Hubert
MESE: 11. rész – A rémzsinóros dúvadhajtás
A fiúknak nem sok esélye volt, arra, hogy ismét meglépjenek vadászni a karácsonyfa mellől, de nem is bánták. Amikor fogyott a tüzelő, akkor mind a hárman kivonultak és együtt mentek fáért. Persze nem siettek, mert hova is siettek volna. Egyébként sem szerettek a szoknyák szélén ücsörögni, nem is abból a fából faragták őket. Kimentek fáért és a nagyobb hasábokra oda-odaütöttek egyet-egyet. Jellemző volt rájuk, hogy jó szerszámokkal dolgoztak és a nyél nem törte a kezüket. Olyan hasítófejszéje volt Arthurnak, hogy elég volt csak megmutatni a karikatölgynek és már pukkant is szét. Így hol Arthur, hol Etre, hol pedig Hubert vágta a fát…öröm volt Arthur fejszéjével dolgozni. S persze jó alkalom volt arra is, hogy minden aprólékosan megbeszéljenek, mert egy vadászat bizony nagyon pontos szervezést igényel ma is…
Gyenese Emese – A rémzsinóros dúvadhajtás
Samu bácsi az egyik délután benézett a parkba és az öreg barna vizslájával körbeszimatolt. Persze Arthur rögtön észrevette és csak úgy, egy bekecset a vállárára dobva, kilépett utána. Idő nem volt szólni és mire Etre, meg Hubert észbe kapott már visszafelé kapkodta a lábát Arthur!
- Minden rendben lesz, de gyerünk be, mert hajadon fővel ugrottam csak ki!
- Eljön ő is?
- El, de jönnek még mások is!
Persze Malvinka és Hubert anyukája is rögtön észrevette, hogy nyitva lehet egy ajtó, mert a kandallóban fellobogtak a lángok és hideg is áramlott be a lakásba, de nem érdeklődtek, hogy mi történhetett, majd mondják a fiúk. Úgy voltak vele, hogy tovább beszélgetnek, mert volt mit megbeszélni bőven, hiszen az ősz óta nem találkoztak. S mivel a lobogás is megszűnt, hát akkor biztos csak a nagy kandúrt tették ki. Malvinka persze élt a gyanúperrel, de nem szólt semmit, csak figyelte az eseményeket.
Arthurék aztán előbb a konyhába, majd onnan vissza a könyvtárszobába vonultak. Karácsony volt és nem mentek vadászni s elhatározták, hogy előveszik Arthur régi vadásznaplóit. Már órák óta azt bújták! Sorra került elő egyik a másik után, miközben, azért már a vadászatra készülődtek. Hubert volt a felelős a puskákért és takarosan olajozta, törölgette szárazra a fegyvereket. A csöveket felesleges lett volna kihúzni, mert arra Arthurnak mindig nagy gondja volt, hiszen nem volt olyan vadászat, hogy ki ne húzta volna csöveket! A puskavesszőt szét sem szerelte, az mindig ott volt a páncélszekrény sarkában. Volt neki valami igen régi Balistolja. Igen nem szerette Hubert az illatát ennek a fegyverolajnak, de hozzá kellett szoknia, mert az öreg Szilitől hozta Gemencből, de már vagy 30 éve. Hubert igencsak bízott benne a múltkor, hogy végre elfogyott, de ekkor Arthur újra elővett egyet és örömmel újságolta, hogy most beszélt a Szili fiával telefonon és van még neki pont ebből egy egész kartonnal! Ha kell, nekem félreteszik addig, míg nem járok arra – persze, hogy igent mondtam! Régi öreg barátom, annak idején még nála voltam gyakorlaton, hej, micsoda vadászházak voltak akkoriban ott!
- Fogd csak egy kicsit Etre, mindjárt keresek is egy naplót!
Na, Hubert csak lesett, de addig kutakodott Arthur, addig lapozgatott, míg meg nem találta az egyiket. Féléves gyakorlatnak csak marad némi vadászati emléke is – vetette közbe. Bár leírtam volna azt a sok kísérést is, de azzal nem töltöttem az időt, csak azt írtam le, amit mi vadásztunk!
Na, gyertek csak! Ezt hallgassátok!
„1971.
Mindent a világkiállításra kellett összeállítani. Az összes vadász- és erdészházat ki kellett tatarozni a nyáron. Locsoltuk a gyepet, ültettük a fákat és kint annyi léalmát hordtunk, adtunk a vadnak, amit csak meg bírt enni. Készítettük a szeptemberi bőgőhelyeket. A lajtok fenn a homokos, száraz részeken egymást érték. A vad szinte meg se mozdult és a termelőknek ki volt adva, hogy eszükbe ne jusson hajtani, űzni a vadat! Inkább szóljanak be az erdészetnek! Az a lehetőség, amit a nemzetközi kapcsolatok hoztak, messze túlmutatott azon, ami kárt a szarvas okozott. Persze megtérítettünk mindent.”
Várjatok ez nem is annyira érdekes. Lapozok! Na ez már jobb!
„Valami németek jöttek. Diplomata rendszámmal. Álló lámpás fekete Mercedesekkel, az autók felségjelzése persze magyar volt. A Fifi gazdáját igen jól ismerték, meg is ölelték. Palacsintát és gulyáslevest kértek, de kiderült, hogy az öreg szakácsnét is ismerik, azzal németül beszéltek – állítólag valami távoli rokonság. Az erdőben, befelé Sükösdtől, az egész erdőt lezárták. Se ki, se be, nem mehetett senki. A kormányőrök be akartak jönni az erdőbe is, de Szili bácsi kizavarta őket, hogy eszükbe ne jusson az aszfaltos útról egy centit se bejönni, mert, ha a bika nem lesz ott, akkor ők lesznek a hibásak. Az itteni erdészek így nem tudnak vadásztatni. A bikát már az első kimenetelnél be kellett érni! Meg kellett mutatni, mit tudnak a magyar erdészek!”
Arthur felnézett, összecsapta a naplót és Etrére nézett, aztán Hubertre.
- Na, kiskomám látod? Iskolába nem véletlenül jártunk! Ez a szakma olyan szakma, mind minden más s az nem elég, hogy szereted, ahhoz végig is kell taposnod – megkerülni nem lehet, mert azt mindenki tudni fogja és a becsületed fabatkát sem ér majd.
Gyere, bátyó, gyújtsunk rá egy pipára – javasolta Etre. Aztán komótosan kivonultak az apjával. Hubertet valahogy nem is hívták, de annak meg nem akaródzott menni. Úgy utálta azt a pipafüstöt, meg a szüttyögést, meg most Trinidadi vagy nem, de szerinte nem, mármint az, de hogy jó illatú lenne, Hubert szerint kizárt! Sőt! Éppen ellenkezőleg az egyik büdösebb volt, mint a másik!
A puskák, a fegyverek, szép sorjában ott feküdtek előtte. Arthur párpuskái, a két öreg dupla Merkel. Persze az egyikkel Etre, a másikkal Arthur vadászik. Hubert úgy döntött, hogy Arthur Salvinellijét választja, ami gazdagon vésett, grénerzáras, igazán elegáns, könnyű olasz puska volt, de ennek ellenére ragyogó acélból kovácsolták. A baszkülje fényes, szóval, ha hajtásba nem is adta volna oda Arthur, de standpuskának most mégiscsak belegyezett: de ha egy karc is lesz rajta, de ha egy karc is, – fenyegette meg Arthur Hubertet, akkor ne találkozzunk többet!
Egyébként a Ballistol kifejezetten jó olaj. Vannak olajok, amelyek szárítanak, vannak olyanok, amelyekben más adalékok vannak, de ez az öreg márka olyan jó olajat készít, ha esik az eső vagy párás az idő, akkor is védi puskát. Védi a fegyvert s nem húzza meg a rozsda, nem mattosodik meg. Egyszóval erre találták ki.
Ebédre sok mindent lehetett választani. Annyi minden volt, hogy a nagy asztal majdcsak megrogyott. Ennek ellenére Arthur képes volt elővetetni Malvinkával a halászlevet, hogy melegítse meg neki, mert más egyebet ő nem kér. Mikor aztán Malvinka elővette és Arthur meglátta, hogy kocsonyásra meghűlt, akkor meg kitalálta, hogy de jó volna hozzá egy pirítós.
Ám ekkor már Malvinka türelme elfogyott és kijelentette, hogy még hajlandó megmelegíteni, de kizárt dolognak tartja, hogy nekiáll pirítóst készíteni. Malvinka pontosan jól tudta, ha pirítóst szeretne Arthur, akkor azt csak a sparhelten lehet elkészíteni és hirtelen azt se tudta, hol lehet az a kis háromlábú alkalmatosság, amin szokott volt Arthur pirítani. Arthur érezte, hogy egy picit túlfeszítette, mert valóban a töltött káposzta, a lerben sütött hízott kacsa, a párolt lilakáposzta, a fokhagymával, füstölt szalonnával tűzdelt mezei nyúl, aztán a nagy őzcomb és még azon felül hal – rántva és paprikás lisztben sütve – s a rengeteg sütemény. Hubertnek, a vegyes puding, meg a háromféle savanyúság, a befőttek, szóval megérezte Arthur, hogy jobb, ha különféle úri passzióit már nem terjeszti elő. Persze amit Arthur kigondol, az általában úgy is lesz, de most megérezte, ha Malvinkát tovább nyaggatja, akkor többel köti be.
Persze nem vette ezt komolyan senki és csak nevették Arthurt és Malvinkát, mert azért nem voltak ők olyan öregek és nagyon szerették egymást. Mikor feltálalta Malvinka a forró halászlét s Arthur erős paprikát szelt a levesbe, hirtelen elcsöndesedett. A zöldpaprika még nem is olyan régen szinte elérhetetlen volt a kastélyban, ahogy a citrom, a narancs is nagy kincsnek számított. Ámbátor értettek akkor is a kertészek, hogy legyenek citrusok az asztalon. Az ilyen főúri helyen meg is kaptak mindent ahhoz, hogy megteremhessen, de a zöldpaprika mégiscsak nagy kincs volt. Egy-két étel nagy ritkaságnak számított. Régi csavaros kérdés volt a vadászvizsgákon: szereted-e újkrumplival a nyúlpaprikást? Mert a szezonjuk nem ért össze. Amikor lőtték a nyulat, nem volt újkrumpli, amikor pedig szedték a burgonyát, a nyulat nem lehetett vadászni. Erre csak annyit mondott egy régi erdőkerülője a Tiszáknak: kérem alássan méltóságos úr, lehetni lehet lőni, csak nem szabad!
Gyenese Emese – A rémzsinóros dúvadhajtás
A Tiszák uradalma nem volt egyébként akkora, mint egy-egy dunántúli birtok, de ügyesen gazdálkodtak rajta s volt itt minden. Az erdészük és a vadászuk, a Müller Géza sok mindenhez értett és ő javasolta, hogy a semlyékes, vízjárta területekre telepítsenek tölgyet, kocsányos tölgyet, meg bírja cser is ezt a klímát. Szóval a nagy erdők, amelyek Geszt, Mezőgyán, Zsadánynak, Gyanténak nyújtózkodnak, akkor születtek. Persze, hogy régi trükköket tudott, de a szakmát, mi erdészek, nem szoktuk csak úgy elmondani. Egymás között, meg aki arra érdemes – tanították Hubertet, de egy biztos, hogy miután Szépapóból elköltöztek, minden megváltozott. Hiányoznak nekem. Még emlékszem, hogy a Gémes erdőben másztunk a fákra, hogy meggyűrűzzük a madarakat, de aztán hiába akarta megvédeni az erdőt. Kérte, hogy azt ne vágják ki, mert azután soha nem költöznek vissza, mert nincs olyan erdő a környékben. Nem tudta elérni. Így az utolsó gémtelep is eltűnt. Nem bántotta azt a falusi ember soha, mert úgy voltak vele: megenni a gémet nem lehet, az erdő meg a bűzös halak, meg a sok ürülék miatt járhatatlan. Így védeni külön nem kellett, de hát a terv, azt teljesíteni kellett és a háború után olyan sok rossz történt, hogy az, hogy mi lesz egy gémteleppel, senkit nem érdekelt. Tanyákat számoltak fel, költöztették be az embereket a faluba. A kedvenc libás helyeden Hubert, a Tarr-tanyánál, valaha ott is volt egy szép kis ház…hiába hordták el, húzták szét a tanyát, a falu ma is megemlékszik rá. Pedig, pedig van vagy 70 éve, hogy elpusztították. Itt a Tiszántúlon, nálunk is volt annyi tanya, mint a Kiskunságban. Hogy azok ott, hogy úszták meg, nehéz magyarázatot találni…de itt minden tanyát szétvertek. Az apróvadnak ez volt az első koporsószege. Majd jöttek a nagy táblák, a tagosítások, aztán repülőről szórták a vegyszereket…
Egyszer csak megcsillan Arthur szeme! Etre, kicsit hunyorított, mert az ilyen villanásai Arthurnak sose jelentettek jót. Akkor mindig valami olyat talált ki, aminek a vége beláthatatlan volt és Arthur gyakran olyan dolgokba is beleereszkedett, aminek maga sem látta a végét. Arthur ilyen volt. Feltétlenül hitt magában és kifejezetten jól ismerte a határait, amit senki nem volt képes felmérni. Nem is mérhette fel, mert ezeket állandóan csak tágította s ha nem tudott valamit, elolvasta, megtanulta. Arthurnál az volt a helyzet, hogy nem menetközben találta ki, hanem amikor már nekifogott, akkor már régen tudta, hogy mit csinál. Úgy van az, amikor megbízik a vadász a kutyájában és hagyja, hogy dolgozzon. Azt nehéz megmondani, hogy a kutya, mikor rááll a nyomra, tudja-e, hogy beéri a vadat, de minden bizonnyal nagy a valószínűsége, hogy igen. Nem, a vadász nem zaklatja, a jó kutya pedig nem kér segítséget – különös kapcsolat.
