Vadászat

Azért jól megy sorom

Közzétéve:

2013.12.13.

Feltöltő:

Agrojager

Szögi Tibor vadászlevelei

Szia kedves Barátom!

Jól megy sorom. Nem panaszkodom. Úgy látszik fájós láb ide, fájós láb oda, azért mégiscsak szeret engem az Isten. Vagy talán a ravaszdi família nem is vesz komolyan? Lássák, ott sántikál az a szerencsétlen, gondolják, kisebb gondja is nagyobb annál mint hogy utánunk kujtorogjon. És ez lesz a vesztük. Már az is megfordult a fejemben, hogy ha majd egyszer rendbe jön a lábam, akkor is bicegősre veszem a figurát, hátha akkor is beválik.

Hogy honnan ez a nagy lelkesedés, önbizalom? Hát majd mindjárt elmesélem:

Január utolsó hetében pár napot Padén szándékoztam eltölteni. Zentára is eljutott a hír, hogy a szomszédos szajányi területen, a Kenderesben egy hajtásban tizenkilenc disznó esett, és még legalább annyi megszökött. Pár hét elmúlt azóta, mire a hír átért a Tiszán, a fülembe jutott. De azért így is a vérem megpezsdült, a fantáziám meglódult. Ezért nem volt a mi területünkön már egy ideje disznómozgás! A szomszédban eddig nem háborgatták őket. No de most, most biztos jött hozzánk is egy pár „menekült”.

Már mindent bepakoltam, az akkumulátorokat feltöltöttem. Minden, minden készen áll az indulásra, csak az idő, az a fránya idő nem akar a kedvembe járni. Csöpögős nappalok, ködös éjszakák. Cserkelni, nyomozni még csak valahogy lehetne, de a ködben kiülni puskalámpával… Végre, a szerda esti hírek után Németh Lajos jó hírt hozott. Valamilyen front, hogy hideg-e vagy meleg arra már nem emlékszem, de hogy kisöpri a párás ködöt a Kárpát-medencéből, arra igen. És úgy is lett.

Másnap már kora reggel húzta a „csíkot” a Wartburgom, át a Tiszán Padé felé. Kályhagyújtás, szellőztetés. Tettem-vettem, sok a tennivaló egy magára hagyott ház körül. De dél körül már túl voltam a vasárnapról maradt fácánlevesen és a vadkacsapörköltön. Könnyen öltöztem, mert a téglagyárig jó öt-hat kilométer bicajozás, utána meg két-három órányi cserkelés, nyomozás várt. A hátizsákom ezért jó kibéleltem meleg holmival, pulóverrel, gyapjú fuszeklival (a hátam felüli részen, hogy ne törjön), ehhez jött még a puskalámpa, az akkumulátor és a három lábú vadászszékem.

A téglagyárnál, a barakkok mögé támasztom a bicajom. Lehúzom a tokot a kis .223-as billenő csövűmről és egy szép, karcsú, saját töltésű golyót csúsztatok a csőbe. Hát nem mondom, hogy valami nagyon jó esik a fájós lábamnak az elázott, megdagadt gyöpön a dagonyázás. De vigasztal az, hogy akik után járok, azok se tudnak észrevétlenül végigmenni a halastó töltésén, átmenni a csatorna földhídján. Vagy mégis? Nem tudom, de már egy jó ideje járom az ígéretesnél ígéretesebb helyeket, de semmi.

Azazhogy nem semmi, mert van itt minden, főleg őznyom, de az aztán mindenfelé. Meg nyúl, fácán. Egy ideje már együtt haladok a töltésen egy jókora borz talplenyomatával. A hatalmas karmok rajza a sárban olyan, mintha egy mini grizzly járt volna erre a múlt éjszaka. A „grizzly” balra, a víz nélküli tómederbe, én jobbra, a kataháti csatorna második hídja felé veszem az irányt. Nem sietek. Van időm. Mindent tüzetesen átvizsgálok, de semmi. Semmi jele a disznók jelenlétének. Nyilván nem volt kedvük a szajányi disznóknak a jeges fürdőhöz, nem úsztak át a nagycsatornán.

