Keressen minket

Vadászat

A Hegyes-hegyi bika

Közzétéve:

Feltöltő:

Lassan búcsúzott a nyár, eljött végre a szeptember. A Börzsönyben is megkezdődött a szarvasok násza. Délvidéken, pl. Somogyban, Tolnában, a gemenci erdőben a hírek szerint már lassan be is fejeződik a bőgés, ami arrafelé két-három héttel előbb kezdődik, mint az északi hegyvidékeinken. A szarvasok orgonája megdobogtatja minden vadászember szívét, de sok természetjárót is kicsal az erdők közelébe. A vadászoknak ez a legalkalmasabb időszak a selejtezésre és a golyóérett bikák elejtésére. A területüket jól ismerő hívatásos vadászok különösen felkészülnek ezekre a feladatokra. Szinte egyenként ismerik a bikáikat. Távolról is jól megbecsülik bármelyikük agancsának súlyát és értékelik annak minősítő jellemzőit. Így hát kellő szakértelemmel és hozzáértéssel végzik a külföldi és hazai vendégek vadásztatását. Hosszú évek alatt sokat tanultam tőlük.

Nagyvadas területeken a sportvadászokkal szemben is követelmény, hogy el tudják bírálni a lőhető trófeás vadakat; így azokat akár kísérő vadász segítsége nélkül is terítékre vigyék. Azon szerencsések egyike voltam, akik selejt szarvasbika kilövésére kaptak engedélyt a vadásztársaságunk területén. Lehetőségünk volt arra, hogy azt a vadászvendégünkkel is kilövethetjük. Éltem ezzel a lehetőséggel és meghívtam erre az egyik vadászbarátomat, B. Mihályt, aki az Alföldön vadászott és még sohasem lőtt szarvasbikát. Pedig már benne volt a korban, több évtizedes vadászmúltja volt, de az őzön kívül egyáltalán nem lőtt trófeás vadat. Apróvadra viszont régóta és kitűnő eredményességgel vadászott.

Nagy örömmel fogadta a meghívást, szinte alig akarta elhinni, hogy ő a börzsönyi hegyekben szarvasbikára vadászhat. Az egyik börzsönyi vadászházunknál találkoztunk. Alföldi ember lévén, életében ritkán fordult meg a hegyvidéken. Náluk a sík területeken a horizontig is ellátott és ahhoz volt szokva, hogy az őzeket akár két-háromszáz méterről is meglőtték. Kérdezte is tőlem viccesen: „hogy tudtok ti itt vadászni? – hiszen a sok fától és a hegyektől semmit nem lehet látni.” Valójában azért hamar megtetszett neki a hegyi környezet, sőt lenyűgözte őt a Börzsöny. Látszott rajta, hogy ámulattal csodálta a hegyvidéki tájat. Csupán néhány napunk volt arra, hogy a terepen mozogva, a céljaink felé autózva, a legtöbbet tudjam neki megmutatni a Börzsöny hegység gyönyörű látványából.

A terepjárónkkal megálltunk egyes helyeken, hogy gyönyörködhessünk az elénk táruló látványban. Nagyirtás puszta térségében a Tolmács-hegy oldalában kanyargó útról például messzire lehetett látni, ahol ugyan éles szabdalások választották el egymástól a hegyvonulatokat. Mutattam és magyaráztam a vendégemnek, hogy a Hosszú-völgy túloldalán, 571 méter magasságával, látványosan kiemelkedik a Hegyes-hegyorom, harmonikusan simul hozzá a Szárazfa-bérc. Távolabb látszik a Nagyhideg-hegy és a 938 méter magasságú Csóványos, mintegy festői háttér. A terepjárónkkal feljutottunk a Hosszú-bérc legmagasabb részére és onnan meg tudtam neki mutatni a Kis-Koppány, a Nagy-Koppány, és a Sas-hegy vonulatait. Távolabb elénk tárult a Bizmet-rét és környezete, alatta mély szakadékkal a Granat-kút. Mondtam is a barátomnak; mentsen meg bennünket az Isten attól, ha sikerül majd meglőni a bikát, hogy egy ilyen mély terep alján kössön ki!

Mindenképpen eredményes vadászatot szerettem volna neki nyújtani, ezért az érkezése előtt pár nappal kitelepültem a vadászházunkba, és megfigyeléseket végeztem a területünk különböző részein. Tudni akartam, hogy hol, milyen a bőgés? Hová érdemes majd vinni a vendéget, ahol a legnagyobb eséllyel találhatnák neki selejt bikát. Tapasztalataim szerint többféle lehetőség is kínálkozott. Legígéretesebb helynek a Hegyes-hegyorom déli lejtős oldalát tartottam, amely akkor még a társaságunk vadászterülete volt. Megfigyeltem, hogy ott több bika is bőg, ezért úgy határoztam, hogy a területünk bejárása után azon a részen próbálunk szerencsét.

Másnap hajnali négy órakor keltünk, és öt óra után nem sokkal – a Szárazfa-bérc felől közelítve – már a Hegyes-hegyen voltunk. A terepjárót félreállítottam, és az volt a tervem, hogy amikorra kivilágosodik, a hegygerinc mentén lassan haladva elérjük a hegy legmagasabb pontját, majd onnan a bőgések irányától függően cserkelünk lefelé a hegyoldalban és a vonulásukat követve megpróbálunk összejönni a Hosszú-völgy felől beváltó szarvasokkal. Ideális volt az idő; szélmentes, enyhe volt a hajnal. Többféle irányból lehetett hallani, hogy a távolban bőgnek a bikák. A vadászatra legkedvezőbb időszakban voltunk kint, szeptember 20. –és 25.-e között, pontosan akkor, amikor a Börzsönyben – hosszú évek tapasztalatai alapján – legintenzívebb a szarvasbőgés.

