Áprilisi szél nógatta ébredésre a délnyugati oldal tölgycsemetéit. Hamarosan zsongott a völgy az ifjú fácskák bőbeszédű csevegésétől. Egyik a másikát igyekezett túlharsogni, hogy elmesélhesse miről álmodott a télen.

A fiatalos közepén magányosan álló öreg tölgy álmosan nyújtózkodott. Nem sokat hederített a heveskedő tavaszi szélifjoncok kötekedésére. Amikor Tavasz kisasszony elszabadult szél csibészei összefogva mentek az Öregnek, hogy megcibálják rügyes ágait, akkor is csak annyit nyögött – No!

Délre járt az idő. A szélcsikók viszont cseppet sem vesztették kedvük a kergetőzésben és a déli harangszó hangjaival viháncolva labdáztak.

Szvit egy kicsit felébredve bóbiskolásából óvatosan körülnézett, majd nyújtóztatta elgémberedett lábait, közben négy avarszínű tojását is megigazgatta. Zavarta ez a sok fecsegő tölgyifjonc. Az Öreget, azonban régről ismerte, jó barátok voltak. Tudta, hogy ilyenkor még nem szabad beszéddel zavarni – éppen csak felriadt. Visszahelyezkedett hát tojásaira és néhány perc múlva ismét bóbiskolt.

Az elmúlt márciusról álmodott. Földillatú tavaszban hevesen dobogó szívvel figyelte a kegyeiért viaskodó kakasok küzdelmét. Krónak szurkolt titkon. Kró hetyke szalonkakakas volt. Bravúros röpte, villám cikázásai az erdő sűrűjében és mély korrogó hangja sok szalonkahölgy figyelmét felkeltette. Hívogatták is szorgalmasan rövid pszikkel és pszükkel, esetleg sokat sejtető szippekkel alkonyi, avagy hajnali randevúkra.

Szvitnek ez már nem az első márciusa volt, amit megélt. Szélvédett, fiatal cseresben pihent meg észak felé való vándorútján.

Amikor először erre repült még ifjú szalonkaleány volt, s a fiatal cseres helyén sűrű szederrel benőtt tarvágás volt. Az Öreghez nem lehetett akkor szólni. Gyászolt. Gyászolta testvéreit, kiket az ember az előző télen kidöntött. Bátyja, öccse, szomszédai, barátai, mind odavesztek. Kevesen maradtak csak, ahogy az ember mondta „hagyásfáknak”. Ezért minden haragjával nekifeszült a haragos ősz szélkorbácsának és a képébe ordította, hogy: –– Neeeeeeeem! Nem adom!!! A leveleiiiiiiiimet nem adoooom! Mindent el akartok venni Tél bátyáddal? Családomat?! Barátaim?! Leveleim?! Velem birkózz meg, ha tudsz!

A pökhendi ősz pipájából dérfüstöt fújt egy hajnalon a képébe és halálos nyugodtsággal válaszolt: – Hogy venném a leveleid taknyos?! Nem az én dolgom. Önként fogod adni szerelmes révülettel unokahúgomnak, Tavasznak. Én csak a leggyengébbeket viszem el az állatok közül és faadósaimtól szedem be a vámot. Nézd a nyarat, a kőrist! Egyik sem panaszkodik. Ragyogtak, gyarapodtak, nőttek és most kifizetik ezt levélben.

Tél bátyám nevében nem nyilatkozom, de ami a Testvéreid illeti ficsúr, azért ne ránk haragudj. Nem az első Öreg vagy – mert mától ez a neved – és nem is az utolsó, akit ismerünk. Ez az Élet rendje. Mind lefekszetek egyszer. Amióta az ember elhitte, hogy ő az Úr, azóta hasznára fordít Titeket és esetleg hamarabb dőltök a mérges vasfogak őrlésében, mint önszántatokból tennétek, de ezen nem változtathatunk. Egy ideig ez így lesz. Egy ideig…”

Azzal hatalmas dérfelhőt fújt a hallgatódzó völgy arcába és tovalépdelt. Akkor az Öreg magába fordult és következő májusig meg sem szólalt.

Szvit helyezkedett egy kicsit avarfészkén, majd tovább álmodott. Napközben susogták a kökények, hogy Krót meglepte az erdőben Karom, a héja, de úgy hagyta faképnél sebes röptével, mint villámléptű Kalán a suhanc Vukot. A márciusi alkony langyos esőt hozott Szvit álmában és több szalonkavitéz dorombolta udvarlását a korai Estébe.

