A lesen ücsörögve végiggondoltam az elmúlt hónap cselekményeit, az élményekkel teli időszak a vadászat jegyében telt.

Július utolján a Som-hegy fiatal tölgyesében kerestük a sertevadat. Néhány napja került terítékre az a Som-hegyi kan, amiről már az októberi Nimródban beszámoltam. Pár nap elteltével testvérem ült a les deszkán, Gergő, a terület vadőre mellette kémlelte a fiatal tölgyest. Én állva maradtam mögöttük és nekidőltem derekammal a nyikorgó les oldalának. Meredten figyeltünk.

Az alkonyat közeledtével feltűnt a szálerdő rejtekében egy nagy testű kan. Óvatosan ballagott felénk, majd rövid horkantás után visszaugrott a sűrűbe. Néhány perc elteltével ismét megláttuk; körültekintően, lassú léptekkel érkezett a szóróra. Csabival élete első disznóját akartam meglövetni, de elvi kérdés volt nálam, hogy ne egy kan elejtésével kezdje pályafutását. Hangtalanul helyet cseréltünk és a nagy disznó, lövésemtől helyben maradt. Testvérem kicsit sem tartotta bántónak az esetet, elismerte döntésemet. Másnap viszont a Som-hegy egy másik régiójában terítékre hozta első vaddisznóját. A tizenkét tagú kondából a rossz látási viszonyok ellenére sikerült kiválasztani egy közepes testű malacot. A jól irányzott lövés tüstént az oldalára fektette. Megtartottuk az avatást. A közeli bodza bokorból vágott pálcával jól elnáspángoltuk, hogy örökre emlékezzen a szép estére.

Azon a héten még egy kanit lőttem, az egyik hátsó lábára sántított. A körme egész hosszúra megnyúlt, ezért nem tudott ráterhelni beteg végtagjára. Megváltásként érte a lövés.

Augusztus elején már javában ment az üzekedés, néhány napot a soponyai vadászterületemen töltöttem, Búza Ferenc kerületvezető kíséretével. Feri 1976 óta dolgozik a VADEX Zrt.-nél, néhány évtizeddel ezelőtt még az elvtársakat vadásztatta. Ebben az időszakban hívtam el Tóth Gábor barátomat vendégvadászatra. A tavalyi évben emlékezetes fácánvadászaton vettem részt a társaságuknál. Első szürkeharcsámat is együtt zsákmányoltuk Szigetbecsén, kuttyogatás közben. Mielőtt a disznók keresésére indultunk, egy-két helyen megpróbálkoztunk az őzhívással. Gábor elhelyezkedett mellettem a lesen, Feri a suta hívóhangját utánozva próbálta becsalni a közelben kereső bakokat. A glédába vágott lucerna velünk párhuzamosan sorakozott előttünk. A szemközti berekből előlépett a bak, testét a napsugár aranysárgára színezte. Agancsának szemága az egyik oldalon egészen alulról indult, rendellenessége miatt terítékre hoztam. Gábor jobban izgult mellettem, a lövés pillanatában éreztem reszketését a les remegéséből.

Az idei üzekedésben szerzett vadászélményeimet az általam kedvelt cigándi területen bővítettem. Az őznász igen a vége felé járt, ritkán láttunk üzekedő bakot. Egy-egy őzet tudtunk csak megfigyelni, de ennek ellenére a cigándi határ ismét nem hagyott hazaérkezni trófea nélkül. A két kiváló bak elejtése és a Tisza parti fürdőzések színessé tették ezt a hetet is.

Gondolatmenetemből a soponyai harang visszhangzó kongása és kísérőm halk szava zökkentett ki.
–– Jönnek a disznók a kukoricába! –– bökött oldalba Feri.
–– Hallom én is –– suttogtam.
Már legalább két órája ültünk a lesen, de perceknek tűntek az eltelt órák.
A majdnem két és fél méter magas tengeriben egyáltalán nem láttuk őket, csak a törés és az éktelen ropogás árulta el azt a helyet, ahol a gazdák „örömére” a mérhetetlen vadkárt okozzák. Nem leltük alakjukat, de néha a címerek lengéséből még láthattuk, ahogy eltávolodnak. A naplementétől pirosra festett ég alja megragadó látványt nyújtott.