Arthur persze nem feszítette túl és Etre sem tudott sokáig azon morfondírozni, hogy vajon mit akar a bátyja, ez is csak egy villanás volt benne és inkább egy érzés, mint egy alapos gondolat volt, amikor egyszer csak meglátta a kártyát a kezében:
- Ulti! – vágta rá Hubert.
Éppen jó, mert hárman voltak. Na még, ha van valami, akkor az ulti az, amit Malvinka nem szeret, de ellenben Arthur! Etre általában rendre veszít, de Hubert egyre jobban fejlődik és újabban Arthurt meg is szorítja. Hiába, meglátszik, hogy sokat van Arthurral és amit Etre felszedett az egyetemen, ma már kevés Arthurhoz. Különösen úgy, hogy kemény csatákat vívtak itt a gróffal. A pesti trükköket, így Arthur elleste és kombinálta a saját technikájával. Akkor se volt rossz játékos, de azóta sokat fejlődött, viszont Hubert új stílusa és az, hogy a játékban nemcsak a szerencse, hanem a gondolkodásnak is fontos szerep jut, Hubertet lenyűgözi. Így aztán Arthurnak igencsak törnie kell a fejét, hogy Hubert ne tudja megfogni, amire újabban egyre többször kerül sor.
Malvinkáék megneszelték, hogy ultiznak a fiúk és köréjük gyűltek. Persze mindenki Hubertnek drukkolt, mert Arthur mégiscsak nagymenő volt – a kártyában is. Volt ebben a kölyökben valami olyan tisztelet, hogy még ha nyerni is tudott, később sose élt vele vissza, de azért nem ijedt meg egy-egy beszólástól sem. Mikor azt hihettük vón, hogy most már nincs tovább, akkor meg hiányzott mindenkinek az a nyavalyás. Mert Hubert olyan volt, hogy azt nehéz szavakba önteni. Nem vakmerő, hanem szívből mondta, amit kigondolt, miközben ellenfeleit mindig tisztelte és ez a mindennapi életében is megmutatkozott. Sose engedte meg magának, hogy egy-egy ellenségének akár ne köszönjön. Na, nem, olyan ezekben a körökben sohasem fordult elő. Az más kérdés, hogy véletlenül nem ült volna le egy-egy asztalhoz, de a tisztelet kölcsönösségére jellemző volt az is, hogy erre soha nem került volna sor, mert mindenki tudta, hogy mit tehet meg. Az előbbi inkább a társasági etiketthez tartozott… Arthur szokta is mondani, hogy aki nem tud viselkedni, az inkább ne is menjen társaságba…Volt ebben valami.
Igen kellemesen telt az este. Arthurt meg-megszorították, de még Hubert messze volt attól, hogy elvigyen egy egész estét, de az már látszott, hogy hamarosan komoly ellenfele lesz Arthurnak. A magyar kártya szépen járt. Akárki keverte, vagy osztott, az vigyázott a lapokra és senkinek eszébe nem jutott megcinkelni egy lapot se. Élvezték azt is, hogy társaságot kaptak. Malvinka pedig mindent végignézett és látta a három puskát, amelyek csak sörétesek voltak. A két Merkel párpuska és a Salvinelli. Vajon ezek meg merre mehetnek? Ezeket az elegáns fegyvereket csak ritkán veszik elő – figyelte Arthur három fegyverét. Hogy ezek biztos nem a nádba mennek ki, az már szent! – gondolta Malvinka, de elképzelése sem volt, hogy mit terveltek ki…
Nehéz megmondani, mikor feküdtek le, de hajnalban már megint mind a hárman kint voltak az udvaron. Most nem a kocsibejárat felé fordultak, hanem erre balra. Még meg sem virradt. Olyan hideg volt, hogy a hó nem állt össze: porlott. A felgyorsult szél elhordta a havat és a fűszálak közül gondosan kifújta. Mikor ilyen helyt ráléptek, az ropogva tört össze a lábuk alatt…
Hubert kapta a legnagyobb hátizsákot. Teljesen természetes volt, hogy Hubert viszi, hiszen ő volt a legfiatalabb és a sor úgy hozta, hogy a legfiatalabb vadász vagy ebben az esetben erdész viszi a pakkot. Ugyan Hubert elsősorban vadász volt, de alapvetően erdész. Kevesen voltak, akik az erdőmérnök szak után vadászok lettek, de Hubert éppen pont ilyen volt.
- Te tudsz ilyet? – kérdezte Etre.
- Nem csak az öreg Szentét tudtam Szegeden. Annyira szerette a vadászatot, hogy még én is csak később tudtam meg róla, hogy erdész…
Hubert csak lesett, fogalma sem volt ki lehetett az az ember, de úgy vette ki, hogy szerették az apjáék. Bár mintha Arthur ismerhette volna jobban. Arthur már az egyetemen sokfelé csavargott és állítólag sok tanszéken szertáros is volt. Igen sok helyre már akkor bejáratos volt. Hamar megtanulta, hogy kell viselkedni és persze egy-egy vadászatra már magukkal vitték.
- Arthur bácsi! Te sokat vadásztál az egyetemen? – kérdezte Hubert.
- Dehogy, inkább sokat hajtottam, meg volt, hogy puskatöltögető is lehettem. A vadászatok előtt meg, töltöttem a sok lőszert! Akkoriban még úgy ment. Egyszer az egész csoport lőszert töltött, mert az egyik professzort a felesége nem engedte, hogy elmenjen vadászni! Még az! Egyszer csak bejött, hogy a mai foglalkozáson megismerkedünk a lőszerkészítés szabályaival és fortélyaival!
- Az öreg rovarász volt? – kérdezte Etre.
- Az, honnan tudod?
- Híre volt annak Arthur, elhiheted! Egyszer bent aludt a tanszéken, mert a felesége megírta neki, hogy eszébe ne jusson hazamenni, ha már elszökött vadászni.
Arthur megállt, úgy nevette.
- Ez mikor volt?
- Már te régen nem voltál és én már firma voltam.
- Arthur bácsi!
- Mi az Hubert?
- Ez a rémzsinóros dolog engem nagyon aggaszt. Nem úgy van az, hogy körbe kellene keríteni a nádast előző nap?
- Alapvetően igen, de a sűrű nádasokat ezzel a csengős zsinórral lehet jól megmozgatni. Ritkaság ez ma már. Nem is láttam én ezt már mostanában sehol. A gróffal vadásztunk így, az öreg Müller Géza bácsi értette ezt nagyon, de mi is teszünk most egy próbát.
A zsinór nagyon jó állapotban került elő, amin egyébként Arthur is meglepődött. A titkos lépcsőkön másztak fel a padlásra és ott egy lefalazott tűzfal mögött voltak különféle kincsek elrejtve. Többek között ez a zsinór. Nem is értette Arthur, hogy pont ez a zsinór, hogyan is került ide.
Na, látod Hubert! Így kell elcsomagolni. Ez a csengős, az a másik nagy kupac meg a szalagos. Mindegyik rémzsinór. A nagy akkora, hogy egy egész erdőt körbe lehet vele keríteni. Arra tartotta gróf, ha letéved a hegyekből a farkas, akkor gyorsan körbekerítettük véle az erdőt, a nádast, vagy amibe bevette magát. Mert, ha megjön a farkas, olyan pusztítást végez, hogy az rémes. Mintha nagy ollókkal hasogatnák meg a jószágot. Amit nem öl meg, azt bajosan lehet meggyógyítani. Pocsék, fertelmes munkát végez. Nem szabad hagyni egy percig se. Pusztítja az ám az őzet, a szarvast, vaddisznót. Mindent! Gondolhatod, amikor apáddal egy sebzett, majd utóbb kiderült, közel 80 kilogrammos farkast kerestünk. Ez tehát erre volt itt.
A másik, ez a csengős, amit most fogunk elővenni ilyen kisebb hajtásokra, nádasokat átmozgatni jó. Koslatásban tudod, hogy úton van a róka s az is igaz, hogy képes a sakál is a kutyát becsapni. Nem fél tőle és az utolsó percig kivár s ha a hajtás vonala átmegy rajta, úgy hogy nem vették észre, még ahhoz is van ereje, hogy hátra se ugorjon ki. Persze tudjuk mi azt, hogy bent maradt, ezért a vonal megfordul és visszahajtunk, kontrázunk! Sőt voltam úgy egyszer, hogy háromszor is meghajtottuk – rekontráztunk – mire kiugrott. Szóval a lényeg az, hogy ez a csengős zsinór, ahogy a két végén feszíti és húzza a hajtás jobb- és balszárnya, ahogy át-átugrik egy-egy akadályon, meg-megszólal. Kizárt dolog, hogy van olyan róka, ami elviselné, de ugrik olyankor mindenféle vad. Így egyáltalán nem tisztességes más vadra lőni. Nem is szokás, egyáltalán nem fair, csak a dúvad az, amire így vadászunk. Sokszor azt hisszük, így biztos a vadászat, a siker. Persze ez nem úgy van, mert rafinált a róka és kihasznál minden előnyt, hogy mentse az irháját. Persze mi meg lessük! – tanítgatta ott félhomályban, a téli kastély padlásán Arthur bácsi Hubertet.
Alapvetően nem is számított már értékes holminak, esetleg a megannyi csengő miatt, de az idő messzeségéből már Arthur sem tudta megítélni, hogy mikor a gróf még itt élt, hogy akkor sokba került-e egy ilyen rézcsengő vagy nem. Talán mindegy is. Viszont szépen összekötve találtak rá, ahogy valaki, talán az öreg Müller elcsomagolta. Egér nem rágta meg, mert aki rakta a falat, úgy intézte, hogy a macska és éjjel a bagoly is betaláljon. Mert a bagoly olyan, hogy az efféle helyekre berepül, sőt még a kéményekbe is képes leereszkedni. Na, pedig az már tényleg hajmeresztő mutatvány. Sok gondot is tudnak okozni a csókákhoz hasonlóan, mert azok is szeretik az ilyen kürtőket. Csak ne hordanák tele gallyal, s mert mikor ősszel begyújtanának nem szelel a kémény, nincs huzat és csak füstölnek a kályhák vagy éppen a kandallók.
Gyenese Emese – A rémzsinóros dúvadhajtás
Korán jöttek a kastélyból, de milyen korán kelhettek Gyantén, mert a távolból már hallik, ahogy szépen jönnek a szánnal. A két ló repíti őket. A bakon az erdész, mellette Pelyhecske. A szán hátsó padján a vátyoni ember, de az nem előre néz, hanem mindenfelé jár a szeme, forog. Hátul a talpon másik két jómadár, akik szintén láttak már egyet-mást itt és távoli vidékeken. Sok harapófogóból kimásztak azok, amikor már sokan feladták, ki tudtak csúszni a legszorosabb zár alól is. Metsző hideg volt a szánon, de azok egy percig nem fáztak s úgy szóltak azok a csengők, ahogy a két ló húzta a szánt, vele együtt az öt embert, hogy beleborzongott bárki, aki hallotta. Olyan szép volt…
De attól nem kellett tartani, nem hallotta azt senki. Ilyenkor nem járt erre ember. Ez a vidék, a Sárrét, megtanította az itteni embert, hogy az idegent kerülje. Soha nem bízik meg az idegenben, még ha azt is hiszi. Mert ez a törvény! Ez volt mindig a tatár, a török és labancz idején is…Vérében van a falunak, a tájnak… Aki nem itt születik, idegen. Lehet ellene zúgolódni, haragudni, de tenni ellene semmit se lehet.
