Keressen minket
[wpml_language_selector_widget]

Vadászat

Humoros vadásztörténetek

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

… avagy a hivatásos vadászok tréfái

A hivatásos vadászok többnyire a vadászat nagy mesterei, de legalább ennyire értik a tréfálkozást is; olykor sokszínűvé teszik a vadászat hangulatát. Kint a vadászterületen általában keveset beszélnek, figyelmüket a vadászat összetett mozzanatai kötik le. A vadászat után viszont bent, a vadászházban szívesen társalognak, ha van rá igény, és az idejük engedi. Van köztük nem egy, aki a különböző vadászélmények kitűnő előadója. Ha úgy adódik akár meg is tréfálják az embert. Legalábbis ez az én tapasztalatom. Megéltem már velük sok kellemes élményt, sokszor jókat derültem az általuk előadott történeteken. Az alábbiakban ezekből szeretnék közreadni néhányat.

* * *

Hideg tél volt, amikor egyéni selejtező vadászatra voltam hivatalos a Bakonyba. Az egyik legkedvesebb barátom, H. Géza volt a vendéglátóm, aki szintén élt-halt a vadászatért és nagyszerű humora volt. (Fájlalom, hogy időközben már eltávozott az örök vadászmezőkre.) Az ő kocsijával, éjféltájban indultunk a fővárosból, hogy a csúszós, jeges úton óvatosan haladva időben odaérjünk. Éjjel félháromkor megérkeztünk a társaság vadászházához. A lábtörlő alól elővette a ház kulcsát; bent igen kellemes meleg volt, hiszen vendégeket várva jól befűtöttek a kandallóba. Gyorsan bevittük a holmikat, elfoglaltuk a szobánkat és gyors kézmosás után – mivel ugyancsak éhesek voltunk – nekiláttunk falatozni. Akkor vettük észre az üzenő cédulát az asztalon, hogy reggel félhatkor jönnek értünk, úgy készüljünk el a vadászatra. Akkor sok időnk már nincs az alvásra, állapítottuk meg nagy hirtelen.

Étkezés közben poharazgattunk is egy keveset és úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy azt vettük észre, már hajnali fél öt van. „Gyorsan hunyjunk egyet, mert mindjárt jönnek értünk!” – mondta a barátom. Éppen hogy ledőltünk az ágyainkra, alig hogy elszenderedtünk, már is kopogtak az ajtón. A hivatásos vadász megérkezett értünk a terepjáróval.

–– Jó reggelt! Hogy aludtak? Kipihenték magukat? –– záporoztak a kérdések.
–– Hogyne, természetesen! –– válaszoltuk teljes kábulatban, miközben hamiskásan, kuncogva pislogtunk egymásra az égve hagyott villanyfényben.

Igyekeztünk gyorsan felöltözni és felkészülni a vadászatra. A hivatásos vadászunk, egy jóvágású fiatalember szintén álmosnak látszott, mert amíg sebtében öltözködtünk, ő leült a kandalló mellé, nagyokat ásítva és nyomban elszundított. Ahogy elkészültünk, a mozgásunkra hirtelen felriadt és úgy tett, mintha a legéberebben várt volna már bennünket. Amikor kimentünk a friss levegőre akkor láttuk, hogy hajnalban havazott; négy-ötcentis hó fedte a környéket. A kísérőnk meg is jegyezte, hogy jó vadászatunk lesz, a friss hóban könnyű lesz a nyomolvasás.

Ő ült a volánhoz, mi pedig a barátommal a hátsó ülésen helyezkedtünk el. Az égbolt még sötét volt, de a friss hó gyönyörűen megvilágította az erdei utak környékét. A terepjárónk lassan, zümmögve haladt előre. Eleinte még ugyancsak figyeltünk, hol jobbra, hol balra, de aztán a lassú zötykölődés, a motor monoton zúgása elálmosított bennünket és nyomban elbóbiskoltunk. Arra ébredtünk fel, hogy a terepjáró megállt és a motorja elhallgatott. Kísérő vadászunk arra kért bennünket, hogy szálljunk ki a terepjáróból és menjünk ő utána. Észrevettük, hogy már látványosan pirkadni kezd. Egy széles keresztnyiladékon megálltunk. Kísérőnk keresőtávcsövével gondosan végigpásztázta a nyiladék mind a négy irányát. Majd határozottan elindult az egyik ágán, mi pedig szótlanul követtük. Fogalmunk sem volt, hogy mi a terve. Már csak azért sem, mert azt láttuk, hogy a hóna alatt két összecsukható, kis kempingszéket szorongat. Néhány száz métert haladtunk előre; ő csak ment, ment, mi meg álmosan baktatva követtük; szinte gúzsba kötött bennünket a fáradtság.

Odaértünk egy hatalmas, öles tölgyfához, amely méreténél fogva megtörte a nyiladék egyhangúságát. A hajnali derengésben inkább csak vélni lehetett, mint látni, hogy a nyiladék vége felé, mintegy száz-százötven méter távolságra tőlünk, a lejtős hegyoldalban sűrű fiatalos keresztezi a nyiladék útját. Megálltunk végre és a kísérő vadászunk némi töprengés után azt kérdezte tőlünk:

–– Mit tetszenek szólni ahhoz, hogy önöket leállítanám, illetve leültetném ennél a tölgyfánál –– miközben a kempingszékekre mutatott –– én pedig előre mennék, megkerülném és meghajtanám azt a sűrűt, a nyiladék végében? Hátha mozdulna erre valami? Itt a környező szálasokban jól meglehetne bármit lőni. Van abban a sűrűben minden; vaddisznó, szarvas, róka. Jó lenne így?
–– Hogy ki merre lő, majd elosztják, csak trófeás vadat ne ejtsenek, no meg engem is kíméljenek, ha majd jövök errefelé! Bár lehet, hogy jól mutatnák a terítéken –– mondta viccesen és kacsintott hozzá.