Szeptember elsejétől a gímszarvasbika vadászati szezon első napjától, szinte minden hajnalban és este alkalmam nyílt megfigyelni a szarvasokat. Hol Soponyán, hol a Som-hegy dombjai között jártam a vadászösvényt ígéretes bikát keresve. Bőgést nagyon gyakran hallottam, a bikák felagancsoltak, minden maradék háncsot letisztítottak ékes díszükről.

Nyolcadikán Ferivel ültem le a soponyai bekerített, úgy százhektáros vadaskert szomszédságában lekaszált lucernaföldre. Tőlünk a kerítés nyugati irányba húzódott, az első bika öblös bőgését hét óra tájban hallottuk. A közeli sárszentágotai erdőben népes a gímszarvas populáció. Bízva abban, hogy a kerti bikák hangjára ellátogat felénk egy érett vad, a bőgőkürtömet nem is hoztam magammal. Bár értelme sem lenne itt használni, mivel három bikát is hallottunk bőgni a közelből. A lucernát körülveszi egy sűrű erdő, a jó kétszáz méter hosszú pázsitszerű növényzetben két bak és két suta legelt a gidájukkal. Csendesen szemerkélt az eső, később nyugat felől fekete felhők érkeztek. A bikák bőgése is elhallgatott, amikor a villámok cikázni kezdtek, lesünk nyitottsága miatt aznapra befejeztük a vadászatot.

Másnap, Isztimérre indultam. Kísérőmmel a Haraszt nevű területrészen vadásztunk. Isztimérnek ez a délkeleti oldala, ami nagyrészt mezőgazdasági területekből áll. A több mint százhektáros tarlót két irányból kukorica határolja, az északi oldala a fehérvárcsurgói vadaskert, kelet felé kisebb erdő kezdődik. Két szalmabála mögött vártuk a szarvasokat a tarló közepén, miközben halkan beszélgettünk. Gyenge suhogást észlelve előbukkant az erdő szélében egy jókora koca. Szempillantás alatt kiperdült az erdőből, és versenyfutással vezette át a kondát a kukoricába. A tarlón át félkörívben rohantak, követtem őket szálkeresztemmel, de már nem voltak jók a fényviszonyok a futtában való lövéshez. Órákon át törték a kukoricát, szétszóródva kedvükre falatozhattak.

Minden hajnali és esti vadászkalandom nyújtott valamilyen maradandó élményt. Megpróbálom az érdekesebb dolgokra koncentrálni az írást, bár számomra a vadászat minden másodperce érdekfeszítő. Az ágroppanások, a neszek, a vad léptei, a lehulló gallyak, levelek zörgése, a körülvevő természet egésze; egyszóval mesél az erdő.

12-én este megérkeztek a külföldi vendégek, ezért Gergő helyett a terület másik vadőrével ültem ki a Som-hegy egyik lesére. A vadászatunk kezdetét lehangolta, hogy kiszemelt leshelyünk felé közeledve egy fekete terepjáró parkolt a les tövében, és három rosszarcú figura fehér ujjatlan pólóban botorkált a környéken. Egyikük éppen könnyítve magán megjelölte a közeli bokrot. Mire a leshez értünk bepattantak az autóba, csak a rendszámukat tudtuk felírni. Az erős szél miatt a sötétedés után hamar feladtuk a nézelődést aznap estére.

Reggel három órát cserkeltünk, de a bikák vágyakozó dallamai elmaradtak; az erdő hallgatott. A szarvas és disznónyomok egymást fedték a felázott talajon. Több helyen megszólaltattam bőgőkürtömet, de nem kaptunk választ az erdő mélyéből. Felültünk arra a tölgyessel átölelt vadföld melletti lesre, ahol nem régen ejtettem el az egyik, korábban említett kant. Két spíszer bika már a vadföldön zsengén sarjadó repcét csipegette.

A placcot pár hete betárcsázták, mely ideális bőgőhelyet adna a beálló bikának, és a friss hajtások terített asztalt kínálnak a vadnak. Az elkocogó bikát még kürtömmel visszafordítottam a vadföld közepéig. Igyekeztem a lehető legfiatalabb bikahangot kiadni, bár a fiatalurat inkább a kíváncsiság hozta felénk.