Kora reggel öt óra tájban még eléggé sötét volt, de kelet felől az égbolt alja már halványan pirkadni kezdett. Egy kis ideig még várakoztunk, hallgatóztunk; ez alatt a vendégem elszívott egy cigarettát, majd lassan elindultunk az emelkedő gerincvonal mentén, a hegy legmagasabb csúcsa felé. Kényelmes tempóban, cserkelve haladtunk előre; időközben meg-megálltunk és próbáltuk bemérni a bőgések irányát, becsülhető távolságát. Bőven volt időnk, nem kellett sietni, mert a mezőgazdasági területekről beváltó szarvasok, s köztük a bőgő bikák még elég távol voltak.

Lassacskán teljesen kivilágosodott. Amikorra odaértünk a Hegyes-hegyoromra, addigra már a nap is feljött; kiteljesedő, fénylő korongja rámosolygott a lassan ébredező tájra és a Börzsöny hegység teljes pompája tárult elénk. A fák színeződő lombozatai pompás rajzolatokat mutattak a szemben lévő hegyoldalakon. A hegyorom 571 méteres magasságából nemcsak a környező hegyeket szemlélhettük meg, hanem az államhatáron túl messzire elláttunk a szlovákiai területekre is.

A pihenőnket csakhamar megszakítottuk, mert a Hosszú-völgy felől, mélyen alattunk egyre közelebb lehetett hallani a szarvasbikák bőgését. Hangjuk alapján ítélve legalább három bika is bőgött egy adott területen és jól lehetett követni a vonulásuk irányát; a hegy alattunk lévő, déli fekvésű oldala felé tartottak. Látni még nem lehetett a rudlit, a bőgőhangok alapján csak feltételezni tudtam, hogy a tehenekkel vonuló, mélyebb hangú csapatbikát esetleg két-három mellék bika is követi. Ekkor már a közeli Szárazfa-bérc felől is lehetett hallani egy-két bikát bőgni, de tőlünk északnak, kissé távolabb Nagybörzsöny község felől is beleszólt egy jó hangú bika a feleselésbe. Vendégem arcán egyaránt látszott a csodálkozás és az öröm; mutatta nekem, hogy lúdbőrözik a bőre, mert életében most hallja először a szarvasbőgést.

Elindultunk lefelé, a hegy oldalában kanyargó cserkelő úton a szarvasok feltételezett beálló helyei felé. Az előző napokban a helyszínen is meggyőződhettem róla, hogy a hegy oldalában hol lehetnek a legjobb bőgőhelyek. Egyes részeken a letarolt aljnövényzet, a feltúrt erdei talaj, a bőséges szarvashullatékok jelezték a küzdőtereket. A szarvasok közeledését a bőgőhangok jól jelezték. Kissé élénkebbre vettük a cserkelés ütemét, mert szerettem volna, ha mi érünk oda előbb, mint a szarvasok. Ez sikerült is. Úgy döntöttem, hogy leshelyünket jó széllel, a kiszemelt bőgőhely felett, a kissé meredek hegyoldalban, egy méretes tölgyfa tövében lekuporodva foglaljuk el.

Alattunk a szavasok a hegy oldalában egyre közeledtek. Már hallani lehetett a vonulások jellemző zaját, a kövek görgetését, a hangos ágroppanásokat, és ami még izgalmasabb volt; a bikák verekedését, agancsaik csattogását, olykor a menekülő futásuk zaját. A látcsövemmel azt a helyet pásztáztam a szálasban, ahová a szarvasok érkezését vártam. A látómezőben végre megjelent egy szarvastehén, majd még egy, aztán egy ünő és ott volt a többi is, de azok még elég nagy takarásban voltak, mert sűrű ágak akadályozták a jó kilátást. A mély hangú csapatbika ott bőgött és sündörgött valahol körülöttük, mozgása és böfögő hangja is azt jelezte, hogy megpróbálta egybe terelni a rudlit. Erre volt is alapos oka, mert mint később kiderült, kettő fiatalabb mellékbika próbálta megközelíteni a háremet, és ez alaposan felkorbácsolta a csapatbika féltékeny haragját.

A gond az volt, hogy hol az egyik, hol a másik fiatal selejtbikát láthattuk ott ide-oda mozogni, megriadva futkározni, csak éppen a hárem urát nem voltunk képesek a fák sűrűjében szemrevételezni. Úgy gondoltam, hogy lejjebb kell ereszkednünk a hegyoldalban, közelebb a küzdőtérhez, mert másképp nem lesz módunk elbírálni a bőgő csapatbikát. Megkezdtük az ereszkedést lefelé a lejtős hegyoldalban; szinte fától-fáig, guggolva csúsztunk egyre lejjebb, vigyázva arra, hogy ne keltsünk zajt, nehogy észrevegyen bennünket valamelyik tehén. Elég lett volna egy ágroppanás a talpunk alatt, vagy megcsúszás a lejtős hegyoldalban és odalett volna a szerencsénk. Egyszerre kellett figyelnem az éber tehenekre, az egymással feleselő bikákra és a lefelé araszolásunk minél kisebb nesszel járó lehetőségeire. Néha kissé megpihenve, méterről-méterre közeledtünk a szarvasok felé anélkül, hogy észrevettek volna bennünket. Alig volt már száz méter távolság közöttünk.

A lejtős hegyoldalban, itt egy újabb méretes fatörzs tövében pihentünk meg, már egészen közel kerülve a bőgő bikákhoz, ahol újabb összecsapásra került sor. Jól hallottuk az agancsaik csattogását, kemény pengeváltásukat, erőlködő fújásukat. Még mindig feljebb voltunk az oldalban, mint a szarvasok, de onnan már jobban lehetett látni a fák közötti mozgásukat. A látcsövemmel – figyelmemet összpontosítva – kerestem a hárem urát; amelynek már nemcsak az öblös hangját hallottuk közelről, hanem a mozgását is láthattam időnként, de az ágakkal fedett tölgyesben egyáltalán nem lehetett elbírálni. Agancsának szárai összevegyültek a fák ágaival.