Most a kis földhidat vallatom, látott-e mostanában valami számomra érdekeset. Röstelli nagyon, de csak hétköznapi jószágok járnak errefelé, őzek, nyulak, no meg az a piszok róka. „Szagulj csak meg! Ugye, hogy bűzlök! A szégyentelen, jövet-menet, hiába tiltakozok, rám rakja vízjegyét. Ha megtennéd, ha megszabadítanál tőle, ígérem meghálálom.” Alkut kötünk, én még egy kicsit szétnézek a környéken, de utána visszajövök és fölülök a dombocskára a 35 kV-os távvezeték kerek betonoszlopa mellé. Megpróbálom lemosni a szégyent a hidacska becsületéről. Ő meg megígéri, hogy cserébe üzenni fog, ha a feketecsuhások ismét erre felé járnak.

No, jól megtárgyaltuk a dolgot, már épp indulni készülök, de mi az a kis csillogó kupac ott a hidacska lábán? Hát erről hogy nem szóltál? Jó, jó, tudom, hogy nem szabad, de azért a bizalom kedvéért mondhattad volna. Egészen friss vidraürülék, tele apró, csillogó halpénzzel. Arrébb egy másik, meg egy harmadik kupac. Mellettük egy fényesre csiszolt csúszda. A hidacska túloldalán megtalálom a csapás párját. Jól van, öregfiú (vagy öreglány), örülök, hogy itt vagy, ne félj, tőlem nem kell tartanod. Nem árullak el senkinek. No jó, Géza barátomnak mindent elmondok, előtte nincsenek titkaim, de hát ő olyan messze van, tőle sem kell félned.

Visszamegyek a négyes töltésére. Megindulok a szajányi határ felé. Figyelmesen megvizsgálok minden vadcsapát ami keresztezi a töltést, de semmi. Csak őznyomak. Amerre a szem ellát mindenfelé kisebb-nagyobb őzcsapatok legelésznek. Nyugodtak, rám se hederítenek. Látszik, hogy nem háborgatják őket mostanában.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hej, de élvezem ezt a sétát. Elvonja a figyelmem, elveszi a jókedvem az a szúró fájdalom, ami belém nyilall minden lépésnél. Hiába vigyázok, hiába próbálom kímélni bal lábam, a puha süppedős szlatinában ez nem segít. Volna ott még egy nagyobb nádas a Brane magaslese mögött, de hát az legalább egy kilométer. Elhatározom, kész, nem megyek tovább (szerencsémre).

Lemegyek a töltésről, ott, ahol az a kis vízlevezető árok belemegy a kataháti csatornába. Alig pár lépés után, egy szétrúgott vakondtúrás tetején, vagyis inkább a fenekén egy emberes csülök nyoma. Egészen friss. Eső utáni. Ez csakis az éjszaka járhatott errefelé! Megjön a jókedvem. Meglódul a fantáziám, meglódulok én is. Habár füves a terep, de így is nagyon könnyű a nyomakat követni.

A kataháti csatorna partján haladok visszafelé. Már majdnem a hidacskához érek, most jobbra kanyarodik a nyom, én meg utána. Megyek árkon-bokron-gyékényesen keresztül. A fene a jómódját a lábamnak. Hogy, hogy nem, de most egyáltalán nem fáj. Már egy jó ideje teljesen megfeledkeztem róla.

Most fölkapaszkodok a kis dombocskára, elhaladok a távvezeték betonoszlopa mellett, amit az előbb leshelyemnek néztem ki. Át a kubikgödrök pocsolyáján, a kettes töltés lábánál, egy focipálya nagyságú nádas csücskénél megállok. Minden föltúrva, a nádtorzsák kiforgatva. Semmi kétség, ez az éjszakai tivornyázás színhelye. Nem megyek tovább, habár a nádasból több friss nyom is vezet a túrás helyszínére meg vissza. Lehet hogy odabent feküdt meg a disznó – vagy a disznók.

