Vaddisznóhajtásra hívtak a Bükk hegység egyik vadásztársaságához. A téli vadászatban ez a legkedveltebb műfajom. Ilyenre mindig örömmel mentem, ha tehettem, mert ha kevés disznó kerül is terítékre, ez a vadászati forma soha sem szűkölködik eseményekben. A hangulata bizakodó várakozással, élményszerű sikerek reményével telített, a menete gyakran csendes, de feszült szemlélődés és néha nagyon is mozgalmas történések keveréke.

Disznóhajtásban valamiféle vadmozgást mindig lát vagy észlel a vadász. Gyakran előfordul, hogy a vadak már a hajtás megkezdése előtt megindulnak. A hajtás előkészületei ugyanis némi zajjal járnak; a terepjárók felvonulása, a hajtók felsorakoztatása, a puskás vadászok elhelyezkedése a lőállásokban, a hajtásban résztvevő ebek acsarkodása, nyugtalan csaholásaik stb. a vadak számára sem mindennaposak. A vaddisznók ösztöneiknél fogva előre megérzik a szokatlan előkészületeket. Főleg az öregebb kanok – már a hajtás megkezdése előtt – igyekeznek elhagyni a korán elfoglalt nappali fekhelyüket, jól bemelegített vackukat. Tapasztalataim szerint, e hajtások során az első lövések általában rókákra mennek, mert a ravaszdiak még a tapasztalt öreg kanoknál is óvatosabbak; igencsak féltik az értékes prémjüket, no meg persze az életüket. Pedig golyós puskával eltalálni a futó rókát nem kis teljesítmény, ugyanakkor a vadász számára nagyon élményszerű.

A vaddisznóhajtásra való felkészülés és annak lebonyolítása komoly szakmai feladatot jelent a vadászmester és a hivatásos vadászok számára. Számos egymással összefüggő teendő megoldását feltételezi. Nem árt ezt néha végiggondolni, hogy milyen mozzanatai vannak egy vaddisznóhajtás előkészítésének.

Mindenekelőtt kijelölik a hajtásra kiszemelt területeket, attól függően, hogy melyek a vaddisznók jellemzően nappali tartózkodási helyei. Ezeket, a területeket a hajtás előtti hetekben már nem zaklatják, hanem tudatosan pihentetik; itt az egyéni vadászatokat is mellőzik ebben az időszakban. Az etetéseket is úgy szervezik a kijelölt helyeken, hogy a téli takarmánnyal a disznókat minél jobban odaszoktassák. A hajtások számának megfelelően térképvázlatokkal ábrázolják az érintett területeket, amelyeken feltüntetik a hajtások irányát és a lőállások helyét. A résztvevők reggeli eligazításánál a vadászmester ismerteti e terv részleteit. Megnevezi és bemutatja azokat a vadászokat, akik (vagy aki) a hajtást vezetik és irányítják. Bemutatja továbbá azokat a felvezetőket, akik a fegyveres vadászokat az egyes hajtások megkezdése előtt a lőállásokba felvezetik. Ők végzik el az egyes lőállásokban a vadászok helybeli eligazítását; a hajtások várható irányát és a szabad lő irányokat illetően.

Ahol gondosabb a szervezés, a reggeli eligazításon meghatározzák azt is, hogy az egyes vadászok a nap folyamán, a különböző hajtásokban hányas számú lőállást foglalhatják el. Ezt az egyszerűség kedvéért legtöbbször sorsolással döntik el; minden vadász húz egy sorszámot és így saját maga alakíthatja a szerencséjét. De van olyan is, hogy minden résztvevő vadász kap egy térképvázlatot a tervezett hajtásokról, és ezen feltüntetve láthatja a saját lőállását. Ilyenkor fordul elő az, hogy mindenkinek változik a lőállás száma, minden hajtásban. Gyakran van ez úgy is, hogy az egyes hajtások előtt a puskások leállításánál maga a felvezető dönti el, hogy ki melyik lőállást kapja. Kétségtelen ez az egyszerűbb megoldás. Ahány ház, annyi szokás.