Gondoltam, hogy ez így nem lesz jó; itt vagyunk a közelükben, a szelünk tökéletes, hiszen a szarvasok felől lengedez és az állandó takarás miatt, nem leszek képes a keresett bikát elbírálni. Ha csak valamelyik mellékbika ki nem csalja ebből az erdőfoltból, ahol már ritkább a szálerdő. No, de erre meddig várjunk? – Gondoltam egyet és tovább kockáztattam. Intettem a vendégemnek, hogy maradjon mögöttem, és óvatosan kövessen. Mélyen lekuporodva, méterről-méterre még előbbre araszoltunk, és egy kitűnő lőállást biztosító kétágú fatörzsnél lecövekeltünk. Innen már a látcsövemmel egészen jól láthattam a teheneit terelgető csapatbika mozgását; arra vártam igazán, hogy az agancsának legalább az egyik szárát mutassa meg valahogy.

Kértem a vendégemet, hogy biztosítsa ki a fegyverét és készüljön fel a lövésre! Az izgalomtól remegő hangon kérdezte, hogy a mozgó alakok közül melyik a bika? Mondtam neki, hogy a legszürkébb mozgó foltot próbálja követni a látcsövével; ugyanis én már akkor tudtam, hogy az a mi bikánk, amelyiknek a reggeli dagonyázás után, a rászáradt sártól szürkés volt a szőrzete. Végre a fiatal szálas egy tisztább foltjában megláttam a bika agancsszárainak egyik végét, amelyik kifent világos, villás végződésű volt. Ismételt bőgésbe kezdett, s ahogy a nyakát előre nyújtotta, a fejét kissé megemelte, láthatóvá váltak a felém eső oldalon az agancs ugyancsak fehéren villogó ágai. Nem volt sok időm fontolgatni, hogy vagy páros tízes, vagy páratlan tizenkettes bikát lövünk. Meg tudtam ítélni azt is, hogy súlyát tekintve egy átlagos börzsönyi, selejtbikáról van szó.

Súgtam a vendégemnek, hogy a bika lőhető! Amint olyan helyzetbe áll, hogy célba tudja venni, lője meg. Én a kereső látcsővel figyeltem a bika minden mozgását és azt közvetítettem a vendégemnek. A bika hirtelen egyet fordult és ismét a teheneit terelgette. Ismét megjelent az egyik tisztás foltban, ekkor már jól láttam a nyakát és a lapockájának egy részét. Keresztbe állt, balra volt a feje. Ezt halkan közöltem a vendégemmel. Kérdeztem, hogy látja-e azt, amit én? Látom… mondta izgatottan, remegő hangon. Akkor célozz és lőj, de minél előbb! – biztattam a barátomat.

Én a látcsövemet le sem vettem a bikáról, a fatövében fél térdre ereszkedve vártam a lövést, ami e pillanatban a fejem felett el is hangzott. Azt láttam, hogy a lövés előtti pillanatban a bika hirtelen jobbra fordulva testhelyzetet változtatott. Legalább is ez volt az érzésem. A lövés után eltűnt a szemünk elől; csak azt hallhattuk, hogy a szarvasrudli hangos csörtetéssel távolodik el tőlünk. Szinte biztos voltam abban, hogy találat érte a bikát, hiszen ilyen távolságból, mintegy nyolcvan méterről nemigen lehetett elhibázni, hacsak egy faág nem került a lövedék útjába. A célzás is jó pozícióban történt; Mihály barátom álló helyzetben, támasztéknak jól kihasználta a kétágú fatörzs előnyét. Az viszont gyanús volt, hogy nem hallottam sem a lövedék becsapódását, sem a rudli rohanásának hangzavarában a bika összeesésének jellemzően recsegő-ropogó zaját. Volt ereje elvágtatni a háremmel?

Mondtam a barátomnak, hogy szívjon el egy cigarettát, amiért láthatóan hálás volt nekem, hiszen reszketett az izgalomtól; erőt vett rajta a feszültség. Addig itt várunk, kissé lenyugszunk, és ha sebzett a vad, hagyjuk azt is a sebágyban kiszenvedni. Ilyenkor iszonyú hosszú időnek tűnik egy cigaretta elszívásának ideje, pedig szívta ám a barátom elég szaporán. Amikor eltaposta a csikket, elindultunk a rálövés helyére. Kértem őt, hogy minden eshetőségre felkészülve töltse csőre újra a fegyverét és zárja el. Ezt tettem én is a saját fegyveremmel.

Nem volt nehéz rátalálni a rálövés helyére, jól látszottak a bika elugrásának nyomai; hátsó csülkei mély lenyomatot hagytak az erdei talajon. Vért viszont nem találtunk sehol. Szinte méterről-méterre átvizsgáltam a helyszínt, hátha találok legalább egy árulkodó vércseppet. De nem. Eközben a vendégem – tőlem eltávolodva – egyre lázasabban, összevissza kutatta a környéket, vérnyomok után kutatva. Feltehetően már azt sem tudta igazán, hogy hol is volt a rálövés helye? Úgy látszik igaza volt, amikor az érkezésekor azt mondta, hogy itt a hegyvidéken a sok fától ő semmit sem lát. Többször szóltam neki, hogy jöjjön vissza, mert nem jó nyomon jár, de ő továbbra is lázasan kereste a „fekvő bikát.”