A nap estéjén is csak nyársas bikát mustrálhattunk két tarvad társaságában. Diskuráltunk Gáborral, hogy Gergő biztos tudatosan tereli folyton elénk a gyerek bikákat. Vagy talán az országra általánosan jellemző gímszarvas elfiatalodásának eredményét éljük?… Az általunk látott ígéretes, fiatal bikák is vajon melyik területen kerülnek tehénként leadásra?… Tökéletes csendet éreztem magam körül, sehol egy autózúgás, csak az enyhe szellő suttogott néha szerelmesen a fülembe. Két suta lépett elő a pagonyból, néha-néha kikandikált egy nyúl a tölgyfák lábánál található sózó mögül, és amikor kiugrott a rövid repcére, dobolni kezdett. Hazaérkezésem után még a teraszról hallgattam a bőgő bikát a mellettünk emelkedő domboldal akácosából.
Varázslatos pillanatok!

15-én nem vadásztam. A családra is kell időt szakítani, főleg azért, mert aznap tartottuk a házassági évfordulónkat. Vacsora közben azért tettem egy cinikus megjegyzést, amikor a mosolygó Holdra pillantottam, és elvigyorodva mondtam, hogy már régen a lesen kellene ülnöm. Andi már ismer, ezért nem vette zokon kijelentésemet.

Csütörtökön délután a tímári területrészen kutattunk a bikák után. Délután négy órától, nyolcig cserkeltünk. Helyenként meg-megálltunk, néha megszólaltattam kürtömet. Tekintetünkkel végigpásztáztuk lesünkről azt a hatalmas legelőt, ahol több időt töltöttünk. Erre a földre vártuk kiváltani az erdőből a szarvasokat. Hat óra után bőgve jelent meg a sűrűből, fenséges kocogó mozgásával a bika. Négyszáz méterre megállt tőlünk, és agancsával a földet hányta, miközben beleordított a néma csendbe. Háromnegyed körben elláttunk legalább húsz kilométert, a panoráma gyönyörű képet varázsolt elénk, főleg az előtérben a háremét terelgető tíz kilogramm körüli páratlan tizennyolcas bikával. Látszódtak a Bakony dombjai, a Mórt körülvevő vonulatok, a távolban pedig fehéren emelkedett ki a Csókakői vár. A távolság miatt hezitáltam a lövéssel, bár fegyvertávcsövemmel a huszonötös nagyításon át tisztán szemléltem a bikát. Amire rászántam magam a lövésre, a szarvas emelt fejjel szippantotta a levegőt, és a következő másodpercben már éreztem a szél irányváltását. Az öreg bika visszaváltott az erdőbe, bentről néha harsogott visszhangzó bőgése, és a távolból agancs-csörtölés is jelezte a szarvasok hadakozását.

17-én pirkadat előtt, a bukóra nyitva hagyott ablak miatt bikabőgésre ébredtem.
Telefonon felébresztettem Vági Tibit, hogy nézzük meg a hang gazdáját. Odahajoltam Andihoz, ő félálomban csak mosolygott.
–– Hallod a bőgést? –– kérdeztem.
–– Persze, hogy hallom. Nagyon be vagy izgulva… –– fordult át a másik oldalára.

Tibi a pákozdi vadásztársaság tagja, és gyermekkora óta járja édesapjával a Velencei-hegység erdőit. A következő percekben már őt vártam a Bella tó parkolójában, kisvártatva meg is érkezett. Magammal vittem lőbotomat és bőgőkürtömet, ezen a csapadékos reggelen három órát cserkeltünk. A bika bőgését sokáig hallottuk, de távolodott tőlünk, így rejtve maradt szemeink elől, nem gyönyörködhettünk impozáns megjelenésében. A csepergős esőben csurom vizesek lettünk, Tibi viccelődve közölte, hogy beárul párjának, amiért eláztattam. Jött is neki az üzenet: na, megérte felkelni?
–– Hát persze, hogy megérte! Ennél szebb reggelre nem is vágyódhatna a vadászszív.
Bár fülembe cseng Gál Ákos barátom mondata: bolondok vagyunk, hogy kikelünk hajnalban a puha ágyból, nemhogy a jó meleg, bársonyos keblekhez bújnánk. Ákos sok vadászkalandomra kísért, együtt hoztuk terítékre a három évvel ezelőtti esküvőm utáni bikát.

18-án, szombaton ismét a tímári határban cserkeltünk a bikák nyomán. Dimbes-dombos legelők és kisebb facsoportok, léniák váltották egymást. Halkan ballagtunk.