A szán, ahogy meglátta a Arthurékat, lassított és mire odaértek, szinte már csak lépésben jöttek. Arthur mindenkit jól ismert. Hubert is tudta, hogy ki, kicsoda, de Etre ritkán látott vendég volt ezen a tájon. Őt jobban megnézték, de állta a tekinteteket. Nem igen szerette az ember társaságát, de ezek az emberek erdőjárók voltak és élt a betyárbecsület. Malvinkának kedves Pelyhecske, sokszor megetette. Hubert tudja, hogy a vátyoni ember ismeri a legjobban az erdőket és Arthur a gyantéi erdészben bízik meg és az meg a két jómadárban, akik ott vannak most is a talpon, akkor ő nem tehet fel kérdéseket és nem is fog…Ők tudják. Kipróbált hajtókból áll ez a csapat…ő pedig vendég. Hogyan is rendezkedhetne?
A két ló csak éppen megállt, amikor már úgy pattogtak fel Arthurék a szánra, mintha a tatár hajtaná őket, de igyekeztek is, mert nem akarták, hogy megfázzanak a lovak.
Ahogy elindultak a gyantéi erdész már fordult is hátra, de Arthur meg kapaszkodott előre.
- Na, van ott az a nádfolt, itt a régi tó körül.
- Vannak befelé nyomok, úgy gondolom, hogy lesz benne róka. Egyébként is már csak alig egy hét és itt van a koslatás…
- Na, meglátjuk Arthur! Rajtunk nem fog múlni!
- A zsinór rendben van, lehoztuk. A csengők rajta vannak. Ezt az egy nádast meghúzzuk, aztán ti is tudtok menni a dolgotokra…
A két ló repítette őket és jó előre leszálltak Arthurék. Megbeszélték, megmutogatták, hogy ki, hol fog elállni és merről érkezik a hajtás. Etrének és Hubertnek is részletesen elmagyarázta. A szelük jó volt és ahogy elindult a szán, ez volt az utolsó pillanat, hogy beszélgettek, mert nem szerették volna, hogy a róka vagy éppen a sakál kereket oldjon.
Arthur állt kint balszélen, mert onnan látta, hogy feszítik meg a zsinórt és őt látták a hajtók is. A gyantéi erdész vezette a hajtást, így ő ment középen, ahogy kell. Hiába, ő volt az emberek között a főnök. Meg se fordult a fejében, hogy kiadja a feladatot.
A vadkamra karnyújtásnyira volt és egy rókának, ilyenkor jó egy kilogramm húsra van szüksége télen. Egyes vélemények szerint megközelítheti a két kilogrammot, amelyen azért sokan vitatkoznak. Arthur nem bánta, hogy a vadászatok után, amikor egy-egy söréttel elrepül egy fácán s azt betegen összeszedi, mert annak is élni kell, de amikor kölykei vannak, elképesztő pusztítást tud végbe vinni.
Szóval a lehető legnagyobb csendben felvették a helyüket Arthurék s mikor jelzett neki Hubert és Etre is, akkor a távolban megindultak. A lovakat szélvédett helyen hagyták hátra, de gondosan letakarták őket. Aztán már jöttek is. No nem olyan gyorsan, de mindig közelebb és közelebb kerültek.
Aztán Arthur meghallotta az első csengőt, majd a többit. Na. elérték a nádat!
Különösképpen nem kellett hangoskodniuk sem, de azért szerettek ezek az emberek hajtani és aztán igencsak rá is kezdtek. Értették is a csíziót. A kötelet a két szélén lévő amennyire tudta megfeszítette s amikor egy-egy helyen megakadt, akkor a hajtásban középen a gyantéi erdész, meg Pelyhecske átlökte, emelte. Igazi jó nádas volt, mert különösebb nád vagy fa nem volt benne. Ezt is le lehetett vágni és régen le is vágták takarosan, mert valamikor mindent náddal fedtek be, de ma már nincs olyan nagy értéke. A nádat használták szigetelésnek a fal alá, a tetőre, de még az is szokás volt, hogy a temetőben nádpallóval fedték be a koporsót, hogy ne dübögjön a föld, amikor temettek, mert azt nem bírták az emberek…
Ezek között is van egy-kettő, akik egy marék nádon is meg tudják sütni a szalonnát, de ahhoz már nagyon tudni kell. Kevesen vannak már ilyenek. Szóval a nád minden pillanatban ott volt az ember életében és azt mindig le is vágták, csak mostanság nem…
Most aztán jó tanyája lett a rókának és újabban a sakálnak is. Háborítatlan sűrűk, meg védett területek, amelyek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, mert abba most bevette magát a dúvad és ott igazán jól érzi magát.
Jó felénél lehetett a hajtás, amikor Hubert puskája szólalt meg először! Aha, szóval jól gondoltam én – morfondírozott Arthur bácsi, hogy a vadkamra felé akartok kitörni, aztán Etre is szerencsével járt.
No, vaktyúk is talál szemet – viccelődött öccsén Arthur, amikor előtte megmozdult a nád. Egy fekete kutya bújt ki, de meglehetősen óvatosan. Arthur leste, de nem akart rálőni, mert van úgy, hogy elszökik egy-egy kutya faluból. Ha szólnak a gazdájának, akkor csak elzárják a falubeliek. Ilyen mindig előfordul és egy jó erdőkerülő, egy jó vadőr visszafogott ezen a téren és kellő türelemmel, no, és megértéssel kezeli a falu ügyes-bajos dolgait. Igyekszik helyén kezelni és bolhából nem csinál elefántot. Persze, ha már sokadjára találkoznak és űzi, hajtja a vadat, akkor később már nincs pardon. Ez volt mindig a sora az elkanászodott kutyának és ez lesz később is. Persze rákap az ilyen kutya a gidára és minden másra is. Akinek a kutyája kijár, tudja, mi lesz a sorsa a szerencsétlennek. Meg kellett volna csinálnom a kerítést hamarébb…
Igen ám, de ez a kutya, ahelyett, hogy a falu felé igyekezett volna, visszafordult és ahogy csak tudta, húzta az inát! A fenébe is! – kapott észbe Arthur bácsi! De akkor már késő volt, mert csak megpuskázni tudta volna, aminek értelmét nem látta. Csak azért rálőni, hogy hátha…akkor majd inkább legközelebb.
Míg Etre és Hubert két rókát helyben marasztalt, addig ez a fekete sakál lövés nélkül ugrott el. Különös fekete színű sakál volt. Igen bosszantotta is, de ilyen a vadászat és igazán örült Hubert és Etre rókájának. A vátyoni ember volt hozzá a legközelebb és megszólalt:
- Zsadányból kiszabadult valamikor egy nagy fekete kutya. Persze, jó orra volt. Na, elég az hozzá, hogy egyszer csak egy szukát olyan fekete kölykökkel látták. Mikor kint silóztak, már az idei nagy kölykök voltak vele. Amarra többet is lőttek, valahogy az a szuka vagy kóborgott, vagy lelőtték a kant, mert másképpen nem lehet…
Hogy így volt vagy másképpen esett, azt nem tudni, de kétségtelen, hogy ez a sakál igen bizalmas is volt. Az meg, hogy a rókák is itt voltak megbújva még különösebb, de most annyi dögöt, miegymást, öreg, beteg állatot lelnek a határban, hogy dőzsöl a dúvad.
Az óesztendő utolsó vadászata mindössze egyetlen egy hajtásból állt. Az erdésznek az embereivel vissza kellett menni, mert az egyik erdőrészletben még volt egy kis munka. Nagyon nem erőltették, maholnap be is fejezik s úgy voltak vele, hogy komótosan elébb meg is reggeliznek. Pelyhecske előbb kétszer elnézett Zsadánynak. Itt volt a Csillag-lapos karnyújtásnyira, onnan, meg vagy Vátyonnak, vagy a tavak mellett a Ligetnek, viszonylag hamar hazaérne. Amúgy meg? Most vissza Gyanténak a szánon, aztán meg még ott is lenni. Ó, ki tudja, mikor érek haza – gondolta.
Azért nem szólt semmit és segített összetekerni a kötelet, ahogy kellett, mert értette azért a munka sorát nagyon. Értette ezek az emberek közül mind, csak hát azt volt hajlandó megcsinálni, amihez kedve volt, de voltak így egy páran azzal a különbséggel, hogy ők, itt, ezt ki is merték mondani.
Persze mikor mindennel végeztek, egy kis ponyva került elő, aztán Arthur a saját táskájából bőven, a kastély és a határ gazdagságából, megvendégelte a vadászbarátokat. Mert hát mondjuk ki ezt is, hogy ez az igazi vadászat, amit nem lehet csak úgy megvenni. Ahol nem tudja az ember, mi vár rá és itt mindent neki kell kitalálni, hogy ki merről, honnan jön, hogyan hajtson vagy álljon le? Nyomolni kell előtte, észrevenni a jeleket, hogy hol jár a vad? Most, minden Arthuron múlt és amit kigondolt, sikerült is.
- Na, ezt kóstoljátok meg! – nyújtotta az üveget, mellé mindenkinek egy poharat. – Kökény pálinka! Az őszön szedtem, szedtük. – pontosított kicsit, amire Pelyhecske felnézett és megcsillant a kék szeme. Hubert bele borzongott, mert úgy utálta ezt is a pipával egyetemben, hogy még a szagát is nehezen viselte. Csak-csak segített gyűjteni, de, hogy egy kortyot is igyon, teljesen kizártnak tartotta. Brrr – borzongott bele mégegyszer.
Az erdész elment a lovakért, s mikor a nagy pokrócokat mind levette róluk, akkor ideléptette őket. Meg is érezték a rókák szagát, kicsit prüszköltek is, de tudták, ismerték a vadat, hiszen sokat járnak ki az erdőre. Aztán a sok beigli, sütemény kopott. De faragták az őzcombot is, volt egy darab tűzdelt nyúl is, amit Pelyhecske választott ki magának – szabad volt. Mindenki azt ette, ami előtte volt, amit szeretett. Amiből meg már csak éppen egy falat volt, azt nem bántotta egyik se, de aztán: mielőtt megfogta volna, csak megkérdezte, hogy valaki kér-e? Ilyenkor aztán szokott úgy lenni, hogy ketté vágjuk – ezen nem kell meglepődni. Így illik ilyen közös reggelinél. De azt tudni kell, hogy a bicskáról mindenkinek magának kell gondoskodni, mert anélkül nem boldogul az ember.
Gyenese Emese – A rémzsinóros dúvadhajtás
Különös társaság volt az ott kint. A környéket talán ők ismerték a legjobban. Pelyhecske a réteket, a mezőket. A vátyoni ember a sűrűket és az erdőket, a gyantéi ember meg a régi grófi erdőket. Voltak még a másik falvakban is ilyen határjáró emberek, de ma már azok sem voltak sokan. Nem sietett most haza senki. A szél elállt és minden bizonnyal raktak volna tüzet is, de itt nem volt fa egy szál se. Aztán az egyik ló kapált egyet a lábával, majd egy-egy penge is bekattant a helyére, zsebbe került a régi barát, az öreg bicska. Hátrább-hátrább léptek az emberek s egyik a másik után köszönte meg a jóságát Arthurnak. Így illet. Hubert meg térdelt és mindent takarosan csomagolt össze. Egy pillanatra felnézett Arthurra, aki csak bólintott és külön egy kis csomagot rakott össze. Pelyhecske előbb Arthurra majd, Hubertre nézett, de egy szó semmi nem esett. Persze, hogy tudta, hogy neki rakják össze. Csak gondjuk volt rá, mert ilyenkor télen, ilyen kemény hidegben még a gomba se nő. Nincs semmi a határban és ha lehetne orvvadászni, Pelyhecskét akkor sem vinni rá a lélek. Na, ő nem olyanféle…
A rókák hamarosan a kastély nagy tiszafájának az ágán lógtak. A prémjük is szép volt, meg a trófea, na azt nem hagyták volna semmi pénzért. Majd rendbe kellett rakni azokat is, csak pár napot vártak véle. Az erdész és a favágók visszakanyarodtak Gyanténak, bevitték volna őket minden bizonnyal a kastélyba is, de Arthur nem engedte. Ha nem is lett volna nagy kerülő, de mire az udvarra érnek, addigra majdcsak Mezőgyán alatt lettek volna az emberek. Nem igen szerette kiszolgáltatni magát, úgy volt vele, hogy hadd menjenek. Meg addig is többet lehetnek idekint.