Meg kell tervezni a területekre való kijutás lehetőségét is. A gépjárművekre be kell osztani a vadászokat, annak figyelembe vételével, hogy ki melyik lőállást kapta. Természetesen előre gondoskodni kell megfelelő létszámú hajtóról is és azok eligazításáról, továbbá a szállításukról. Az eredményes disznóhajtás további fontos feltétele, hogy legyenek a hajtókkal jól hasznosítható kutyák is, mert e nélkül eredménytelen lehet a hajtás, bármilyen szervezett is az. Különösen a kis testű, fürge ebek váltak be leginkább erre a célra, mint pl. a foxterrierek, a tacskók, mert a sűrűben ezek tudnak mozgékonyan védekezni a disznó dühödt támadásai ellen. A nagyobb testű kutyák igen gyakran a vaddisznók áldozataivá váltak. A hajtásban az ebek szimata nélkülözhetetlen a sűrűben rejtőzködő vadak felkutatásában és a sebzettek után keresésében.

A lőállásban leállított vadászok a reggeli eligazítás során megismerik azt is, hogy mi lesz a jele a hajtás megkezdésének; kürtszó vagy sörétes puskából leadott dupla lövések. Általában kürtszóval jelzik a befejezést is.

Ezt a felvezetést nem azért vázoltam, hogy untassam vele az olvasót, különösen nem a szakmabéli vadászokat, hanem arra szerettem volna ráirányítani a figyelmet, hogy mennyi minden megelőzi a disznóhajtásnak azt a mozzanatát, amikor már a vadász „hosszú méla lesben” várhatja a hajtás kezdetének jelzését. Másrészt ezzel a gondolatsorral arra is utalni szeretnék, hogy egy vaddisznóhajtás szervezettségének színvonala, kifejezheti az adott vadásztársaság vezetőinek szakmai hozzáértését is. Legalább is egy bizonyos vetületben. Úgy is lehetne mondani, hogy „… szervezzél meg egy vaddisznóhajtást és megmondom, hogy ki vagy!…” Az a hajtás, amelyről itt beszélni szeretnék, a szervezettség tekintetében nemigen hagyott kifogásolni valót maga után. Jól szervezett társas vadászat volt, maradandó élményekkel. Hagyott azonban bennem egy jókora tüskét, mert vadászi-sportszerűségből egyesek ott nálam nem vizsgáztak valami jelesen. Én a vadászetikával – több évtized során – más felfogásban ismerkedtem meg, mint ami ott történt.

A nap második hajtásában történt az eset. Az én 11-es számmal jelölt lőállásom a lejtős hegyoldal egy magas domborulatán volt; egy méretes törzsű bükkfán feltüntetve. Örültem az általam kihúzott számnak, mert valamikor régen egy grafológus ezt a számot jósolta meg az én szerencseszámomnak. Az életem során ez nemegyszer hozott is már szerencsét. Titkon reméltem, hogy ez most is így lesz.

A felvezetővel gyalog kaptattunk fel a hegyoldalban. Felfelé haladva a többi vadászt sorban leállította a kijelölt lőállásokba, így én a puskás-sor legfelső szélére kerültem. A hegyoldal magasodó kanyarulatában az alattam leállított vadásztársamat már nem láthattam. Ez megfelelő biztonságot is jelentett a lőirányokat illetően. A hajtás felülről, a hegygerincről indult és lefelé egy patkó alakot formált; ahogy ezt a hegyoldalon kialakult foltos sűrűségek indokolták. Előttem viszonylag ritkásabb volt a szálerdő, de voltak körülöttem méretes bükkfák is. A havas hegyoldalban a terep jó átláthatóságát a magas aljnövényzet akadályozta, amelyre a helyenkénti gyökérsarjadzások csak ráerősítettek. Tőlem balra, mintegy. 50–-60 méter távolságra egy hatalmas, sűrű szederindával átszőtt, egybefüggő bozótos terült el. Gondoltam is rá, hogy milyen ideális búvóhely lehetne ez egy öreg remetekannak.