Mi egymásra néztünk és szinte egyszerre helyeseltünk, mondván ez nagyon jó lesz! Noná, hiszen mindketten ugyan arra gondoltunk; menjen csak nyugodtan, lehetőleg jó messzire, csak minket hagyjon legalább egy kis időre egyedül, hogy lazíthassunk még egy keveset.

Azt mondják, hogy a friss levegő segít elűzni a fáradtságot. Ez lehet, hogy így van, de ha az ember egy éjszaka szinte semmit nem alszik, az éhségnek engedve megtömi a hasát, pláne ha még egy-két pohár vörösbort is hörpint hozzá – ami persze vadászat előtt egyáltalán nem szabályos – akkor ez nem biztos, hogy minden esetben beválik. Legalább is a mi esetünkben a friss levegő inkább álmosított, minthogy élénkített volna.

Megvártuk, amíg a hivatásos vadászunk valamelyest is eltávolodott és a hátunkat a fatörzsnek támasztva kényelmesen elhelyezkedtünk a kempingszékeken; elfoglaltuk „lőállásainkat” illetve „lőüléseinket”! Nem éreztünk mi se hideget, sem egyebet, mint egy kellemes, zsibbadt fáradtságot és ott perceken belül elaludtunk. A mi vadászunk kb. félhét tájban hagyott ott bennünket!

Mély alvásunkból arra riadtunk fel, hogy valaki köhécselve, hangosan krákogva közeledik a nyiladékon a sűrű felől. Gyönyörű tiszta idő volt, csupán fátyolos felhőzet tompította a nap derengését. Egymásra néztünk, no meg az óránkra! Elképedve láttuk, hogy mindkettőnk órája délelőtt fél tízet mutatott. Gyorsan talpra álltunk és az öles fa mögött igyekeztünk olyan testhelyzetet elfoglalni, mintha órák óta ilyen feszült lőállásban lennénk. A kísérőnk pedig lassan közeledett és hangosan jelezte, hogy vége a „hajtásnak”, a fegyvereket kilehet üríteni!
Itt vannak még? – kiáltott hangosan. Ekkor előléptünk mi is az öles fa mögül és kiürítettük a fegyvereinket. Közben azon töprengtünk az idő múlását látva, hogy vajon merre volt ez az ember eddig? Három óra hosszig hajtotta a sűrűt? És mi pedig ennyit aludtunk?

Odaérve hozzánk azt kérdezte: „No, jött-e erre valami?” –– „Nem jött erre az égvilágon semmi!” – mondtuk meggyőzően. „Nem is láttak vadakat?” – kérdezte tovább. Mondtuk neki, hogy mi bizony nem láttunk semmit, pedig ugyancsak figyeltünk ám és hallgatóztuk mindvégig! Habár valami mozgást hallottunk a sűrű felől, meg mintha vaddisznó is morgott volna, de aztán nem jöttek erre – mondta neki a barátom. A vadászunk huncutkás szemén látszott, hogy ő pontosan megértette a helyzetünket. Mi viszont nem értettük, hogy miért volt ez a hosszú, háromórás hajtás, de a turpisságunk miatt nem akartuk forszírozni. Hát akkor, menjünk a kocsihoz és bemegyünk, mert nemsokára kész az ebéd! – javasolta a kísérőnk. Hát menjünk! – egyeztünk bele készségesen.

És most jön a lényeg! Úgy két hét múlva felhívott a barátom, akivel ott együtt voltunk és kacagva mesélte el, hogy újra lent volt a Bakonyban és ugyanaz a hívatásos vadász volt a kísérője. Vadászat közben restelkedve árulta el a barátomnak, hogy amíg mi a tölgyfánál aludtunk, ő pedig a sűrű szélén, takarásban leült egy tuskóra, neki támasztva a hátát egy kisebb fának és mély álomba merült, mert akkor éjjel lakodalomban volt és egyenesen onnan jött, hogy minket kísérjen vadászni.

Mondani sem kell, hogy jót nevettek ezen az eseten. Bevallotta a fiatalember, ő csak azért izgult, amikor felébredt és az óráján látta az idő múlását, hogy vajon mi lehet velünk és mit fogunk szólni, ha végre összetalálkozunk? Akkor nyugodott meg, amikor már messziről látta, hogy az ő vendégei pedig a tölgyfa tövében, mély alvásban várják a hajtást. Állítólag még a horkolásunk is messziről hallatszott. No persze valószínűleg ő is horkolt, mert amit a barátom félálomban disznómorgásnak vélt a sűrű felől, az lehet, hogy éppen az ő horkolása volt.
Hát ilyen tréfás emlékekkel zárult ez a szép téli, bakonyi vadászatunk.

* * *

Másik maradandó élményem akkor született, amikor alkalomadtán a Mátrában vendégvadászként találkoztam egy színes egyéniségű hívatásos vadásszal. Vele közösen, sikeres vadászati élményem ugyan nem volt, de a humoros történetek, amiket mesélt – a cserkeléseink szünetében, vagy este a vadászházban – azok számomra még ma is szórakoztatóak.

Elmesélte nekem, hogy volt egyszer egy vendége, akivel bőgés idején szarvasbikát kellett volna lövetni. Az illető azonban rendkívül esetlenül mozgott a terepen. A legkisebb göröngybe is belebotlott, a kiálló kövektől csaknem hasra esett. Pedig ő előre igyekezett felhívni a figyelmét minden látható akadályra. Ha a cserkelő úton például keresztbe feküdt egy lehullott száraz gally, a hivatásos vadászunk rámutatott, a vendég jelezte, hogy érti a figyelmeztetést; majd amikor ő látványosan átlépte, a vendége a következő lépéssel rálépett és kettétörte. Ilyenkor mindig csodálkozva, rosszallóan néztem rá – mesélte a történetet – a vendég pedig bocsánatkérő arckifejezéssel jelezte vissza, hogy érti a leckét.

