Vadászat
Humoros vadásztörténetek
… avagy a hivatásos vadászok tréfái
A hivatásos vadászok többnyire a vadászat nagy mesterei, de legalább ennyire értik a tréfálkozást is; olykor sokszínűvé teszik a vadászat hangulatát. Kint a vadászterületen általában keveset beszélnek, figyelmüket a vadászat összetett mozzanatai kötik le. A vadászat után viszont bent, a vadászházban szívesen társalognak, ha van rá igény, és az idejük engedi. Van köztük nem egy, aki a különböző vadászélmények kitűnő előadója. Ha úgy adódik akár meg is tréfálják az embert. Legalábbis ez az én tapasztalatom. Megéltem már velük sok kellemes élményt, sokszor jókat derültem az általuk előadott történeteken. Az alábbiakban ezekből szeretnék közreadni néhányat.
* * *
Hideg tél volt, amikor egyéni selejtező vadászatra voltam hivatalos a Bakonyba. Az egyik legkedvesebb barátom, H. Géza volt a vendéglátóm, aki szintén élt-halt a vadászatért és nagyszerű humora volt. (Fájlalom, hogy időközben már eltávozott az örök vadászmezőkre.) Az ő kocsijával, éjféltájban indultunk a fővárosból, hogy a csúszós, jeges úton óvatosan haladva időben odaérjünk. Éjjel félháromkor megérkeztünk a társaság vadászházához. A lábtörlő alól elővette a ház kulcsát; bent igen kellemes meleg volt, hiszen vendégeket várva jól befűtöttek a kandallóba. Gyorsan bevittük a holmikat, elfoglaltuk a szobánkat és gyors kézmosás után – mivel ugyancsak éhesek voltunk nekiláttunk falatozni. Akkor vettük észre az üzenő cédulát az asztalon, hogy reggel félhatkor jönnek értünk, úgy készüljünk el a vadászatra. Akkor sok időnk már nincs az alvásra, állapítottuk meg nagy hirtelen.
Étkezés közben poharazgattunk is egy keveset és úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy azt vettük észre, már hajnali fél öt van. Gyorsan hunyjunk egyet, mert mindjárt jönnek értünk! mondta a barátom. Éppen hogy ledőltünk az ágyainkra, alig hogy elszenderedtünk, már is kopogtak az ajtón. A hivatásos vadász megérkezett értünk a terepjáróval.
– Jó reggelt! Hogy aludtak? Kipihenték magukat? – záporoztak a kérdések.
– Hogyne, természetesen! – válaszoltuk teljes kábulatban, miközben hamiskásan, kuncogva pislogtunk egymásra az égve hagyott villanyfényben.
Igyekeztünk gyorsan felöltözni és felkészülni a vadászatra. A hivatásos vadászunk, egy jóvágású fiatalember szintén álmosnak látszott, mert amíg sebtében öltözködtünk, ő leült a kandalló mellé, nagyokat ásítva és nyomban elszundított. Ahogy elkészültünk, a mozgásunkra hirtelen felriadt és úgy tett, mintha a legéberebben várt volna már bennünket. Amikor kimentünk a friss levegőre akkor láttuk, hogy hajnalban havazott; négy-ötcentis hó fedte a környéket. A kísérőnk meg is jegyezte, hogy jó vadászatunk lesz, a friss hóban könnyű lesz a nyomolvasás.
Ő ült a volánhoz, mi pedig a barátommal a hátsó ülésen helyezkedtünk el. Az égbolt még sötét volt, de a friss hó gyönyörűen megvilágította az erdei utak környékét. A terepjárónk lassan, zümmögve haladt előre. Eleinte még ugyancsak figyeltünk, hol jobbra, hol balra, de aztán a lassú zötykölődés, a motor monoton zúgása elálmosított bennünket és nyomban elbóbiskoltunk. Arra ébredtünk fel, hogy a terepjáró megállt és a motorja elhallgatott. Kísérő vadászunk arra kért bennünket, hogy szálljunk ki a terepjáróból és menjünk ő utána. Észrevettük, hogy már látványosan pirkadni kezd. Egy széles keresztnyiladékon megálltunk. Kísérőnk keresőtávcsövével gondosan végigpásztázta a nyiladék mind a négy irányát. Majd határozottan elindult az egyik ágán, mi pedig szótlanul követtük. Fogalmunk sem volt, hogy mi a terve. Már csak azért sem, mert azt láttuk, hogy a hóna alatt két összecsukható, kis kempingszéket szorongat. Néhány száz métert haladtunk előre; ő csak ment, ment, mi meg álmosan baktatva követtük; szinte gúzsba kötött bennünket a fáradtság.
Odaértünk egy hatalmas, öles tölgyfához, amely méreténél fogva megtörte a nyiladék egyhangúságát. A hajnali derengésben inkább csak vélni lehetett, mint látni, hogy a nyiladék vége felé, mintegy száz-százötven méter távolságra tőlünk, a lejtős hegyoldalban sűrű fiatalos keresztezi a nyiladék útját. Megálltunk végre és a kísérő vadászunk némi töprengés után azt kérdezte tőlünk:
– Mit tetszenek szólni ahhoz, hogy önöket leállítanám, illetve leültetném ennél a tölgyfánál – miközben a kempingszékekre mutatott – én pedig előre mennék, megkerülném és meghajtanám azt a sűrűt, a nyiladék végében? Hátha mozdulna erre valami? Itt a környező szálasokban jól meglehetne bármit lőni. Van abban a sűrűben minden; vaddisznó, szarvas, róka. Jó lenne így?
– Hogy ki merre lő, majd elosztják, csak trófeás vadat ne ejtsenek, no meg engem is kíméljenek, ha majd jövök errefelé! Bár lehet, hogy jól mutatnák a terítéken – mondta viccesen és kacsintott hozzá.
Mi egymásra néztünk és szinte egyszerre helyeseltünk, mondván ez nagyon jó lesz! Noná, hiszen mindketten ugyan arra gondoltunk; menjen csak nyugodtan, lehetőleg jó messzire, csak minket hagyjon legalább egy kis időre egyedül, hogy lazíthassunk még egy keveset.