A hajtás időközben megkezdődött. A távolból már néha-néha hallani lehetett a kutyák csaholását és a hajtók kiabálását. Úgy tűnt nekem, hogy egyik-másik kutya hajtott is valamit. Hát persze; később láttam is, hogy fentről, a hajtás elől megindultak a szarvasok és a muflonok. Távolból láttam belőlük néhányat, ahogyan futottak le a hegyoldalban az alattunk levő völgy felé. A hajtók élénk kiabálása közepette egy-egy lövés is elhangzott, amelyet a hajtósorban haladó valamelyik puskás vadász adhatott le, talán visszatörő disznóra vagy esetleg az ott leállított vadászok lőtték meg a hajtásból hátra igyekvő disznó valamelyikét.

Nagyon jellemzőnek tartom azt a megfigyelést, hogy az öregebb vadkanok általában nem igyekeznek előre a hajtásban a leállított puskások vonalának irányába, hanem megvárják az érkező hajtókat és azok között visszatörnek vagy oldalra kifelé igyekeznek kereket oldani. Ez utóbbi cseles módszert néha a kondát vezető vezérkocák is alkalmazzák.

A hajtósor fokozatosan közeledett. A kutyák hirtelen ismét szagot foghattak, mert élénken ugattak; majd jól lehetett hallani, hogy lefelé közeledve a hegyoldalban hajtanak valamilyen vadat. Hamarosan kiderült, hogy egy szarvasünő után futottak, amely nem messze tőlem vágtatott le a hegyoldalban; a kutyák jelentős lemaradással követték. Útjuk a tőlem nem messze levő hatalmas, szederindás bokor mellett vezetett volna el, de a lendületük már jócskán lelassult. Belátták, hogy a szarvasünő utolérésére nincs esélyük.

A két kis tacskó orral a földet szimatolva bóklászott a fák között. Egyszer csak azt láttam, hogy az egyikük – közelebb kerülve a szederindás bokorhoz – felkapta az orrát és erősen szimatolt a bokor irányába.

A hátán felborzolódott a szőr és éktelen éles, visító vakkantásokkal rontott be a bozótosba, a társa meg utána. A bozótosból sűrű párafelhő szállt fel és erős disznófújás hallatszott. Mintha vihar tépte volna a sűrű bozótost; mozgott, hajladozott jobbra-balra, a kutyák meg csaholtak és vonítottak. Majd az egyik kutya, amelyik beljebb merészkedett, mintha ki repült volna a sűrűből, de oda se neki, ismét visszarontott és folytatta tovább a küzdelmet.

Először nagyon meglepődtem, de hamar felfogtam, hogy a kutyák egy magányos disznóra találtak. Hiszen ha lett volna ott több is, akkor már valószínű, hogy menekülésbe fogtak volna. Ha pedig csak egy disznó van ott, az viszont csak magányos kan lehet, gondoltam én. És az mindvégig ott feküdt, tőlem nem messze, a lőállásba való leállításom kezdete óta. Ha a kutyák nem lettek volna, nyilván háborítatlanul ott pihent volna tovább.

Gyorsan kibiztosítva, tüzelő állapotba hoztam a 7×64-es finn gyártmányú fegyveremet és felkészültem a lövés leadására. A kan nem akart kimozdulni a rejtekhelyéről, hanem ott próbálta a bozótosban ártalmatlanná tenni a támadóit.

Fél vállammal a vastag bükkfának támaszkodva lövésre kész helyzetben izgalommal vártam, hogy mozduljon ki végre a sűrű bozótosból az a valami, ami ott van. A küzdelem zajából, méretéből és a bozótos mozgásából arra következtettem, hogy nagy testű disznóval van dolgunk. Hirtelen – a kutyákat hátra hagyva –, egy hatalmas testű kan vágódott ki a bozótosból. Úr Isten! Amikor megláttam, majd hanyatt estem a meglepetéstől. Gondoltam, hogy nem lesz kicsi ez a kan, de ekkora disznóra nem számítottam. Vadászéletemben sem előtte, se azóta ekkora vaddisznót még soha sem láttam.