Egyszer csak felhangzott az a gyönyörű „króóóókróóó….kóóórrrkróóó”. Kró nem egyedül közeledett. Koró egy másik szalonkalovag hajkurászta féltékeny szárnyalással. A csetepaté még a völgy aljában kezdődött percekkel ezelőtt. Ott akadt össze a két vitéz a forrás felett és meglátván a vetélytársat, rögvest egymásnak estek hosszú csőrükkel. „Állj ki velem te piperkőc Kró! Állj ki velem, vagy pusztulj innen!”

Harcuk a levegőben is folytatódott és a levegőben már szinte nem is röpültek, hanem viaskodva bukfenceztek. Kergetve egymást körbe az erdőn. Koró már-már újra Kró nyomába ért – az előbb ugyanis jókora pofont kapott Kró szárnyától –, amikor villám csapott ki egy tisztásról és Koró lemarad. A szemerkélő esőben furcsán nagyot puffant valami, nem sokkal azután, hogy Koró röpte megbicsaklott és már csak szállingózó pihék jelezték, hogy itt repült Koró vitéz.

Erre már csak homályosan emlékezett Szvit, mert ekkor már ott ült előtte az alkonyi avarban Kró.
–– Eljöttél hát? ––– suttogta Szvit és mélybarna szeme elárulta érzelmeit.
––– Az Erdő királynőjének ki tud ellenállni? –– válaszolt Kró olyan kedvesen,
hogy abba a legvénebb szalonkamatróna is belepirult volna, már amennyiben az elpirulás a szalonkáknak is sajátjuk lett volna.

Ekkor azonban enyhe szél kerekedett és a frissen ébredt Est diszkrét homálytakarót terített kettejükre.

Szvit felébredt, mert a szél zúgásában olyan hangot hallott, ami egy csapásra kitörölt minden álmot szeméből. Zörgött az avar. No, nem úgy, mint amikor Sörte a vaddisznó és kondája jár az erdőn, vagy amikor Szúrós a sün kotorász a bokrok alatt. A száraz levelek meg-megzörrentek, elhallgattak, majd csak suttogtak. Ifjú Vuk közeledett néha megállva és a levegőt szimatolva. Szvit egy percig sem tétovázhatott. A süldő róka elé szaladt és szárnyát lógatva nagyot nyögött – Jaj!

–– Nicsak Szvit! A te illatod éreztem. Ezek a pletykás szelek fecsegték, hogy itt kushadsz az oldalban, mintha beteg lennél. Gondoltam meglátogatlak. – nyájaskodott Vuk, de közben egy pillanatra sem tévesztette szem elől az előtte bénán szaladgáló szalonkát és óvatosan támadáshoz készülődött.

––– Jaj! A szárnyam…a bal szárnyam! Jaj! ––– bukdácsolt Szvit magát sérültnek tettetve.
––– Meggyógyítom! Mutasd! ––– így Vuk, de ekkor már sebesen szaladt Szvit után, aki rövid röptékkel menekült vigyázva, hogy a róka el ne érje, de fészkétől minél távolabb kerüljenek. Vuk teljesen megvadult és csak rohant az előtte fel – felugró finom falat után. Ám mikor úgy érezte, hogy elkapja Szvitet, akkor a szalonka felrepült és Vuk fogai hangos csattanással zárták össze – a levegőt.

Gyorsan sötétedett. A szemerkélő eső alábbhagyott és az első csillagok is kikandikáltak már az oszló felhők közül. Gábor már percek óta bújta a sűrűt. „Itt kell lennie valahol” – gondolta. Eszébe jutott kutyája, az öreg Sneff. „Ha itt lenne! Eb a vadász, kutya nélkül!”. Sneff már ötödik éve nem kísérte gazdáját varázslatos márciusi vadászatokra. Előre ment, hogy kedves gazdáját már felderített vadászmezőkkel várja, mikor az majdan csatlakozik hozzá.

Ekkor a lámpafényében tollpihék villantak és ott, ott mellettük, ott feküdt az áldott, a szent, az első szalonka a szezonban. – Megvan! – szólt félhangosan Gábor és letérdelt zsákmánya mellé. Ki tudja hányadik szalonkája életében és mégis ugyanazzal a hatalmas belső remegéssel rogyott le mellé, mint ötvenöt évvel ezelőtt az Első mellé. Elérzékenyült egy pillanatra, de gyorsan úrrá lett a szeme sarkába gyűlő könnycseppen és cserlevelet tépett kalapjába – ravatalnak.