Azt mondják, hogy a friss levegő segít elűzni a fáradtságot. Ez lehet, hogy így van, de ha az ember egy éjszaka szinte semmit nem alszik, az éhségnek engedve megtömi a hasát, pláne ha még egy-két pohár vörösbort is hörpint hozzá ami persze vadászat előtt egyáltalán nem szabályos akkor ez nem biztos, hogy minden esetben beválik. Legalább is a mi esetünkben a friss levegő inkább álmosított, minthogy élénkített volna.
Megvártuk, amíg a hivatásos vadászunk valamelyest is eltávolodott és a hátunkat a fatörzsnek támasztva kényelmesen elhelyezkedtünk a kempingszékeken; elfoglaltuk lőállásainkat illetve lőüléseinket! Nem éreztünk mi se hideget, sem egyebet, mint egy kellemes, zsibbadt fáradtságot és ott perceken belül elaludtunk. A mi vadászunk kb. félhét tájban hagyott ott bennünket!
Mély alvásunkból arra riadtunk fel, hogy valaki köhécselve, hangosan krákogva közeledik a nyiladékon a sűrű felől. Gyönyörű tiszta idő volt, csupán fátyolos felhőzet tompította a nap derengését. Egymásra néztünk, no meg az óránkra! Elképedve láttuk, hogy mindkettőnk órája délelőtt fél tízet mutatott. Gyorsan talpra álltunk és az öles fa mögött igyekeztünk olyan testhelyzetet elfoglalni, mintha órák óta ilyen feszült lőállásban lennénk. A kísérőnk pedig lassan közeledett és hangosan jelezte, hogy vége a hajtásnak, a fegyvereket kilehet üríteni!
Itt vannak még? kiáltott hangosan. Ekkor előléptünk mi is az öles fa mögül és kiürítettük a fegyvereinket. Közben azon töprengtünk az idő múlását látva, hogy vajon merre volt ez az ember eddig? Három óra hosszig hajtotta a sűrűt? És mi pedig ennyit aludtunk?
Odaérve hozzánk azt kérdezte: No, jött-e erre valami? – Nem jött erre az égvilágon semmi! – mondtuk meggyőzően. Nem is láttak vadakat? – kérdezte tovább. Mondtuk neki, hogy mi bizony nem láttunk semmit, pedig ugyancsak figyeltünk ám és hallgatóztuk mindvégig! Habár valami mozgást hallottunk a sűrű felől, meg mintha vaddisznó is morgott volna, de aztán nem jöttek erre mondta neki a barátom. A vadászunk huncutkás szemén látszott, hogy ő pontosan megértette a helyzetünket. Mi viszont nem értettük, hogy miért volt ez a hosszú, háromórás hajtás, de a turpisságunk miatt nem akartuk forszírozni. Hát akkor, menjünk a kocsihoz és bemegyünk, mert nemsokára kész az ebéd! javasolta a kísérőnk. Hát menjünk! egyeztünk bele készségesen.
És most jön a lényeg! Úgy két hét múlva felhívott a barátom, akivel ott együtt voltunk és kacagva mesélte el, hogy újra lent volt a Bakonyban és ugyanaz a hívatásos vadász volt a kísérője. Vadászat közben restelkedve árulta el a barátomnak, hogy amíg mi a tölgyfánál aludtunk, ő pedig a sűrű szélén, takarásban leült egy tuskóra, neki támasztva a hátát egy kisebb fának és mély álomba merült, mert akkor éjjel lakodalomban volt és egyenesen onnan jött, hogy minket kísérjen vadászni.
Mondani sem kell, hogy jót nevettek ezen az eseten. Bevallotta a fiatalember, ő csak azért izgult, amikor felébredt és az óráján látta az idő múlását, hogy vajon mi lehet velünk és mit fogunk szólni, ha végre összetalálkozunk? Akkor nyugodott meg, amikor már messziről látta, hogy az ő vendégei pedig a tölgyfa tövében, mély alvásban várják a hajtást. Állítólag még a horkolásunk is messziről hallatszott. No persze valószínűleg ő is horkolt, mert amit a barátom félálomban disznómorgásnak vélt a sűrű felől, az lehet, hogy éppen az ő horkolása volt.
Hát ilyen tréfás emlékekkel zárult ez a szép téli, bakonyi vadászatunk.
* * *
Másik maradandó élményem akkor született, amikor alkalomadtán a Mátrában vendégvadászként találkoztam egy színes egyéniségű hívatásos vadásszal. Vele közösen, sikeres vadászati élményem ugyan nem volt, de a humoros történetek, amiket mesélt – a cserkeléseink szünetében, vagy este a vadászházban – azok számomra még ma is szórakoztatóak.
Elmesélte nekem, hogy volt egyszer egy vendége, akivel bőgés idején szarvasbikát kellett volna lövetni. Az illető azonban rendkívül esetlenül mozgott a terepen. A legkisebb göröngybe is belebotlott, a kiálló kövektől csaknem hasra esett. Pedig ő előre igyekezett felhívni a figyelmét minden látható akadályra. Ha a cserkelő úton például keresztbe feküdt egy lehullott száraz gally, a hivatásos vadászunk rámutatott, a vendég jelezte, hogy érti a figyelmeztetést; majd amikor ő látványosan átlépte, a vendége a következő lépéssel rálépett és kettétörte. Ilyenkor mindig csodálkozva, rosszallóan néztem rá mesélte a történetet a vendég pedig bocsánatkérő arckifejezéssel jelezte vissza, hogy érti a leckét.
A baj az volt folytatta a történetet hogy így szalajtottunk el nem is egy bőgőbikát. A szarvasrúdlik éberen figyelő tehenei a zajos baktatásra, ágroppanásokra, bukdácsolásokra ugyancsak ki voltak képezve- viccelődött a vadász. Egy-egy ilyen zajra máris riasztottak és a rudlival együtt eliramodva, vitték magukkal a bikát. Mikor ez többször is megismétlődött, udvariasan felhívta a vendége figyelmét, hogy ez így nem fog menni; próbálja őt cserkeléskor figyelmesebben követni! A vendége ezt sűrű elnézések közepette meg is ígérte.