Közülük akárki fogadott volna, biztosan nyer, hogy Pelyhecske inkább visszafordul Zsadánynak. Nem is ült fel a bakra. Még arra se lépett, nehogy valaki parancsoljon neki és nehezebb legyen elindulnia, haza. A rét és az erdő sarkáról még visszanézett. A lovak csengőjét már nem hallotta és a kastély lakóit se látta. Csak a nyoma volt mögötte. Arról jött. Szemből szikrázott az egész hómező. Vakítóan ragyogott a táj és itt az erdő szélén, a fák törzsén megmaradt a hó is, ahogy éjjel hordta, vitte a havat a szél. Olyan hideg volt, hogy hiába sütött a nap, meg se olvadt a törzseken. Hubert csomagolt neki egyet s mást, ha nem változik az idő, akkor is bizonyosan kihúzza pár napig úgy, hogy nem kell mennie sehova. Otthon eltüzelget és a kiskutyájával szépen eltelnek az ünnepek. Azért majd az egyházhoz csak benézek. Ha mást nem is, de tüzelni csak kell ott is, aztán hasogatok majd egy kis fát. Persze nem annyit, hogy egész télre elég legyen – mosolyodott el magában. Akkor holnap már nem is kéne, hogy menjek, – aggodalmaskodott kicsit magában. Mert azért jó volt odamenni s a tiszteletes sohasem engedte el üres kézzel. Főleg nem ilyenkor. Volt annak gondja mindenkire. Jaj, az a tavalyi kocsonya, amit tiszteletes asszony adott szilveszterre – jutott eszébe és jóleső érzéssel gondolt a két emberre. Hogy merre ment tovább, azt már onnan nem lehetett tudni, mint ahogy azt sem, hogy sokszor mit gondolhatott ez a réti ember.
Közelgett az újév. A falvakban csak az járt ki éppen az udvarra is, akinek valami dolga volt. Megnézték az emberek, befagyott-e a kút? Persze nem fagyott az be sose, de azt meg kellett nézni. Régi szokás ez is: na mennyi víz van benne? Mi van a szomszédban, ki merre jár? Meg van-e már a csikó? Füstöl-e a kémény? Betette-e a gyerek a kertajtót? Van-e a kutyának vize? Eszik-e a jószág és merre fújja a kéményből a füstöt a szél. Milyen idő jön? Mert, akinek van szeme és füle hozzá, azt is meg tudja mondani. A régi megfigyelések, azért csak, csak beválnak ma is …
Boldog új évet kívánunk! Január 4-én folytatjuk…
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Illusztrálta: Gyenese Emese – A rémzsinóros dúvadhajtás
Kövessétek Hubertet a Facebookon is! Kattints! –> Hubert, a vadászmanó
Hubert
Hubert nap Kiskundorozsmán
Hubert napot szervezett Dr. Szilágyi Bay Péter, a Hubert ifjúsági regények írója, Kiskundorozsmán, amelyen a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két osztálya vehetett részt. Összesen 57 gyermek látogatott ki a programra, amelynek központi helyszínét a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház és a Somogyi Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtára biztosította.
Hubert napot szervezett Dr. Szilágyi Bay Péter, a Hubert ifjúsági regények írója, Kiskundorozsmán, amelyen a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két osztálya vehetett részt. Összesen 57 gyermek látogatott ki a programra, amelynek központi helyszínét a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház és a Somogyi Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtára biztosította. Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy a szervezésbe és a lebonyolításba bekapcsolódott Kalcsevics Csaba vadászékszerész, Miklós Zsolt, a kiskundorozsmai Szélmalom Vendéglő tulajdonosa, a Daru Csaba, a sándorfalvi Déli Farkasok Íjász Egyesület alelnöke, Ruzsa Roland önkormányzati képviselő, valamint az író családja.
Szeged belvárosából 57 kisiskolást köszöntött Dr. Szilágyi Bay Péter és Kalcsevics Csaba Kiskundorozsmán, a Hubert napon. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy a szegedi Béke Utcai Általános Iskola két negyedikes – Varga Valéria és Scherer Mária tanítónők – osztályában olyan érdeklődés mutatkozott az egész éves rendhagyó irodalom órák során, hogy arra senki nem számított. A gyerekek rajzokkal, olvasó naplókkal készültek óráról órára és a lelkesedés egész évben kitartott.
Kalcsevics Csaba, országosan ismert vadászékszerész szabadidejét áldozta fel, hogy a Hubert napon akadálypályát építsen a kicsiknek. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Az ötlet, hogy a gyerekekkel a természetben is megfigyelik az állatokat, már korán megfogalmazódott Varga Valéria és Scherer Mária tanárnőkben és ehhez keresték a megfelelő helyszínt.
Diákjai gyűrűjében: balról Scherer Mária, a Béke Utcai Általános Iskola tanítónője, aki Lévainé Jakus Edinával, a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház igazgatójával beszélget. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
A vadászati szereplők, a vadgazdálkodás, országosan igyekszik bemutatni, hogy mit is jelent vadásznak lenni, de megértetni a mai, technológiával teli világunkban, lássuk be, igazán nem könnyű feladat – mondta az író. Azonban Huberttel azonosulva a gyerekek megérthetik, hogy vadásznak lenni kötelesség, hiszen látva magunk körül zajló világot, segítenünk kell a bajba jutott állatoknak, még az olyan veszedelmes ellenségnek is, mint az Apát-nyara-klán fejének, a félelmetes borznak.
A Hubert napon a Petőfi Sándor Művelődési Ház udvarán a Béke Utcai Általános Iskola tanítónői. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
A helyszín tehát kérdéses volt, amikor jött az ötlet, hogy a Hubert, a vadászmanó folytatásaként megjelent kötet helyszínén, Kiskundorozsmán találkozzanak az íróval és a második kötet főszereplőjével Ottokárral, a német vizslával.
A Hubert napon balról, Lévainé Jakus Edina, a Petőfi Sándor Művelődési Ház igazgatója mutatja be a tevékenységüket Kiskundorozsmán Varga Valériának, a Béke Utcai Általános Iskola tanárnőjének. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Az ifjúsági regény második könyve is valós helyszíneken, valós eseményeken alapul és minden, a kötetben szereplő épületet, utcát, iskolát, a könyvtárat meg lehet benne találni. Innen visszatekintve egyenesnek tűnt az út, mert a dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Ház támogatta a rendezvényt és térítésmentesen biztosította a helyszínt. A Dorozsmai Fiókkönyvtár is tárt karokkal várta a gyerekeket, akiknek rendhagyó könyvtárhasználati órát tartottak, amelyen kiderült, hogy egész nyáron, minden szerdán, kézműves foglalkozásokat tartanak a könyvtárosok. Erre sok kicsi szeme felcsillant, arról nem is beszélve, hogy az is kiderült, hogy a Művelődési Ház folyamatosan tart foglalkozásokat, amelyre olyan sok jelentkező volt, hogy Lévainé Jakus Edina igazgató az Agro Jagert arról tájékoztatta, hogy létszámlimitet kellett húzni, mert fizikailag sem tudták volna végigvinni a nyári programot.
Hubert napon Kiskundorozsmán: Ottokárral jó játszani, míg Molly a magyar vizsla éppen most érkezik. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
A Hubert nap két szakaszból állt. Míg az egyik osztály bejárta a kiskundorozsmai Hősök ligetet, ahol a második kötetben Hubert megismerkedik Ottokárral, addig a másik osztály a Déli Farkasok alelnökével, Daru Csabával és tagtársával kipróbálhatták, mit is jelent íjászkodni.
Megbízható távcsövet keresel? Távolságmérős távcsövek és minden, ami a megfigyeléshez kell – > FROMMER Fegyverbolt! Kattints a fényképre!
Eközben Kalcsevics Csaba vadászékszerész, aki korábban élsportolóként, Európa- és világbajnokságokon mérte össze erejét a tatamin, irányításával ügyességi pályát építettek az Agro Jager News csapatával, hogy a gyerekek sorversenyen mérhessék össze erejüket és ügyességüket. Az évtizedekig élsportoló ikerpár idősebbek tagja kijelentette, hogy a sport, a csapattagok szurkolása óriási adrenalint ad a gyerekeknek és hihetetlen energiákat szabadít fel bennük, amikor is megtanulhatják, hogy nemcsak magunkért kell küzdeni, hanem a csapatért, a másik emberért is.
A Hubert második része, a Hubert, Kiskundorozsmán című kötet azonban nemcsak a helyi általános iskoláról, a híres templomról és a könyvtárról szól, hanem a Szélmalom vendéglőről is, így Miklós Zsolt, a Szélmalom Vendéglő tulajdonosa úgy döntött, hogy vendégül látja a két osztályt és támogatva a rendezvényt, kedvezményesen biztosítja a kicsiknek a déli ebédet. A Szélmalom vendéglő történelmi falai bizonyosan sokat tudnának mesélni, hogy miként érezte magát Kossuth Lajos itt, de az biztos, hogy a kicsik fergeteges hangulatot kerekítettek s míg feltálalták az ebédet, ők különféle énekekkel szórakoztatták egymást, tanáraikat és természetesen a Szélmalom Vendéglő minden munkatársát, valamint az ebédelő közönséget.
A Déli Farkasok alelnöke tartja az íjász oktatást. A képen Daru Csaba alelnök a Béke Utcai Általános Iskola diákjaival. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy véleménye szerint várakozásaikon felül sikerült a nap, amelyben rengetegen vettek részt és rengetegen tettek azért, hogy eredményes lehessen ez a rendezvény. Hozzátette, hogy egész évben, az irodalom órák hatalmas élményt jelentettek számára, mert ahogyan a gyerekek komolyan vették Hubertet, neki is éppen olyan komolyan kellett venni a kicsiket, akik ezt óriási érdeklődéssel hálálták meg.
A Szélmalom Vendéglő tulajdonosai a Miklós család, akik 1960. óta foglalkoznak vedéglátással. A képen Miklós Zsolt édesapja, aki óriás rakott palacsintával várta a Béke Utcai Általános Iskola diákjait. Hajnal négykor keltek, hogy elkészüljön a csemege, amelyet többek között fügelekvárral készítettek. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Az egész éves foglalkozáson a gyerekek megismerhették milyen egy német vizsla, Ottokár és milyen különbségek vannak egy magyar vizsla, Molly között, amely vadászbarátja, Kalcsevics Csaba kutyájaként szintén több alkalommal elkísérte őket. A gyerekek azonban láthatták, hogy egy tacskó, mint Ottokár legjobb barátja Gusztáv, már más alkat és hagyni kell időt arra, hogy elfogadja az érdeklődő gyerekek közeledését. Megtanulták, hogyan kell megfigyelni az állatokat és egyáltalán hogyan kell viselkedni a természetben.
Kiskundorozsma szívében található, a könyvtárral és a művelődési házzal szemközt a méltán híres Szélmalom Vendéglő, ahol már Miklós Zsolt tulajdonos várta a kicsiket. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Azonban a tanári kar, a Béke Utca Általános Iskola munkatársai, a pedagógusok nyitottsága is kellett ahhoz, hogy nemcsak ez a két osztály, hanem a szünetekben mondhatni az egész iskola érdeklődjön például Ottokár iránt. Nem cél, hogy mindenki vadász legyen. A cél az, hogy nyitott, az információkat mérlegelni képes, tájékozott ifjúsággal gazdagodjon a társadalom, akik majd eldöntik, hogy mit szeretnének választani. A vadászat nem jó vagy rossz. A vadászat végigkísért bennünket történelmünk során és el kell tudni helyezni a mai világunkban is. Nekünk most ez a feladatunk és ebben Hubert, Arthur bácsi, Malvinka manó és az újabb kötetben Ottokár, fontos szerepet kapott.
A Hubert napon így köszönték meg a Béke Utcai Általános Iskola diákjai a Szélmalom Vendéglőnek az óriás rakott palacsintát.
Dr. Szilágyi Bay Péter hozzátette, hogy a napokban átadott geszti Tisza-kastélyban játszódó regény második kötete már Kiskundorozsmát mutatja be, de Hubert a harmadik kötetben újra visszatér a Kis-Sárrétbe, Nagyszalonta alá, Gesztre, ahol a kastély felújítása alatt Hubert, a vadászmanó, Malvinka manó és Arthur, majd a Sófalváról megérkező erdélyi rokonság újabb kalandokba keveredik, mikor is meg kell menteni a kastély kincsét. A kaland mellett azért jut idő a vadászatokra is, amelyekben újabb településen bukkan fel Hubert, mint a Sebes-Körös menti Komádiban, ahol Hubert további barátait lehet majd megismerni. A kötet előkészítése már zajlik, de Dr. Szilágyi Bay Péter annyit még elárult, hogy a borítót Csavajda Dóra már elkészítette.
Hubert napon Kiskundorozsmán a Béke Utcai Általános Iskola kisdiákjai, Ottokárral, a Hubert Kiskundorzsmán című kötet főhősével. Fotó: Dr. Szilágyi Gergely PhD / Agro Jager
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik munkájukkal és szabadidejükkel támogatták a Hubert nap sikeres lebonyolítását:
a Dorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Háznak,
a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtárának,
a kiskundorozsmai Szélmalom Vendéglőnek és a Miklós családnak,
a sándorfalvi Déli Farkasok Íjász Egyesületnek,
Kalcsevics Csaba vadászékszerésznek,
Ruzsa Roland önkormányzati képviselőnek,
és végül, de nem utolsó sorban Varga Valéria és Scherer Mária tanárnőknek és a Béke Utcai Általános Iskola munkatársainak.