Későre jár, olyan fél öt körül. Ideje leshelyet választani. A kettes töltés lenne a legalkalmasabb, mint egy páholyból láthatnám az egész nádast. A föltúrt zsombékos is itt van húsz méternyire. De nem, mégse jó. A szél rossz. Pont a nádas felé fújdogál. Visszamegyek a dombra és a villanykaró mellett fölállítom a háromlábú vadászszékem. Nem a legjobb hely, a ritkás nádasba, a túrásra nem látok rá, de a töltést, a kubikgödröt, az elhagyatott utat, ami a hidacskára visz és magát a hidacskát tökéletesen látom.

Elhelyezkedek, eltakarítom a leshelyem környékét. Kicsupálom, eltördösöm a körülöttem ágaskodó szamártövis-, katángkóró- és nádszálakat. Most világoson még nem zavarnának, de később könnyen okoznának bosszúságot. Ha a pár méterre előttem lévő ujjnyi nádszál a fénycsóvába kerül, hatvan-hetven méteren már akkorára dagad az árnyéka, akár egy kapitális kan is megbújhatik mögötte.

Cihelődök, kászálódok, az idő meg elszalad. Már egyszínű, szürke a világ körülöttem. Ideje fölszerelnem a puskalámpát és utána csendben maradni. Minden a helyén: Lámpa, kapcsoló, akkumulátor. A biztonság kedvéért még belövöm a lámpám. A kubikgödör alján már sötétebb az árnyék. Egy kisebb víztócsára szegezem a puskám és megnyomom a kapcsolóm gombját. Semmi. Nyomom, nyomkodom, a drótokat is mozgatom, de hiába. A csatlakozót széthúzom, újra összeteszem, de semmi.

Ez őrület! Most mi a fenét csináljak? Szétcsavarom a fényszórót, megnézem az égőt, már amennyire ebben a szürkületben, szemüveg nélkül lehet. Hiába minden. Nem tudom, mi lehet a baj. Pedig otthon még kipróbáltam. Világított. Most már mindegy, ha bosszankodok, dühöngök, akkor se fog világítani. Legfeljebb megüt a guta. De nem. Szinte magamat is meglepem, mennyire nyugodtan viselem a sors csapását. Minél előbb le kell lépnem. Ne zavarjam meg túlságosan a környék szüzességét.

Nagy ívben elkerülömm a disznóm feltételezett fekhelyét. Ballagok toronyirányt, vagyis inkább a téglagyári kémény iránt a jó öreg, cuppogós, ragadós, vendégmarasztaló győrmezői szikes sártengerben. Közben teljesen besötétedett. Pár csillag is kiült háza elé az erkélyre. Fitymálva lenézik azt a földi halandót, aki ott szenved abban a feneketlen sártengerben, pedig nem is muszáj lenne neki…

Szárnysuhogás. Kapkodva nyúlok a puskám után, meresztem a szemem a hang irányába. Szegény puskám alig kap levegőt, úgy szorítom a nyakát. De csak pár pillanatig. Most már levegőhöz jut, elernyedt a szorítás. A fejem fölött búgó evezőtollakkal tovasiklik négy hosszú nyakú, hatalmas fehér árnyék. A hattyúk a jázovai halastavak felé igyekeznek. Igyekszek én is. Közben átgondolom a történteket. Meghányom-vetem a teendőket. Egyszer csak azon kapom magam, hogy hoppá, már haza is értem és a kapukulcsom után kutatok a vadászmellényem valamelyik zsebében.

* * *

Másnap korán reggel indulok, a pirkadattal az Aranka-hídnál találkozok. Ő ráér, lehet, hogy megállna beszélgetni egy kicsit, de én sietek, csak megbököm a kalapom szélét és tekerem tovább a pedált. A gidres-gödrös, elhanyagolt, keskeny aszfaltúton vigyáznom kell, hogy merre hajtok. Nem jót tenne most egy defekt. A gyönyörűen felújított Schulhof-kastély előtt megállok. Leveszem a tokot a .223-asomról és betöltöm. Innentől kezdve már minden lehet, de főleg rókára számítok. A birtok mögötti „dzsungelban” két éve sakált is lőttek. A „repülőtéri” árok nádasaiban már én is többször voltam eredményes. Sok szép rókaprém származik innen.