No, a következő alkalommal folytatta az elbeszélést velem volt a kutyám is, és egy jó hangú, bőgőbikát próbáltunk becserkelni. A hegyoldalban kanyargó cserkelő úton már sikerült majdnem belopni a bikát, amikor egy száraz, vastagabb gallyféle került az utunkba. Megálltam és rámutattam az akadályra a vendégem visszaintett, hogy érti a jelzést; majd én öles lépéssel átléptem a vastag gallyat, ő pedig utánozni próbált és látványos nagy lépéssel teljes erőből rálépett és a gally hangos reccsenéssel ketté tört. Több sem kellett a szarvasoknak, elvágtattak. Rosszallóan néztem vissza rá, de amikor megláttam a kétségbeesett, rémült arcát, megsajnáltam; de hogy a mérgemet valahogy mégis levezessem folytatta huncutul a történetet lenéztem a kutyámra, az meg hízelegve somfordált a lábamhoz, én pedig a kalapommal rácsaptam egy nagyot a kutya fejére, és mérgesen mondtam neki, hogy: Azt a betyár mindenségit! Hányszor mondtam már neked, hogy halkan cserkelj! Szegény pára, azt sem tudta, hogy mit vétett. A vendég viszont a pártjára állt és bizonygatta, hogy nem a kutya törte el a gallyat, hanem ő, ezért hát ne bántsam a kutyát! Hiszen ezt én is tudtam nevetett jóízűen a vadász de hát valakinek a leckét meg kellett kapni; fejezte be ezt a történetét.
Majd azzal folytatta, hogy volt egy vendége, akivel vaddisznóra cserkeltek a Mátra oldal-ösvényein, esti szürkületben. Aki ismeri a Mátrát, az tudja, hogy a hegyoldal számos helyen kidomborodó, sötétszürke kövekkel tarkított. Ahogy a szürkület egyre mélyült, ezek a nagy kövek egyre inkább fekvő, vagy turkáló vaddisznó alakját öltötték magukra. Ezt a vendégem nyugtalansága is visszaigazolta adta elő a történetet mert egyre-másra huzigálta hátulról a kabátom, és izgatottan suttogta, egyik vagy másik sötétebb, méretes kőre mutatva, hogy Ott a disznó! Már jó néhányszor megnyugtattam, hogy az nem disznó, hanem egy nagy kő. Amikor vagy ötödször is ráncigálni kezdte a kabátom és mutogatott egy szürke halomra, mondván, hogy az viszont disznó fűzte tovább sejtelmesen a történetet hát megnéztem a távcsővel és láttam, hogy egy újabb nagy kődarabbal van dolgunk. Gondoltam nem baj, megnyugtatom már a vendéget egy kicsit; és odasúgtam neki, hogy Lője meg! Neki veselkedett ám, egy közeli fának támaszkodva és gondosan megcélozta a vélt disznót! Majd végre leadta a lövést és a kőbe csapódó lövedék, az esti szürkületben hatalmasat szikrázva és gellert kapva süvített el a messzeségbe.
A vendég elképedve nézett rám, hogy ez mi volt? Mondtam neki, az igazság az, hogy a Mátrában a vaddisznóknak ilyen kemény ám a bőre! mesélte kuncogva a vadász. A vendég ekkor jött rá, hogy ugyancsak megvicceltem, de legalább nem cibálta többé a kabátomat; fejezte be a történetét, a tréfás vadász.
Még egy történet, amely szintén e hivatásos vadász fortélyosságáról tanúskodik. Elmesélte, hogy egyszer egy magas beosztásban lévő vendéget kellett neki kísérni, aki átutazóban volt náluk és gyorsan szeretett volna egy selejt muflon kost lőni. Hideg tél járta akkoriban, szép havas volt a táj. Nem volt sok ideje a vendégnek; délután érkezett, de aznap este már a fővárosban volt programja.
Ismertem két muflon kos járását, egy magasles közelében volt a váltójuk mesélte a vadász ki szoktak jönni késő délután az erdő szélére, és ott keresik az élelmet. Különösen kedvelték az erdő szélén a csipkebokrok termését. Gondoltam, hogy azt a két kost még elérjük a magaslesről és mindkettő lőhető volt; mesélte tovább fondorlatosan a történetet a hivatásos vadász.
A terepjáróval hamar kiértünk a területre, a kosok még nem voltak kint, így zavartalanul feljutottunk a magaslesre is. Szerencsére nem sokat kellett várni a nagy hidegben; a kosok kb. 150 méterre megjelentek az erdő szélén.
Jó lesz a távolság? – kérdeztem a vendégtől, aki intett a fejével, hogy igen; de már emelte is célzásra a fegyverét. – Lőhető bármelyik! – súgtam neki, mesélte a vadász. És máris dördült a puskája, miközben én a látcsövemmel figyeltem a kosokat. Láttam, hogy a lövés az egyik kos hasa alatt vágta fel a havat fűzte a mondókáját tovább. A lövés után a kosok pillanatok alatt eltűntek az erdőben a szemünk elől.
Jó volt a lövés? – Talált? – kérdezte izgatottan a vendég. Mondtam neki, hogy mindjárt odamegyünk és megnézzük! – így a vadász. Oda is mentünk a rálövés helyére, ahol a hóban szétszóródó vágott szőr és apró, velőnek tűnő darabok jelezték a találatot. Azt mondja a vendég: Hát mi ez Palikám? Ezek agyvelő darabok? Hogy van az, hogy a kost fejen találom és elmegy?
Mondtam neki: Tetszik tudni, ez úgy van – nem tudom, mondta-e ezt már valaki magának – hogy a mátrai kosok igen szívósak ám! Ezek aztán fejvesztve is elmenekülnek! – No, de fej nélkül Palikám? – méltatlankodott a vendég.
Hát bizony ez elég érdekes! – mondtam neki nyugtatólag és alaposan szemügyre vettem a helyszínt. Én akkor már tudtam, hogy mi történt; jegyezte meg nekem és hozzá nagyot kacsintott. De nem árultam el neki, mesélte tovább a történetet a rafinált vadász. Gondoltam, hagy örüljön, hogy olyan távolságból ilyen pontosan célzott. Még az elismerésemet is kifejeztem és mondtam neki, hogy; Ez már valami! Ilyen távolságból fejbe lőni egy kost, úgy hogy még a csigája sem sérült meg, mert annak nincsenek itt a darabjai. Biztosan a csigaív közepébe tetszett lőni; ámítottam tovább a vendéget. Úgy hogy legyen csak egészen nyugodt, meg lesz az, hiszen fej nélkül nem mehetett messzire! De most már a sötétség beálltával nem érdemes keresni, nehogy ijedtében kimenjen a világból. Majd én korareggel a kutyámmal megkeresem, és értesíteni fogom a kedves vendéget az eredményről. Nyugtatgattam a magam módján, nézett rám a vadász hamiskás mosollyal.
