Ünnepi hangulatban ültem fel a lesre, hiszen ünnep is volt. Elmélázva helyezkedtem el és az egész augusztus huszadikai história eredetén gondolkoztam.

Próbálkoztam megfogni innen, hozzányúlni onnan, de végül is olyan távoli, évezredbe vesző időutazás kerekedett belőle, amibe lassan belefáradtam. Hogy is tudnék igazán megérteni valamit a múltból, tucatnyi emberöltő távlatából, amikor kilométer magasan repülőgép húz, a csillagok között műholdak sietnek és a szomszéd faluból pocsék sramlizene szól….

–– Hát igen, Szent István azért nagy ember volt! –– szögeztem le magamban közhelyesen és rendkívül frappánsan, csakhogy valamit mondjak. Még jó, hogy senki sem hallotta….

Ezzel a mondattal le is zártam a múltat illető világraszóló felfedezésemet, annál is inkább, mert nyekkent egyet előttem a kukoricaszár. Óvatosan. Olyat nyekkent, amitől még az ember nem kap komoly szívdobogást, de a tekintetét odahúzza.

Nem volt nehéz a delikvenst észrevennem, hiszen a telehold teljes pofával szórta fényét a gazos, térd fölé érő kukoricacsíkra. Egy őz volt. Azaz egy bak. De milyen! Vékony, lépegető, kigyomlálandó agancsát tisztán láttam az éjféli fényárban. Nagyot nyeltem. Igen, egy ilyen bak pompás ajándék egy állományt javító tervekkel felvértezett vadász számára. Nem is fiatal. Be is fogom árulni barátomnak szegényt és szinte éreztem, ahogy szemem villan, akár Vuknak, aki macskát lát… Gonosznak éreztem magam.

Mindezek ellenére kellemesen szórakoztam. A Hold még magasabbra kúszott, szinte fentről világította a kukoricást. A völgy szájából finom pára emelkedett és akár egy nedves, hideg paplan húzódott rá a teknőre. A bak úgy látszik jóllakott, mert mire ismét megkerestem, már a sűrű szélén volt, és a közelgő párával farkasszemet nézve, szinte elgondolkozva állt. Aztán döntött és komótosan belépett galagonyásba.

Egyedül maradtam. Mindjárt negyed egy. Ekkor jönnek értem a fiúk. Körbetávcsöveztem, de mivel csendes volt a kivilágított tábla, kényelembe helyeztem magam. Ilyenkor szoktam szundítani. Persze nem nagyot, csak mint az őrök – gondolom én, bár ennek igazát nem tudom bizonyítani, hiszen ki tudja mi minden kószál el mellettem, amíg a szememet pihentetem….

Telt-múlt az idő, de barátaim csak nem érkeztek meg. Cserkelnek – ugrott be. Biztos elmentek a napraforgó szélébe leskelődni! Viszont ha nem jönnek, akkor disznókra akadtak, és szinte már vártam egy öblös dörejt valamely ígéretesebb hely felől. Ezekre gondolva legeltettem szemem az ezüst színű párapaplanon, az egyre világosabb Holdon, amikor hanyagul, unatkozva – nem tudom megmondani miért – erősen balra néztem….

Mintha áramütés ért volna. Nagy fekete test nyomult előre a szárak között teljesen hangtalanul! Egyedül. A les előtt fog elmenni 40 méterre… Mire a gukkert felkapom és belenézek, már szinte velem egy vonalban van….

Megáll a takarásban. Olyan némán érkezett és olyan gyorsan, hogy nem mertem elhinni, hogy disznó. De már a puskán támaszkodok! Látom a szárak között elősötétleni nagy testét, de most csak topog. Némán. Ez megint elbizonytalanított….

Gukker fel! Már lőnöm kéne, de egy utolsó pillantást még rá kell vessek! Hol a fenébe van? Már megy is tovább, akár egy vonat. Azt a betyárját!!! Puska fel, most ér egy tiszta részre.  Ekkor látom meg a hosszú csőrén a visszaverődő holdfényt, apró disznószemeit. Konok pofával, maga elé nézve, durcásan, sietve suhan. Valamire berághatott….
–– Állj meg öreg, állj meg…! –– csikorgatom a fogam az agyra préselődve. Azonban a kan másképp gondolja. Csak megy, megy……

Még két méter a takarásig…, 45-re lehet…. Már csak egy…. Picit a lap elé kellene tartani, mert nem fog már megállni! DURR!

A torkolattűz vakítása alatt hallom még a becsapódást….

Szinte szikrázik a zárdugattyú, ahogy ismétlek. Most hallok először zörgést a „mozdony” felől… A deszkán pihenő reflektort rányomva négy lábat látok kaszálni az ég felé!

Rossz tapasztalatom van az ilyennel kapcsolatban, tehát sietve puskára kapok ismét, és kemény elhatározással – miszerint ha feláll, azonnal lövök – figyelem a haláltusát….

Halkul, csendesedik a zaj. Csak a szívem kezd éktelen zakatolásba… Már célozni sem tudnék – lespalánk ide, támaszték oda, teljesen elgyengültem….

Majd teljes csönd ült a tájra. Halotti.
A tábla felett csak egy remegő reflektorsugár pásztázik.
Keresem a disznót…

Rövid fütty mögülem az útról. Válaszolok, majd csörtetés felém.
–– Mi volt? –– kérdezik a sötétből.
–– Belelőttem egy egyes disznót a kukoricába! –– nyögöm elfúlón.
–– Na, ha az a disznó lesz, amit mi láttunk…! Mutasd merre lehet!
Ismét felgyúl egy remegő reflektorsugár.
–– Ott valahol…

Mennek be a fiúk. Egyszerre elindulnak egyfelé. Pár hangfoszlányt, nevetést csípek el.
–– Hú, öregem…!
–– Ez volt az….
–– Nagyon el lesz verve…!!!

Igen, bizony. Első disznóm! Több évnyi leskelődés, kijárás, hibázás után végre megvan! Akkor ébredek tudatára. Szinte leugrom a lesről, és vágtatok át a vizes táblán.
Mire odaérek, már megy a saccolgatás.
–– Lesz vagy 15 centi.
–– Én azt mondom zsigerelve vagy 90 kiló. Szerinted?
–– 95! –– és nevetnek.

Két vadász vár első disznóm felett, parolára nyújtott kézzel. Hát nem álomszerű? Aztán elmennek a kocsiért.

Kezemben kalapommal és a véres törettel egyedül maradok a kan mellett. Felnézek a Holdra és százezer kilométerek távolságából megköszönöm neki ezt az éjszakát.

Csendben lemosolyog rám.
Visszamosolygok.
Ő érti a múltba nyúló históriát, látta eredetiben. Nem mai legény….