Lassan gurulok előre. Közben figyelem az út mindkét oldalát, nem esik-e a szemem sarkába egy gyanús mozdulat, egy nem oda illő vörös vagy fekete kupac. De nem. Semmi, amit érdemes lenne közelebbről megvizsgálni. Most az Imre major bekötő útjánál járok. Megállok, csak úgy leteszem a lábam, de a nyeregben maradok. No, nem mintha sok látnivaló lenne itt. Csak a szívemet fájdítom egy kicsit. Az a gyönyörű gazdaság. A hatalmas gazdatiszti épület, az istállók, hambárok, ami még a „múltból” maradt ránk. Aztán „mi” is építettünk hozzá modern disznóólakat, hidrofort, trafóállomást. A „most” meg magára hagyta, hagyta mindezt lepusztulni. Vitték, húzták, ellopták, amit csak megmozdítani lehetett. Mostanra csak egy romhalmaz maradt. Szerencsére mindent eltakar az egykor szépen gondozott park helyén burjánzó háromhektárnyi dzsungel…

A Tisza felől egy libacsapat utazik a morotvai legelők felé. Jó magasan a fejem fölött siklanak át. Egy szót se szónak. Csendben vannak, mint ahogy a temetésen illik. Érzik, tudják, hogy a lelkem most miken megy át, hogy éppen most búcsúzom attól a sok szép Imre majori emléktől. Továbbkerekezek. Megyek a libák után. Próbálom magam mögött hagyni a szomorúságom. Nehezen megy. De muszáj lesz. Ez a nap szép. Annak kell lennie. És mire a koncháti kanálishoz érek, mellém szegődik az a sok szép emlék, amit itt éltem át. Fácán-, róka-, disznóhajtások az árok nádrengetegében és a rossz szájíz már a múlté.

A téglahíd melletti kökénybokros terüljasztalkámon nyüzsgő, hangoskodó, vidám léprigótársaság meg egészen jókedvre derít. Kedvem lenne csatlakozni hozzájuk, de nem, tovább megyek. Még egészen friss az a rossz emlék, ami a finom, dércsípte, szinte aszalódott, édes kökényterméshez fűz. Tudom, nem a minőséggel, a nagy mennyiséggel volt múltkor a gond.

Háztanyánál jól megugat a két puli. Ismerjük egymást, nincs harag, de a szolgálat az szolgálat. Amikor a gazdájuk is odajön a kerítéshez akkor már csóválják a farkuk. Most már bratyizhatunk. Kikérdezem a juhászt, lát-e rókát, esetleg sakált, látogatják-e a dögtemetőt?
– Hát, látni nem láttam, de valami biztosan jár oda éjszakánként, mert cirkuszolnak, széthúzgálják a kidobott kisbárányokat – mondja. Megköszönöm és továbbmegyek.

Fölállok a nyeregből, nagy súlyt kell most fektetni a pedálokra, ha föl akarok kapaszkodni a „nagyemelkedőn”. Sikerül. Fönt vagyok a domb tetején. Megállok. Lefektetem a bicajom és jól körbenézek. Innen mindenhova be lehet lesni. Nyugatra a Tisza-parti töltésig, a moholi nagyerdőig. Délről végig, a határkanálison túl belátni a szomszéd udvarba, az igyosi és a bocsári vadászterületre. Északról a sujmosi gyümölcsösök fölött a padéi két templom tornya leselkedik utánam. Csak épp keletre nem engedik, hogy nézzek. Itt a vasút menti hófogó hosszú keskeny erdősávja eltakarja szemem elöl Morotvát, Lucát, Barnahátat és a szívem csücskét, a Gólya-szigetet.