Jól van Palikám! Most nekem úgy is sietnem kell, ne időzzünk a keresésével, de holnap reggel feltétlenül hívjon fel a hivatalomban; én ugyan értekezletet tartok, de a titkárnőmnek diktálja be a pontos üzenetet! – kérte tőlem nyomatékkal a vendég. – Őt eligazítom, hogy a megbeszélés közben is hozza be nekem azt, amit maga lediktál neki! Megértette Palikám? De arra kérem, hogy a titkárnőmnek pontosan diktálja le, hogy milyen találatot kapott a muflon; hol találtam el, mert ez engem borzasztóan érdekel! De szó szerint szóljon az üzenet Pali, mert tudja a titkárnőm nem vadász, ezért szájbarágó módon igazítsa el! – folytatta az eligazításom nyomatékkal a vendég.
Hát, ha a kedves vendég így akarja, akkor így lesz! – nyugtattam meg őt.
Másnap korán reggel kimentem a kutyámmal a helyszínre mesélte tovább a történetet és ráálltam a muflonok nyomára, amelyet a kutya jól követett. Pár száz métert kellett menni az erdős hegyoldalban, amikor észrevettem egy muflon kost, amelyik állt és már minket figyelt. Tőle nem messze pedig egy másik kos feküdt. Az álló kost mindjárt megismertem, az volt kint tegnap délután és mellette a társa; gondoltam, hogy a fekvő kost érte a találat, mert elég bágyadtan feküdt továbbra is egy helyben.
Vártam, hogy felkeljen és felkészültem a lövésre. A kutyám, amely fegyelemhez volt szoktatva, mellettem állt és hol rám, hol pedig a kosokra figyelt; az egész teste remegett az izgalomtól. Célba vettem a fekvő kost és türelmesen vártam tovább, hogy hátha feláll, mert ugye nagyvadat nem illik fekvő helyzetében meglőni, ha csak nem muszáj fejtegette tovább a mondókáját. Mozgásunktól megriadva, az álló kos kissé arrébb ugrott, mire a másik nagy nehezen, kissé rogyadozva feltápászkodott; de már dörrent is a puskám és a kos tűzbe rogyott. Odaérve hozzá meggyőződtem, hogy valóban ez volt a sebzett kos. A vendégem lövése mondta szomorú fejcsóválással csúnya sebet ejtett rajta; a bal hátsó combját is érintve szétlőtte mindkét heréjét és a jobb lágyékán távozott a lövedék. Hogy ezt hogy csinálta? – ma sem tudom, mondta a vadász.
Egyébként egy átlagos selejt kos volt, nem lett volna kár érte, de ezt a szenvedést nem érdemelte meg; úgy hogy az én lövésem valóban kegyelemlövés volt neki. Na, gondoltam üzenek én mindjárt a vendégemnek a titkárnőjével, csak menjek be az irodára, de attól nem kap nevetőgörcsöt; sokat sejtetően nézett rám és láttam, hogy hamiskás fények csillognak a szemében.
Annak rendje-módja szerint elrendeztem a kost, majd bementem az irodába; jelentettem a főnökségnek, hogy megvan a sebzett kos, mert hát tudtak ők is róla és mondtam nekik, hogy a megbeszélés szerint értesítem a vendéget, közlöm vele az örömhírt. Jóvá is hagyták, én pedig a megadott közvetlen számon felhívtam a magas rangú vendég titkárnőjét, aki azonnal fel is vette a telefont, és a kölcsönösen udvarias üdvözlések után, örvendezve mondta nekem, hogy a főnöke utasításai alapján már nagyon várta a hívást! Úgyhogy már is írja, hogy pontosan és szó szerint milyen üzenetet adjon át a főnökének? mesélte egyre derűsebben a történetet.
Mondtam neki tagoltan, hogy Tessék leírni a következőket, de szó szerint! Pali azt üzeni, hogy a tegnap meglőtt kos megvan! De nem a fejét találta el, hanem a heréjét! Itt a titkárnő halkan felsikoltott és visszakérdezett: Hogy,
hogy mijét? Jól értettem?
A he-he-heréjét?
Erre én mondtam neki, kuncogott a vadász: Igen! Igen! Jól tetszett érteni! A heréjét, de mondhatjuk úgy is, hogy a tökét, ez egy és ugyanaz, ahogy önnek tetszik! Méghozzá az egész zacskóját! Tetszik már érteni?
Erre a titkárnő: Na, de mégis, hogy tetszik gondolni, hogy én ezt szó szerint leírjam és bevigyem a megbeszélésre? Hát ha a főnököm e sorokat meglátja,
Úristen! Mit fog nekem mondani? És hogy fog rám nézni?
Erre mondom neki így a vadász: Ezzel ne tessék most törődni! Nem az ő zacskójáról van szó, hanem a szegény koséról! Annak meg már mindegy! Különben is, nem az volt az utasítás, hogy szó szerint szóljon az üzenet?
De,
de igen! – szabadkozott a titkárnő.
Nahát akkor! –Tessék csak az üzenetet bevinni, ne várakoztassuk meg a főnökét! Én meg várok itt a telefonnál, hogy van-e még valami kérés felém? – folytatta a vadász, jókat derülve a saját előadásán. Persze ebben én is partnere voltam.
Vártam egy-két percet – mesélte tovább – amikor hatalmas lendülettel, indulatosan kapta fel a telefont a mesterlövész vendég és a vonal másik végén üvöltve kérdőre vont, hogy: Pali! Az istenfáját magának, miket üzent maga nekem? Hogy mit lőttem én szét? A heréjét?
Mondtam neki higgadtan, hogy: Már nehogy félre tessék érteni! Nem az én herémről van szó, hanem a koséról! Erre azt mondta a vendég még dühösebben: És ezt pont a titkárnőmmel üzeni? Le akar járatni előtte? Erre mondtam neki, hogy: Hát nem azt tetszett mondani, hogy neki diktáljam le szó szerint, szájbarágósan az üzenetet? Nekem mindegy lett volna az is, hogy ha mindezt mondjuk az ügyeletes villanyszerelővel, üzenhettem volna meg. De én az ön utasítása szerint jártam el, meg a titkárnője is! Erre szó nélkül lecsapta a telefont. No, gondoltam ő sem jön erre felé mostanában vadászni.