Az autók körül kis kompánia gyűlt az Orion hanyatt eső nyilasának lábainál.
––– Ki lőtt? Te lőttél Géza?
––– Nem én voltam sajnos. Az öreg Vargánya felől jött. Hallottál madarat?
––– Egy korrogó cviket láttam, de messze voltak. Aztán meglepett egy pisszegő egyes madár, de mire felemeltem a puskát, már a fák között volt. Nálad?
––– Azt a korrogó cviket láttam, ami Gábor bátyám felé ment. Te János?
––– Nem láttam, nem hallottam. Kacsák, azok voltak.
––– Ne is mondd! ––– kapcsolódott be Söndi ––– Úgy rájuk kaptam a puskát, az
ujjam görbült már, amikor megláttam a hosszú nyakukat. Fene! Nem a csőrük volt hosszú! De itt jön Gábor bátyám…és….és NINCS kalap a fején!! Hohohóó!
––– Megvan?
––– Meg!
––– Gratulálunk!!! – mondták egyszerre és a szívükben megmozdult valami bujkáló viszketés. Mégis sikerült!
––– Hogy esett Gábor bátyám? ––– kérdezte Géza a hivatásos vadász.

Sóhajtásnyi csend. Az erdő hallgatásában, csillagos ég alatt egy pillanatra mindenki a kalapban fekvő csodamadarat nézte áhítattal.– Koró feküdt ott cserlevelek gyászoló ölelésében.

––– Gyönyörű este volt. Kacsákat láttam, de szárnyuk fütyülése már messziről elárulta őket. – azzal Gézára kacsintott a sötétben, aki első szalonkázásán ráduplázott egy kacsa párra, de elvétette őket ifjonti izgalmában és azóta is röstelli az esetet. – Aztán két fekete rigó hozta rám a szívbajt, a másodikra még fel is rántottam a puskát, de aztán igazolta magát csattogó elégedetlenséggel. Hat óra huszonháromkor, amikor elállt az eső, akkor hallottam meg őket. Ketten voltak…
––– És a hátsót? ––– vágott közbe János, aki a legifjabb vadász volt és bizonyítani akarta, hogy tudja a leckét, miszerint szalonkadublét a hátsó madárral kezdünk, de tiszteletlenségét megérezve a villanó tekintetekből, elharapta mondatát.
––– A hátsót ––– hagyta rá Gábor. ––– A másikra már nem volt helyem.
––– Megvan az évi egy! ––– nyugtázta a társaság. Ismerték az öreget.

Mindegyikük tőle tanulta a vadászat mesterségét. Tudták, hogy azért nem lőtt dublét, mert már sajnálja a madarat, s nem azért, mert nem tud.

Azelőtt bizony az öreg lőtt öt madarat is egy este. Köztük egy, vagy két dublét, de évek óta szigorúan egy madarat ejt el. Valahogy az öregkor közeledtével már csitul a tűz és az elmúlás árnyékában már kegyelmesebb a vadászember is. Sokszor már csak gyönyörködve Isten csodáiban a fegyvert fel sem emeli, helyette elbámul a fák között tovalibbenő cvikk után.

Hosszan beszélgettek még a tisztuló ég alatt, újra és újra megcsodálva a kalapban fekvő szalonkát. Szóba kerültek régi vadászatok, dicső elődök és a jelenkor változásai is. Aztán kimondatlan parancsszóra ki – ki hazaindult még egyszer gratulálva örömmel – és némi egészséges vadászirigységgel.

Aztán beköszöntött a május. A tölgy csemeték egymásnak mutogatták dicsekedve ragyogó zöld leveleiket és közben észre sem vették, hogy a közeli erdőből gyöngyvirág leányok fehér kacagásait hozza a szél. A tojásokból már egy hete kikeltek Szvit és Kró pelyhes fiókái, de ezt már csak Szvit láthatta. Kró azután a szerelemittas, márciusi alkony után tovább állt és újabb hercegnőknél is eleget tett szalonkakakasi kötelességeinek. Szvitet ez nem bántotta. Tudta, érezte, hogy az ő fiókáinak a legjobb vitéz az apjuk.

Tavasz kisasszony már megkorosodott. Az egyre erősödő melegben mind gyakrabban ült le egy-egy mohás tönkre pihegve és bágyadtan tekintett fel a lombok felett vadkéken uralkodó nyári égre.