Nyolc körül jár az idő. Itt a dombtetőn elég kellemetlen az északkeleti szél. Legurulok a domb túloldalán az igyosi határszélre. Majd a vasúttöltés oltalmában tervezek falatozni, mert hát teli hassal biztos okosabb dolgok jutnak az eszembe a továbbiakkal kapcsolatban. Leveszem a hátizsákom, kipakolok. De mielőtt nekilátnék a frustuknak, fölkapaszkodok a két méter magasnyi vasúttöltésre. Jó, hogy nem lát senki. A meredek, csúszós töltésoldalon négykézláb mászok föl, mint egy részeg ember. Pedig egy kortyot se ittam. Most, amikor följutottam a „csúcsra”, ökölbe szorított, magasba emelt karral egy nagyot nyújtózok. Minden porcikám ropogva a helyére kerül. Hatalmasat harapok a sűrű, tavasziasan friss levegőbe. Önkéntelenül a mellényem hátsó zsebéhez nyúlok és két jó korty melegítő itallal fokozom a gyönyört. Most látom csak, hogy az ég kék, az élet szép…

És ebben a pillanatban hasra vágom magam. A hófogó innenső csücskéből kisétál egy róka. Szerencsémre valami mással van elfoglalva, valami más köti le a figyelmét. Mert különben biztos észrevesz. Az a húsz centi magas acélgiliszta, ami mögött lapítok, nem igazán takarja el „daliás” termetem. Leszegett fejjel, szaglászva indul meg a szántáson a morotvai árok felé. Gyorsan és csendben le kell jutnom a hátizsákomra fektetett puskámig. A gyorsan az még rendben, de aki próbált már a vasúttöltés tetejét borító törött kövön csendben… Hát az tudja, hogy ez nem könnyű. Szerencsémre erős szél fúj, elnyomja a zajokat. Egy szempillantás és már ismét ott fekszek a síneken. Bal kezem feje acélpárnára fektetve, jobb könyökem gránitkőbe ágyazva. Hát kívánhat az ember ennél biztosabb támaszt? No, de szükség is lesz erre.

A távolság nagy, van vagy kétszázötven méter. A szél is elég erős, és keresztbe fúj. Fészkelődök mint kotlós a tojáson. No, most jó, most minden a helyén van. Ahogy a céltávcsövem hatszoros nagyítása közelebb rántja hozzám azt a jószágot. Mondom jószágot, mert az első pillanatban inkább hasonlított egy elfuserált oroszlánra, mint rókára. A rüh csontig rágta a róka farkáról a szőrt. Csak a farok végén himbálódzik egy öklömnyi szőrcsomó. Összeszedem magam. Visszakomolyodom és eltervezem a lövés összes mozzanatát, mielőtt még megalítanám a komát. Úgy két ujjnyit fölé, egy tenyérnyit a háta mögé (a széliránnyal szembe), mert a kis 3,2 grammos lövedéket nagyon el szokta tolni az ilyen erős szél.

Ráfüttyentek – nem hallja. Másodszor sem. Most akkorát fütyülök, hogy még én is megrettenek. Megáll, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Szépen tűri a készülődést. Fölé, mellé… most ott a kereszt, feszesen, mozdulatlanul a helyén.

Elcsattan a lövés. Gombolyagba rándul. Az imént még mereven felém figyelő test most forog, hempereg, mint egy eszement. Kapkodva nyúlok mellényem jobb zsebébe egy újabb töltény után, amikor látom, hogy az én rókám amott rohan ni, fölfelé a szántáson. S hátsó jobb lába hol a hátán hol a hasa alatt kalimpál. Valahol a comb tájékán, a térde fölött törte el a golyóm. Tehát egy picit följebb és kevésbé balra kellett volna korrigálnom. Lehet, hogy ott lent, a földhöz közel, gyöngébb a szél ereje. Fölfogja a vasúttöltés és az erdő sűrűje. Eső után köpönyeg. Előtte kellet volna ezt végiggondolni. Az én rókám meg ahol megy a, kiszalad a világból, de legalábbis átér a földhajlat túloldalára. Tudom, hogy képtelenség, a távolság már több mint háromszáz méter, rohanó pici pont, de azért még egy golyót utánaeresztek. Az utánkeresést későbbre, reggeli utánra hagyom.

* * *

Bőséges reggeli. Házi kolbász, főtt tojás, savanyú paprika és finom ropogós kenyér. Ej, most még egy kis nyújtózás az ágyikón. Álmomban lehet, hogy még a rókám is megkerülne… Nehezemre esik az indulás, de aztán a helyére rázódik minden, ahogy a slipperfákon araszolva megindulok a hófogó túlsó vége felé. Visszafelé az erdő túlsó szélén, az utolsó barázdában jövök. Azt remélem, hogy a rókám bejött az erdőbe és így megtalálom az erdőszélen a beváltás helyét. De sajnos nem így lett. A rókám nyilván másfelé vette az irányt.