De már is csörgött a telefon és a titkárnő hívott vissza, aki elmondta; láttam volna a főnöke arcát, amikor elé tette a papíron olvasható üzenetet! Először csak nézte kimeredt szemekkel az irományt, majd szinte megsemmisülve nézett a titkárnőre és hangos üvöltéssel úgy ugrott fel a székről, mintha egy raj lódarázs csípte volna meg a fenekét. A megbeszélés résztvevői pedig szájtátva, értetlenül nézték a jelenetet. Aztán később elcsitult a vihar, szerencsére ebből nem lett bántódása senkinek; fejezte be tréfás elbeszélését a történetünk főszereplője, a huncut vadász.
* * *
A most következő történet nem kevésbé mulatságos az előzőeknél, legfeljebb több benne a képzelőerő és a költemény amelyet, a történetet előadó hivatásos vadász, előadása közben hozzátett. A végén kiderül, hogy a történet lényege igaz volt, csak a körítése volt meseszerű és mulatságos. Ezt csak erősítette az előadás módja, ugyanis aki ezt előadta jó humorérzékkel rendelkezett és ízes tájszólással beszélt, amit írott formában nagyon nehéz közreadni. Mindenesetre én erre most az alábbiakban kísérletet teszek.
A történet helyszíne az ország egyik hegyvidéki vadászterülete volt konkrétabban nem szívesen nevezném meg ahol bőgés idején szarvasbikára vadásztunk. Alkonyattájban lőttem is egy selejt bikát. Amikor a zsigereléséhez készülődött a kísérőm; fente a kését és nézte az elejtett bikát, majd eközben hozzákezdett a történethez. Igyekszem ezt úgy közreadni, ahogy ő ezt nekem elmesélte, ezért is teszem az egészet idézőjelbe.
Megnézem má, hogy nem pislog-e ez a bika? Mert tavaly ilyenkó, bőgés idején igencsak pórul jártunk ám! Hát! – Bizony ám! – Úgy látom, hogy ez má kimút. Teccik tudni, vót egy vendégem, akivel a kapott utasítás szerint, legalább ezüstérmes bikát kellett lüvetnem. Az illető a megyei kórház sebész főorvosa vót. Hát, ismertem egy-két jó bikát a terülletünkön, gondútam kiviszem az egyikre, az biztosan megüti az ezüstérmet, ha a vendég meglüvi ugye. De mire a bőgő bikát becserketük, má íppen hogy csak lűvilág vót. De még akkó kukkerrel lehetett azé bírányi, meg hát ugyi lűnyi is. Mutatom neki, hogy no ottan van a főorvosi bika! Sztrílájtye! – mondtam neki oroszul, hogy lűjön – merhát ugye akkoriba oroszokat is gyógyított, gondútam dicsekszek má neki egy kicsit a nyelvtudásommal, pláne ha meg is érti. Hát ha meg nem, akkó legföjjebb a bikának nyerek egy kisidőt. De biza, ű megértette, mer úgy odalűtt a bikának, hogy az rögtön, helybe összerugyott. Nem rúgott az kettőt se!
Íjnye a nemjóját! mondtam magamba; gondútam is, hogy ez nemcsak operányi tud, hanem lűnyi is. Hát, ugyi mindjá gratulátam nekie, aztán odaballagtunk a bikáho; aztán ott is elvégeztem a gratulációs ceremóniát, hát ugyi töret, meg miegymás, ahogy kő.
Aztán kezdtem kászálódni, úgy mint itten mostan, hogy majd nekilátok osztan kizsigerölöm a bikát. Fenegettem a késemet, éppúgy mint most; ez idő alatt a főorvos meg elővette a zsebébül a laposüveget, aztán láttam ám, hogy pájinkát locsol a bika fejére. Mondtam neki, hogy főorvos úr! Az isten szerelmére, hát inkább engem is lűjön meg, ha pájinka jár annak, akit így e-tanának! Gondútam, hogy csak megérti a célzást? Aztán közelebb mentem, mer kínálásra nyútotta felém a kislapost; akkó vettem észre, hogy a bika meg ugyancsak pislogott ám felénk.
Puskáink a fődön! Mondom neki, főorvos úr! A bika meg a pájinkátul mindjá észbe kap, gyorsan lűjön még egyet oda neki! Ű meg a hejett, hogy rám hallgatott vóna, odahajolt a bika fölé, mintha csak beteget vizsgána. Mondom neki, hogy hallgasson má rám! Ezt most nem operányi kell, hanem sürgősen lűnyi, mer mondjá életre kap! Mintha ezt a bika biztatásnak vette vóna, hirtelen főtápászkodott, aztán keltébe az agancsára főkapta a főorvost, aztán főröpítette a levegűbe.
Addigra én má főkaptam a fődrű a puskámat, hogy majd mindjá meglüvöm a bikát, de ahogy a bika dobáta a vendéget, így a céltávcsőbe hun a bika vót benne, hun a főorvos. Gondútam is magamba, hogy legalább csak egy kisidőre maradna mán fönt a vendég, hogy meglűjem a bikát, ami aztán hogy-hogynem eccé csak sikerült is. A bika a lüvésemre összeesett, a főorvos meg leérkezett mellé!
Ejha, mondtam magamba; de szép teríték! De nem sokáig mélázhattam, mer a főorvos elkezdett igen csak nyöszörögni; nyögdécselte, hogy jaj a lábam, jaj a lábam! Mondom, mi van vele főorvos úr? Hát ugyi má eléggé setét vót, az atyaisten se tudta, hogy mi a baja? Azt vinnyogta kínkeservesen, hogy valószínű kificamodott a bokám! Kérdeztem tűlle, hogy melyik lábárul van szó? Azt mondta nagykeservesen, hogy a bal, a bal! No, szorítsa csak össze a fogait, mer érzéstelenítést most nem tudok adni, de majd én mindjá helyre igazítom!