Én megpróbáltam a nyomok alapján követni a menekülő szarvasok útját és a kopár, füves hegyoldalban rábukkantam arra a nyomvonalra, ahol a bika is menekülhetett. Úgy láttam a nyomokból, mintha az egyik hátsó lábát húzta volna maga után. És itt volt végre az első vércsepp! Majd néhány méterre újabb vérnyomok vezettek a csapán. Ekkor szóltam újra a vendégemnek, hogy hagyja abba a távoli keresést, mert itt a vérnyom, amelyen én haladok. Közben rossz sejtéseim támadtak, mert a nyomok az egyre meredekebb, déli lejtésű, kövecses hegyoldalban, egy igencsak mély, vízmosásos árok felé vezettek. Na, gondoltam; ha azon átment a bika a többi szarvassal együtt, akkor az nem lehet nagyon beteg. Bár a tapasztalatok szerint a bőgő szarvasbikának iszonyatos életereje van. Vagy lefutottak volna a mély árok takarásában a Hosszú-völgy irányába? Ezen gondolkodtam, miközben a vendégem még mindig a maga útját járva, bóklászott ide-oda. Újra szóltam neki, de már határozottabban, hogy jöjjön közelebb, mert már nyomon vagyok.

Ekkor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy előttem kb. harminc-negyven méterre, a mély árokból, nagy erőfeszítéssel kapaszkodik felfelé egy bika, s igyekszik kijutni annak túloldalára. Nem volt nehéz felismerni, hogy ez a mi bikánk. A vendégem pedig tőlem távolabbról, éppen elindult felém. Már nem volt időm a párbeszédre, ezért ösztönösen kaptam vállhoz a fegyverem, félve attól, hogy a sebzett bika elmenekül előlünk és sikerült pontos váll-laplövéssel megállítani. Mi az, hogy megállítani? Bár úgy lett volna, hogy amikor az árokból felkapaszkodik, akkor érte volna a lövés, és a túlpartján marasztalta volna helyben. Ehelyett a bika a meredek, mély árok oldaláról lehempergett annak legaljára.

Addigra a barátom is oda sietett hozzám és a tekintetével lázasan kereste, s kérdezte hogy mire lőttem? Sűrű elnézések közepette magyaráztam neki a helyzetet és azt, hogy muszáj volt lőnöm. Kifejeztem a sajnálkozásomat, hogy időben nem hallgatott rám és nem jött oda, ahol én a vérnyomot követtem. Ő viszont arról igyekezett engem meggyőzni, hogy azért próbálta átkutatni a közvetlen környezetet, hátha a közelben valahol elfeküdt a bika. De végül is belátta, hogy hibázott, mert nem lett volna szabad elhagyni a kísérőjét és önálló akcióban kezdve, keresgetni a bikát. Én azért nyugtatgattam, hogy egészen biztosan meglőtte a bikáját, hiszen itt vannak az árulkodó vérnyomok; az én lövésem csak kegyelemlövés volt. Ha az ő találata nem lenne halálos, akkor ez a bika már árkon-bokron keresztül gázolva eltűnt volna a szemünk elől, csak úgy, mint a többi szarvas.

Vártunk még egy ideig, eközben a barátom újra elszívott egy cigarettát. Láttam rajta, hogy nagyon feszült és bántja, amiért nem hallgatott rám. A cigarettaszünet után lövésre kész fegyverrel elindultunk az árok felé. Odaérve azt láttuk, hogy a bika az árok legmélyén az egyik hátsólábát kinyújtva hason fekszik, és már nem mozdul. Tőle nem messze, ezt a mély árkot egy rozoga fahíd szelte át, amely a valaha működő erdei kisvasút elhanyagolt, korhadt hídja volt. Ennek a tartópilléreibe kapaszkodva ereszkedtünk le az árok mélyére, és az árok medrében így tudtuk megközelíteni a kimúlt bikát.

Tüzetesen szemrevételeztük; az agancsa kissé abroncsos, egyébként szabályos és abszolút szimmetrikus, páros tízes agancs volt. A súlyát ott, akkor kb. öt-öt és fél kilo közöttire saccoltam. Fogazata alapján hét-nyolcéveskorúnak becsültem a bikát. Lényegében jó kilövés volt, ilyen szempontból tehát hibát nem követtünk el. Az első lövéssel azonban, amit a vendégem leadott, nem büszkélkedhettünk. Ugyanis az arról árulkodott, hogy a bikát pontosan fenékbe lőtte. A lövedék a végbélnyílás közelében behatolva, hosszában végig szántott a belsejében és a szegycsontban akadt el. Amikor a bikát felbontottam ez egyértelműen kiderült; a lövedék iszonyú darálást végzett a test belsejében. Iszonyú szenvedés várt volna rá, ha nem kapta volna meg a második lövést.

Mégis jól láttam én, hogy a lövés pillanatában a bika hirtelen fordult egyet, valószínű valamelyik tehén felé, és amikor a lövedék elérte, akkor már a hátulját mutatta felénk. Csak ez lehetett a magyarázata e szerencsétlen találatnak. Ugyanakkor ez is halálos lövésnek számított, ezért az első lövést leadó vendégemet illette az érdem. Őszinte örömmel gratuláltam neki az első meglőtt szarvasbikájához. Szertartásosan nyújtottam át az ilyenkor szokásos töretet, boldogan öleltük át egymást és percekig levett kalappal álltunk az elejtett szarvasbika felett.

Majd lassan kezdtünk feleszmélni, hogy most jön ám a java. Hogy visszük ki majd a bikát ebből a mély árokból? Nem volt kétséges, hogy ezt emberi erővel – akár hányan is lennénk – nem lehet megoldani. Ehhez valamilyen gépi erőre van szükség. Javasoltam a barátomnak, hogy ő maradjon itt, én pedig felkapaszkodok a hegytetőre, oda ahol a terepjárót hagytuk, és azzal bemegyek a vadászházhoz, hogy valami segítséget kérjek a vad beszállításához. Az óramutató ekkor már délelőtt fél tizenegyet mutatott. Időbe telt, amíg a meredek hegyoldal járható részein feljutottam az ott hagyott gépkocsinkhoz. Szerencsém volt, mert a vadászházunkban – főszezon lévén – szinte telt ház volt. Vadásztársaim éppen ebédhez készülődtek. Velük volt a társaságunk közkedvelt hívatásos vadásza is, K. Vilmos, akit mi mindannyian Vilinek becéztünk. Kiváló szakember, nagyszerű vadász volt. Többen úgy jellemeztük őt, hogy amit Ő a vadászatban nem tud, azt egyszerűen nem kell tudni.