Délután négy körül már nyeregben ülök. Szép komótosan karikázok Szentmiklós felé. Tudod, van az az ősrégi rókavár a betlehemi gyöp csücskinél. Ott szeretnék ma este lesbe ülni. Ott, ahol a gyöp széle leszalad a kerabarai rétségbe. Az öt-hat méteres meredek szintkülönbséget valamikor nagyon régen, még a szabályozás előtt, a Tisza vájta ki magának. Valamikor sok szép rókabőrrel, szép emlékkel ajándékozott meg engem ez a meredek partoldal, de már egy jó ideje hűtlen vagyok hozzá. Egy kicsit félre is esik, meg elég sivár a környéke. Mindenfelé csak gyöp meg gyöp. Van – igaz – egy pár kis gyékényes, zsombékos kopó is a szomszédságban, de azokat folyton leégetik a juhászok. Egyedül az a kerabarai kis határárok nádfoltocskái jelentenek némi változást, nyújtanak rejtekhelyet a vadnak. Az én rókáim is annak idején mind arra igyekeztek, miután kirázták bundájukból azt a sárga homokos agyagfelhőt.

Szemügyre veszem a tájat. Minden a régi, semmi se változott. Talán csak egy kicsivel nagyobbak lettek azok a sárga dombocskák a várkapuk előtt. Négy darab. Úgy mint régen. Fölöttük a parthát szintén kopasz, mint annak idején. Semmi takarás, semmi búvóhely. Máskor hátrébb húzódtam a dombtetőn, úgy állítottam föl a székem, hogy nyújtott nyakkal éppen csak hogy leleshessek a bejárathoz. Ha a koma kilépett a luk száján, csak meggörnyedtem és már ott se voltam, mintha eltűntem volna arról a világról. Ez máskor mindig bevált, de most más a helyzet.

Mindenfelé libák kavarognak. Nagy az esély, hogy valamelyik csapat épp itt telepszik le valamelyik tocsogóra. De ha fölülök a part tetejére, akkor biztosan nem. Tehát más helyet kell keresnem. Van az a kis árok, ami a szélső kopó vizét vezeti le Kerabarába. Egy kicsit messze van, lehet vagy 120–130 méterre a rókavártól. Nőtt az árokban egy szép kis kökénybokor, olyan szénaboglya nagyságú. No, ez nagyon jó lesz. Fölállítom a háromlábú székem az árok fenekére, a kökénybokor tövébe. Úgy, hogy csak az orrom hegye látszik ki. Ha netán a libák erre ereszkednek, csak behúzódok a bokor alá.

Olyan fél öt körül jár az idő, amikor már minden a helyén. A hátizsákból kipakolva, az elemózsiás zacskó, vizesüveg. A .223-as csőre töltve a hátizsákomon jobbról, kéznyújtásnyira. Fura szögből, békaperspektívából, még egyszer körbeszemlélem a terepet. Mert hát jöhet az a róka másfelől is, és akkor meglepődök majd, és csak kapkodok, mint az egyszeri vadász. Most még jól van. Mindent szépen látok. De később, majd ha besötétedik, lehet hogy gond lesz. Akkor majd föl kell hogy üljek az árokpartra. No, de reméljük azt nem várja meg az én rókám. Hisz minden olyan csöndös. És nem hiszem, hogy zaklatták volna őkegyelmét mostanában. A Nap már egy tíz perce elbújt a Tisza-parti erdő mögött. Most már itt az ideje. Jönnie kéne.

Különleges, kesernyés, büdöskés, semmivel össze nem téveszthető leheletszerű „illat”. Kitágult orrcimpával, szuszogva szimatolom a kökénybokor alját. Biztos, hogy múlt éjszaka maradt itt ez az üzenet. De hogy nem éreztem meg mindjárt amikor leültem? Hisz messze földön híres a „rókaszaglásom”. No de hogy ennyire!? És lekapom a fejem, mintha orrba vágtak volna. Az én rókám kint áll a legalsó sárga dombocska tetején. Fölemelt fejjel néz-szagul bele a nagyvilágba.