A megrökönyödés szerencsére nem bénította le a reflexeimet; a tőlem jobbra lefelé, éppen az alattam felállított puskás-sor irányába vágtató disznót sikerült gyorsan befognom a céltávcsőbe és jó fejhosszal a orra elé helyezett, célzott lövéssel „karikába” lőttem. A nagy lendülettől az a hatalmas test kettőt is bukfencezett a hófedte hegyoldalban. Gyorsan újra töltöttem, a disznó pedig a guruló testhelyzetéből egy nagy lendülettel felpattant; mire én újra lőttem, de a lövedék a futó disznó feje magasságában és annak irányában egy fiatal, vékony fatörzset forgácsolt szét. Harmadik lövésre már nem volt lehetőségem, mert a hegyoldal hajlatában, az alattam levő horpaszban eltűnt a szemem elől. A két hős kutya pedig vinnyogva, jelentős lemaradással futva igyekezett a nyomába.

Lentebb a hegyoldalban mentek is rá a lövések szaporán. Hét lövést számoltam meg, szinte szabályos egymásután. Majd amikor a lövések abbamaradtak, alulról hatalmas üdvrivalgás hallatszott fel hozzám, ahol én éppen megrökönyödve álltam. Hirtelen nem tudtam feldolgozni az esetet, hogy valójában mi is történt? Azon gondolkodtam, hogy ha egyszer jól eltaláltam a lövésemmel a disznót, akkor miért nem maradt ott? Ha pedig olyan rossz volt a találat, akkor mitől bukfencezett? A második lövésem eredményén nem kellett különösebben gondolkodni, mert az álló helyemről is tisztán látszott; a fiatal fa törzsét félig elnyeste a lövedék. Ha ez a fejénél találta volna el a disznót, akkor nyilván minden megoldódott volna. Igen ám, csak hogy a vadászatban gyakran ott van – mint az életben is – az a gonosz „Ha”!

A hajtósor bal széle lassan odaért hozzám és lent is elérve a puskások vonalát kürtszóval jelezték, hogy befejeződött a hajtás. Odajött hozzám a hajtósornak ezt a szárnyát irányító hívatásos vadász és kalapját emelve kérdezte, hogy „lehet-e valamihez gratulálni?” Merthogy hallották a lövéseimet.

Röviden vázoltam a helyzetet és a felvezetővel együtt megkerestük a rálövés helyét. Csakhamar megtaláltuk a helyet, ahol a disznót találat érte és felderült az arcunk, amikor azt láttuk, hogy ahol a disznó felbukott – a nagy test felszántotta hóval együtt az avart –, a két oldalán bőséges vértócsát is elkent. A hivatásos vadász a kalapját levéve meleg kézfogással gratulált; mondván, hogy ezt a disznót itt halálos lövés érte. Akárhányan is lőtték meg esetleg tőlem lejjebb a hegyoldalban, ez a kan nem lehet másé, csakis az enyém, mert az első halálos lövést leadó vadászé az érdem – így fejtette ki biztató érvelését. Ezt a feltételezést tovább erősítette, hogy a lefelé futó kan bőséges vércsíkot hagyott maga után, a test mindkét oldalán, és mi ennek nyomán követtük az útját lefelé a hegyoldalban. Lefelé futva, a disznó vérzése egyáltalán nem csillapodott, sőt helyenként, ahol még néhányszor fel-fel bukott, ott még erősebb és látványosabb volt.

Lent a völgyben már nagy volt a tumultus, mire odaértünk. A vadászok és a hajtók körbeállták a végleg elesett hatalmas kant és egyfolytában csodálták. Néhányan levett kalappal álltak felette. A vadásztársaság idős vadászmestere és egyben hivatásos fővadásza szintén fedetlen fővel állt és csodálta a kant, a szemében könny csillogott. Meghatottan közölte a körülötte állókkal, hogy életében ekkora vaddisznót még ő sem látott. Pedig már nyolcvan felé haladva ugyancsak megette a kenyere javát. Szerinte ezideig ez volt a Bükk hegység legnagyobb vadkanja. Eközben jónéhányan annak a vadásznak az ünneplésével voltak elfoglalva, aki a puskás sor legvégén állt és az egyre erőtlenebbül futó disznót leterítette. Valaki már tölgyfalombtörettel is ellátta, amely a kalapját ékesítette.