Örültek nekem, mert már nem tudták elképzelni, hogy hajnal óta hol vagyunk; kezdtek aggódni, hogy nem történt-e valami bajunk. Amikor megismerték a történetünk lényegét – az ebédkészítést félbehagyva – egy emberként kerekedtek fel öten is, hogy segítsenek a bikát kihúzni a szakadékszerű árok mélyéről. Vili vezényletével, a maga vezette platós terepjáróval máris indultunk a helyszínre. Indulás előtt Vili gondosan ellenőrizte, hogy a mindig nála levő, vastag drótkötél is a helyén van.

Mihály barátom, aki a vadat őrizte nagy megkönnyebbüléssel fogadott bennünket. A vadásztársak leugrálva a platóról kíváncsian mustrálgatták a meglőtt bikát és gratuláltak mindkettőnknek a sikerhez. Vili dicsérete volt számomra a legdöntőbb, amikor azt mondta, hogy eddig ez az idei év legjobb selejt-kilövése a társaságunk területén. Elismeréssel gratulált ő is mindkettőnknek. No, de ami ezután következett – ahogy mondani szokták – az nem volt piskóta. A meglőtt bika kb. harminc méterre volt a rozoga fahídtól, az árok legmélyén. A platós gépjárművel viszont nem lehetett tovább menni, mert olyanok voltak a terepviszonyok. Ezért a bikát kézi erővel kellett elvonszolni odáig, ameddig leért a vastag vontató drótkötél.

Voltunk ott összesen nyolcan, a vendégemet is beleszámítva. Ennyin igazán hozzá sem fértünk egyszerre a vadhoz. Vili vezényelte hangosan a munkát, ő határozta meg a fogásokat, miközben ő maga is keményen kivette a részét a hórukk munkában. Iszonyatosan nehéz dolgunk volt, mert vonszolás közben az árok mélyén elfekvő nagyobb kövek, szikladarabok hol a nagytestű vadat akasztották meg, vagy fogták vissza – miközben vezényszóra araszolgattunk vele – hol pedig magunk botladoztunk a méretes kövekben. Mindnyájan megszenvedtük, amíg végre a bikával a fahíd közelébe értünk.

Amikor már ott voltunk vele és valamennyinkről patakzott a veríték, kiderült hogy rövid a drótkötél; a gépkocsitól nem ér le a bikáig, az árok aljára. A terepjáróval pedig már jottányit sem lehetett hátra tolatni a terepviszonyok miatt. Nem volt mit tenni, mint a bikát kézi erővel fel kellett vonszolni, a mély árok meredek partoldalán, néhány méterre, hogy elérjük vele a drótkötelet. Végre ez is megvolt, de ekkor már annyi felé hevertünk az árok meredek partoldalán – verejtékünkben fürödve – ahányan voltunk és ugyancsak sűrűn kapkodtuk a levegőt. Vili nem sok időt adott nekünk a lihegésre, hanem szakszerűen rákötötte a vontató kötelet a bika fejére, és a gépjárművel megkezdte a felfelé vontatását. Nekünk pedig azt a feladatot adta; segítsük két oldalról gerincén fektetve, „szánkóztatni” a nagytestű bikát, vigyázva arra is, nehogy az agancsa beakadjon az árok meredek oldalán és letörjön. Miközben Vili a gépjárművel erőlködve, szinte araszolva vontatta felfelé a vadat közülünk, akik ebben segédkeztünk hol az egyikünk, hol a másikunk csúszott vissza métereket. Volt, aki egyenesen az árok mélyén kötött ki.

Igazi megkönnyebbülés volt, amikor végre fent volt a bika az árok partján. A gépjármű platójára feltenni már gyerekjáték volt az előzőekhez képest. Délután kettő óra volt, amikor a barátom első szarvasbikájával a vadászházunk vadkamrájába beértünk. A segítő vadásztársaimnak alig volt ideje egy gyors ebédre, mert három óra tájban indultak ki vadászni. Nagyon hálásak voltunk nekik ezért az önzetlen segítségért.

Mihály barátommal egyformán fáradtak, szomjasak és éhesek voltunk. Végül is hajnal óta talpon voltunk, kilométereket cserkeltünk, a bikát meglőttük, kalandos és nehéz körülmények között behoztuk. Mikorra ebédhez jutottunk már délután három óra is elmúlt. Egyetértettünk abban, hogy maradandó élmény lesz mindig is számunkra ez a vadászat. Utána még sokáig elemezgettük és felidéztük a részleteit. Nem kerültük meg a legfőbb tanulságait sem; nevezetesen azt, hogy nem elegendő az ilyen nagytestű, nemes vadat becserkelni, elbírálni és meglőni, hanem ügyelni kell arra is, hogy ha a találat után nem maradna helyben, akkor mi mindennel kell számolni a vadásznak. Ezt most láthattuk és meg is szenvedtük. Mondta is a kedves barátom; alig várja, hogy ezt a vadászati élményét megossza az alföldi vadásztársaival és elmondja majd nekik, a szavait idézve, hogy „ehhez képest az őzbak vadászat nem más, mint egy csendes ultiparti!”

* * *

In memoriam: A trófeabírálat után leutaztam hozzá az Alföldre, hogy személyesen adjam át neki a fatalpra szerelt trófeát. Mihály barátom vadászruháját felöltve várt a kapuban. Amikor a kezébe vette az első elejtett szarvasbikájának agancsát, párásak voltak a szemei. Vele együtt én is meghatódtam. Szobájának falán már készen volt a hely, ahová a trófeát feltettük. Hosszú percekig nézte és csodálta minden oldalról. Későbbiekben meglátogatták a vadásztársai, akik elismerően, vagy talán irigykedve gratuláltak neki a sikerhez. Akinek csak tehette, büszkén megmutatta vadászéletének legszebb emlékét. Lehet, hogy megérezte; a sors nem hagy neki sok időt erre az örömre, ugyanis rá egy évre, a neve napján temették, amikor a Börzsönyben még bőgtek a szarvasok. Orgonájukkal búcsúztatták a vadászt, aki elvitte magával az örök vadászmezőkre a börzsönyi táj szépségének és e közös vadászatunknak az emlékét. Nyugodjon békében!