A baj az volt – folytatta a történetet – hogy így szalajtottunk el nem is egy bőgőbikát. A szarvasrúdlik éberen figyelő tehenei a zajos baktatásra, ágroppanásokra, bukdácsolásokra „ugyancsak ki voltak képezve”- viccelődött a vadász. Egy-egy ilyen zajra máris riasztottak és a rudlival együtt eliramodva, vitték magukkal a bikát. Mikor ez többször is megismétlődött, udvariasan felhívta a vendége figyelmét, hogy ez így nem fog menni; próbálja őt cserkeléskor figyelmesebben követni! A vendége ezt sűrű elnézések közepette meg is ígérte.

No, a következő alkalommal – folytatta az elbeszélést – velem volt a kutyám is, és egy jó hangú, bőgőbikát próbáltunk becserkelni. A hegyoldalban kanyargó cserkelő úton már sikerült majdnem belopni a bikát, amikor egy száraz, vastagabb gallyféle került az utunkba. Megálltam és rámutattam az akadályra – a vendégem visszaintett, hogy érti a jelzést; majd én öles lépéssel átléptem a vastag gallyat, ő pedig utánozni próbált és látványos nagy lépéssel teljes erőből rálépett és a gally hangos reccsenéssel ketté tört. Több sem kellett a szarvasoknak, elvágtattak. Rosszallóan néztem vissza rá, de amikor megláttam a kétségbeesett, rémült arcát, megsajnáltam; de hogy a mérgemet valahogy mégis levezessem – folytatta huncutul a történetet – lenéztem a kutyámra, az meg hízelegve somfordált a lábamhoz, én pedig a kalapommal rácsaptam egy nagyot a kutya fejére, és mérgesen mondtam neki, hogy: „Azt a betyár mindenségit! Hányszor mondtam már neked, hogy halkan cserkelj!” Szegény pára, azt sem tudta, hogy mit vétett. A vendég viszont a pártjára állt és bizonygatta, hogy nem a kutya törte el a gallyat, hanem ő, ezért hát ne bántsam a kutyát! Hiszen ezt én is tudtam – nevetett jóízűen a vadász – de hát valakinek a leckét meg kellett kapni; fejezte be ezt a történetét.

Majd azzal folytatta, hogy volt egy vendége, akivel vaddisznóra cserkeltek a Mátra oldal-ösvényein, esti szürkületben. Aki ismeri a Mátrát, az tudja, hogy a hegyoldal számos helyen kidomborodó, sötétszürke kövekkel tarkított. Ahogy a szürkület egyre mélyült, ezek a nagy kövek egyre inkább fekvő, vagy turkáló vaddisznó alakját öltötték magukra. Ezt a vendégem nyugtalansága is visszaigazolta – adta elő a történetet – mert egyre-másra huzigálta hátulról a kabátom, és izgatottan suttogta, egyik vagy másik sötétebb, méretes kőre mutatva, hogy „Ott a disznó!” Már jó néhányszor megnyugtattam, hogy az nem disznó, hanem egy nagy kő. Amikor vagy ötödször is ráncigálni kezdte a kabátom és mutogatott egy szürke halomra, mondván, hogy az viszont disznó – fűzte tovább sejtelmesen a történetet – hát megnéztem a távcsővel és láttam, hogy egy újabb nagy kődarabbal van dolgunk. Gondoltam nem baj, megnyugtatom már a vendéget egy kicsit; és odasúgtam neki, hogy „Lője meg!” Neki veselkedett ám, egy közeli fának támaszkodva és gondosan megcélozta a vélt „disznót”! Majd végre leadta a lövést és a kőbe csapódó lövedék, az esti szürkületben hatalmasat szikrázva és gellert kapva süvített el a messzeségbe.

A vendég elképedve nézett rám, hogy ez mi volt? Mondtam neki, az igazság az, hogy a Mátrában a vaddisznóknak ilyen kemény ám a bőre! – mesélte kuncogva a vadász. A vendég ekkor jött rá, hogy ugyancsak megvicceltem, de legalább nem cibálta többé a kabátomat; fejezte be a történetét, a tréfás vadász.

Még egy történet, amely szintén e hivatásos vadász fortélyosságáról tanúskodik. Elmesélte, hogy egyszer egy magas beosztásban lévő vendéget kellett neki kísérni, aki átutazóban volt náluk és gyorsan szeretett volna egy selejt muflon kost lőni. Hideg tél járta akkoriban, szép havas volt a táj. Nem volt sok ideje a vendégnek; délután érkezett, de aznap este már a fővárosban volt programja.

Ismertem két muflon kos járását, egy magasles közelében volt a váltójuk – mesélte a vadász – ki szoktak jönni késő délután az erdő szélére, és ott keresik az élelmet. Különösen kedvelték az erdő szélén a csipkebokrok termését. Gondoltam, hogy azt a két kost még elérjük a magaslesről és mindkettő lőhető volt; mesélte tovább fondorlatosan a történetet a hivatásos vadász.

A terepjáróval hamar kiértünk a területre, a kosok még nem voltak kint, így zavartalanul feljutottunk a magaslesre is. Szerencsére nem sokat kellett várni a nagy hidegben; a kosok kb. 150 méterre megjelentek az erdő szélén.

„Jó lesz a távolság?” – kérdeztem a vendégtől, aki intett a fejével, hogy igen; de már emelte is célzásra a fegyverét. – „Lőhető bármelyik!” – súgtam neki, mesélte a vadász. És máris dördült a puskája, miközben én a látcsövemmel figyeltem a kosokat. Láttam, hogy a lövés az egyik kos hasa alatt vágta fel a havat – fűzte a mondókáját tovább. A lövés után a kosok pillanatok alatt eltűntek az erdőben a szemünk elől.

„Jó volt a lövés? – Talált?” – kérdezte izgatottan a vendég. Mondtam neki, hogy mindjárt odamegyünk és megnézzük! – így a vadász. Oda is mentünk a rálövés helyére, ahol a hóban szétszóródó vágott szőr és apró, velőnek tűnő darabok jelezték a találatot. Azt mondja a vendég: „Hát mi ez Palikám? – Ezek agyvelő darabok? – Hogy van az, hogy a kost fejen találom és elmegy?”