Egy holdvilágos éjszakán Szvit elvitte bemutatni négy pelyhes fiókáját öreg tölgy barátjához.
––– Szervusz barátom! Ők az idei fiókáim. Nézd ezt a kis virgoncot! Vitéz lesz, mint az apja. Az ő neve is Kró.
––– Szervusz Szvit! ––– suttogta az Öreg ––– Idén is meglátogatsz hát? Kedves tőled. Szép fiókák. Tavaly csak kettőt hoztál.
––– Igen. Vuk megtalálta fészkem és csak kettőt tudtam megmenteni. Idén már hamar észrevettem és messzire csaltam fészkemtől.
––– Így-így.
––– Hangosak ezek a cserifjoncok itt körüled.
––– Meg sem hallom. A Szél hoz néha híreket. Tudod milyen pletykás. Tavasz anyó beteg. A völgyben ül napok óta és már csak a forrást simogatja hűvös kezeivel.
––– Láttam reggel. Ifjú Kró a patak menti nedvesebb földben fogta első gilisztáját.
––– Még talán jövő tavasszal is látom majd vitézkedni.
––– Biztos! ––– húzta ki magát Szvit büszkén, pedig ő is tudta, hogy délebbre, ahol sós a levegő ott sok veszély leselkedik majd fiókáira és visszafelé is villámok csapnak a földből hajnalban és alkonyatkor. Igaz, fiókáinak akkor már önálló madarakként kell helyt állniuk, nem az ő felügyelete alatt.

––– Kró vére! Ügyesek leszneeeeeek. ––– ásított nagyot az Öreg és részéről befejezettnek tekintette az évi beszélgetést.
Kelet felől rózsáslila lett az ég alja és az Éjszaka visszavonulót fújt fekete seregeinek Nap vezér hadai elől. Hajnal leány végig siettet a völgyön, de egy pillanatra megállt és harmatcsókót adott Tavasz anyó búcsúzó orcájára. Csacsogó, a fülemüle pedig diadalittasan kürtölte tele az erdőt: – Megjött Nyár kisasszony! Ébredjetek!

A júniusi esők bőségesen ontották Nyár kisasszony permetajándékát és Kele népe nagy megelégedéssel fogadta a békák felfrissült özönét. Az öreg vályogház kéményei lustán tátották kormos szájukat az égre. Nekik már hetek óta kifogyott füstmondanivalójuk.

Késett a busz.
––– Hol jár ez a fiú? ––– morgott Gábor a pipája mellől.
––– Késik a busz. Mindjárt itt lesz. ––– nyugtatta felesége és kevert egyet a tűzhelyen fortyogó levesen. Nyikordult a kerti vaskapu és fiatal legény lépett be rajta, hátán megrakott hátizsákkal.
––– Fiatal úr?! ––– mosolygott az öreg.
––– Gábor bátyám! Az Isten éltesse! Letettem az utolsó vizsgámat is.
––– No fene!? Aztán mit tanult abban az iskolában?
––– Sok mindent! Letettem az állami vadászvizsgát is! Jövőre már nem csak kísérőként lehetek ott szalonkázáson Gábor bátyámmal!
––– Vizslaként?
Nevettek. Kényelmesen telt az estebéd. A jó levegő és a vidéki koszt megtette álmosító hatását. Fiatalúr gyorsan aludni tért.

Másnap kora reggel indultak gombászni. Az autóban álmos csend honolt. Az erdőben kiszállva kosarat vettek magukhoz.
––– A vén tölgyhöz? ––– kérdezte csipásan a fiú.
––– Oda.

Két gyönyörű vargánya vidámkodott félre csapott kalappal a tölgy alatt. Hiába intette őket a tölgy, hogy csendesebben. Harmatos léptek surrantak a hegyoldalban.
––– Honnan tudja Gábor bátyám, hogy itt lesznek?!
––– Ezt az iskolában nem tanítják…

Előkerült a bicska és a két dáridózó vargánya már a kosárból intett búcsút hajlékadó tölgyüknek. Az erdőben aztán további gombák kerültek a kosárba és Vargánya Gábor vidáman tette kosarát felesége elé délután.
––– Megjöttünk!
A fiatalúr kipirult ábrázattal, de a fáradtságtól szótlanul tette le maga kosarát.
––– Merre jártatok?
––– Mester-réten, Fazekas-oldalban, Homoróczi-bükkösben. Inkább a tölgyesben volt a gomba. ––– kapta a kurta feleletet.
––– Kész az ebéd! Késtek! ––– sirült mindjárt a konyha felé Erzsébet asszony, de szeme sarkából még hátra mosolygott,– a Fiatalúr kosara még mindig kevesebb gombát rejtett, mint az uráé.
A vargánya egy része szárítva üvegekbe került karácsonyi ajándéknak, téli tartaléknak, másik részét kirántották estére és megették.