Mihály barátommal és az őt megillető szarvastrófeával

A Szárazfabérc hegyvonulata

Koppány oldal, a Bizmetek és alatta a Granat-kút szakadéka;

Kilátás a Hegyes-hegyre a Hosszúbércről

Vadászat

A Visszatérő!

Erdélyi kopókkal vadásztak a Tisza árterében.

Published

on

Kopóvilág: A Visszatérő! …. mondhatnám magamra, bár én nem a medvével küzdöttem, mint Leonardo DiCaprio, hanem a térdig érő vadszőlővel és a sűrű vízi akáccal a Holt Tiszánál.

Gyalogakácosban a Holt-Tiszánál. Fotó:  Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág

Legutóbbi blogbejegyzésem épp arról szólt, hogy milyen érzés otthon várni a hajtásból hazaérkezőket és végigizgulni a napot, aggódni a hajtókért és a kutyákért, hogy mindenki épségben meglegyen a nap végére. Most viszont 2024.12.12.-én, Jász-Nagykun- Szolnok megyében a Tisza mellett cirka 1450 nap szoptatás és pelenkázás után, újra bevetettem magamat én is a hajtásba. Végre erdőben, a kutyákkal, vadászaton… Már igazán hiányzott! Nagy szerencsénkre klasszikus vaddisznóhajtás volt aznap egy, a közepestől kicsit nehezebb terepen. Bár a hajtósorban épp két kezdő volt mellettem, jobb és baloldalról is, így a megszokottnál többet kellett hallatni a hangunkat és figyelni egymásra, de nap végére igazi csapattá kovácsolódtunk.

Bevetés előtt. Fotó: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág

A kutyák szépen dolgoztak és az átállások között elismerő visszajelzéseket kaptunk a vadászoktól, akik „akció” közben látták az erdélyi kopókat. Zete kutyánk, aki még csak 2,5 éves és ez a második vadászidénye, nagy hévvel hajtott egy fiatal vadkant, ami becsalta őt a bozótosba. A szemtanú vadász elmondása szerint, a kutyánk ezután felnyüszített, a vadkan pedig kirontott a sűrűből. Ezután Zete sántítva tért vissza hozzánk az első hajtás végén, egy 3-4 cm széles vágott sebbel a jobb első hónaljában. Látható volt, hogy Zetét ki kell venni a hajtásból, ehhez minden segítséget megadtak a hajtás szervezői. Terepjáróval elmentünk a gyűjtő álláshoz és ott, az elsősegély után a fedett platón, a traktorvezető felügyelete mellett várt meg minket a második hajtás végéig.

Irány és távolság ahonnan a hajtóhang és a lövés hallatszik. Fotó: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág

Ábra: Facebook

Az esti terítéknél is sok pozitív visszajelzést kaptunk az erdélyi kopóink munkájáról, de talán minden szónál többet jelent az, hogy az alföldi területen lévő helyi vadásztársaság életében rekord született, 15 db vaddisznót sikerült terítékre hozni, ami ötven százalékkal több az elmúlt évek átlagánál.

Miután Gabi bácsi finom őzraguját elfogyasztottuk, még 3 órás vezetés várt ránk, hogy Zetét állatorvos is lássa, így hajnali fél 1-re meg is műtötték őt, kiderült, hogy a fiatal vadkan egy 10-12 cm mély belső sebet ejtett (kötőszövet és részleges izomszövet roncsolódás) rajta.

Azóta már eltelt 6 nap, Hálistennek és a profi állatorvosnak (Sidó Szilveszter, Búcs, Szlovákia) Zete ma már erőteljesen nyargal, várva a következő hajtást, reméljük sokat tanult az esetből és óvatosabb lesz, mondhatni „szerencsésen” átesett a tűzkeresztségen.

Az e napi erdélyi kopós csapatunk. Fotó: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág

Kutyás hajtó társaink voltak aznap Farago Attila Hírös-Vadász Avarral, valamint Króner György Aranyhegyi Vadorzó Zengővel és Mesivel. Érdekesség és jóleső találkozás volt számunkra. hogy Sepsiszentgyörgy környékéről is voltak erdélyi kopós hajtók.

Nagyon köszönjük a lehetőséget és az ajánlást Szloboda István barátunknak, a legendás utánkereső-bőrdíszműves- hobbittartó  Sznupinak!

Forrás: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág

 

 

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom

Vadászat

RÉGI FOTÓK: Balogh Zoltán – Az első keresztúri disznóm története

A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét.

Published

on

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Így történt: A nyáron Bakucz Péter polgármester úr jóvoltából, aki egyben a Sarkadkeresztúri Vadásztársaság elnöke is, őzbakok után járhattam a “keresztúri” határt. Átbogarásztuk, töviről hegyére átjártuk a területet, miközben régi iskolatársammal, Márta Józseffel, aki felettem járt a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban, felkerestük a régi erdőket, a kísérleti mocsárciprusokat, ahol még Zsibók András tanár úr is meg-megfordult. A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét. Természetesen felkerestem az elejtőt, Balogh Zoltánt, aki örömmel fogadta az Agro Jager érdeklődését és az alábbi történetet küldte szerkesztőségünkbe, mely mellé további fotókat is csatolt. 2010-be utazunk vissza és vadászatáról az elejtő mesél..