Mondtam neki: „Tetszik tudni, ez úgy van – nem tudom, mondta-e ezt már valaki magának – hogy a mátrai kosok igen szívósak ám! Ezek aztán fejvesztve is elmenekülnek!” – „No, de fej nélkül Palikám?” – méltatlankodott a vendég.

– „Hát bizony ez elég érdekes!” – mondtam neki nyugtatólag és alaposan szemügyre vettem a helyszínt. Én akkor már tudtam, hogy mi történt; jegyezte meg nekem és hozzá nagyot kacsintott. – De nem árultam el neki, mesélte tovább a történetet a rafinált vadász. Gondoltam, hagy örüljön, hogy olyan távolságból ilyen pontosan célzott. Még az elismerésemet is kifejeztem és mondtam neki, hogy; „Ez már valami! Ilyen távolságból fejbe lőni egy kost, úgy hogy még a csigája sem sérült meg, mert annak nincsenek itt a darabjai. Biztosan a csigaív közepébe tetszett lőni; ámítottam tovább a vendéget. Úgy hogy legyen csak egészen nyugodt, meg lesz az, hiszen fej nélkül nem mehetett messzire! De most már a sötétség beálltával nem érdemes keresni, nehogy ijedtében kimenjen a világból. Majd én korareggel a kutyámmal megkeresem, és értesíteni fogom a kedves vendéget az eredményről.” – Nyugtatgattam a magam módján, nézett rám a vadász hamiskás mosollyal.

Jól van Palikám! Most nekem úgy is sietnem kell, ne időzzünk a keresésével, de holnap reggel feltétlenül hívjon fel a hivatalomban; én ugyan értekezletet tartok, de a titkárnőmnek diktálja be a pontos üzenetet! – kérte tőlem nyomatékkal a vendég.  Őt eligazítom, hogy a megbeszélés közben is hozza be nekem azt, amit maga lediktál neki! Megértette Palikám? De arra kérem, hogy a titkárnőmnek pontosan diktálja le, hogy milyen találatot kapott a muflon; hol találtam el, mert ez engem borzasztóan érdekel! De szó szerint szóljon az üzenet Pali, mert tudja a titkárnőm nem vadász, ezért szájbarágó módon igazítsa el! – folytatta az eligazításom nyomatékkal a vendég.
„Hát, ha a kedves vendég így akarja, akkor így lesz!” – nyugtattam meg őt.

Másnap korán reggel kimentem a kutyámmal a helyszínre – mesélte tovább a történetet – és ráálltam a muflonok nyomára, amelyet a kutya jól követett. Pár száz métert kellett menni az erdős hegyoldalban, amikor észrevettem egy muflon kost, amelyik állt és már minket figyelt. Tőle nem messze pedig egy másik kos feküdt. Az álló kost mindjárt megismertem, az volt kint tegnap délután és mellette a társa; gondoltam, hogy a fekvő kost érte a találat, mert elég bágyadtan feküdt továbbra is egy helyben.

Vártam, hogy felkeljen és felkészültem a lövésre. A kutyám, amely fegyelemhez volt szoktatva, mellettem állt és hol rám, hol pedig a kosokra figyelt; az egész teste remegett az izgalomtól. Célba vettem a fekvő kost és türelmesen vártam tovább, hogy hátha feláll, mert ugye nagyvadat nem illik fekvő helyzetében meglőni, ha csak nem muszáj – fejtegette tovább a mondókáját. Mozgásunktól megriadva, az álló kos kissé arrébb ugrott, mire a másik nagy nehezen, kissé rogyadozva feltápászkodott; de már dörrent is a puskám és a kos tűzbe rogyott. Odaérve hozzá meggyőződtem, hogy valóban ez volt a sebzett kos. A vendégem lövése – mondta szomorú fejcsóválással – csúnya sebet ejtett rajta; a bal hátsó combját is érintve szétlőtte mindkét heréjét és a jobb lágyékán távozott a lövedék. Hogy ezt hogy csinálta? – ma sem tudom, mondta a vadász.

Egyébként egy átlagos selejt kos volt, nem lett volna kár érte, de ezt a szenvedést nem érdemelte meg; úgy hogy az én lövésem valóban kegyelemlövés volt neki. Na, gondoltam üzenek én mindjárt a vendégemnek a titkárnőjével, csak menjek be az irodára, de attól nem kap nevetőgörcsöt; sokat sejtetően nézett rám és láttam, hogy hamiskás fények csillognak a szemében.

Annak rendje-módja szerint elrendeztem a kost, majd bementem az irodába; jelentettem a főnökségnek, hogy megvan a sebzett kos, mert hát tudtak ők is róla és mondtam nekik, hogy a megbeszélés szerint értesítem a vendéget, közlöm vele az örömhírt. Jóvá is hagyták, én pedig a megadott közvetlen számon felhívtam a magas rangú vendég titkárnőjét, aki azonnal fel is vette a telefont, és a kölcsönösen udvarias üdvözlések után, örvendezve mondta nekem, hogy a főnöke utasításai alapján már nagyon várta a hívást! Úgyhogy már is írja, hogy pontosan és szó szerint milyen üzenetet adjon át a főnökének? – mesélte egyre derűsebben a történetet.