Alaposabb szemrevételezéssel meg lehetett állapítani, hogy a kant összesen három találat érte. Egy a lágyékrészen, egy másik a lapocka alsó tájékán, amely átütötte a disznó testét és egy a nyaktövén; nyilván ez volt az utolsó lövés, amely helyben is marasztalta. A lágyéklövés, amely a futó disznón hátracsúszott, nyilván nem lehetett az enyém, mert attól nem bukott volna fel és nem volt kimeneti nyílása, így a két oldalán nem okozhatott volna bőséges vérzést. Ez a lövés a puskás-soron álló valamelyik vadásztól származhatott. A nyaklövés sem lehetett az enyém, mert akkor a bukfencezésből nem ugrott volna fel és annak sem volt kimeneti nyílása. Tehát csakis a kissé alacsonyra csúszott lapockalövés lehetett az, amely tőlem származott. Ennek volt kimeneti nyílása és ezért volt a test mindkét oldalán bőséges vérzése, amelynek a színe és jellege jól mutatta, hogy a szívet is érhette a találat, de a tüdőt is, mert a sötétpiros vérnyomon helyenként kissé habos volt a vérzés. A többi leadott lövés pedig nyilván hibázás volt.

Meglepő volt a számomra; nem igazán érdekelte a vadásztársakat, hogy ki adta le az első lövést, amely olyan bőséges vérzést okozott a disznónál, hanem az volt a fő témájuk, hogy micsoda szép nyaktőlövés végzett vele. Egyébként vendégvadász volt az is, aki a kant végleg leterítette. Miközben sorra gratuláltak neki, én kérdőn néztem a hívatásos vadászra, akivel a vérnyomon mentünk lefelé és aki nekem fent, a rálövés helyén gratulált a vad elejtéséhez. Jeleztem neki, hogy én ezt nem értem! Kértem, hogy hívja már fel a vadászmester figyelmét az én találatomra is, és a fentről idáig vezető vérnyomokra. Én, mint vendég, nem akartam ott mások előtt hangosan reklamálni és elrontani mások örömét.

Oda mentünk a vadászatot vezető vadászmesterhez és elmondtuk neki a történetet. Kiderült, hogy ő azt gondolta; a lágyéklövésen kívül mindkét találat a vaddisznót helybe marasztaló vendéget illette meg. Mindenkitől csendet kért és tisztázni kezdte, hogy kik adtak le lövéseket a futó disznóra Összesen öten jelentkeztünk. Tehát rajtam kívül még négyen adtak le lövést. Miután én összesen hét lövést számoltam, nyilván volt aki kettőt is leadott, volt aki hibázott, de az összesből csak kettő volt a találat, az én találatomon kívül. A dicsőséget magának tulajdonító vendég azt állította, hogy az utolsó két lövés az övé volt és mind a kettő benne is van; az egyik a lapockánál, a másik pedig a nyaktövén. Na és a fentről követhető, bőséges vérnyom? – kérdezte az engem pártoló hívatásos vadász.

No, ekkor kisebb zúgolódás támadt. A többiek is akkor kezdtek kapcsolni. Az idős vadászmester nem volt rest és nekilódult, felfelé a hegyoldalnak. Végig ment a bő vérnyomon, egészen a rálövés helyéig. Mi néhányan alig birtunk loholni utána. Elég furcsának tartottam, hogy a vadásztársunk, aki a sikert magának tulajdonította, nem tartott velünk, a vérnyom őt egyáltalán nem érdekelte. A vadászmester a helyszínen látta azt a helyet, ahol a disznó bukfencet vetett és kétoldalt széles vérnyomot hagyott maga után. Megállapította, hogy a kan minden kétséget kizáróan itt kapta a halálos lapockalövést. „Ez a lövés halálos volt. Ez nem lehet vitás.” – mondta határozottan. Visszafelé néha megállva vizsgálta a vérzés helyét és jellegét. Közben halkan – mintha magának beszélne – meditált; hogy oldja meg ezt a kérdést, konfliktusok nélkül? Mert „az a másik vendég elég rangos ám!” – közölte velünk, szinte súgva. Az engem pártoló kollegája azzal bátorította, hogy ha igazi vadász az illető, akkor ezt neki meg kell érteni. „Na, majd mindjárt kiderül!” – mormogta az idős vadászmester. Kíváncsi voltam magam is a további fejleményekre.