Megkaptam a bokáját ugyi, aztán tekertem rajta egyet, ő meg olyat ordított, mint egy sebzett hímoroszlán. Mondom neki, hogy no, mi van? Hát az atyaistenit! Akkó gyüttem rá, hogy a jó bokáját kitekertem. Hát ugyi a nagy igyekezetembe, a kapkodásba, no meg a sötét szürkületbe, az isten se látta, hogy is fekszik ű ottan? Én vátig azt hittem, hogy az én betegem hanyatt fekszik, úgy ahogy a légtornából leérkezett, de hát amíg én a puskámat a fődre ehelyeztem, meg össze-vissza kapkodtam, ű meg kínjába össze-vissza forgolódott; így hát íppen akkó hason feküdt!
Hát aztán beszállítottam űket a vadászházhoz; a bikát bevittük a hűtőkamrába, a főorvost meg a mentők vitték a kórházba. Úgyhogy mindegyikük ment ugyi a maga útján. Mondtam is az asszonynak, amikó má magunkra maradtunk, hogy no asszony, tanájjunk ki valamit, kőtözzünk el egy másik megyébe, mer ha minket egyccő, ne adj isten bevisznek a megyei kórház intenzív osztályára, akkó nekünk annyi, mer ott valaki rátapos majd a gumicsövünkre! Az hétszentség!
Hát mit mondjak? Amíg ezt a történetet végighallgattam, a hasam is megfájdult a nevetéstől. És látva, hogy a történet egyre inkább tetszik nekem, ő úgy színezte az álomképét egyre humorosabbá, egyre viccesebbé. A végén már együtt kacagtunk, miközben mindketten tudtuk, de főleg ő, hogy a történetnek csak egy része igaz. A lényege viszont igaz volt, ami számomra a következőképpen vált bizonyossá.
Egy közeli vadász ismerősöm, aki tőlem hallva ismerte ezt a történetet, ujjongva hívott fel egyszer telefonon és elújságolta, hogy vadkacsa vadászaton volt, ahol több vadászvendég a vacsoránál vadásztörténeteket, különböző sztorikat mesélt egymásnak. Elhangzott ott több minden és jókat derültek egymás élményein. Egyszer csak csendesen megszólalt közülük az egyik vendég, aki addig jórészt hallgatott mondván, hogy: Hát ezek érdekes dolgok, amik itt eddig elhangzottak, de ez mind semmi ahhoz képest, ami velem a közelmúltban megtörtént. Nekem ugyanis egy hivatásos vadász egy meglőtt szarvasbika mellett, tévedésből kitekerte és eltörte az ép bokámat! Kiderült, hogy ő volt az a bizonyos kórházi főorvos!
És ő ott, a többieknek elmesélte hitelesen ezt a történetet, aminek az volt a lényege, hogy őt fellökte a meglőtt, de hirtelen életre kelt szarvasbika, miközben egy kátyúba lépve kificamodott a bal bokája. A hivatásos, kísérővadász, aki a bikát sebtében meglőtte, oly nagy igyekezettel sietett a sötét szürkületben a segítségére, hogy izgalmában a jobb bokáját igazította helyre.
* * *
A fenti epizódok csak morzsáit jelentik azoknak az élményeknek, amelyeket az eddigi vadászataim során a hivatásos vadászokkal megéltem. Ezekből szerettem volna e helyütt közreadni néhányat ízelítőként; megbecsüléssel gondolva reájuk, hiszen többnyire nagyszerű emberek, nagy tapasztalatú vadászok. Megbocsátható nekik, ha a terheiket, feszültségeiket néha a fortélyaikkal, kifinomult humorukkal könnyítik.
Kopóvilág: A Visszatérő! …. mondhatnám magamra, bár én nem a medvével küzdöttem, mint Leonardo DiCaprio, hanem a térdig érő vadszőlővel és a sűrű vízi akáccal a Holt Tiszánál.
Legutóbbi blogbejegyzésem épp arról szólt, hogy milyen érzés otthon várni a hajtásból hazaérkezőket és végigizgulni a napot, aggódni a hajtókért és a kutyákért, hogy mindenki épségben meglegyen a nap végére. Most viszont 2024.12.12.-én, Jász-Nagykun- Szolnok megyében a Tisza mellett cirka 1450 nap szoptatás és pelenkázás után, újra bevetettem magamat én is a hajtásba. Végre erdőben, a kutyákkal, vadászaton… Már igazán hiányzott! Nagy szerencsénkre klasszikus vaddisznóhajtás volt aznap egy, a közepestől kicsit nehezebb terepen. Bár a hajtósorban épp két kezdő volt mellettem, jobb és baloldalról is, így a megszokottnál többet kellett hallatni a hangunkat és figyelni egymásra, de nap végére igazi csapattá kovácsolódtunk.
A kutyák szépen dolgoztak és az átállások között elismerő visszajelzéseket kaptunk a vadászoktól, akik „akció” közben látták az erdélyi kopókat. Zete kutyánk, aki még csak 2,5 éves és ez a második vadászidénye, nagy hévvel hajtott egy fiatal vadkant, ami becsalta őt a bozótosba. A szemtanú vadász elmondása szerint, a kutyánk ezután felnyüszített, a vadkan pedig kirontott a sűrűből. Ezután Zete sántítva tért vissza hozzánk az első hajtás végén, egy 3-4 cm széles vágott sebbel a jobb első hónaljában. Látható volt, hogy Zetét ki kell venni a hajtásból, ehhez minden segítséget megadtak a hajtás szervezői. Terepjáróval elmentünk a gyűjtő álláshoz és ott, az elsősegély után a fedett platón, a traktorvezető felügyelete mellett várt meg minket a második hajtás végéig.
Az esti terítéknél is sok pozitív visszajelzést kaptunk az erdélyi kopóink munkájáról, de talán minden szónál többet jelent az, hogy az alföldi területen lévő helyi vadásztársaság életében rekord született, 15 db vaddisznót sikerült terítékre hozni, ami ötven százalékkal több az elmúlt évek átlagánál.
Miután Gabi bácsi finom őzraguját elfogyasztottuk, még 3 órás vezetés várt ránk, hogy Zetét állatorvos is lássa, így hajnali fél 1-re meg is műtötték őt, kiderült, hogy a fiatal vadkan egy 10-12 cm mély belső sebet ejtett (kötőszövet és részleges izomszövet roncsolódás) rajta.