Mondtam neki tagoltan, hogy „Tessék leírni a következőket, de szó szerint! Pali azt üzeni, hogy a tegnap meglőtt kos megvan! De nem a fejét találta el, hanem a heréjét!” – Itt a titkárnő halkan felsikoltott és visszakérdezett: „Hogy, … hogy mijét? Jól értettem? … A he-he-heréjét?
Erre én mondtam neki, kuncogott a vadász: „Igen! Igen! Jól tetszett érteni! A heréjét, de mondhatjuk úgy is, hogy a tökét, ez egy és ugyanaz, ahogy önnek tetszik! Méghozzá az egész zacskóját! Tetszik már érteni?”
Erre a titkárnő: „Na, de mégis, hogy tetszik gondolni, hogy én ezt szó szerint leírjam és bevigyem a megbeszélésre? Hát ha a főnököm e sorokat meglátja, … Úristen! Mit fog nekem mondani? És hogy fog rám nézni? „
Erre mondom neki – így a vadász: „Ezzel ne tessék most törődni! Nem az ő zacskójáról van szó, hanem a szegény koséról! Annak meg már mindegy! Különben is, nem az volt az utasítás, hogy szó szerint szóljon az üzenet?”
„De, … de igen!” – szabadkozott a titkárnő.
„Nahát akkor! Tessék csak az üzenetet bevinni, ne várakoztassuk meg a főnökét! Én meg várok itt a telefonnál, hogy van-e még valami kérés felém?” –  folytatta a vadász, jókat derülve a saját előadásán. Persze ebben én is partnere voltam.

Vártam egy-két percet – mesélte tovább – amikor hatalmas lendülettel, indulatosan kapta fel a telefont a „mesterlövész” vendég és a vonal másik végén üvöltve kérdőre vont, hogy: „Pali! Az istenfáját magának, miket üzent maga nekem? Hogy mit lőttem én szét? A heréjét?”

Mondtam neki higgadtan, hogy: „Már nehogy félre tessék érteni! Nem az én herémről van szó, hanem a koséról!” Erre azt mondta a vendég még dühösebben: „És ezt pont a titkárnőmmel üzeni? Le akar járatni előtte?” Erre mondtam neki, hogy: „Hát nem azt tetszett mondani, hogy neki diktáljam le szó szerint, szájbarágósan az üzenetet? Nekem mindegy lett volna az is, hogy ha mindezt mondjuk az ügyeletes villanyszerelővel, üzenhettem volna meg. De én az ön utasítása szerint jártam el, meg a titkárnője is!” Erre szó nélkül lecsapta a telefont. No, gondoltam ő sem jön erre felé mostanában vadászni.

De már is csörgött a telefon és a titkárnő hívott vissza, aki elmondta; láttam volna a főnöke arcát, amikor elé tette a papíron olvasható üzenetet! Először csak nézte kimeredt szemekkel az irományt, majd szinte megsemmisülve nézett a titkárnőre és hangos üvöltéssel úgy ugrott fel a székről, mintha egy raj lódarázs csípte volna meg a fenekét. A megbeszélés résztvevői pedig szájtátva, értetlenül nézték a jelenetet. Aztán később elcsitult a vihar, szerencsére ebből nem lett bántódása senkinek; fejezte be tréfás elbeszélését a történetünk főszereplője, a huncut vadász.

* * *

A most következő történet nem kevésbé mulatságos az előzőeknél, legfeljebb több benne a képzelőerő és a költemény amelyet, a történetet előadó hivatásos vadász, előadása közben hozzátett. A végén kiderül, hogy a történet lényege igaz volt, csak a körítése volt meseszerű és mulatságos. Ezt csak erősítette az előadás módja, ugyanis aki ezt előadta jó humorérzékkel rendelkezett és ízes tájszólással beszélt, amit írott formában nagyon nehéz közreadni. Mindenesetre én erre most az alábbiakban kísérletet teszek.

A történet helyszíne az ország egyik hegyvidéki vadászterülete volt – konkrétabban nem szívesen nevezném meg – ahol bőgés idején szarvasbikára vadásztunk. Alkonyattájban lőttem is egy selejt bikát. Amikor a zsigereléséhez készülődött a kísérőm; fente a kését és nézte az elejtett bikát, majd eközben hozzákezdett a történethez. Igyekszem ezt úgy közreadni, ahogy ő ezt nekem elmesélte, ezért is teszem az egészet idézőjelbe.

„Megnézem má, hogy nem pislog-e ez a bika? Mert tavaly ilyenkó, bőgés idején igencsak pórul jártunk ám! Hát! –… Bizony ám! …– Úgy látom, hogy ez má kimút. Teccik tudni, vót egy vendégem, akivel a kapott utasítás szerint, legalább ezüstérmes bikát kellett lüvetnem. Az illető a megyei kórház sebész főorvosa vót. – Hát, ismertem egy-két jó bikát a terülletünkön, gondútam kiviszem az egyikre, az biztosan megüti az ezüstérmet, ha a vendég meglüvi ugye. De mire a bőgő bikát becserketük, má íppen hogy csak lűvilág vót. De még akkó kukkerrel lehetett azé bírányi, meg hát ugyi lűnyi is. Mutatom neki, hogy no ottan van a főorvosi bika! – Sztrílájtye! …– mondtam neki oroszul, hogy lűjön –– merhát ugye akkoriba oroszokat is gyógyított, gondútam dicsekszek má neki egy kicsit a nyelvtudásommal, pláne ha meg is érti. Hát ha meg nem, akkó legföjjebb a bikának nyerek egy kisidőt. De biz’a, ű megértette, mer úgy odalűtt a bikának, hogy az rögtön, helybe összerugyott. Nem rúgott az kettőt se!

Íjnye a nemjóját! – mondtam magamba; gondútam is, hogy ez nemcsak operányi tud, hanem lűnyi is. Hát, ugyi mindjá gratulátam nekie, aztán odaballagtunk a bikáho; aztán ott is elvégeztem a gratulációs ceremóniát, … hát ugyi töret, meg miegymás, ahogy kő.

Aztán kezdtem kászálódni, úgy mint itten mostan, hogy majd nekilátok osztan kizsigerölöm a bikát. Fenegettem a késemet, éppúgy mint most; ez idő alatt a főorvos meg elővette a zsebébül a laposüveget, aztán láttam ám, hogy pájinkát locsol a bika fejére. –Mondtam neki, hogy főorvos úr!  Az isten szerelmére, hát inkább engem is lűjön meg, ha pájinka jár annak, akit így e-tanának! – Gondútam, hogy csak megérti a célzást? Aztán közelebb mentem, mer kínálásra nyútotta felém a kislapost; akkó vettem észre, hogy a bika meg ugyancsak pislogott ám felénk.