Gyorsan telt az idő. A fiatalúr élményekkel és jó adag, „iskolában nem szerezhető” tudással tért vissza a városba.

Nyár anyó lassan lépdelt a poros utakon. Megkorosodott az elmúlt hónapok alatt bizony a májusban még virágok közt táncoló leány. Napbarnított napraforgó fejét már nem bírta felemelni, így azt sem láthatta, hogy nyugaton a hetyke ősz úrfi beszáll konflisába és deres ostorával szélcsikói nyakába csap.

Szvit újra egyedül keresgélt az avarban, de a száraz erdő alján egyre kevesebb férget, gilisztát talált. A begyében erősödő érzés aztán cselekvéssé nőtte magát és egy szeptemberi alkonyon szárnyra kelt a síkság mocsaras vidékei felé. Fiókái két teliholddal korábban szárnyaltak tova. Éjjel még együtt keresgéltek anyjukkal, de a nyáron kiszáradt talaj már nem adott elég élelmet és így rövid búcsú után szárnyra keltek.

––– Menjetek! ––– mondta az ifjú Krónak, Pszünek, Korrnak és Cpszinek, akik már kora este óta nyugtalanul pillantgattak a horizont felé. ––– Mindent megtanultatok, amit tőlem tanulhattatok. Időben keressetek táplálkozó helyet! Nappal csak a legvégső esetben mozduljatok! Vuk népe nem bánthat, ha egészségesek vagytok, Karom a héja is ritkán vadászik rátok, de az ember villámló botjával mindig veszélyes lehet.

A síkság mocsaraiban bőséggel volt táplálék. Az ősz sem tudott olyan fagyos szeleket bérelni, amelyek komoly hideget hozhattak volna Nádországba. Ám egy novemberi ködös hajnalon megérkezett Anser és népe a távoli északról. Azt mesélték Tél úr félelmetes fagysereget toborzott és a köpönyegforgató Szél is ott törleszkedett a lábához. Ráadásul elfecsegte, hogy a vén ősz megbolondult és a fák leveleit sem festi, szedi és számolgatja már, csak ül a folyó partján és jeget próbál dermeszteni a hátára, pedig ez ugye Tél úr dolga.

Szvit eleget hallott. Különben sem szívlelheti Anser gágogó, lármás, vagy éppen Tás hangoskodó, locsifecsi népét. Útra kelt…

Tél úr már nem érte ébren az Öreget. Szélzsoldosai szorításában még zsongott valami szemtelenséget a fiatal cseres, ám az Öreg némán szunnyadt.
–– Árva Öreg! –– dörmögte a Tél jégpipája mellől és letelepedett a vén tölgy alá.

A Szél alamuszi udvarlással közelített a völgy felől, majd hirtelen az égnek szaladva sivított néhány udvarló szót gazdája dicsőségére, de Tél úr nem törődött vele. Gondolataival végigjárta az erdőt és kikérdezett mindenkit, akit élve talált: –– Felkészültél-e jöttömre?! –– s aki bizonytalankodott, vagy szemlesütve szótlan maradt azt keményen megszorította.

Hajnal leány bíbor ködmönben lépdelt az erdőben és vidáman festett piros orcát a cseppet sem vidám Jóska kocsis arcára, mikor az lovait fogta be a szán elé.
––– Ne Rudi!! Hova megy oda?! ––– vágott Jóska megszokásból erősebbik lovára, de csak a hidegre haragudott, lova semmit sem vétett. Bandi és Rudi húzták szekerét már hat éve, intézve a majorság ügyes-bajos dolgait a maguk szótlan-szorgalmas módján. Bandi volt az okosabb, Rudi az erősebb, ahogy Jóska tartotta. Ezért, ha Jóska dicséretet kapott, akkor Bandinak is dupla zab dukált, de ha valami balul ütött ki, vagy Jóskának volt rossz napja, akkor bizony ennek Rudi látta kárát néhány csípős ostorcsapás nyomán.
––– Ne bántsa azt a lovat! Az legalább dolgozik ––– szólt oda Gábor, aki a lovak erényeit másképp osztályozta, mint Jóska.