Azóta már eltelt 6 nap, Hálistennek és a profi állatorvosnak (Sidó Szilveszter, Búcs, Szlovákia) Zete ma már erőteljesen nyargal, várva a következő hajtást, reméljük sokat tanult az esetből és óvatosabb lesz, mondhatni „szerencsésen” átesett a tűzkeresztségen.
Kutyás hajtó társaink voltak aznap Farago Attila Hírös-Vadász Avarral, valamint Króner György Aranyhegyi Vadorzó Zengővel és Mesivel. Érdekesség és jóleső találkozás volt számunkra. hogy Sepsiszentgyörgy környékéről is voltak erdélyi kopós hajtók.
Nagyon köszönjük a lehetőséget és az ajánlást Szloboda István barátunknak, a legendás utánkereső-bőrdíszműves- hobbittartó Sznupinak!
Forrás: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
RÉGI FOTÓK: Balogh Zoltán – Az első keresztúri disznóm története
A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét.
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Így történt: A nyáron Bakucz Péter polgármester úr jóvoltából, aki egyben a Sarkadkeresztúri Vadásztársaság elnöke is, őzbakok után járhattam a “keresztúri” határt. Átbogarásztuk, töviről hegyére átjártuk a területet, miközben régi iskolatársammal, Márta Józseffel, aki felettem járt a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban, felkerestük a régi erdőket, a kísérleti mocsárciprusokat, ahol még Zsibók András tanár úr is meg-megfordult. A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét. Természetesen felkerestem az elejtőt, Balogh Zoltánt, aki örömmel fogadta az Agro Jager érdeklődését és az alábbi történetet küldte szerkesztőségünkbe, mely mellé további fotókat is csatolt. 2010-be utazunk vissza és vadászatáról az elejtő mesél..
Előszóban el kell mondani, hogy emlékeim szerint 1985 és 1995 között a Sarkadkeresztúri Egyetértés Vadásztársaság és a Vasvári Petőfi Vadásztársaság együttműködési megállapodást kötött apró és nagyvad cserevadászatára – persze vadászatársasági szinten. Természetesen, ebből adódóan, később egyéni vadászbaráti kapcsolatok is születtek. Így történt ez az én esetemben is. A vasvári vadászbaráti kapcsolatom szinte a mai napig megmaradt. Így Vasváron 1989-től 2010-ig 53 vaddisznót és több nagyvadat sikerült terítékre hoznom.
Időközben, nálunk, Sarkadkeresztúron is elszaporodtak a nagyvadak /vaddisznó,dámszarvas, gímszarvas/, de Sarkadkeresztúron 2010-ig , az ominózus időpontig nem tudtam disznót lőni. Pedig nagyon vágyakoztam már egy “hazai hegyesorrúra”. 2010 március elején Márta Józsi barátom, a vadásztársaság titkára, így szólt hozzám:
-Na, majd én lövetek már veled egy disznót! Holnap délután 3 órakor /március 10/ találkozunk a vadászháznál és én viszlek a saját MTZ traktorommal ,mert csak azzal tudunk most bemenni a jó disznós helyekre!
Az előző napokban igen csapadékos idők voltak és a földeken, úgy, mint az utakon, mindenütt állt a víz. Március 10. délután 3 óra, vadászház – sosem felejtem el. Barátsággal üdvözöltük egymást Józsival.
-Te ülsz a Nagy-Szelesi lesre, én pedig a Vadföld 2-es lesre – mondta és már írta is a naplóba!
-Rendben – válaszoltam, de mit is mondhattam volna, hiszen ő már eldöntötte én megbíztam benne!
Felpakoltunk a szóló traktorra és elindultunk földúton a tőlünk kb 3-4 km-re lévő magaslesek felé. Nagyon durva volt az út, tengelyig érő sár és víz mindenütt.Útközben a traktorban mi csak a vadászatról beszélgettünk és az esélyeket latolgattuk, miközben megérkeztünk a Nagy-Szelesre.
-Hatóráig maradunk, azután már úgysem látunk semmit, majd jövök érted! – mondta Józsi. No, igen, akkoriban nem maradt kint senki.
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Kiszálltam a traktorból, kívántunk egymásnak egy kalappal és továbbment a Vadföldi magaslesek felé. Mire felpakoltam a lesre, körülbelül úgy, fél 4 lehetett. Körbe szemléltem a terepet. Előttem hosszú, gondozott nyiladékon kb. 90 m-re szóró és dörzsfa. Távcsövezve láttam, hogy járja a vad. Tőlem balra fiatal nyárfaültetvény, egy igen vizenyős talajon. Jobb oldalon kökényes bokorsor és egy nagy nyárfaerdő. Közben nyugtáztam, hogy milyen szép az idő, napsütés, szivárvány és viszonylag szélcsend. Elhelyezkedés után aztán egy pipára gyújtva, véglegesen megállapítottam, hogy jó a szelem. Most valahogy lassabban múlt az idő, mint máskor. Még csak fél 5 konstatáltam. Közben a tájban gyönyörködtem, távcsöveztem, fotózgattam . Kb 5 óra előtt pár perccel mozgásra lettem figyelmes a fiatal nyárfásban.Gyorsan a Nikon kereső távcsövemhez nyúltam és láttam, hogy úgy 80 méterre egy róka egerészik.
Puska fel és céloztam. Számmal halkan cincogtam. Felfigyelt a “koma” és elindult felém. A pirospont még nem kellett, mert jó lővilág volt. 50 méterre lehetett, amikor útjára engedtem a 8×57-es lövedéket. Helyben maradt. Ismét pipára gyújtottam és várok néhány percet – gondoltam. Közben rezeg a telefon, hív Józsi:
-Mi újság ? Megvan?
-Igen, csak nem disznó, hanem egy róka- válaszoltam.
-Gratulálok, ülj csak vissza, majd jön a disznó is – mondta.
Leszálltam a lesről felvenni a zsákmányt. Gyönyörű róka, még szép téli bundában. Megkapta a neki járó tiszteltet és fotózáshoz felaggattam egy mellettem lévő fára. Visszaültem a lesre és ismételt várakozás következett, miközben lassan bealkonyodott.
A fák fölött vörösen izzó napkorongról még készítettem pár fotót majd kezdett sötétedni. Úgy 6 óra előtt néhány perccel a bal oldalon a fiatal nyárfásban / lövésre még elég távol/ egy sötét foltra figyeltem fel. Gyorsan távcsövezve láttam, hogy disznó. Hamar és suttogva hívtam Józsit, hogy várjunk még egy kicsit, mert jön a disznó.