Puskáink a fődön! Mondom neki, főorvos úr! …A bika meg a pájinkátul mindjá észbe kap, gyorsan lűjön még egyet oda neki! Ű meg a hejett, hogy rám hallgatott vóna, odahajolt a bika fölé, mintha csak beteget vizsgána. Mondom neki, hogy hallgasson má rám! Ezt most nem operányi kell, hanem sürgősen lűnyi, mer mondjá életre kap! Mintha ezt a bika biztatásnak vette vóna, hirtelen főtápászkodott, aztán keltébe az agancsára főkapta a főorvost, aztán főröpítette a levegűbe.

Addigra én má főkaptam a fődrű a puskámat, hogy majd mindjá meglüvöm a bikát, de ahogy a bika dobáta a vendéget, így a céltávcsőbe hun a bika vót benne, hun a főorvos. Gondútam is magamba, hogy legalább csak egy kisidőre maradna mán fönt a vendég, hogy meglűjem a bikát, ami aztán hogy-hogynem eccé csak sikerült is. A bika a lüvésemre összeesett, a főorvos meg leérkezett mellé!

Ejha, mondtam magamba; de szép teríték! De nem sokáig mélázhattam, mer a főorvos elkezdett igen csak nyöszörögni; nyögdécselte, hogy jaj a lábam, jaj a lábam! Mondom, mi van vele főorvos úr? Hát ugyi má eléggé setét vót, az atyaisten se tudta, hogy mi a baja? Azt vinnyogta kínkeservesen, hogy valószínű kificamodott a bokám! Kérdeztem tűlle, hogy melyik lábárul van szó? Azt mondta nagykeservesen, hogy a bal, … a bal! No, szorítsa csak össze a fogait, mer érzéstelenítést most nem tudok adni, de majd én mindjá helyre igazítom!

Megkaptam a bokáját ugyi, aztán tekertem rajta egyet, ő meg olyat ordított, mint egy sebzett hímoroszlán. – Mondom neki, hogy no, mi van? Hát az atyaistenit! Akkó gyüttem rá, hogy a jó bokáját kitekertem. Hát ugyi a nagy igyekezetembe, a kapkodásba, no meg a sötét szürkületbe, az isten se látta, hogy is fekszik ű ottan? –Én vátig azt hittem, hogy az én betegem hanyatt fekszik, úgy ahogy a légtornából leérkezett, de hát amíg én a puskámat a fődre ehelyeztem, meg össze-vissza kapkodtam, ű meg kínjába össze-vissza forgolódott; így hát íppen akkó hason feküdt!

Hát aztán beszállítottam űket a vadászházhoz; a bikát bevittük a hűtőkamrába, a főorvost meg a mentők vitték a kórházba. Úgyhogy mindegyikük ment ugyi a maga útján. Mondtam is az asszonynak, amikó má magunkra maradtunk, hogy no asszony, tanájjunk ki valamit, kőtözzünk el egy másik megyébe, mer ha minket egyccő, ne adj isten bevisznek a megyei kórház intenzív osztályára, akkó nekünk annyi, mer ott valaki rátapos majd a gumicsövünkre! … Az hétszentség!”

Hát mit mondjak? Amíg ezt a történetet végighallgattam, a hasam is megfájdult a nevetéstől. És látva, hogy a történet egyre inkább tetszik nekem, ő úgy színezte az álomképét egyre humorosabbá, egyre viccesebbé. A végén már együtt kacagtunk, miközben mindketten tudtuk, de főleg ő, hogy a történetnek csak egy része igaz. A lényege viszont igaz volt, ami számomra a következőképpen vált bizonyossá.

Egy közeli vadász ismerősöm, aki tőlem hallva ismerte ezt a történetet, ujjongva hívott fel egyszer telefonon és elújságolta, hogy vadkacsa vadászaton volt, ahol több vadászvendég a vacsoránál vadásztörténeteket, különböző sztorikat mesélt egymásnak. Elhangzott ott több minden és jókat derültek egymás élményein. Egyszer csak csendesen megszólalt közülük az egyik vendég, aki addig jórészt hallgatott mondván, hogy: „Hát ezek érdekes dolgok, amik itt eddig elhangzottak, de ez mind semmi ahhoz képest, ami velem a közelmúltban megtörtént. Nekem ugyanis egy hivatásos vadász egy meglőtt szarvasbika mellett, tévedésből kitekerte és eltörte az ép bokámat!” … Kiderült, hogy ő volt az a bizonyos kórházi főorvos!

És ő ott, a többieknek elmesélte hitelesen ezt a történetet, aminek az volt a lényege, hogy őt fellökte a meglőtt, de hirtelen életre kelt szarvasbika, miközben egy kátyúba lépve kificamodott a bal bokája. A hivatásos, kísérővadász, aki a bikát sebtében meglőtte, oly nagy igyekezettel sietett a sötét szürkületben a segítségére, hogy izgalmában a jobb bokáját „igazította helyre”.

* * *

A fenti epizódok csak morzsáit jelentik azoknak az élményeknek, amelyeket az eddigi vadászataim során a hivatásos vadászokkal megéltem. Ezekből szerettem volna e helyütt közreadni néhányat ízelítőként; megbecsüléssel gondolva reájuk, hiszen többnyire nagyszerű emberek, nagy tapasztalatú vadászok. Megbocsátható nekik, ha a terheiket, feszültségeiket néha a fortélyaikkal, kifinomult humorukkal könnyítik.

Vadászat

A szentlászlói gímbikák

Print Friendly, PDF & Email

Váczi Sándor kísérővadász beszámolója:

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A SEFAG Zrt. Szántódi Erdészetének Szentlászlói kerületében osztrák vendégünk – Váczi Sándor közreműködésével – szeptember 15-én két gímbikát is terítékre hozott:

Fotó: SEFAG Zrt.