2010. márcusát írtuk a Sarkadkeresztúri Vadásztársaságnál. Fotó: Balogh Zoltán / Agro Jager

Előszóban el kell mondani, hogy emlékeim szerint 1985 és 1995 között a Sarkadkeresztúri Egyetértés Vadásztársaság és a Vasvári Petőfi Vadásztársaság együttműködési megállapodást kötött apró és nagyvad cserevadászatára – persze vadászatársasági szinten. Természetesen, ebből adódóan, később egyéni vadászbaráti kapcsolatok is születtek. Így történt ez az én esetemben is. A vasvári vadászbaráti kapcsolatom szinte a mai napig megmaradt. Így Vasváron 1989-től 2010-ig 53 vaddisznót és több nagyvadat sikerült terítékre hoznom.

Időközben, nálunk, Sarkadkeresztúron is elszaporodtak a nagyvadak /vaddisznó,dámszarvas, gímszarvas/, de Sarkadkeresztúron 2010-ig , az ominózus időpontig nem tudtam disznót lőni. Pedig nagyon vágyakoztam már egy “hazai hegyesorrúra”. 2010 március elején Márta Józsi barátom, a vadásztársaság titkára, így szólt hozzám:

-Na, majd én lövetek már veled egy disznót! Holnap délután 3 órakor /március 10/ találkozunk a vadászháznál és én viszlek a saját MTZ traktorommal ,mert csak azzal tudunk most bemenni a jó disznós helyekre!

Pompás színekben játszott az égalja. Fotó: Balogh Zoltán / Agro Jager

Az előző napokban igen csapadékos idők voltak és a földeken, úgy, mint az utakon, mindenütt állt a víz. Március 10. délután 3 óra, vadászház – sosem felejtem el. Barátsággal üdvözöltük egymást Józsival.

-Te ülsz a Nagy-Szelesi lesre, én pedig a Vadföld 2-es lesre – mondta és már írta is a naplóba!

-Rendben – válaszoltam, de mit is mondhattam volna, hiszen ő már eldöntötte én megbíztam benne!

Felpakoltunk a szóló traktorra és elindultunk földúton a tőlünk kb 3-4 km-re lévő magaslesek felé. Nagyon durva volt az út, tengelyig érő sár és víz mindenütt.Útközben a traktorban mi csak a vadászatról beszélgettünk és az esélyeket latolgattuk, miközben megérkeztünk a Nagy-Szelesre.

-Hatóráig maradunk, azután már úgysem látunk semmit, majd jövök érted! – mondta Józsi. No, igen, akkoriban nem maradt kint senki.

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Agro Jager News

Kiszálltam a traktorból, kívántunk egymásnak egy kalappal és továbbment a Vadföldi magaslesek felé. Mire felpakoltam a lesre, körülbelül úgy, fél 4 lehetett. Körbe szemléltem a terepet. Előttem hosszú, gondozott nyiladékon kb. 90 m-re szóró és dörzsfa. Távcsövezve láttam, hogy járja a vad. Tőlem balra fiatal nyárfaültetvény, egy igen vizenyős talajon. Jobb oldalon kökényes bokorsor és egy nagy nyárfaerdő. Közben nyugtáztam, hogy milyen szép az idő, napsütés, szivárvány és viszonylag szélcsend. Elhelyezkedés után aztán egy pipára gyújtva, véglegesen megállapítottam, hogy jó a szelem. Most valahogy lassabban múlt az idő, mint máskor. Még csak fél 5 konstatáltam. Közben a tájban gyönyörködtem, távcsöveztem, fotózgattam . Kb 5 óra előtt pár perccel mozgásra lettem figyelmes a fiatal nyárfásban.Gyorsan a Nikon kereső távcsövemhez nyúltam és láttam, hogy úgy 80 méterre egy róka egerészik.

Az első sarkadkeresztúri vaddisznóm! Ma is köszönöm vadászbarátomnak: Márta Józsefnek! Fotó: Ifj. Márta József / Agro Jager

Puska fel és céloztam. Számmal halkan cincogtam. Felfigyelt a “koma” és elindult felém. A pirospont még nem kellett, mert jó lővilág volt. 50 méterre lehetett, amikor útjára engedtem a 8×57-es lövedéket. Helyben maradt. Ismét pipára gyújtottam és várok néhány percet – gondoltam. Közben rezeg a telefon, hív Józsi:

-Mi újság ? Megvan?

-Igen, csak nem disznó, hanem egy róka- válaszoltam.

-Gratulálok, ülj csak vissza, majd jön a disznó is – mondta.

Keresztúri rókám, amely meghozta a szerencsém és elejthettem az első keresztúri vaddisznómat. Fotó: Balogh ZOltán / Agro Jager

Leszálltam a lesről felvenni a zsákmányt. Gyönyörű róka, még szép téli bundában. Megkapta a neki járó tiszteltet és fotózáshoz felaggattam egy mellettem lévő fára. Visszaültem a lesre és ismételt várakozás következett, miközben lassan bealkonyodott.

Vaddisznómat, a képen jobbról, ifj. Márta József is, segített behozni. Fotó: Márta József / Agro Jager

A fák fölött vörösen izzó napkorongról még készítettem pár fotót majd kezdett sötétedni. Úgy 6 óra előtt néhány perccel a bal oldalon a fiatal nyárfásban / lövésre még elég távol/ egy sötét foltra figyeltem fel. Gyorsan távcsövezve láttam, hogy disznó. Hamar és suttogva hívtam Józsit, hogy várjunk még egy kicsit, mert jön a disznó.

-Rendben – válaszolta és már tettem is le a telefont.

Közben feltettem a “Santa Barbarát”, 8-ra csavartam a piros pontot és a céltávcsőben megkerestem a disznót. Még kb 180 m-re lehetett. Lassan turkálva közeledett felém. Sok időm nem volt már várakozni, nagyon sötétedett. Amikor kicsit keresztbe állt, ismét útjára engedtem a “saller bélát”. Nagyon picit blatt fölé céloztam. Jó becsapódás hallatszott, a disznó felvisított és helyben maradt. Nagy csend lett körülöttem. A madarak is elhallgattak. Folyamatosan távcsöveztem. Fekszik a disznó! Nem tagadom, most kezdett egy kicsit úrrá lenni rajtam a “harctéri izgalom”, pedig lőttem én már vaddisznót! Most már bátrabban gyújtottam pipára. Ismét rezeg a telefon, Józsi hívott:

-Mi újság Zolikám? Megvan a disznó?