Puskám után nyúlok. Fölkúszok az árok szemközti partjára. Föllesek. Jól van. A rókám lehajtott fejjel, szaglászva megindul felém. Óvatosan fölkönyökölök. A térdeimmel is támaszt keresek. Most már a céltávcsövem lencséjén keresztül kísérem az eseményeket. A róka elindul a nádas felé. Nem várhatok tovább. Megállítom. Az első halk füttyentésre haptákba vágja magát. Nem a legjobb helyzetbe, se szembe, se keresztbe, srégan áll előttem. Mindegy, nem várhatok. Amikor a szálka a szőrcsomó közepénél megnyugszik, óvatosan elhúzom a ravaszt.

Eldől. Fölugrik, de pár lépés után orra esik. Újból próbálkozik, de mint a részeg ember, aki a soknál is többet ivott, csak nem tud talpon maradni. Közben egy újabb golyó csúszott a csőbe és a céltávcsövemen körösztül figyelem már a történéseket. A farok még int egypárat tehetetlenül, majd később minden lecsendesedik. Egy, kettő, három… száztizenöt és a száztizenhatnál ott fekszik a most már valóban az én rókám. Egy gyönyörűszép, lángvörös bundában ékeskedő középkorú rókaasszonyság.

Csak most veszem észre, hogy a kollegák is hangoskodnak. A falu irányából egymás után szól a puska. Mintha csak díszlövések lennének ezek rókám ravatala mellet. Pedig csak a Tiszáról érkező kacsák fogatatásáról van szó valamelyik betlehemi tocsogó mellett.

Remélem Barátom, hogy amíg a soraim olvasod, itt érzed magad mifelénk, vagy legalább is megcsap az az itthoni „jó levegő” varázsa, és szippantasz majd belőle egy jó nagy slukkot, mert muszájnod lesz a legközelebbi levelemig beérni azzal a fránya Óperenciás tengeren túlival.

Zenta, Vajdaság

Így néz ki a világ az árok fenekéről nézve

Címkék:Szögi Tibor vadásztörténet

Következő cikk

Aranysakálok garázdálkodnak

Ne hagyd ki

A sánta vadász és a nagylilik

Click to comment

You must be logged in to post a comment Login

Vadászat

Adventi vadászat Biharnagybajomban és a hírhedt bajomi avatás – GALÉRIÁVAL

Published

6 óra

2024.12.22.

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.

Biharnagybajomba tartok, a Nagy-Sárrét szívébe, amely a sár, a víz és a nád miatt aligha tudott megőrizni épített emléket, mégis az itt élő népek, ma is szilaj, vad, de becsületes nézésében ott csillog a régi világ. Hit, becsület, tisztesség. Pillérei ezek a reformátusoknak s hogy nem tévedünk, ebben bizonyosak lehetünk. Igazolták már ezt százszor a mögöttünk lévő évszázadok. A régi, vízjárta sík ugyan eltűnt, de erek, lappok és olyan vendégmarasztaló sár várja az ide igyekvőket, hogy még a helyiek is meggondolják, beleállnak-e a hajtásba a nyúlért. Vastagon, nagykabátba öltöző embert itt nem találunk, mert itt menni kell, itt keményen meg kell dolgozni ma is a sikerért, ahogyan tették a régi-régi sárréti emberek. A hazug, a szavát nem tartó, sunyi embernek errefelé sok jövője nincs, jóra az ilyenféle fajta itt, a Sárrétben, ne is számítson. A Dózsa Vadásztársaság vendégeként akasztottam a tarisznyát a vállamra, fogtam puskát a kezembe és engedtem a kutyámat az ismeretlen sűrűkbe, partoldalakba…

Biharnagybajomban, a Nagy-Sárrét szívében, a református Tiszántúlon. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ádventben járunk s hogy ezt az időszakot komolyan veszik a helyiek, mi sem bizonyítja jobban, minthogy református templomukat advent első vasárnapján szentelték fel. Református népek lakják, Bocskai szabad hajdúi, akik büszkék arra, hogy Szigetvár védelmében is ott voltak az elődeik s megütköztek a törökkel.