„A reggel elejetett példányt két hete láttam először, egy elég nehezen megközelíthető területen bőgött mélyen bent az erdőben, ráadásul az eső is esett. Kiadós cserkelést követően tett rá lövést a vendég, a vadat megsebezte, melyet egy eredményes utánkeresést követően talált meg Nagy Árpád vérebvezető, Cárral, a 7 éves hannoveri véreb kannal. Az öreg, visszarakott bika trófeájának becsült tömege 8,5 kilogramm, kora véleményem szerint legalább 12 év. Idén az agancsának bal szárán már hiányzik a jégág és a középág, igazi kuriózum, a vendég nagyon boldog volt.

Fotó: SEFAG Zrt.

A második bika délutáni lesvadászat alkalmával került terítékre. Az erdő felől érkezett a vad, megállt a nyiladékon és az elejtő kb. 100 méterről egyetlen jól irányzott lövéssel terítékre is hozta.  7 év körüli bika agancsának bal szára villás, az agancs vékony, a jobb szár koronája gyenge, a trófea becsült tömege 6,5-7 kilogramm.”

Gratulálunk a vendégnek és gyakorlott kísérőjének

Forrás: SEFAG Hunting Hungary

 

 

Tovább olvasom

Vadászat

Második bikám elejtésének története

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Tuba Szilárd gímszarvasra vadászott a Barnakmenti Vadásztársaság területén, amely Rábakecöl határában fekszik Győr-Moson-Sopron vármegyében.

Élményeiről beszámolt lapunknak:

Az idei évben a társaságunk szabályzata szerint jogosult lettem szarvasbika elejtésre. Már jóval az idény kezdete előtt, figyelmesen jártam a területet, néhányszor a hivatásos vadász barátommal és próbáltunk minden apró jelből következtetni a szarvasok jelenlétére, mozgására.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Néhány kihelyezett vadkamera is a segítségünkre volt, szórók, dagonyák környékén láttunk tarvadakat és bikákat is. Nagy reményekkel,  fellelkesülve, bizakodva vártam az idény kezdetét. Volt elképzelésem a vadászhely kiválasztását illetően,de a szélirány néha módosította a terveket.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Szeptember 7.-éig, minden este és pár alkalommal reggel is, a lesen ülve vártam a bika megjelenését. Többször láttam tarvadakat, nagyon távolról bikát is, de lövéshez nem jutottam. Eljött a szombat hajnal, amikor már 4 óra után nem sokkal igyekeztem minél csendesebben elfoglalni az aznapra jónak vélt leshelyet. Ez a hely a Rába árterében van, egy hosszú és rá merőlegesen elágazó allé kereszteződésében. Szemből, kissé balról ért a dél/délkeleti szél, minden optimális volt a vadászathoz. Némi várakozás után egy őzsuta, kicsit utána egy bak váltott át előttem. A bennük való gyönyörködésemből egy nagyon várt hang ,,rázott” fel. Igaz messze tőlem, de egy bika bőgése törte meg a hajnali csendet.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Nem maradt magára, elkezdődött a felelgetés. Annyira magával ragadott ez a csodálatos ,,koncert”, hogy szinte elsiklottam afelett, hogy kb. 150 méterre előttem egy szarvas állt keresztben. Egy tehén volt. Egyedül. Teljesen elkapott a vadászláz, figyeltem, vártam, hátha akad követője. Jobbról, amerre távozott, többször hallottam zörgést, ágroppanást. A távcsövet szinte le sem engedtem a szemem elől, annyira akartam látni és reménykedtem benne, hogy jön a tehén után bika is. Nem jött. Legalábbis nem onnét. Lassan már egészen kivilágosodott, még jobban, még többet lehetett látni. Ahogy kémleltem az előttem lévő területet, egy nagyon kicsi, szinte jelentéktelen roppanást hallottam, tőlem balra. Már-már nem is gondoltam lényegesnek, mert a nyulak is nagyobb ,,balhét “ szoktak csapni. Persze azért elkezdtem távcsövemmel azt a részt is figyelgetni és pár pillanat múlva megjelent egy nagy sötét folt, a szálerdő sűrű aljnövényzetében. Bíztam benne, nagyon reméltem, hogy bika lesz. Nem kellett sokat várnom és megláttam. Tényleg bika. Még az erdő szélében állt, amikor jobban szemügyre tudtam venni az agancsát és el tudtam bírálni. Most kezdődött az idegek harca. Nagyon lassú mozdulatokkal távcső le, puska föl.

Kétszer is megálltam a cselekvésben,mert felém fordította a fejét és pár pillanatig figyelt. Végre lövésre kész helyzetbe kerültem, viszont a bika még nem lépett ki teljesen az alléra, néhány bokor, ág takarta a testének nagy részét. Újabb idegőrlő pillanatok jöttek, mert nem sietett sehova az Uraság, nem akart előrébb lépni. Néhány fejforgatás, szaglászás után már megtette azt a pár lépést előre, ami által tisztán láttam a lapockáját. Ekkor elindult a PPU lőszer magja. A 300-as belekiáltott az ébredező reggeli erdőbe. A bika kiugrott, és hatalmas csörtetéssel eltűnt a sűrű fiatal tölgyesben. Pár másodperces, alig távolodó zörgés után hirtelen csend lett. Jöttek a gondolatok, régi intelmek,-,,várj egy kicsit,ne siess”! ,- ,,ha zajosan megy el a vad, akkor találat érte, ha csendben, akkor nincs meglőve”! Néhány magasabb csalán, kóró is volt előttem, erre a fegyvermester szavai jutottak eszembe. -,, ezzel a lőszerrel belelőhetsz a gazosabb részbe is, nem expandál”!

Minden eszembe jutott, amiket hallottam, ezekkel próbáltam nyugtatni magam. A fegyver pontosságában nem kételkedtem, hiszen nemrég tettem vele néhány próbalövést és minden rendben volt. Elszántam magam, elindultam a rálövés helyére, amiben biztos voltam, mert egy nagy tölgyfa ágai előtt jött ki, ami mellett akácfák vannak. A rálövés helyén vért, kifröccsenést nem találtam.