Több szó nem esett. A szán békésen siklott a havon. A lovak párafelhőket szuszogtak több mázsás terhük alatt. Etetés ideje volt. A magas hóval és csikorgó mínuszokkal beköszöntő tél gondos vadászembert nem hagyott a kandalló melege, vagy – ne adj Isten – a televízió bárgyú műsorai előtt lustálkodni.

Fiatalúr is itt töltötte a vizsgaidőszak felkészülésére szánt időt, így legalább Jóskának nem egyedül kellett megraknia a szánt és a „gyerek” is csinált valami hasznosat.
––– Mit enne a vad, ha mi nem járnánk körbe az erdőt? ––– érdeklődött a legifjabb a szekér hátuljából.
––– Magas a hó. Kaparni csak keveset, vagy semmit se tud magának az őz, a szarvas. Keresni kezdene, de éjjel megfagy a hó teteje és véresre sebzi a be – beszakadó vad lábát. Jobb elébe vinni a takarmányt. Kényelmesebben van szűkös napokon és így több megéri a tavaszt. ––– válaszolt Gábor.– No, meg mi sem lustulunk el világ szégyenére, de ezt már csak kocsisának mondta.
––– Ühüm ––– nyugtázta Jóska és újabb cigarettára gyújtott.

Kora délután volt, mikor végeztek. A ködös szürke időben pedig hamar kelt az alkony. Nem bánták. Az egész napi munka szótlan fáradtra gyöngítette őket és bizony gondolatuk gyorsan hazaszaladt a forró kályha közelébe.

Szilveszter este volt. A csillagok úgy ragyogtak az égen, mint megannyi elszórt gyémánt. Tél úr diadalt ült. Odasétált az öreg tölgyhöz egy éjen és alaposan megszorongatta.
––– Te nem félsz tőlem?!
Az Öreg aludt. Vastag kéreg kabátja ugyan belejegesedett az ölelésbe, de nem engedte gazdáját felébreszteni.
––– Szóval nem szólsz hozzám? ––– mérgeskedett a Tél és tekintetével
megdermesztette a kotnyeles Szelet.
––– Te raktál havat ágaira, hogy átvészeljék fagyhatalmam?
––– Ééééén– – nyöszörgött a fojtogatott Szél. –– A havat is Te adtad uram… – próbált mentegetőzni.
––– Én. Hogy is néznék ki hó nélkül?! Mint a bolond ősz öcsém, vagy a még kelekótyább Tavasz rokonunk?! Találkozunk még Öreg! ––– vágott jégostorával az álmodóra, de az csak mosolygott egyet mély álmában.

Az erdőszéli vályogház kéménye vidáman pöfékelte világgá jó dolgát. Csuvik, a bagoly szívesen vetette neki hátát. Egeret lesni éppen innen is lehet. No meg a ház körül előbb mozdul Cin népe, mint kinn, ahol Tél úr járja táncát.
Gábor elégedetten zárta le fegyverszekrényét. Erzsébet asszony, aki egész délután a tűzhely körül sürgött, mérgesen vetette oda.
––– Mit babrálsz azokkal a puskákkal vén bolond?! Ahelyett, hogy megterítettél volna. Mindjárt itt vannak a vendégek!
––– Már csak két hónap! ––– csillogott az öreg szeme.
Szemei túlragyogták a legszebb januári csillagot. Az öregasszony nem tudta, hogy mikor kezdődik pontosan a szalonka szezon, de ha az ura szemében ezt a fényt látta, akkor tudta, hogy csak vadászatról, vagy szerelemről lehet szó. Utóbbi pedig már évek óta nem volt „korához illő”.

A vendégek megérkeztek. Még a decemberi disznóhajtásban bukfencre lőtt süldő csodálatosan elfogyott. Az éjféli koccintás után ennek megfelelő elégedett mosollyal ültek kártyaasztalhoz a meghívottak és senki nem lepődött meg, amikor negyed egy felé Gábor bemondta a XXI-es fogást Géza vadőr ellen. Azon meg pláne nem, hogy meg is csinálta…

A vizsgák változó eredménnyel sikeredtek. Az ifjú vadász gondolatai egyre kinn jártak a határban. „Lassan koslatnak a rókák!”, vagy „Ilyen friss porhóban disznót kell nyomon keresni, nem növénykórtant magolni!” Az utóvizsgákra befizetett csekkek azonban gyorsan apasztották, az amúgy sem gazdag eklézsiát, így az öreg Vargánya fiának előbb tanulnia kellett, s csak aztán álmodozhatott, holmi szalonkahúzásról.

