A hűvös szél sejtelmesen végigborzolta a völgyet, átfurakodva lankán és meredélyen, bokrok-cserjék sokaságán, megkerülve az éltes fatörzseket, nyugalmából támasztva fel a száraz, földre hullt faleveleket.

Az erdő mélyén hirtelen megtorpant, rácsodálkozva az utolsó elmúló csillagra, majd újult erőre kapva megindult, hogy ébressze az erdő lakóit. A távolból felderengett a pirkadó nap halvány, párás ruhába öltözött körvonala. Hajnalodott.

Az idei tavasz kissé megkésett, a tél így a naptári tavasz derekán is megvillantotta elfogyó, de nem teljesen elkészült erejét. Fagyos lépteit nyomát elszórva hagyta a zúzmarás talajon. Lassan az erdei csendélet megelevenedni látszott, ahogy a szürkeséget átvették a színek. A rigók füttye élesen vízhangzott a tájon, örömteli szonátába kezdtek az erdő kis napszámosai, túlélve ezt az éjszakát is. Távolabb egy bagoly, valószínűleg jóllakva pocokkal, egerekkel, teli beggyel vitorlázva közelített fészke felé, valami régi-régi sok esztendőt megélt megcsonkított odvas tölgyhöz. Ha vallatnánk, sok szép, gyönyörű és szomorú történetnek lehetnénk részesei. Ő már ott állt az első világégés idején is, a másodikat is megélte, ott állt akkor, amikor szabadságért kiáltott a pesti nép, és fedezékért bújtak meg törzse mögött, éltes teste biztonságában. Többször perzselte tűz, párszor kijelölték vágásra, de mindannyiszor túlélte. Látta társai pusztulását, az új nemzedék felcseperedését. Vajon ki lehet Ágota és Tomi, aki 1955-ben véste nevét a lehántott kéreg helyére? Élnek-e még, mi lett velük, visszatérnek-e egyszer emlékezni? S vajon mikor érhette a végzetes villámcsapás a matuzsálemet, ami törzsét kettéhasítva fél oldalát letaszítva pusztította el.

Elmerengő gondolataimból hangos verébcsivitelés hoz vissza a valóságba. Valami finom falaton veszhetett össze a csicseri had, és az előttem lévő bokorról lehuppanva a földre, pár pillanatig felém sandítva, menekülésre fogják a dolgot.

Társam Zoltán, baljában puskáját fogva, széttárt karokkal tanácstalanul néz felém. Hát igen, úgy érzem ma sem szól a tizenkettes. Azonban valami belső kényszertől vezérelve türelemre intem, és bízom Diana kegyeiben. Ő tudja, tapasztalatom nagyon kevés, de kitartásom az végtelen. Hátha.

A völgy lassan kivilágosodik én reményt vesztve, nézek a fák fölé. Addig merengek, míg megpillantok az égbolt nyugalmából elváló, bizonytalan szárnycsapásokkal, kissé imbolyogva közeledő madarat. Szívem hangosan feldobban, majd zakatolni kezd. Talán Ő az! Ő az oly sokat várt, oly sokat olvasott és emlegetett, játékos szárnycsapásokkal közeledő hosszúcsőrű. A messzi vándor, ki nászát üli erdeinkben. Ő az, az erdei szalonka!

Úgy érzem, bizonytalanul, de felismertem. Na de nem azért, mert számtalanszor láttam, hanem azért, mert ilyen madarat még nem. Kivéve azt az egyet, amit rendszeres sóvárgással nézek Gyuri barátom fali szentélyén. Ott áll a központi helyet díszítő, dürrögőre tömött egyed.

Ő, csak Ő lehet. Igen. Felém veszi az irányt. A fegyver lendül s a lövés eldörren, elnémítva az erdő kelő zűrzavarát. Szertefoszlik a varázs, amint lehuppan tőlem kissé távolabb, fagyos ravatalára, a deres fűszálak közé.

Zoltánra nézek, aki kalapját emelve bólint felém. Megtöröm a fegyvert és bizonytalan léptekkel indulok a madár felé. Ilyen nehezen még sohasem indultam el, ilyen lassan még sohasem telt az idő. Tényleg szalonkát lőttem?

Rátalálva letérdelek elé, meleg kis testét két tenyerem közé fogva emelem mellemhez. Figyelem csapzott ruháját, amit megszórt a sörét. Fekete gombszemébe nézve lelkiismeret-furdalás gyötör, elnyomva azt a szenvedélyt, amiért puskát ragadtam. Lágyan kalapomba helyezem, gondolva a hosszú hazaútra.
Ő az. Ő az első szalonkám.