-Igen, fekszik! – válaszoltam nagy örömmel.

-Gratulálok! Megyek érted. Kb. 20 perc mire odaérek!

Ilyen az élethosszig tartó vadászbarátság, a képen jobbról barátom, Márta József, a vadásztársaság titkára. Fotó: Ifj. Márta József / Agro Jager

Már fejlámpával indultam el a sertevad irányába, miközben számoltam a lépéseket. Amikor odaértem láttam ,hogy nem egy kis süldő várt rám, hanem egy gyönyörű nagy kan, csodás agyarakkal. Boldogan nyugtáztam, hogy ez a “keresztúri” első disznóm! A védőszentek végül mellém álltak. A távolság egyébként 150 lépés volt. Amíg Józsi odaért, a méreteket latolgattam. Kb 90 kg-ra saccoltam, a nagy agyarakból úgy 4 cm látszott ki. Megérkezett Józsi a traktorral. Amikor meglátta a disznót, Ő is ámulatba esett. Minden így történt és valóban a vadászház ebédlőjében ma is ott lóg egy fotó arról az ominózus vadászatról…

Vadászüdvözlettel,
Balogh Zoltán
Agro Jager News

 

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Agro Jager News

 

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!
Tovább olvasom

Vadászat

A NEFAG Zrt. 2024. évi dám trófeaszemléje Pusztavacson

A NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete trófeamustrát szervezett november elején

Published

on

A több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő hagyományt ápolva, kellemesen hűvös, de verőfényes időjárási környezetben, XVII. alkalommal rendezte meg a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete – a szomszédos vadászatra jogosultak partnerségével – a Pusztavacsi térség 2024. évi dám trófeamustráját.

Fotó: NEFAG Zrt.

A rendezvény 2024. november 5.-ére került megszervezésre a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészetének vadászházánál. A szemlét Hatos Tamás erdészetigazgató köszöntése után Fehér Sándor, a NEFAG Zrt. vezérigazgatója nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta azt a térségi összefogást, amely megalapozta, eredményre vitte, majd pedig minőségi szintre emelte a pusztavacsi régió dámgazdálkodását. Kiemelte azonban, hogy a jövő szakmai prioritásai között különös figyelmet érdemel a térség dámállományának mennyiségi kezelése.

Az állománynövekedés, illetve annak nagysága nem érheti el azt a szintet, amikor is az egyedek összessége a terület, illetve a térség ökoszisztémáinak ellenségévé válik és nehezen feloldható gazdasági érdekeket ütköztet. A kitűzött cél és egyben következő évek szakmai kihívása, a dámállományhoz kötött bölcs állománygazdálkodás és annak bölcs hasznosítása. Ezt követően a szakmaiság és tapasztalatcsere fontossága jegyében, méltatva az ilyen és hasonló szakmai jellegű rendezvények központi szerepét, nyitotta meg a trófeaszemlét. Az ünnepélyes megnyitó után Hatos Tamás erdészetigazgató vette át a házigazda szerepét és ismertette a rendezvény programpontjait, majd röviden összefoglalta az erdészet dámhasznosítási főidényéhez kapcsolható tapasztalatait. Ennek tartalma szerint, az erdészet jogosultsági területein a barcogási időszakban 115 db dámbika került elejtésre, melyek a trófeatömeg tekintetében 3,6 kg-os átlagot értek el. Az elejtett bikák összesített darabszámából, éremtáblázat hasábjain, mintegy 75 db trófea képviselteti magát.

Az általános információk után, az elejtésben közreműködő hivatásos vadászok adtak szakmai értékelést az egyes trófeák jellemző tulajdonságairól, az elejtés előtti bírálatok szempontjairól, valamint a hivatalos bírálati eredményeiről. A szakmai értékelések után az érdeklődők egyéni ízlésük alapján tekinthették meg a szemlére felsorakoztatott 100 db feletti dám trófeát. Különleges áhítat és csodálat övezte a főhelyen kiállított kimagasló pontszámú és kiemelkedő trófeatömegű vadászzsákmányokat.

Fotó: NEFAG Zrt.

Keresztes Tibor, a tájegység fővadásza zárógondolataiban összegezte, hogy az idei esztendő mind a barcogás, mind pedig a trófeatömegek tekintetében elmaradt a várakozásoktól. Részéről is kiemelésre, illetve megerősítésre került a dám állománynagyságának figyelemmel kísérése és a megfelelő mértékű szükség szerinti beavatkozás fontossága.

A meghívásnak nagy örömünkre széleskörű szakmai közönség tett eleget. Képviseltette magát a megye vadászati érdekképviselete, a dámmal gazdálkodó állami erdőgazdaságok szakemberei, a szomszédos vadászatra jogosultak és jelentős volt a szakmai érdeklődők tábora is. Nagy örömünkre, az elejtők közül is sokan tiszteltek meg bennünket a részvételükkel.

A szemle hivatalos részének zárását Hatos Tamás, a rendezvény házigazdája, a tartamosság és a szakmaiság fontosságára tett gondolataival és a következő évi találkozás reményében tartotta meg.

Vendégeink a rendezvény további részében a vadászházban, illetve a ház előtt megterített asztaloknál a kemencében sült húsokból és köretekből képzett „teríték” minőségét mustrálhatták és kóstolhatták, kötetlen ismerkedések és eszmecserék közepette.

Megköszönve a megtisztelő részvételt, Jó szerencsét és Üdv a vadásznak!

 

Forrás: NEFAG Zrt.

 

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Agro Jager News

Tovább olvasom