Hogy vannak még csodák azt alighanem Szász Attila, a Tarpai Esze Tamás VT titkára igencsak megerősítheti. A történet 2002 novemberére vezethető vissza amikor a közeli Téberdő környékén vadásztársaink egy erősen sántító, beteg gímbikát észleltek. A bika pontos elbírálása, betegségének megállapítása igen nehézkes műveletnek ígérkezett, mert vagy a rekettyés sűrűjében tartózkodott vagy az erdő takarásába húzódott, alig-alig lehetett megpillantani. A tisztás részeket nagy ívben kerülte. Akik látták inkább beteg járására lettek figyelmesek, az agancsról csak annyit tudtak mondani hogy nagy. A két agancsszárat egyszerre senki sem látta tisztán.

Fotó: Tarpai Esze Tamás Vadásztársaság

Az esetről – mint a társaság elnöke – beszámoltam a megyei FVM Hivatalban, ahol megbeszéltük a bika elejtésének feltételeit. Elkezdődött a keresés. A nyomát többfelé megtalálták a kiküldött vadászok, a bika azonban szőrén-szálán eltűnt, ami azon a részen nem is olyan nehéz. Az erdőben és környékén annyi a rekettyés, nádas, mocsaras patakmeder, hogy ott még egy elefántcsorda is játszva megbújhat. Szóval jó ideig nem sikerült rátalálni. Aztán beállított az esős idő, a területet még nehezebb lett megközelíteni. Aki már járt a Beregben az tudja, hogyha megázik, milyen „vendégmarasztaló” az itteni talaj. Később megjött a nagy hó, és a –20 Celsius fokos hideg. Telt-múlt az idő, egyre reménytelenebb lett a helyzet. Vajon itt van-e még a bika, vagy időközben felépült és már rég más helyre vándorolt?

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Aztán újra látták!

Január 31-i évadzáró közgyűlésünkön megállapodtunk abban, hogy a hétvégén még lehet vadászni, elejthető selejt dámbika, na meg az FVM által kiadottak értelmében a beteg gímbika is.

Szombat délután sokan fagyoskodtak kinn a területen. A siker reménye engem is kicsábított, pedig a mínuszok ugyancsak röpködtek. Aztán a Téberdő felől lövés zaja verte fel a környék csendjét. Nemsokára a vadászmester hív a mobiltelefonon és közli, hogy titkárunk elejtette a beteg bikát! Mikor elmondja hogy mekkora, azt hiszem csak ugratni akar, kétszer is visszakérdezek.

Vasárnap elég sokáig szunyókáltam, de ebéd után nem tudtam megállni, hogy meg ne nézzem a nagy bikát. Amikor megálltam szerencsés vadászunk kapujában rögtön megláttam az udvar hátsó részén a tartóra rögzített hatalmas agancsot. Azt hittem a szememmel lehet valami baj, az otthon maradt szemüveg híján káprázik. De bárhogy is néztem, hamar rájöttem, hogy nem romlott annyit a látásom. Az agancs tényleg akkora amekkorának mondták. Közelebb menve még mindig ámulattal néztem, aztán gratuláltam elejtőjének akit én ezek után nem is Attilának, hanem csak simán MÁZLISTÁNAK fogok nevezni egy darabig.

Az elejtés körülményeinek elbeszélése után előkerült a mérőszalag és megkezdődött a szigorú méricskélés. Volt aki az agancs súlyát 10 kg-ra becsülte, én azt mondtam közelebb van a 12-höz mint a 11-hez. Nekem lett igazam, mert a trófea 24 órával a kifőzés után elérte a 11 kiló és 70 dekát. Ahogy a mért adatokból számolgattam a pontokat, biztos, hogy legalább 8-10 ponttal veri az aranyérmes határt! Ez nem semmi Tarpán sem. A 2002–2003-as szezon így aztán nálunk „rekordosnak” mondható, hiszen az 575 grammos aranyérmes bak és a 4 kg-os ezüstérmes dámbika mellé a „Csodaszarvas” is felsorakozott. Azért esett néhány érmes kan is, de ez nálunk már szinte kötelező gyakorlatnak minősül.

A bika különben nagyon legyengült állapotban volt, járni alig tudott. A jobb lapocka alatt még a bőgés idején lövést kapott a szomszédos területen, ez okozta súlyos leromlását. Az esetet a szomszéd vadásztársasággal megbeszéltük, a trófea és minden elismerés teljes egészében szerencsés vadászunkat illeti meg. Az első, pontatlan lövés leadója ugyancsak sajnálhatja, hogy a kellő pillanatban beremegett a keze. Hogy mekkora trófeáról van szó, Önök is láthatják. Kívánom, hogy minél többen tartsanak hasonlót a kezükben!