Északnyugati irányból hallottunk bőgést, egy alkalmas erdősávon közeledtünk az orgonaszó irányába. A tőlünk lejjebb elterülő lapban rábukkantunk a rudlira; a bika terelgette háremét, és közben többször hallatta öblös muzsikáját. Nem volt könnyű dolgunk, mivel vége lett takarásunknak, amerre a szarvasokat gondoltuk megközelíteni. Nyolcszáz méterre lehettek, ezért a bírálatot sem végezhettük el, csak azt láttuk, hogy lombár hatalmas agancsossal akadtunk össze. Kidolgoztuk tervünket, bár sok időnk nem maradt, mert a tarvadak figyelő szemeitől nehezen tudtunk közelebb férkőzni. Visszasétáltunk egy púp mögé, és előrehajolva átvágtunk a legelőn, kihasználva a természet adta fedezéket. A bőgést folyamatosan hallhattuk.

Elérve a következő akácos csíkját, annak rejtekében csaltuk rövidebbre a távolságot. Lehasaltunk a földre, mindenemről szakadt az izzadság, a pulzusom is az egekben járt. Keresőtávcsövemmel kémleltem a rudlit, de akárhányszor emeltem a szememhez, állandóan bepárásodott az optika az áradó hőtől. Zsebkendőmmel megtörölgettem, amikor kicsit lenyugodtam tisztább képet kaphattam a kukkeren keresztül. A távolságmérő műszer 335 métert mutatott. A bika sokszor a földet kotorta agancsával, ha nem az erejét fitogtatta, akkor a szétszéledni próbáló háremét terelte ismét egy csoportba. Bőgését visszaverte a hátterét alkotó tölgyes. Puskámat feltámasztottam a rászerelt bipodra, és távcsövemen beállítottam a huszonötös nagyítást. A fekvő testhelyzet kényelmes lőpozíciót biztosított, a kiváló közelségben látszódó agancsot is precízen elbírálhattam. Elégedetten nyugtáztam magamban, hogy golyóérett bikán nyugszik a szálkereszt, jobb oldalán hét koronaágat számoltam. Megfigyeltem szemből, hátulról, minden kétségemet kizártam azzal kapcsolatban, hogy nem döntök rosszul elejtése felől. Amikor vállegyenest befordult, a szálkereszt mozdulatlanul pihent blattja mögött. A lövés elengedése után, határozottan hallottam a lövedék süvítését a levegőben.

Sok idő eltelt ahhoz képest, amihez hozzászoktam a becsapódás idejét nézve. Eszembe jutott egy mondat: „ameddig a lövedék a levegőben van, addig van esély”. Így is történt, a bika határozott hátrarúgással jelezte a lövést. A rudli meglódult, a bika utánuk, majd eltűntek szemünk elől a következő magaslat mögött. Kísérőm jól hátba vert, én csak akkor nyugodtam meg, amikor a bikát megpillantottuk arról a dombról ahol szem elől tévesztettük. Száz métert vitte a blatt mögötti lövést. Örömöm az egekben szárnyalt a páratlan húszas bika láttán, korát tizenkét évesre becsültük. Rigyetési foltja a hasán teljesen előre húzódott, sötétbarnán jelezte, hogy párszor már tovább örökíthette tökéletes tulajdonságait. Mire feltörtük a vadat eljutott a vadászházhoz a bika híre, érkezésünkre a kerületvezető és Haas Béla, a VADEX vadászati osztályvezetője is megérkezett.

Elkészítettük a terítéket, felemelkedett hangulatban hallgattam a vadászkürtök szólamát, ahogy világgá kiáltják a szarvas halálát. Kalapunkat magunk mellé engedtük, megtisztelve az elejtett bikát. Odasétáltam az autómhoz, és pakolás közben mellém lépett Letti, a kerületvezető kislánya.

–– Most szedtem ezeket a gesztenyéket – – nézett rám ártatlan, barna szemeivel.
–– Szép gesztenyék! Vadgesztenye? –– kérdeztem.
–– Igen! Itt hullik az út szélén. Magának szeretném adni őket –– suttogta őszintén.
–– Köszönöm neked ezt a szép emléket! Elteszem őket örökre!

A kislány visszasétált a vadászházhoz, én utána fordítottam tekintetemet és elérzékenyültem. A gesztenyéket elhelyeztem a trófeaalátéten a bika agancsa alatt, és mindig eszembe fog jutni ez a gyönyörű kép, amivel Letti megajándékozott.

Barátaimmal a bika tiszteletére koccintottunk néhány pohár régi whiskyvel, arra emlékszem, hogy ahányszor a számhoz emeltem a poharat, megütötte orromat a kezemről áradó erős bikaszag. Minden pohárlendítésnél átéltem újra az élményeket.

A páratlan 20-as bika terítéken