gerinc tetejére és megtántorodott, láttam sebét a nyaktövén. Kísérőm kiabált, hogy azonnal menjek onnan, mert ha felém esik, lesodorhat magával. Néhány másodpercig még dülöngélt a köveken, de szerencsére az ellenkező irányba fordult le a gerincről és egészen a sziklafal aljáig zuhant. Becsapódott egy hóvályúba, elindított maga után egy lavinát, ami később teljesen betemette.

Készítettünk néhány csúcs fotót és megfagyott zerge szalámit ettünk, majd másfél óra alatt, már sötétben értünk vissza az autóhoz. Fejlámpával indultunk a kecske keresésére, egy óra alatt megtaláltuk, csak patája lógott ki a lezúdult hó alól. 650 métert zuhant, a jobb oldali szarvából letörött 10 cm, de szépsége és kalandos vadászélménye örökre az enyém. Hamar kiástuk és megszenvedtünk a lehúzásával. A képeket is sajnos már sötétben, vakuval készítettük, így a táj szépségét nem tudtam fotón megörökíteni a kecskével. Aznap 12 órát mentünk pihenés nélkül, de sikerült elejtenem álmaim vadját és egy öreg, számomra rendkívül káprázatos zergét.

Visszatérve szállásunkra, a forró zuhany és a finom vacsora a terített asztalnál elfeledtette fáradtságunkat, rövidebb beszélgetés után, úgy zuhantunk be az ágyba. Ausztriai vadászkalandom és a megismert kiváló emberek, vendégszeretetükkel és életmódjukkal bárkinek példa értékűek lehetnek.

Hannes, a kísérőm és elejtett zergém

Célzás a havas gerincről

Csúcs fotó kísérőmmel, mögöttünk a gerinc, ahonnan lezuhant a kecske

Elejtett alpesi kecskémmel és Paller Attilával

Fiatal ibexek a meredek lejtőn