Írta: Dr. Szilágyi Gergely PhD, főszerkesztő
Fotó: Agro Jager News
Hubert
Ajánlott olvasmány lett Hubert, a vadászmanó
A végéhez közeledik a tanév és lassan befejeződik a Hubert, a vadászmanó című kötethez kapcsolódó rendhagyó irodalmi órák sorozata, amelyet a Béke Utcai Általános Iskolában szerveztek meg a 2023/2024-es tanévben Szegeden – erről Dr. Szilágyi Bay Péter író, a Hubert ifjúsági regények megálmodója számolt be.
A végéhez közeledik a tanév és lassan befejeződik a Hubert, a vadászmanó című kötethez kapcsolódó rendhagyó irodalmi órák sorozata, amelyet a Béke Utcai Általános Iskolában szerveztek meg a 2023/2024-es tanévben Szegeden – erről Dr. Szilágyi Bay Péter író, a Hubert ifjúsági regények megálmodója számolt be.
A Béke Utcai Általános Iskola 2/B osztálya. Az első sorban jobbról, Dr. Szilágyi Bay Péter író német vizslájával, Ottokárral és a család kedvencével Gusztávval, a tacskóval. Mellette jobbról, vadászbarátja, Kalcsevics Csaba világ-és európa bajnok birkózó, aki Molly hívónevű magyar vizslájával egész évben, ingyenesen segítette a programot.
A 2023/2024-es tanévben a szegedi Béke Utcai Általános Iskolában két negyedik osztályban, választható olvasmánynak javasolták a „Hubert, a vadászmanó” című ifjúsági regényt, ami óriási megtiszteltetés, hiszen a kiválasztása előtt alig két évvel jelent meg. Ezek után további alsótagozatos osztályok is érdeklődtek a könyv iránt, így került arra sor, hogy a szerző és vadásztársai, Ottokár, a német vizsla és Gusztáv, a törpe fekete tacskó rendhagyó irodalom órát tartottak az iskolában.
„Természetesen igent mondtunk, – tájékoztatott a szerző -, hiszen a Béke Utcai Általános Iskola két negyedikes osztálya egész évi rendhagyó órái után hatalmas kihívásnak számít, hogy második osztályos gyerekekkel is beszélgessünk. Ilyen kicsi gyerekekkel már találkoztunk a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Francia utcai Fiókkönyvtárában, ahol a Rókus II. Általános Iskola másodikosaival találkoztunk és olvastunk közösen részleteket a könyvből. Míg a negyedikesek már komoly szakmai kérdéseket tesznek fel és ez a korosztály már meglehetősen kritikus szemmel tekint a világra, azért a legkisebbeket sem szabad figyelmen kívül hagyni és a miértekre nekik is válaszokat kell adni.
Az ember természetétől fogva vadászik és az ember társa, – még ha az egy kedvtelésből tartott városi kutya is, az ösztöneit nem tudja letagadni. Séták alkalmával láthatjuk, hogy a kis társállat is megkergeti a galambokat, megugatja a macskákat.
Bemutató a Honvéd téren. Vadat áll Ottokár, a német vizsla.
A városban, ha nyitott szemmel járunk, észrevesszük, hogy madarak fészkelnek a fákon, hogy megannyi cserjét, fákat gondoznak a városi emberek is és még egy olyan forgalmas parkban is, mint a szegedi Honvéd tér, megfigyelhetjük a vadonélő állatokat. Sőt sokkal közelebbről is tanulmányozhatjuk őket, mivel a városban élő állatok hozzászoktak az ember jelenlétéhez. Láthatjuk, hogy a köztéri kutak víztócsái mennyire fontosak a városainkat elfoglaló, urbanizálódott állatoknak és a vízhez érkező madarak példáján keresztül könnyen megértik a kicsik, mit jelent, mennyire fontos a víz.
Az ifjúsági sorozatban Hubert alakja ezt a korosztályt varázsolja el, akik szeretik a környezetüket megfigyelni. A gyerekek a vadászmanóval azonosulhatnak és még azok a gyerekek is felfigyelnek a kalandjaira, akiknek nincs lehetősége a városi környezet miatt annyit a szabadban lenni, mint egy vidéken élő gyereknek. A kicsik olvasás közben megtalálják a vadászmanóban azt, amiben szimpatizálnak vele, hiszen valaki a madarak iránt rajong, van, aki evezni szeret, vagy éppen érdeklődik a főzés iránt. Komoly kérdéseket vetnek fel Hubert választásai. A jó és a rossz, az élet, a természet megbecsülése, a gyengék megsegítése, mind karakteres válaszokat vár a gyerekektől.
Dr. Szilágyi Bay Péter kiemelte, hogy mindazokat a fogásokat, ami a csúzli készítéshez kell, vagy ahhoz, miként kell főzni, gyógynövényeket gyűjteni, összeszedte. Jól ismer és kipróbált mindent, ami a könyvekben szerepel. Általános iskolás éveit ugyan Szeged belvárosában, az akkori Juhász Gyula Tanárképző Főiskola 1.sz. Gyakorló Általános Iskolájában töltötte, miközben nagyszülei, különösen anyai nagyanyja, a körösnagyharsányi származású, szigorú, de gyerekszerető nagymamája mellett megismerhette, mit is jelent a vidéki lét egy városi gyerek életében.
Megjelent a Hubert, a vadászmanó c. folytatása, a Hubert Kiskundorozsmán c. ifjúsági regény. A képre kattintva lehet megrendelni.
Játszani minden gyerek szeret, de egy vidéki gyerek sokkal közelebb kerül a természethez és azt sokkal könnyebben értheti meg. Tanulás nélkül azonban nem lehet beilleszkedni, nem lehet segítséget nyújtani és mai szóhasználattal élve, fenntartani a környezetünket. Ahhoz, hogy megértsük a körülöttünk lévő természetet, jó segítséget nyújt Hubert, a vadászmanó alakja, aki nemcsak a falu ügyes-bajos dolgait simítja el, hanem mindig segít a bajba jutott állatoknak is.
A kötetekben minden egyes esetben élesen elkülönül a jó és a rossz és Hubert alakjával azt is megérthetjük, hogy nincs alku: a rosszal nem lehet alkudozni, a rossz mellé nem lehet beállni. Akkor sem, ha az pillanatnyilag nyerő pozícióban van, mert az egyetemes emberi értékek, a becsület, a tisztesség, a kitartó munka, a példamutató élet, a végén mindig győzedelmeskedik. A kötetben fejezetről fejezetre együtt járják Huberttel a legkisebbek Peszere-puszta vadregényes tájait, a szíki pusztát, a tavakat, a Fekete Hántás komor erdőrengetegét, megismerik Hubert faluvégi öreg házát is, valamint az ott élő állatokat.
A sorozat folytatásaként már megjelent a Hubert Kiskundorozsmán c. könyv, amelyben már feltűnik Ottokár, a német vizsla is, akinek a segítségével kalandos úton mentik meg a bajba került gyerekeket a település körüli tűzvészből.
„Az irodalmi órák alatt minden alkalommal elkísér bennünket Ottokár, a német vizsla is – folytatta az író. A kutya maximális pontszámmal teljesítette a Vadászati Alkalmassági Vizsgát, fegyelmezett és pontosan teljesíti az utasításokat. Kiképzése során – a vadászati feladatain túl – felkészítettem arra is, hogy bemutassa a gyerekeknek, milyen szerepe van a munkakutyáknak és a vadászkutyáknak a mai felgyorsult világban. Például a vadászkutyákat bevetik drogkeresésre, de az eltűnt személyek felkutatása, katasztrófák után a túlélők megtalálásához is szükség van a különleges képességű, kifinomult a szaglású munkakutyákra. Ottokár lelkesen keresi elő az iskolaudvaron, vagy a parkban a gyerekek által eldugott plüssjátékokat, lobogó fülekkel vesz részt az élőnyúl-befogásban és töretlenül tűri a sok kis kéz simogatását. Gusztáv, a tacsi már egy más jellem. Nem marad el a barátjától, kis kurta lábával folyamatosan követi, de simogatni nem hagyja magát.
A városi ivókutakon keresztül is megértették a kicsik, hogy minden állat számára milyen fontos a víz. A képen Dr. Szilágyi Bay Péter író és kutyái Ottokár, a német vizsla és Gusztáv a fekete színű tacskó.
Dr. Szilágyi Bay Péter hangsúlyozta, hogy nem az a cél, hogy még több vadász legyen, hanem az, hogy a társadalom egyensúlyban maradjon, hogy a természetvédelem és a vadgazdálkodás egymás lehetőségeit kihasználva szélesedjen, de ne váljon sem egyik, sem a másik irány szélsőségessé. Ehhez azonban olyan felkészült pedagógusokra van szükség, akik felvállalják a gyerekek érdeklődésével együtt járó többletfeladatokat, hogy másokkal szemben elfogadó, magával szemben kritikus, visszafogott felnőtteket neveljenek. Mint ahogy teszik ezt a Béke utcai Általános Iskolában. A tanári kar mellé felzárkózott egy együttműködő, támogató szülői közösség is, akik hozzájárulnak a közös célok megvalósításához.
Dr. Szilágyi Bay Péter bejelentette azt is, hogy az utolsó simításokat végzik a Kastélylakók című újabb köteten, amely a sorozat harmadik részeként érkezik meg. A kötetben újabb kalandokban vehetnek részt a gyerekek. Természetesen lesz benne vadászat, a kislányok kedvéért sütés-főzés. Hubert Kiskundorozsma után visszatér a Tiszántúlra, a Kis-Sárrétben kalandozik. A Sebes-Körös völgye vízi világában újabb természeti értékeket ismerhetünk meg, miközben a manónemzetség összefogásával megmentik a geszti kastély kincsét a rablók és tolvajok elől…
Az író kiemelte, hogy Kiskundorozsmán, a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár Dorozsmai Fiókkönyvtárában több ingyenes nyári program, tábor várja a gyerekeket – a könyvtár oldalát itt lehet elérni. Ezek között június 18-án és június 26-án vele és Ottokárral is lehet találkozni. Akiknek nincs lehetősége beszerezni a könyvet, azok kikölcsönözhetik a Dóm téren, illetve a Dorozsmai Fiókkönyvtárban is, ahol emelt kötetszámmal állnak az érdeklődők rendelkezésére. Az Agro Jager News jóvoltából pedig a HUBERT rovatban további, mintegy 24 mese érhető el, amelyeket ide kattintva lehet elérni.
További programokról, hírekről pedig itt, a Hubert, a vadászmanó oldalon lehet tájékozódni – tájékoztatta az Agro Jager Newst, Dr. Szilágyi Bay Péter író.
Agro Jager News
Hubert
MESE: Karácsony a Pádison
Hubert a karácsonyt a szüleinél, a Pádison tölti, ahova elkíséri Arthur bácsi is. Persze, ahogy lenni szokott újabb kalandokba keverednek és a fennsíkre menet farkasokkal találkoznak.
Karácsony előtt járt az idő és Hubert egyik délután bejelentette a kastélyban: úgy döntött, a karácsonyt fent tölti a szüleinél, a Pádison. Egyébként nagy havak jöttek, régen volt fent és elkél otthon a segítség. Malvinkának, így karácsony előtt, rettentő sok dolga akadt, mert amilyen hosszú volt az ősz, olyan hirtelen változott meg az idő. Hol fújt a szél, hol havazott, hol esőre váltott, hol meg fagyott és sok lett a beteg gyerek a faluban, meg ahogy számolgatta, úgy karácsonyra, szentestére is vártak egy babát.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Tudta, hogy ez a karácsony más lesz, mint a többi, hiszen valószínű, sok más emberhez hasonlóan, munkával telnak az ünnepek. Mert mindig vannak, akik a többiek érdekében, még az ünnapnapok alatt is, dolgoznak: az orvosok, a mentősök, a rendőrök, de indulnak a hóeltakarítók is, ha szükség lesz a munkájukra. Az adventi időszakban Hubert jött-ment Peszere-puszta és a kastély között. Vendégek is meg-megfordultak a faluban, a környező erdőkben és voltak, akik libára is lestek. Van, akinek sikerült egyet, egyet elejtenie, de Hubert sajnálta a libákat és mindig leadta a drótot, hogy merre húzzanak ki, hol nem ülnek vadászok. Valahogy ezen az őszön nem érzett rá nagy hajlamot, hogy vadásszon és ez, ha nem is mondott egy szót sem, Arthur bácsinak nagyon tetszett. Nagy pipája alatt elmorzsolta: erdész lesz belőle, erdész!
- Tudod is te, Arthur! Tudod is, te! – mondta neki Malvinka, de azért neki is tetszett, hogy többet volt a vállán a mordálya Hubertnek, mint a kezében.