-Rendben – válaszolta és már tettem is le a telefont.
Közben feltettem a “Santa Barbarát”, 8-ra csavartam a piros pontot és a céltávcsőben megkerestem a disznót. Még kb 180 m-re lehetett. Lassan turkálva közeledett felém. Sok időm nem volt már várakozni, nagyon sötétedett. Amikor kicsit keresztbe állt, ismét útjára engedtem a “saller bélát”. Nagyon picit blatt fölé céloztam. Jó becsapódás hallatszott, a disznó felvisított és helyben maradt. Nagy csend lett körülöttem. A madarak is elhallgattak. Folyamatosan távcsöveztem. Fekszik a disznó! Nem tagadom, most kezdett egy kicsit úrrá lenni rajtam a “harctéri izgalom”, pedig lőttem én már vaddisznót! Most már bátrabban gyújtottam pipára. Ismét rezeg a telefon, Józsi hívott:
-Mi újság Zolikám? Megvan a disznó?
-Igen, fekszik! – válaszoltam nagy örömmel.
-Gratulálok! Megyek érted. Kb. 20 perc mire odaérek!
Már fejlámpával indultam el a sertevad irányába, miközben számoltam a lépéseket. Amikor odaértem láttam ,hogy nem egy kis süldő várt rám, hanem egy gyönyörű nagy kan, csodás agyarakkal. Boldogan nyugtáztam, hogy ez a “keresztúri” első disznóm! A védőszentek végül mellém álltak. A távolság egyébként 150 lépés volt. Amíg Józsi odaért, a méreteket latolgattam. Kb 90 kg-ra saccoltam, a nagy agyarakból úgy 4 cm látszott ki. Megérkezett Józsi a traktorral. Amikor meglátta a disznót, Ő is ámulatba esett. Minden így történt és valóban a vadászház ebédlőjében ma is ott lóg egy fotó arról az ominózus vadászatról…
Vadászüdvözlettel,
Balogh Zoltán
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Vadászat
A NEFAG Zrt. 2024. évi dám trófeaszemléje Pusztavacson
A NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete trófeamustrát szervezett november elején
A több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő hagyományt ápolva, kellemesen hűvös, de verőfényes időjárási környezetben, XVII. alkalommal rendezte meg a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete – a szomszédos vadászatra jogosultak partnerségével – a Pusztavacsi térség 2024. évi dám trófeamustráját.
A rendezvény 2024. november 5.-ére került megszervezésre a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészetének vadászházánál. A szemlét Hatos Tamás erdészetigazgató köszöntése után Fehér Sándor, a NEFAG Zrt. vezérigazgatója nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta azt a térségi összefogást, amely megalapozta, eredményre vitte, majd pedig minőségi szintre emelte a pusztavacsi régió dámgazdálkodását. Kiemelte azonban, hogy a jövő szakmai prioritásai között különös figyelmet érdemel a térség dámállományának mennyiségi kezelése.
Az állománynövekedés, illetve annak nagysága nem érheti el azt a szintet, amikor is az egyedek összessége a terület, illetve a térség ökoszisztémáinak ellenségévé válik és nehezen feloldható gazdasági érdekeket ütköztet. A kitűzött cél és egyben következő évek szakmai kihívása, a dámállományhoz kötött bölcs állománygazdálkodás és annak bölcs hasznosítása. Ezt követően a szakmaiság és tapasztalatcsere fontossága jegyében, méltatva az ilyen és hasonló szakmai jellegű rendezvények központi szerepét, nyitotta meg a trófeaszemlét. Az ünnepélyes megnyitó után Hatos Tamás erdészetigazgató vette át a házigazda szerepét és ismertette a rendezvény programpontjait, majd röviden összefoglalta az erdészet dámhasznosítási főidényéhez kapcsolható tapasztalatait. Ennek tartalma szerint, az erdészet jogosultsági területein a barcogási időszakban 115 db dámbika került elejtésre, melyek a trófeatömeg tekintetében 3,6 kg-os átlagot értek el. Az elejtett bikák összesített darabszámából, éremtáblázat hasábjain, mintegy 75 db trófea képviselteti magát.
Az általános információk után, az elejtésben közreműködő hivatásos vadászok adtak szakmai értékelést az egyes trófeák jellemző tulajdonságairól, az elejtés előtti bírálatok szempontjairól, valamint a hivatalos bírálati eredményeiről. A szakmai értékelések után az érdeklődők egyéni ízlésük alapján tekinthették meg a szemlére felsorakoztatott 100 db feletti dám trófeát. Különleges áhítat és csodálat övezte a főhelyen kiállított kimagasló pontszámú és kiemelkedő trófeatömegű vadászzsákmányokat.
Keresztes Tibor, a tájegység fővadásza zárógondolataiban összegezte, hogy az idei esztendő mind a barcogás, mind pedig a trófeatömegek tekintetében elmaradt a várakozásoktól. Részéről is kiemelésre, illetve megerősítésre került a dám állománynagyságának figyelemmel kísérése és a megfelelő mértékű szükség szerinti beavatkozás fontossága.
A meghívásnak nagy örömünkre széleskörű szakmai közönség tett eleget. Képviseltette magát a megye vadászati érdekképviselete, a dámmal gazdálkodó állami erdőgazdaságok szakemberei, a szomszédos vadászatra jogosultak és jelentős volt a szakmai érdeklődők tábora is. Nagy örömünkre, az elejtők közül is sokan tiszteltek meg bennünket a részvételükkel.
A szemle hivatalos részének zárását Hatos Tamás, a rendezvény házigazdája, a tartamosság és a szakmaiság fontosságára tett gondolataival és a következő évi találkozás reményében tartotta meg.
Vendégeink a rendezvény további részében a vadászházban, illetve a ház előtt megterített asztaloknál a kemencében sült húsokból és köretekből képzett „teríték” minőségét mustrálhatták és kóstolhatták, kötetlen ismerkedések és eszmecserék közepette.
Megköszönve a megtisztelő részvételt, Jó szerencsét és Üdv a vadásznak!
Forrás: NEFAG Zrt.
You must be logged in to post a comment Login