Tél úr öreg volt. Egy februári késő délután még minden erejét összeszedve felkapaszkodott a vén tölgyhöz, hogy szóra bírja. Erősen szuszogott. Lila arcán szürkéllő bajszán már szemtelen pajkossággal játszott el az erőre kapó Nap.
––– Nem szólsz hozzám Öreg? ––– lihegte.
Az Öreg felnyitotta egyik odvas szemét.
––– Tisztellek Tél úr. Ilyenkor már szót is lehet veled érteni. Pihenj meg lábamnál! Egyszer lehet, hogy veled megyek oda, ahonnét csak Te térsz vissza, de nem most. Látod a hitszegő Szél téged is elárult. Tegnap megsúgta, hogy Tavasz kisasszony énekét hallotta. Mindketten tudjuk mit jelent ez… Aludj békével!
Másnap délelőtt Pipis, a pacsirta vígan énekelt. Estefelé egy olvadó rögön ülve pedig az égre sandított.
––– Megjött Bíc népe! Itt a tavasz!

Igen. Megérkeztek a bíbicek, a seregélyek és nemsokára visszatértek a barázdabillegetők és Szvit is. Hetedik tavaszát élte meg. A sós szelek sok mindent meséltek neki. Elmondták, hogy melyik fiókája merre jár, hogy kettőt hálóval fogtak meg az emberek, hogy egyet megsebeztek villámló bottal és hogy Kró – a legéletrevalóbb – hogyan cselezte ki Vinget, a vándorsólymot. Szvit hitt is nekik, meg nem is, de abban biztos volt, hogy Kró fia, az ifjú Kró biztonságban van.

Érezte, hogy szívében már új érzések bizseregnek és újabb feladatokra kell figyelnie, de azt is tudta, hogy ébernek és óvatosnak kell lennie, ha idén is költeni akar, mert közelednek azok a hajnalok és alkonyok, amikor az ember villámló bottal leselkedik az erdőben. Az egyik pirkadatkor pedig Hajnal leány sietett el mellette, jégvirággal hintve be a határt, de ezek már csak a kegyelet szirmai voltak Tél úr sírja felett.

Citromsármány énekelt a diófa hegyiben. A barackfák rügyei kirobbanás előtti pillanatban duzzadtak és az öreg Gábor serénykedett is a metszőollóval. Egyik este azonban Géza kopogott be az ablakon.
––– Itt vannak Gábor bátyám!
A barackfa ráér még holnap is.
Sötét hajnali kelések és didergő alkonyi lesek váltották egymást, de az erdők királynője nem mutatkozott. Állítólag Zalában már lőttek egyet.

Fél métert csúszott a busz fékezés után.
––– Gábor bátyám! ––– hallatszott a kiáltás a kapu felől.
––– Fiatalúr?! Nem az iskolában lenne a helye?
––– Szalonkaszezon van!
––– Erre még ma sem adnak szünetet! ––– kacsintott az Öreg.

Telt a március. Mindenki tudta, hogy „ide” csak tizenegyedike után érkeznek meg igazán a madarak. Az idei tél azonban hosszú volt. Mégis a tavalyi kompánia minden tagja kinn áll elseje óta egy ifjú, szenvedélytől lobogó puskással sorai között. Az öreg Vargánya már csak tizedike után jár, de ezt mindenki tiszteletben tartja. Fiatalon kifagyoskodta a magáét.

Langyos eső simogatta az öreg tölgy sárgásbarna lombjait. Szvit megfiatalodva sétált megfelelő helyet keresve. „Tavaly amott találkoztam Króval, de idén ez biztatóbb. Vajon él-e még? Eljön-e hívó szavamra?” – gondolta volna Szvit. Érett szalonkahölgy volt. Érezte a természet parancsát. Szaporodni kell!

A megviselt terepjáró köhögve küzdött a meredek oldalban. Végül együtt volt ismét a csapat a találkozóhelyen.
––– Ki hová? ––– kérdezte Géza, mint a terület felelős vadőre, de mégis az öreg Vargányát kereste tekintete. Mindenki tudta, hogy ő választ először.
––– A Fiatalúrral megállunk a tavalyi helyemen.
––– János?
––– A szokott helyemre mennék, a nyiladékra. Jön valaki velem? Elférünk ott ketten is. És így tovább… Elhelyezkedtek.