Malvinkának volt egy sarka a kamrában ott gyűjtögetett mindenfélét karácsonyra. Na, nem mindenkinek ám, csak akit szeretett: Etrééknek, Arthur öccsének, Hubert apjáéknak ott gyűjtögette az ajándékokat, amit felküld a hegyekbe. Tüsténkedett. Az átlagosnál is többet, mert nem mindig tudott úgy mozogni a kastélyban, mint régebben. Ha Pelyhecskétől kellett valami, azért jobban Arthur tudott kimenni, mert a kastély felújítása miatt egyre jobban lezárták a környéket és a tavaszi átadó miatt is sok idegen jött ide. Hirtelen nagyon fontos lett a régi miniszterelnök, a Tiszák fészke, de legalább már nem hagyják tovább pusztulni a kastélyt. Aztán meg ki tudja, mi lesz vele. Sokan fontoskodnak, de a történelmet nem lehet átírni, a történelmet nem lehet kisajátítani. Nagy idők tanúja volt ez a kastély, kormányülések zajlottak a nagy teraszon, országos nagy döntések születtek itt.
- Ne morogj már Arthur! Inkább hallottad, hogy szegény Pelyhecskét a minap kidobták – panaszolta Malvinka.
- Mondtam már neki, kerülje el a helyet, mert még valaki meg is veri.
- Eszedbe ne jusson, semmit csinálni!
- Azt hiszed, már félek?
- Tudom, hogy nem félsz, de semmi értelme. Fejezzék már be a munkát, aztán menjenek innen. Nem emlékszel mit mondott a gróf?
- Na, mit?
- Akkor leszek a legboldogabb, mikor az utolsó vendég is kihajtat a kapun!
- Ez igaz Malvinkám. Ez igaz!
Nehéz kibogozni, hogy mit is gondolhatott Arthur bácsi és Malvinka néni erről az egész felújításról. Annyi szent, hogy a lakást nem fedezték fel és úgy döntöttek, hogy nem csinálnak semmit, kivárnak. Addig is Malvinka, mint orvosmanó járja a falut, gyógyítja a kicsiket és majd meglátják hogyan alakulnak a dolgok. Nem ugráltak, de a régi világra, a régi okos világra nem igen hasonlít a mai, mert ha valaki össze tudta vetni, akkor ők igen. Rettentően hiányolták az okos embereket. A ragyogó, csillogó szemű, élénk tekintetű embereket és de sajnálták az öreg tiszafát is, amit valamelyik nagyokos kivágatott innen az ajtóból. Arthur eldugta a fűrészt s mikor a markolóval indultak, akkor elvágta az üzemanyagcsövet, de csak elpusztították. Pedig majdcsak egyidős volt a kastéllyal, évente jó, ha egy centit nőtt. Sokszor 500-1000 évig él, de ismernek 2000 évet megélt példányt is. Micsoda veszteség! Hatvan évig volt iskola a kastélyban és az iskolások is megértették, hogy a fa minden porcikája mérgező, nem szabad hozzányúlni. Sosem volt belőle baj. Most meg odavan. Pedig a kastély szimbóluma volt.
Malvinkáék Huberttel megbeszélték, hogy innen indul a Pádisra. Arthur egyik székről, a másikra ült, nem találta a helyét. Kiment, bement, megnézte az ablakot, az ajtókat s abból már Malvinka tudta, hogy készül valamire: jó két hétre felhalmozott annyi fát, ha reggeltől estig tüzelne, akkor sem tudná elégetni, de nem szólt semmit. Az előszobában a majdcsak térdig érő, hegyi, fűzős bakancsot is meglátta. Más egyéb véletlenül se volt kikészítve. Azért csak rákérdezett:
- Jó sok fát hoztál be!
- Sokat, mert esőt is mondtak és nem akartam dagasztani a sarat, meg valamiféle karácsonyi vadászat is lesz – úgy hallottam, mikor fent voltam a színházterem feletti alagútban.
- Érdekes.
- Azt mondta az egyik őr, hogy “nagy kutyák” jönnek!
Malvinka nem bírt magával és elnevette. Kicsit mosolygott Arthur is, mert hát a falubeliek csak aggódtak, mert nekik, a kis életükben ez jelentett mindent és ami egy nagyhatalmú embernek egy legyintés csak, az valakinek az élete. Ha jönnek, akkor tisztességgel fogadják őket, nem maradhat senki szégyenben, persze az más kérdés, hogy nagyon várja az itteni ember, hogy elmenjenek, de az már a legvége, akkor már mindenki örül. Csak addig ki kell bírni és meg kell élni….magyarul életben kell maradni – ahogy régen is.
Hubert és Arthur az elmúlt nyáron felújított egy öreg alagutat. Nem volt mit tenni, hiszen a restaurátorok, az építészek és mindenféle munkás, naphosszat jött, ment. Voltak éjjeli őrök és kutyák is, teljesen egy fogolytáborrá változott a park és mozdulni nem lehetett. Arthur aztán leakasztott egy nagy kulcscsomót és egy szép nyári napon megmutatta Hubertnek azokat az alagutakat, amelyeket évtizedekkel ezelőtt lezártak, olyan régen, hogy még Hubert, amikor itt nyaralt gyerekként, sem ismert egyet se. Titkos alagutak, arra az esetre, ha… és láss csodát, elérkezett újra ez az idő.
Megfigyelnéd az állatokat, a madarakat? Kattints a képre!
A konyhában aztán felvillant egy kis lámpa és jelezte, hogy az északi alagúton valaki mozog. Ki más lehetne, mint Hubert?! Arthur ment is az alagsorba, hogy várja a vendéget vagy aki jön, de ki más lehetett volna, mint Hubert? A folyosó nyílegyenes volt és a végén lámpafény imbolygott. Egy füttyjellel tudtára adta Hubertnak, hogy ott van, aki felismerve, visszaválaszolta pontosan ugyanazt a dallamot. Arthur ebből tudta, hogy Hubert az és Hubert is tudta, hogy Arthur várja. Ha erdőn lettek volna, akkor rigófüttyöt fújnak, ha éjjel akkor megint más madárét. Ha ugyanazt fújják vissza, akkor nincs veszély, ha mást, akkor el kell bújni. Mindig olyan madár hangját utánozták, aki abban az erdőben, nádasban él és akkor meg lehet figyelni. Ezért, aki érti is, ismeri is a madarakat, sem tudja, hogy manók járhatnak ott. Régi, betyárfogások ezek, de nem kell ezt mindenkinek tudni. Elképzelhetjük milyen, amikor sötét, ködbevesző, nádi éjszakán megszólal a madár, amikor némán várja a hajnalt minden állat. Még az ellenség hátán is feláll a szőr, annak is, aki ránk vadászik. A Sárrét és a régi titkai, benne az emberrel, a réti, a nádi emberrel, amelyiket sem a tatár, sem a török nem tudott megszorítani s ha nem is annyi, mint régen, de abból a fajtából most is ott él belőlünk s ha találkozunk vele a faluban se ismerjük fel…
Hubert hátizsákjába pakolja Malvinka a holmit. Fűszerpaprika a halászlébe, méz, ez mézeskalács, olvasnivaló, de csak a fa alatt kibontani, meg fűszerek, csokoládé és akasztós karácsonyfadíszek, amit csak a legvégén adott oda a naranccsal.
- Mondd meg édesanyádéknak, hogy nem tudok menni, mert sok gyerek beteg és várunk egy pici babát is, ahol az anyuka már most is nagyon gyenge. Remélem megérti.
- Biztosan Malvinka néni, biztosan!
- Ezt a pálinkát meg én küldöm apádnak, de az lesz a legjobb, ha én viszem, mert már nincs is a zsákodban hely!
- Arthur, te vén lókötő!
- Gondoltam, ne menjen ez a gyerek egyedül arra a nagy útra!
- Ezért hoztál be ennyi fát, de láttam én a bakancsot az előszobában!
Hubert csak nevette, hogy Arthur bácsi meg akar szökni a karácsony elől, de Malvinka meg igazából nem bánta, mert szentestére várták a picit és igazán nem akarta, hogy Arthur egyedül üljön a karácsonyfa alatt. Ilyenkor egy orvosnak sokkal több a dolga és Arthur is tudta, mindig is tudta valójában, hogy ez a gyerekorvos szakma egy teljes embert kíván és egy teljes férjet! Szerette Malvinkát és tudta, hogy a kötelessége olyan erős, hogy nem várhatja el, hogy itthon üljön, amikor annyi gyerek beteg. Segíteni nem tud, hát akkor felmenne a hegyekbe. Hubert ahogy elindult, még hallotta maga mögött Malvinka nagy cuppanós pusziját és ugyanazon az alagúton megindultak a kastélyból kifelé. Nem szóltak semmit, csak hallotta Hubert, ahogy Arthur mögötte meghúzza a lépteit és lassan be is érte. Arthur gondolatai is cikáztak, mert szerette Malvinkáját, de húzta haza a Pádis, ahol felnőtt, ahol született.
Két teljesen külön világ volt a két ember, bocsánat manó. Malvinka a nagyvilági, a városi orvosmanó és Arthur, aki, ha igen iskolázott is volt és ha tudott is viselkedni úri körökben is, de valójában egy igazi vérbeli erdész, vadász volt. Hubert nem is tudja, hogy találkozhattak, de az életben vannak véletlenek, amolyan egyszeri, megismételhetetlen véletlenek és Malvinka, ha egy picit tétovázott is, de eldöntötte és Arthurját választotta. Voltak, akik megvetették, voltak, akik lenézték, de amikor vendégséget, fogadást tartottak, ámult a rokonság, hogy mit is kapott Malvinka Arthurjától…olyan életük lett, ami messze híres lett. Hogy még két ilyen távoli szakma közel kerülhet egymáshoz, mi sem bizonyítja jobban, mint Malvinka orvostudománya, ami Arthur mérhetetlen nagy növényismeretével párosult. Arthur tudta, hol, mikor, mi terem, érik, fakad, rügyezik, Malvinka meg tudta, mi, mire jó. Csak azon vitatkoztak, hogy mi a neve. Még szerencse, hogy latinul tudtak, mert meg kell hagyni, mind a kettő beszélte és akkor aztán azon kiegyeztek, de Pelyhecskét Malvinkának külön- külön tanította, ami lássuk be, veszett fejsze nyele volt, mert Pelyhecske nem engedett a népi nevekből…
Hubert az elmúlt évben sokat változott. Igaz, egy év a manók életében nem jelent nagy időt, de szótlanabb lett és amit a fejébe vett, azt végrehajtotta. A faluban is sok minden változott, sok hangoskodó lett, erre is, arra is és rá kellett jönni, hogy teljesen felesleges vitatkozni, bosszankodni, majd az élet beigazolja, megoldja a problémákat és a sok hangoskodónak az orrára koppint. A nagy folyó előbb-utóbb partra sodorja a szemetet. De van úgy, hogy a Jóisten sokáig engedi. Csak mondják, csak hadd mondják, maradtak ebben az állatokkal, Tikkel, Húval is. Csak hát vizet akarnak ereszteni visszafelé, meg olyan fát akarnak ültetni, ami nem odavaló, de már a régieket kivágták. Aztán a falu egyik végén valaki kitalálta, hogy nem kell szántani, most meg ez terjed. Olyan dolgokat találnak ki, ami külön-külön is káros, de, ha mindenki egyszerre nekifog, akkor aztán abból kiverni már csak a Jóisten tudja őket. De ha az fog neki …márpedig ebből már csak az lehet, hogy felbőszítik. Szóval elég az hozzá, hogy ahogy mentek, sem Hubert, sem Arthur bácsi meg nem szólalt volna.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Mind a ketten nagyöbű fegyvereket vittek. Arthur mi mást, mint a 9,3X62-es duplagolyósát. Hubert meg egy jó kis .30-06-ost, egy olyan éjjellátó távcsővel, ami párját ritkítja. Arthur nem szerette, de be kellett látnia, hogy annyi a sakál, hogy arra nyugodtan lehet használni. Már rókát se lőttünk, na, még védeni kell azt is! – puffogott magában, mert hát Arthur elég mérges fajtából való volt és állítólag, Malvinka szerint, rá is szokott.
A vonat ablakából csak nézték a tájat és Nagyváradon a pályaudvar restije alatt, néhány ismerőssel találkoztak. Meglehetősen nagy volt a forgalom s ha nem is ment volna el Kolozsvárra Arthur, de hazudna ő is, ha azt mondaná, hogy nem fordult meg a fejében. Hubert is ott tanult és egy-két szót váltottak, hozták, vitték a híreket és sokan a háborúról is beszéltek. Voltak, akik északról, Kárpátaljáról jöttek, mentek tovább, vagy éppen a rokonokhoz igyekeztek. Legtöbbet a kantinos tudott s egy biztos, hogy Arthurral régi jó ismerősök voltak, ha nem kellett volna sietni, hogy elérjék a csatlakozást, fix, hogy még Arthurral üzletelnek is. De most tényleg nem volt idő.
- Arthur bácsi! Betolták a kocsit! – mondta Hubert.
- Kellemes ünnepeket, majd valamikor két ünnep között jövök le. – búcsúzott Arthur.
