Késve indultunk a területre, bár nem kellett messzire menni, csak a pár száz méterre a nagybátyám házától, fel a dombtetőig. Fél hat volt, de sűrű esőfelhők takarták az égboltot, így korábban sötétedett azon a márciusi estén.

–– Ülj fel a lesre –– javasolta Bandi bátyám. –– Lehet, hogy kijön a szóróra a nagy koca a malacaival.
–– Inkább szalonkáznék.
–– Kijár itt egy nagy róka! Meg kellene lőni!

Fotó: Agro Jager News

Az más, ha róka is jár erre, akkor irány a les – kímélni kellene a környék két utolsó fácánját. A felső csőbe skeet sörét kerül, az alsóba nyolcas, kifejezetten a koma kedvéért, amint elhelyezkedem a meglepően kényelmes lesdeszkán. Gyorsan sötétedik, az erős borulat közelebb hozza az alkonyatot.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A környék bokrosaiban énekes és feketerigók dalolnak, egy vörösbegy csetteg, aztán a két utolsó fácán egyike kakatol felgallyazás közben. A szél éppen a legjobb, szemből fúj, hátrafelé meg nem is tudnék lőni a lesdeszkát tartó akácfa sűrű ágai miatt.

Nemsokára valami mozdul előttem úgy tizenöt lépésnyire! Egy suta óvakodik ki a dombgerincen vezető útra és megáll a szélső vadrózsabokor mögött. A felázott földön teljesen hangtalanul jött. Vár egy darabig, csak akkor pattan át az úton, amikor a pár száz lépésnyire lévő háznál ugatni kezdenek a kutyák. A nyomában jár tavalyi gidája. Nemsokára már csak a tükrük villogását látni a kanadai aranyvessző elszáradt gazcsomói között. Hangtalanul ugrálnak, de fehér tükrüket még akkor is jól ki lehet venni amikor a szemközti domboldal kökénybokrai közé érnek.

Pár perc múlva valami szöszmötölést hallok a hátam mögül – éppen arra fúj a szél, úgyhogy nem lehet vad. Kóbor kutyára számítva szorítom a sörétes agyát… A következő pillanatban elballag a les alatti földúton egy asszony. Sötétedik már erősen, de látom, amint nem sokkal odébb befordul az erdei ösvényre.

Disznót már aligha látok ma, viszont a les alatt megpillantom a vörösbegyet. Csetteg egy bokor szélső ágán, aztán dalra fakad. A feketerigó hímek még mindig versenyt énekelnek, a róka is másfelé jár.

Már alig látni, amikor egyszer csak szalonka cippantásait hallom! Vagy csak képzelődtem az imént? Egyszer, pár éve Bandi bátyám jól megtréfált egy gumilabdával… De nem! Nem a fülem csalt meg, már látom a hosszúcsőrű madarat! Jobb kéz felől érkezik a bokrok felett, éppen a les előtt fordul… Alighanem észrevett, mert olyanformán vált irányt, ahogyan a pillangó libben… Már távolodik… Nem is tudom, hogyan történik, kapásból lövök rá, valahogy úgy, ahogyan lélegzem – észre sem veszem, miféle reflexek irányították a kezemet, a szememet, a puskacsövet… A madár pedig leesik vagy húsz méterre!

Ismervén hitvány sörétlövő tudományomat, lehetséges ez? Jó, vannak véletlenek, meg öngyilkos madarak… A szalonka a felső csőből kapta az 1,9 milliméter átmérőjű skeetsörétet – de vajon megtalálom-e?

A puska dörrenésére elhallgattak a rigók, megnémult a vörösbegy… Sietek is arra a helyre, ahol leesni láttam. Éppen csak hogy látni még a földet, amikor keresni kezdem a madaramat, de nem lelem. Egyre rosszabb érzéssel és mind kevesebb reménnyel bujkálok a kökény- és a vadrózsabokrok, az elvadult szilvafacsemeték és a galagonyák között. Eszembe jut közben az is, hogy vétettem a vadászetika ellen, hiszen az év első madarát illene kalapot emelve elengedni, én meg lesen ülve, meggondolatlanul rálőttem…

Nemsokára halk fütty, megjött Bandi bátyám.
–– Megvan?
–– Leesett.
–– Nem a rókára lőttél?

Éppen nézem a sűrűbb bokrokat, nem akadt-e fenn a madaram, de semmi…
–– Szalonka volt!
Aztán egyszer csak, egy vaddisznótúráson hirtelen meglátom!

Tenyerembe fektetem a madaramat, simogatom gyönyörű, csíkos fejét, aztán a kalapomra teszem, amíg Bandi bátyám lefényképez vele.
–– Ígérd meg, hogy nem lősz többet –– emeli fel utána a mutatóujját szigorúan––, de szalonkázni azért kijárhatunk –– enyhül meg a hangja a mondat második felére.
Igen, hátha jön a róka, vagy látjuk a vaddisznókat.

Kalapomra fektetve viszem le a szalonkát a dombtetőről, közben szemerkélni kezd az eső – nagy, langyos, egyre sűrűsödő cseppekben érkezik az égi áldás.

Közben van idő gondolkodni: a lesről leadott, gyors és pontos kapáslövésnek örülhetek, a szalonkámnak még jobban. El is határozom, hogy kitömetem. Aztán a másodikkal már mit kezdene az ember – tényleg, mit? A korábbi évek teljes eredménytelensége mellett egy vacsoráravaló emberei számítás szerint csak a következő évtized második felére jönne össze belőlük.

Ámbár… Ki kellene használni a lehetőségeket, amíg egyáltalán adottak. Nem tudhatjuk, miféle merényletekre készülnek a hazai vadásztársadalom ellen az ugyancsak hazai hivatalosságok, s az idény elején hirtelen bevezetett kvótarendszer vajon minek a nyitánya lesz?