Közben már hívott Gyuri barátom, hogy én lőttem-e? Mondtam, hogy igen. Erre felajánlotta, kihozza a hannoveri vérebét, hadd gyakoroljon. Természetesen igent mondtam és vártam az érkezésüket. A kutya néhány szaglás után, kb 2 lépésre az erdő szélétől, egy kisebb fát megkerülve, kijött a nyiladékra. Na, gondoltam, ezt elhibáztam!! Aztán újabb -,,keresd Báró” kérésre, ismét elindult a kutya, határozottan, befelé a sűrűbe. Én utánuk. Közben vércseppeket,esetleges kenést kerestem. Talán egy, talán két perc elteltével, hallom Gyuri barátom kiáltását: itt van! Olyan hangon mondta, azt hittem még áll a bika. De kevesebb idő alatt, mint ezt a mondatot leírtam, már én is odaértem  és láttam: a magyar erdők királya már megpihent.

Nagyon nagy öröm volt, barátom nagy ölelések közepette gratulált és megkaptam a töretet is Tőle, amit büszkén tettem a kalapomra! A bikának is megadtuk a végtisztességet, utolsó falat, sebtöret és természetesen a ,,megtalálónak”, Bárónak a nyakörvébe is került egy. A bika rálövéskor kb 75 méterre állt, szívlövéssel, az allé szélétől mintegy 40 métert ment be a sűrűbe. 10.7 grammos PPU lőszert használtam, 300-WinMag kaliberből.

Nagy köszönet a sok információért Szigeti Béla hivatásos vadász barátomnak, Tuba Gyuri barátomnak és kutyájának a keresésben végzett munkájukért, és minden jelenlévő vadásztársnak, akik osztoztak örömömben és segítettek a vad beszállításában!

A bika becsült életkora 6 év. A trófea súlya,lefőzés után 24 órával 4.4 kg. Kívánom, hogy minél több magyar vadásznak legyen hasonló élményben része! Mindenkinek jó egészséget kívánok!

Vadászüdvözlettel: Tuba Szilárd

 

Vadászni szeretne Győr-Moson-Sopron vármegyében található Barnakmenti Vadásztársaság területén?
Keresse bizalommal Szigeti Béla hivatásos vadászt:
Tel: + 36 30 603 62 60

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Tovább olvasom

Vadászat

Az első alföldi bakom

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Angyal Szabolcs Csongrád-Csanád vármegyében őzbakra vadászott. Élményeiről beszámolt lapunknak:

Augusztus 3.-t írunk. Az őzek üzekedése a zenitjén jár. Édesapámmal egy Csongrád megyében található településre, Rúzsa felé vettük az irányt, hogy találkozzunk egy régi barátunkkal, Dani Zsolttal, akit egyben vadászati mentoromnak is tekintek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Fiatal korom ellenére számos őzbakot sikerült már elejtenem, mindezt különböző vadászati módokon tettem, de eddig  üzekedés során hívással még nem sikerült bakot terítékre hoznom. Barátunk neve talán sokak számára nem ismeretlen, mivel egy országos szinten ismert és elismert szakember a vadászat területén.

A terület, ahol vadásztunk, egy tipikus alföldi táj, kisebb erdőségekkel tarkítva. Az őzeknek ideális terület. Vadászatunk során először egy kisebb erdőbe mentünk be, ahol gondosan elhelyezkedtünk, majd a kísérőm elkezdett hívni. A hívás során számos őz reagált, de mind suta volt. Hihetetlenül izgalmas, ahogy az ember bent áll az erdőben és bármerről megjelenhet a vad, ezért a figyelem és a koncentráció egy pillanatra sem lankadhat.

Érdemes tudni ezen területekkel kapcsolatban, hogy itt az őz a legnagyobb nagyvad, élete során ritkán találkozik nála nagyobb vaddal, ellentétben a Dunántúlon, vagy az Északi-Középhegységben élő társaival szemben, így a viselkedésben is lehetnek különbségek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Utunk következő állomása egy akácerdőbe vezetett, felvettük a pozíciót, majd vadásztatóm elkezdett hívni.  Talán 1 vagy maximum 2 perc telhetett el, amikor feltűnt a bak. Szemmel látható volt, hogy ő az adott revírnek az ura, magabiztosan mozgott. A bakot bírálását követően engedélyt kaptam annak elejtésére. Viszont a bak idő közben takarásba került, felkészültem a lövésre és amint kilépett a takarást nyújtó fa mögül, útjára engedtem a golyót. A lövést követően az őzbak tűzben rogyott. Jól megtanultam eddigi vadászéveim alatt, hogy a tűzben rogyott vad mindig gyanús, kell neki időt hagyni, hogy a vad a földi létet hátrahagyva, békében tudjon távozni.

Rövid várakozást követően elindultunk a rálövés helyére és, ahogy azt vártuk, birtokba vehettük a vadat. A bak első ránézésre átlagos hatos baknak tűnhet. Igen ám, de nem nekem. Egy igaz vadásznak egy trófea értékét sosem a trófea nagysága, illetve azok száma határozza meg. A vadász, amikor ránéz egy trófeára mindig visszaemlékezik az elejtés módjára, mikéntjére, minden pillanatára és ha mindez arra méltó, baráti társaságban történt, akkor mindig melegséggel fogja elönteni a szívét. Ez az őzbaktrófea éppen ezért mindig közel fog állni a szívemhez. Az meg csak hab a tortán, hogy ugyanezen a reggelen, ugyanezen a módon, édesapám is elejtett egy őzbakot.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Véleményem szerint az egyik legszebb és legizgalmasabb vadászati mód a cserkelés. Ennek a reggelnek köszönhetően ezt annyiban máshogy gondolom, hogy talán az üzekedésben, erdőben, hívással történő őzbakvadászat talán még ezt is felülmúlja….

Ezek azok az alkalmak és pillanatok amiért érdemes vadászni!

 

Írta és fényképezte: Angyal Szabolcs

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

 

 

Tovább olvasom