- Hozol le kesztyűket?
- Persze, mind a két fajtából!
Azzal eltűntek a forgatagban. Egy ideig látszódtak a puskatokok a vállukon, de nem törődött velük senki. Ha meg is nézték őket, talán csak elgondolkoztak rajta páran, hogy bizonyára vadászni mennek, de nem voltak sem piperkőcök, sem szakadtak és látszott rajtuk, hogy nem azért lettek vadászok, mert divat.
Már szürkült, amikor egy hegyi úton baktatattak fel. Lóval és egy hóekével Etre megtörette nekik az utat, de nem csinált nagy takarítást, nehogy a túrázók nekiveselkedjenek a hegynek és azután majd lehetett volna azokat is menteni. Szóval csak éppen annyi utat takaríttatott meg, húzatott meg az erdésszel, hogy fel tudjanak jönni. Jó órára lehettek már csak a fennsíktól, amikor Arthurnak már nagyon nem tetszett körülöttük az erdő. Kísérteties csend volt és szinte a bőrén érezte, hogy figyeli minden rezdülésüket a táj.
Hubert még fiatal volt, ezt még nem vette észre, ez még nem alakult ki úgy benne, de Arthur már megérezte a bajt. Nagyon tudta már. Pont olyan volt ez, mint régen, amikor Etrével mentették az embereket. Aludni se volt jó, mert felébredt miatta az ember, a manó s ha megnyugtatta magát, akkor csak utolérte a baj. Nem, nem szabad megnyugtatni magunkat, elaltatni azt a hangot, ami odabent megüti a vészharangot és alighogy elhatározta magában Hubert, megtorpant. A válla fellett látja ám, hogy előbb egy fiatal, majd még egy süldőfarkas ugrik ki az útra. Nem siettek, csak úgy nyurgán. Aztán jött egy csapzottabb öreg szuka, amelyik már őket nézti és mikor a két kölyök arrébb lépett, azok is visszanézték. Utoljára egy akkora, hatalmas kan bújt elő, hogy még Arthur ereiben is meghűlt a vér. Pontosan tudta, hogy kiket kell, miket kell keresnie az úton, de nem kereste az, hanem egyenest a szemükbe nézett. Esélyük nem volt arra, hogy elővegyék a puskákat, hogy betöltsenek s mintha a farkasok tudták volna ezt. Ha sokáig nem is, de az alfa még akkor is nézte őket, mikor a két kölyök és a szuka leugrált jobbra a szakadékba. Egyáltalán nem félt, ismerte már a fegyvert, az embert, a manót is.
Hubert és Arthur összenéztek és lehet, mondani is mondtak volna egymásnak valamit, de ahogy Hubert feje mellett megint elnézett Arthur, valami mozgásra lett szemközt figyelmes s megpillantotta Etrét, aki szemközt intett nekik.
- Apád elébünk jött!
Hubert igen megörült és szinte elhagyta Arthurt, mert sietett az apja felé, aki ereszkedett le, hogy hamarabb az úton legyen. Volt ott fent egy padka, onnan figyelték időtlen idők óta a manók ezt az utat. Nem véletlen, hogy Arthur odapillantott az előbb, mert arra számított, hogy Etre ott várja már őket.
Szeretsz a természetben lenni, akkor az EWIDENT ruháid válaszd! Kattints a képre és nézz körül a webáruházban!
Alig várták Huberték, hogy felérjenek a szülei házába. Mondhatni fogvicsorgató hideg volt már, de odabent az erdészházban is és lent a manólakban is rettentő jó meleg volt. Az erdész is és a manók is keményen tüzeltek. Fát hordtak be még az őszön és volt annyi, hogy tavaszig kitartott nekik. Etre nagyon örült a fiának és Arthurnak is. Minden, amit Malvinka küldött, kincset ért a hegyen, mert ott sem a paprika, sem más nem terem meg s ilyenhelyt a csokoládé igazán nagy ritkaság, mert bolt nincs és ha rendelne is az ember, ide senki fel nem tudna jönni. Hubert anyukája szerette volna hallani mi történt lent a Rétközben, mik a hírek, de a farkasok valóban aggasztóak voltak, tehát ki kellett várni, mert azt a legfontosabb megbeszélni. Sajnálta, hogy Malvinka nem jött, de a babák az elsők és ezt, ha valaki, az anyák biztosan megértették.
- Láttam én! Ott jöttek felettetek az ösvényen.
- Végig magamon éreztem a szemüket – mondta Arthur.
- Az meglehet, de még idegenek. – mondta Etre. – Pár napja fedeztem fel a nyomukat fent a Bihar-nyergen.
- Akkor tudsz róla!?
- Persze. Beszélik, hogy Kárpátalján lőnek és a vad is megmozdult, átjöttek erre, meg nagy a tél és tudod mozog a farkas is. Lenyomja őket a hideg, mint 1942-ben!
- Azt is láttam, hogy hirtelen lefordultak. Biztos lecsapta a szél a szagomat, mert egyik pillanatról a másikra letértek.
- Lőttél volna?
- Lőttem volna. A célon, a marján ült a szálkereszt a kannak. Még az úton is jó lett volna, de ti már irányban voltatok…
Arthur rettenetesen sajnálta. Szerette volna, ha testvérének sikerül elejtenie, de négy farkas már nem játék és valamit tenni kell. Elsőnek Hubertet kell elcsendesíteniük, mert ez már nem nádifarkas és ha jól saccolták 80-90 kilogramm is lehet, ami a toportyánféreg ötszöröse!
- Érted Hubert? Ötször nagyobb!
- Értem, de azt is éppen ugyanúgy fogja a sörét vagy a golyó, mint a sakált.
- Fogni, fogja, az biztos, de Arthur bátyád a megmondhatója, hogy egy vadászaton kétszer is rálőtt egy 8×68-as kaliberű fegyverrel és a farkas elvitte.
Mindenki elfáradt és a kandallóban is roskadozott már a tűz, amikor végre mindenki ágyba került. Odakint pedig havazni kezdett és minden nyomott eltüntetett, amin meg tudtak volna indulni a vadászok.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Reggelire friss hurka-kolbászt ettek, sült szalonnát, dinsztelt savanyú káposztával. A szalonnának úgy pattant a bőre, hogy Arthur nem hagyhatta ki, hogy Etre tudományát dicsérje.
- Ez igen! Ezt alaposan megperzselted!
Közben tervet eszeltek ki és eldöntötték, hogy ahhoz a forráshoz veszik be magukat, amelyik nem fagy be. Oda lejár a szarvas is és van ott egy etető is.
- Úgy gondolom, hogy megjelennek, mert ott sok állat megfordul és a farkas is, higgyétek, fel fog tűnni!
Arthur ott nőtt fel, nem igen tudott sok mást mondani, de Hubertnek volt egy nyaktekerése, ami igen furcsa is volt tőle, de csak észrevették.
- Én nem mennék messze a háztól.
- Hogy, hogy?
- Szerintem feljönnek a nyomunkon, ha már fel nem jöttek az éjjel.
- Mit beszélsz?
- Lehet, hogy igaza van – mondja Hubert édesapja.
Na, ezen aztán mind a három felbuzdult és kitört a házból. Éppen nem hajadonfőtt, de a kabátokat nem gombolták be. Édesanyja mondani akarta, hogy tegyék be az ajtót maguk mögött, de már késő volt, nem hallották meg.
A fennsíkon kutya hideg volt. Már nem esett a hó, de hordta, vitte a havat és nem volt ott egy nyom se sehol, amit meg lehetett volna nézni. Hubert azonban tudta, mit keres. Az egyik helyen lefújta a friss porhót, amit odahordott a szél és alatta kirajzolódott a félelmetes mancs az öreg hóban. Nem kellett azt mutatnia sem az apjának, sem Arthur bácsinak, mert mind a hárman itt nőttek fel. Hubertet ők tanították vadászni, de már lassan úgy látszik, ők tanulnak Huberttől. Hubert nem mondott semmit, csak nézte a nagy nyomot és nézte őket, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt eddig gondolták, mert az ukrán farkas egyáltalán nem félt sem az embertől, sem a háztól és még a nyomukon is fel mert jönni. Mind a hárman tudták, hogy ez a farkas pontosan jól tudja, hogy mit akar és azzal, hogy megnézte, merre mentek, hogy feljött a nyomukon, tudatja velük, hogy nem fél tőlük…
Alapjaiban változott meg az élet a Pádison. Mindenki tervet eszelt ki, mindenkinek volt valami ötlete. Azt tudták, hogy a falka veszélyes lehet együtt, de azt nem tudták, hogy merre induljanak el. Felmenjenek a forráshoz. Kiüljenek az esztenához? Lejjebb a völgybe vagy komolyabb váltókra. Csak úgy találomra üljenek ki?
Egyszer csak Hubert megszólalt, hogy:
- Nem vágott-e valaki disznót, lent a faluban?
- Ha vágott is, nem adja oda senki, mert itt mindent felhasználnak, kimosnak és abba töltik a kolbászt.
- Tegyünk egy próbát!
Etrének és Arthurnak nemigen fűlt hozzá foga, hogy kérdezősködjenek, de tudták, hogy Hubertnek igaza lehet, hát fogta a telefont Etre és felcsörgetett az erdészhez, eggyel feljebb. Kis diskurzus, persze kiderült, hogy az is hallott a farkasokról, mert a nyergen láttak a nyomukat, csak még azt nem tudták, merre vannak. No, szó, szót követett, amikor az erdésznek eszébe jutott, hogy egyhelyt elpusztult egy juh, a bárányok ugyan megvannak, de az anyjukat, ha kell odaadja a juhász, csak át kell érte menni a völgybe, nem a faluba!
Még jobb! A juhászt nagyon jól ismerik. Egyedül él az állataival a fennsík egyik völgyében. Az erdész pedig felajánlotta a lovát: vigyék. De ha baja lesz a Gábornak! Ha baja lesz…
Gábor csendesen szénázott, amikor az erdész felkantározta és kivezette. Ismerte már ezeket a manókat Etrét, Arthurt és Hubertet. Nem a nagy szánkót, hanem a kicsit kapták meg, az is elég lesz. A nagy fekete ló, a Gábor, csak nézte a szánkót, meg a manókat, majd megindultak. Rettenetesen hordta a havat a szél és az erdész rögtön megbánta, hogy egyedül engedte el kis barátait. Hamar meggondolta magát, ugrott a csizmájába és csak éppen a nyakába kanyarította a puskáját. Majd elébük vágok a völgynél – döntötte el magában
Csavajda Dóra illusztrátor weboldalát, a képre kattintva érheted el!
Gábort, a hatalmas magyar hidegvérűt nem kellett se nógatni, se biztatni, mert hát örült a lelkem, hogy kiszabadult az istállóból. Nem volt fázós fajta és már éppen meg is kellett volna járatni. Talán kapóra is jött ez az út. De miért nem mentem velük? Miért nem? -korholta magát az erdész. Ügyes erdész volt, ismert minden vágást és hiába a nagy hó, úgy tudta, hogy hova lehet lépni és hova nem, hogy azt nála jobban talán csak Etre ismerte. Lefelé, a gerinc után, már lécen ereszkedik – tervezte el.
Hubert anyja nem örült ennek a vadászatnak, egyáltalán nem szerette a farkast, mert okos, rafinált és kegyetlen ellenfele a manóknak. Ha meg sebzett, vagy a kölykeit védi, még az embernek is nekifordul, nemhogy a manóknak. Féltette őket, de az se lehet, hogy ez az idegen falka itt portyázzon, rettegésbe tartsa a fennsíkot. Tudta mindenki, hogy pocsék munkát végeznek. Egyáltalán nem szerencsés, hogy pont most, karácsonykor, amikor csendesedne az az erdő is, amikor ünnepre készülünk, garázdálkodjanak a farkasok.
Ahogy elhagyták az erdészházat, volt, hogy a szél teljesen elhordta a havat s volt, hogy vastagabb volt az úton, de még nagyobb torlaszokat nem épített és viszonylag könnyedén át lehetett jutni rajtuk. A nagy erős ló, persze akkor is elhúzta volna a szánkót, ha a hasáig, vagy még feljebb ér neki, de még attól messze voltak. Az ilyenfajta ló csontozata, az igáslovaké, sokkal erősebb, szörnyű nagy izomzata miatt lassabb, de rettentő erős és látszott rajta, hogy az erdésszel sokat dolgoznak kint. Az ilyen munkalovak, igáslovak kint az erdőn megedződnek s különösen, itt a hegyen, rettentő ügyesen tudnak manőverezni. Nagy segítségére vannak az embernek. Ez a magyar hidegvérű ráadásul hosszabb távon is képes kocsit húzni, ilyenkor meg, a pillekönnyű szánnal, rajta a három manóval, csak játszik.