Lassan akart alkonyodni. Szentlászló felől már a nyolcadik lövés hallatszott, itt, azonban semmi. Mintha csak „ott” mozogna a madár. Csillagos volt már nyugat felől az ég és az Éj mélykék takaróját egyre feljebb húzta. Csupán a dagadó hold állt ellen ragyogó udvarnépével, az erősödő sötétségnek.

Szvit türelmesen várt gondosan kiválasztott tisztásán. Nem izgult. Tudta, hogy azoknak a szárnyaknak a suhogását is megismeri, nemhogy gazdájuk mélyen korrogó hangját. De mintha ma este sem jönne…

Fiatalúr nagyot markolt a sörétes agyán. „Nem jönnek! Ma sem jönnek!” – keseredett el gondolataiban. Március huszonhatodik napját írta a naptár, de eddig két elhibázott madáron kívül egyebet nem jegyezhetett fel vadásznaplója első oldalaira. Azokat is csak pironkodva, mert Gábor fejcsóválása azt sejtette, hogy azokat bizony „meg kellett volna lőni”.

Újabb két perc telt el és amott már megint szólt a puska. „Szentlászlón háború dúl, de ide nem jön szalonka. Hát én nem kapok!?” – emésztette tovább magát a vadászsuhanc.

Bizsergés vágott végig Szviten: – Jön! Kró jön! Szvit!….. Szvit! – szólt fel hangosan valahová a ragyogó csillagok közé.
A szomszédos hegyoldalról nem is repült, szinte legurult a szalonkacvikk az öreg tölgy fölé.
––– Szvit!…Psszt!…Itt vagy?! ––– szólt rajongón a hátsó madár. Előtte a fiatal Kró villámsebesen szárnyalt,– menekült. Feje zsongott még az őt hajszoló ismeretlenül is ismerős szalonkalovag csőrvágásaitól, melyeket az imént kapott.
Puskadörrenés riasztotta fel az aludni térő domboldalt. Álmukból felvert csersuhancok kérdezték egymást, hogy mi történt, de csak csipás pillantásokat kaptak testvéreiktől feleletnek. Az ifjú Kró csak verdesett egyre rémülten, érezte azonban – üldözője elmarad…

Szvit gyors ugrással tért ki a felé zuhanó test elől, ami tompa puffanással csapódott az áhított randevú helyére. Egy pillanatig dermedten meredt Kró lovag élettelen testére, majd tovasurrant. Repült a gyászfeketébe öltözött völgy felé hangtalan és érezte, hogy ez a tavasz, valahogy félelmetesen más, mint a korábbiak.
––– Ez megvan! ––– hallatszott az öreg tölgy alól. Gábor hangjában fiatalosan vidám tűz duruzsolt.
––– Ez meg! ––– nyögte a Fiatalúr, de forgott vele az egész erdő. „Meglőttem?… Meglőttem! Megvan az Első! Meglőttem az első szalonkám!” rohanták meg a gondolatok és már loholt is a helyre, ahol leesni vélte a madarat.

Óráknak tetsző percek peregtek el. Az Éjszaka birtokba vette az erdőt. Egy szalonkalovaggal kevesebb, egy szalonkalovaggal több konstatálta örök nyugalmával és langyos fuvallatot küldött a cseresben remegő Szvitnek.
––– Ne félj! ––– suttogta. ––– Kró lovag elesett, de Kró fiókád– lovaggá lett.

Átesett első harcán és apja ellen, apjához méltón, győztesen vívta meg azt. Ne félj! Te is tudod a parancsot: – Szaporodj! – azzal tovább kúszott köpenyébe rejtve a következő hegyet, s az azt követőt… Végül az imbolygó lámpa fénye egy helyen megállapodott.
––– Gratulálok Fiatalúr! Itt van a madara!

Szalonkavadászt avattak aznap és az esti gyülekezés hosszabbra nyúlt a szokottnál. Senki sem bánta. A tekintetekben valami olyan fény csillogott, olyan tűz ragyogott, mint egykoron az ősidőkben, amikor ember és természet még egy volt. Amikor őseink még beszélgettek az ősszel és révülettel lesték Hajnal leány páratáncát a folyó felett. Amikor még tisztelték és félték a Telet és örömtáncot jártak Tavasz kisasszonnyal virágos rétjein, hogy eggyé válva az örök Parancs szerint, beérett gyümölcseivel ünnepeljék a Nyarat.

(A Nimród Vadászújság 2008-as „Mesél a vadvilág”” pályázatának díjazott írása.)