Mire a hegyről visszaértünk, addigra már néhányan a vadászok közül leellenőrizték a vérnyom egy szakaszát. Kíváncsian várták a vadászmester véleményét. Őszintén szólva én is. A vadászmester korrekt volt; a jelenlevőket tájékoztatta, hogy az öreg remetekan már az első lövésnél halálos találatot kapott és ezt a lövést a vendégvadászunk (itt rám mutatott) adta le. Majd azzal folytatta a véleménye kifejtését, hogy a vadászetika szerint, nagyvad esetében, több találatnál az tekinthető a vad elejtőjének, aki az első halálos lövéssel találja el a vadat. Ennek alapján kijelentette, hogy nekem jár az elismerés és vele a töret is.

Ezt a kijelentést az érintett vadásztársam igencsak zokon vette és vitába szállt a vadászmesterrel; szerinte minden esetben azé a dicsőség, aki lövésével helybe marasztalja a vadat és így ez a nagy kan, igenis az övé! Mire így a vadászmester: „No és ha nem marad helyben, akkor mi van? … Akkor azé, aki utoléri? …Vagy aki megtalálja? A nagyvadvadászatot ne tévesszük össze az apróvadvadászattal, mert a helyben marasztalással kapcsolatos szabály ez utóbbira vonatkozik!…” – jelentette ki határozottan a vadászmester.

Mindenki figyelmesen hallgatta ezt az okfejtést, egyedül a sértődött vadásztársunk mormogott valami olyasmit, hogy ő ezt nem így tudja és nem is ért vele egyet, viszont senki sem állt a pártjára.

A hivatásos vadászok nekiláttak a kan zsigerelésének. Több ember kellett, hogy a hátára fordítsák. Aki zsigerelte nem tudta terpeszben átfogni a lábával a hatalmas disznót. Mikor felbontották, jól lehetett látni a találatok hatását. Az általam leadott lövésből adódó első találat a test jobb oldalán, két borda között hatolt be a mellkasba és a túloldalon bordát törve távozott, ezért a kimeneti nyílás jóval nagyobb volt, ott a disznó bőségesen vérzett. A kissé alacsony lapockalövésnél a lövedék a szívbillentyűt sértve nyeste meg a szívet és a tüdőlebenyek egy részét is érintette. De a jobb első lábnál a váll lap izülete is sérülhetett és lehet, hogy ezért is bukfencezett. A lágyéksérülésbe is belepusztult volna később, mert az a vastag beleket tépázta meg. A harmadik lövés, amely a nyakán érte a disznót, természetesen nem volt vitatható. Egymás között beszélgetve kiderült az is, hogy a vendégvadász, aki a vadat nyakon lőtte, valóban kettő lövést adott le rá, de az első lövésnél nyilván elhibázta. Ő pedig váltig hitte, hogy mind a kétszer eltalálta.

A vadásztársak tippelgetni kezdték a kan súlyát és az agyara hosszát. Az egyértelműen látszott, hogy az alsó agyara nem lesz több húsz centinél. A nagy testű disznóknak ritkán nagy az agyara is. Ebben eléggé egybehangzóak voltak a vélemények. A súlyát illetően azonban a saccolások két és három mázsa között szóródtak. A vadászháznál történt mérés eredményét mondom: zsigerelve 176 kg-ot mutatott a mázsa. Ha azt számítjuk, hogy a zsigerelésnél kb. egyharmadát veszíti a súlyának a vaddisznó, akkor ez a remetekan élősúlyban elérte a 260 kg-ot! Ez már valami. Nagyon nagy disznó volt. Az alsó agyarai tényleg nem haladták meg a húsz centit; 18,7 és 19,3 centiméteresek voltak, igaz elég vastagok.