A nagy fekete ló élvezte, hogy mehet és Etre hagyta is, hiszen a ló mindig be tudta osztani az erejét és egyébként is, nem mennek ma sokat, mert lemennek a birkáért, aztán azzal vissza, helyesebb utána kötik a szánnak és úgy húzzák majd fel a nagy magaslesig. Ott meg egy oszlopra felhúzatják. Ez volt a terv és felváltva kiülik a farkast. A nyomon, amit a szán után kötve hagynak, felcsalják, mert megannyi váltót keresztezni fognak.
Hubert a szán hátuljában úgy döntött, hogy előveszi a puskáját és betölt. Átszámolta a töltényeket és elzárta a puskáját. Arthur hátranézett és meglátta Hubertet, amire csak elővette ő is a 9,3X62-est. A billenőcsövű duplagolyósba a két rettentő nagy töltényt behelyezte és a lábára tette, de megtörve. Etre nem szólt semmit, csak hajtott.
Ereszkedtek lefelé a szerpentinen és mit sem tudtak arról, hogy az erdész már valahol felettük jár, kigombolkozva, hátán keresztbe vetve a puskájával, már síléceire állva vág neki a lejtőnek. Mérges volt magára az erdész, de nagyon élvezte az utat, bár a felesége korholta, hogy ilyen időben kimenni. Mindenki tudta, hogy a farkas nem játék, ahogyan nem játék a téli idő, a hóvihar, különösen nem a Pádison. Ha úgy ismerte is, mint a tenyerét, csak eszébe jutott, hogy, ha most valami baj éri, pár óra eltelik, mire a manók meglelik. A szerpentinen aztán egyszer csak Gábor prüszkölt egyet, mert hát megérezte a farkasok szagát.
Biztos, hogy még a tegnapi – mondta Etre, de Hubert már nem hitt a meséknek és úgy leste fent a hegyoldalt, mint sas. Nem különben Arthur is, aki arra várt, hogy összecsapja a puskát. Valahogy Hubert azt érezte, hogy fentről lesz valami, nem tudta miért, de érezte és meg se merte gondolni, hogy az ereszkedő erdész szagára ugrottak fel a farkasok, akik, ha nem is ügyetlenül, de igen óvatlanul megugrottak és jöttek lefelé. Hubert már hátul állt a szán jobb hátsó talpán, hogy ha meglátná a farkasokat, akkor le tudjon lépni. Arthur gondolta, hogy hátramászik, de nem volt már rá idő, mert, ha tényleg ugranak, akkor késő lesz onnan előkecmeregni. Ideges volt, úgy érezte, hogy hamarabb felkészülhetett volna, talán úgy, mint Hubert.
Kavargott a hó. A ló, a nagy fekete ló, ismerte már a farkasok szagát és rettegett már attól is, nemhogy a látványuktól. A farkas átharapja az áldozata torkát, kihasítja a lágyékát és szörnyű munkát végez. A hatalmas nagy lucok sötétzölden magasodtak felettük és, hogy fújt a szél, hogy porhó esett, nem rakódott rájuk semmi. Zúgott, búgott az erdő s csak a ló orrában és a szemükben bízhattak, amikor Hubert csak mondja:
- Apja, apja! Húzd balra a szánt!
Etre már húzta is a szárat és megállította a szánkót, de még meg sem állt, amikor megszólalt a fegyver és az első farkas már tűzben is rogyott. Arthur, nem volt irigy, de már ugrott is előre és ahogy a ló keresztben megállt, annak a lábai közé ugrott és féltérddel, ahogy kint a fronton tanulta, már lőtte is a második farkast. A harmadikat csak sebezte Hubert, amit ő még az út szélén helyben marasztalt. Etre csak nézte, hogy miért késik, de a duplagolyósnak vissza kellett állnia, mert tudvalevő, hogy az egyik lövés elhúzza a másik csövet. Miután felborult a harmadik is, ízibe megtörte, hogy ürítsen, de Hubert ekkor már újra célon volt és a hatalmas, kapitális kant blatton lőtte. Az ösvényről, ahogy ugrott le, már nem volt ideje irányt változtatni vagy nagyobbat ugrani. Etre csak nézte, ahogy egyik farkas a másik után tűzben marad és csak tartotta a szárat. Még szerencse, hogy Gábort bevadásztunk már csikó korában, de hogy a hasa alatt is lőttek, azért már egy kicsit Etrének is sok volt. A nagy, hatalmas ló azonban tűrte és állta. Rettentően félt, hogy megtapossa Arthurt, miközben a félelmetes ellenség a farkas, alig volt előttünk 50 méterre.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Olyan szél volt, olyan vihar kavargott, hogy az erdész, aki alig volt már 100 méterre felettük valami morgást ugyan hallott, de ahogy jött lefelé, csak azt látta, hogy a szép fekete lova ott áll keresztbefordulva, neki a szakadéknak. Meghűlt benne a vér, azt hitte valami baja lett a manóknak. Még két kanyar – gondolta magában és lent vagyok az úton, amikor azt látja, hogy a három kis ember ballag felé s a lovon már pokróc, hogy meg ne fázzon. Előtte pedig, itt, ni, meg négy farkas…
Még meglepődni sem tudott és éppen úgy járt, mint a farkasok, mert ő se tudott megállni, mikor az út fölé ért és le kellett ugrania az útra. Arthur csak nevette és mondja is:
- Még szerencse, hogy jól célzunk, mert most kicakkozták volna lábad ikráját!
Ott álltak az út szélén szótlanul. Gábor aztán megunta, hogy hátrahagyták és kutya módjára közelebb húzta a szánkót, mindenestül, hátán a pokróccal.
Karácsony előtt egy nappal a Pádisra vezető hegyi úton, négy farkassal ott állt három manó, akik mellett sílécen ott csodálkozott a helyi erdész. Tombolt a vihar. A ló nagyokat prüszkölt a farkasokra. Mindannyian készültek a lesre, mert mégiscsak az a valami, de erre nem számolt senki, hogy meglövik a farkasokat. Aztán csak megszólalt az erdész:
- Tegyük fel mind a szánkóra és menjünk le azért a birkáéért, mert azzal is lesz majd valami. Ismerem Károlyt, vár bennünket s aztán ha nem megyünk, megindul elénk, mert azt hiszi bajunk van.
Sokat nem is teketóriáztak és felpakolták a farkasokat, aztán az erdész felült a bakra. Elővette a pipáját, amit Arthur igencsak megnézett, mert, hát akkora volt az, mint Arthurék üstje a kastélyban. Igen rácsodálkozott, pedig nem szokása és egy csipet dohányt adott neki az erdész, ami olyan sok volt, hogy jutott még a bőrszütyőjébe is. Aztán takarosan mind a kettő rágyújtott. A ló néha, néha hátra nézett, mert mikor úgy fordultak, érezte a farkasok szagát, de most, hogy itt volt az erdész, meg a két manó, meg hogy a pipafüstöt is ismerte, csak megnyugodott. Hubertet nem ismerte annyira, de nem félt tőle. Egyik se beszélt, csak Hubert nézte a farkasokat és néha, néha Arthur hátrapillantott. Tetszett neki az unokaöccse, mert a fiatalos tűz most jól jött. Nézte Hubertet és örült annak, hogy nemcsak a zsíros falatok, a hasa után megy, hanem a dúvad, a dúvad a mindene. Látszik, hogy él-hal érte. Az ilyet nem lehet tanítani.
Még igencsak fent voltak a fennsíkon, amikor a kutyák, lent a hodály mellett, jeleztek és Károly már kint állt. Várta a vendégeit. Egyszerű ember volt, de szerette az erdészt, a lovat ismerte és mikor leértek, akkor látta meg a manókat. Etrét jól ismerte. Persze Arthurt is, hiszen az is idevaló volt, de Hubert úrfinak örült meg igazán, tessékelte is őket be, de amikor hirtelen meglátta a négy farkast, megállt benne az ütő!
- Erdész úr! Mik vannak itt fent?
- Látja Károly, hogy farkasok, nem?
- Látom én, hogy azok, de, hogy egyszerre négy is?
- Miért lepődik meg, hiszen mindenki lőtt egyet, úgy illik nem?
Károly kerek szemekkel leste a farkasokat, meg a vadászokat, sehogy se tudta elképzelni, hogy lehet, de pokróc került a lóra és egy perce beléptek. Szépen meszelt fal, meleg, a kályha mellett felstócolva a hasított fa.
- Na, fogjad Károly! A nejem küldi! Bor, kalács, miegymás. Én nem néztem mi van benne, ne is pakold ki, majd lejövök a kosárért! Újévig csak találkozunk még, nem?
- Nagyon kedvesek vagytok! Hálásan köszönöm!
A kosárba, hogy pontosan mi lehetett még, nem tudni, mert a dugós boron mellett minden kendővel szépen le volt takarva. Károlynak nem volt senkije és ha el is volt látva mindennel, ilyen házi dolgokat, karácsonyi ízeket, nem küldött fel neki senki. Ha még küldött is volna, ilyen időben nincs, aki fel tudott volna jönni. Talán majd napokkal később, ha elül a vihar. Persze az erdésznek mindig is gondja volt rá, hogy figyeljen Károlyra, mert olyan bátor, ügyes ember ez a pásztor, bármikor lehet rá számítani.
Kicsit még beszélgettek, de ha folytatták volna, akkor igen neki kellett volna vetkőzni és a lovat se akarták, hogy megfázzon, ezért feldobták a birkát és visszaindultak a fennsíkra.
- Ne vigyétek! Nem megy arra már semmi!
Már majdnem hajlottak rá, amikor Hubert megszólalt.
- Csak vigyük el, mert hát ki tudja, régen volt már ilyen szóró fent a Pádison.
- Igaza van a gyereknek – mondta Arthur, aki kapva kapott az alkalmon, hogy éppen jó lehetőség lesz ez az ünnep arra, hogy kivadásszák magukat. Ha már Malvinka elengedte, nehogy a tűz mellett ücsörögjenek.
- Nem bánom, vigyük – mondta Etre – de karácsony első és másodnapján nincs vadászat!
Hubert, Arthur szinte egyszerre válaszolt, hogy:
- Nem, az kizárt! Biztos, hogy nem.
Az erdész is és Etre is lemondóan legyintett, nem Hubert miatt, hanem, hogy a vén lókötő, Arthur is úgy viselkedik, mint a gyerek, ha vadászatról van szó. Nem ismer tréfát. Az erdész is azon törte a fejét és Etre is, hogy de jó volna kiülni rá, de hát az már most Hubert és Arthur lese, hiszen ők már a Pádison mégiscsak vendégek.
Karácsony a Pádison Rajzolta: Csavajda Dóra
Mindannyian felszálltak a szánkóra. A szánkóról hátul szinte lelógtak a farkasok, a birka és azok ott négyen, az erdész és a három manó kaptattak fel a nagy fekete hidegvérű lóval a hegyre. Károly még sokáig ott állt a kis ház előtt. Aztán belépett és ahogy betette az ajtót maga mögött és nézte a kis fenyőgallyat, megmelegedett a szíve is. Volt már pár szem szaloncukra, volt ott a fa alatt narancs, dió és csokoládé is, egy jóféle üveg bor és bejgli, töltött káposzta és még halászlé is. Biztos Hubert úrfi hozta a Rétközből a halat. Nézte, hogy miféle karácsonya lett neki, idefent a hegyen, ahová ilyen viharba senki, de senki nem tudott volna feljönni. Jöttek, jöttek őhozzá a fennsíkról a híres vadász és erdészmanók s nézte, nézte a rengeteg ajándékot, ételt, italt. Hát mégiscsak vannak csodák! Mégiscsak vannak…És megpárásodott a szeme, mert, ha egyedül is volt idefent és semmi, de semmi jel nem utalt arra, hogy történne bármi is a kis életében, hittel hitte, hogy eljön a kis Jézus és láss csodát, itt van, neki is lett karácsonya…
Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!
Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
Illusztrálta: Csavajda Dóra
Tel: +3630/394-4706
E-mail cím: dora.csavajda@gmail.com
Vadászjegyváltás 2025/2025 évre
Vadászjegy érvényesítés 2025/26
Jelöletlen tojások
Kilőtték a svájci farkast
Elérhetőek a Gazdálkodási Napló frissített kitöltési útmutatói
Megerősítették: szabad az út Románia és Magyarország között
Befejezték a nyomozást a lelőtt svájci farkas ügyében
Az apróvad és a vaddisznó kapcsolata Tiszagyendán
Erdei szalonka táplálkozási helyeit vizsgálták a MATE kutatói
Az első íjjal elejtett vaddisznóm
Farkas Imre a Bakony vadásza
Az első íjjal elejtett vaddisznóm
A bronzérmes kan
A születésnapi dámbikám
Visszanéző: Az érsekvadkerti vadkan
22 év után új magyar dámrekord született
A deteki bika
Menyhal horgászata a Bodrogon
Vadászjegyváltás – megszűnik az Ügyfélkapu!