* * *

Ma sem érzem jól magam, ha rágondolok erre a szituációra. Ott voltunk egy sikeres disznóhajtás végén, hiszen több disznó is esett, nem csak ez a nagy, öreg remete és ahelyett, hogy örültünk volna egymás sikereinek, a kapzsiság rátelepedett a hangulatra. Nekem ítélték az elejtés érdemét, de ott senki sem gratulált és végül nem kaptam töretet. A másik vendégvadászt is megfosztották a siker örömétől, de a kalapja mellett ott díszlett a töret. A harmadik vadász, aki a hatalmas disznót lágyékon találta, ugyancsak az orrát lógatva ácsorgott a többiek között. Neki sem siker, sem töret nem jutott.

A vadászmester is érezte a helyzet fonákját és salamoni döntést hozott, amelyet hangosan a következőképpen ki is hirdetett: „A siker mind a három vadászt megilleti, mert mind a hárman halálos találattal lőtték meg a kant!. De ez a hatalmas vadkan a vadásztársaságot illeti meg, mert egyébként nem tudná a sértődésnek elejét venni. A bőrét kikészítjük, és az a vadászház falát díszíti majd, az agyarával együtt.”

A továbbiakban arra kért bennünket, hogy ezt mindhárman fogadjuk el, de főleg én, akit a vadászetika szerint megilletne a dicsőség. Én ezt elfogadtam és egyben köszönetet mondtam azért, hogy meghívtak és részt vehettem „e nagyszerű” vadászaton. A vadászmester látható megkönnyebbüléssel fogadta a nyilatkozatomat és a vadásztársak szórványos tapssal fejezték ki egyetértésüket és talán felém irányuló szimpátiájukat is.

A vadászmester ezután a korábban még duzzogó, zsörtölődő vadásztársunkhoz fordult és kérdezte a véleményét e megoldást illetően. Ő kelletlenül ugyan, de beletörődni látszott ebbe a döntésbe, majd lassan levette a kalapjához tűzött töretet, a kicsiny kis tölgyfagallyat. Az a vadásztársunk pedig, aki a kant lágyékon találta, örült; hiszen így azonos értékű lett az ő találata is. Így mosódott össze és vált eggyé mindhármunk sikere, így veszett el az első halálos lövés leadójának kijáró elismerés. Nem is ezt hiányoltam igazán, hanem azt sajnáltam, hogy a vadászéletem legnagyobb sikerének örülhettem volna, ha ennek a hatalmas kannak a trófeáit; hatalmas téli bundáját és agyarait emlékként a többi vadászati ereklyém között láthatnám.

Ugyanakkor beláttam – és így vagyok ezzel most is – hogy a tapasztalt, idős vadászmester bölcs döntést hozott. E különös méretű kan trófeái – amelyik lehet, hogy a zempléni hegyek mélyéről vándorolt el valamikor a Bükk hegység katlanaiba – három vadász érvényes és végzetes találatai esetén, ne legyen egyiké sem. Hanem legyen csak ott, annak a vadásztársaságnak a házfalán, amelynek a területén élt és ahol odaveszett. A három érintett vadász pedig elégedjen meg ennek a hajtóvadászatnak az emlékeivel. Így bizonyára egyik sem irigykedhet majd a másikra.

Az én elégedettségemet az idő múlásával egyre inkább e vadászat szép emlékei táplálják. Azt sajnálom csak, hogy senkinél nem volt egy fényképezőgép, hogy megörökíthettem volna magamnak ezt a ritkán nagyméretű remetekant. Mert azért mégiscsak magamat tekintettem az elejtőjének. Vaddisznóra várva, hajtások során a lőállásban álldogálva, azóta már sokszor elméláztam annak a vadászatnak az emlékein.