Biharnagybajomban Ottokár kutyám már érdeklődve szippant bele a reggeli forgalomba. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Decemberre mindig csendesedik az idő. Odakint csak a búza, az örök reményt adó búza zöldell s ha jó is, szép is volt az ősz és jóformán egyszerre is vetettek a gazdák, mégis, a megannyi fajta, a különféle földek és a szokások miatt, minden búzaföld más és más. Még azok a táblák is elütnek egymástól, amelyekbe ugyanolyan búza került, mert ’iszen az egyik föld éppen könnyebb, míg a másik nehezebb húzású. Aki nem járja a határt, aki nem ismeri a földet és annak az ízét, annak talán egyforma, de aki itt nőtt fel, az becsukott szemmel tudja, hogy mi vár arra, aki a Malomközi csatornának indul…

A református templomot ádvent idején szentelték fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Szigetvár védelmében a bajomi vitézek is részt vettek, akikre, Biharnagybajom szívében, faragott oszloppal emlékeznek. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Korán érkezem, de az udvaron már gyülekeznek. Odabent a vadászházban Dobos Sándor vadászmester és Szilágyi Ferenc jegyzi fel a neveket és ha már megjelent a tagság, számba veszik, kinek, milyen kintlévőségei vannak, ki akar ebédelni, ki nem és úgy általában véve a helyszínen rögtön elintézik, amit el kell.

Rend a lelke mindennek! Beiratkozás, ügyes-bajos dolgok intézése reggel a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság irodájában. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Szóljatok Tóth Lacinak, hogy írja alá a jelenléti ívet! – szól Dobos Sanyi!

– Persze, ebéd is lesz! A múlt heti récékből kása lesz – feleli Szilágyi Ferenc!

Jobbról Szabó Károly, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság elnöke köszönti a munkatársait. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A főzés „Bajomban” nem képezi a vita tárgyát, mert minden vadászatra egy szakács érkezik a vadászházba, így hát senki nem marad bent, senkinek nincs kötelező vállalása. Mindenki jöhet vadászni és így minden vitát csírájában le is zárnak.

A vadásztársaság a Dózsa Agrár Zrt. székházába kapott helyet, amely Biharnagybajom szívében impozáns, helyi védelem alatt álló épület. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Kis időre kiugrasztom a kutyámat, Ottokárt, az autóból, de látom, hogy sok „kollégája” illedelmesen pórázon, megkötve várakozik, így hát ő sem maradhat ki a jóból, de a hajtás végén is rendre pórázra veszik a kutyákat – mintha Pomázi Ágoston tanította volna itt is. Hiába no, a régi iskola!

Senki nem hiányzik! Reggel a vadászház udvarán. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Szabó Károly, a Dózsa Vadásztársaság elnöke érkezik. Mindenkihez van egy szava, körbejár, így illik és aki teheti, megszorítja a másik kezét, ha másért nem – becsületből. Úgy illik az, hogy senki le ne maradjon s a fiatalabbak még virtusnak is veszik, ki mekkorát tud szorítani. Régi dolgok ám ezek! Aki meg a másik ujját szorítaná meg, úgy kapja el, hogy a kézfejét elől szorítsa meg, az legközelebb pórul jár, mert akkor az ő kezét éppen úgy fogják elkapni, ahogyan tette. Akiben meg valami ősi erő lakik, az meg elkapja rendesen, s van úgy, hogy megrogyasztják a másikat. Úgy! Úgy! Az olyan embert le kell térdeltetni – teszi hozzá valaki, de meg kell hagyni, hogy itt, Bajomban ilyenre, a Sárrétben aligha számíthatunk, mert se hitvány, se pedig az erejét csak úgy fitogtató – nincs. De akkor honnét tudják, ki, miféle?

Sorakozó! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Na, jó a hangulat és mondjuk ki, a Kis-Sárrétben élők viselkedése sem másabb, mint a Nagy-Sárrétieké. Úgy látszik, hogy a kemény élet, a közös hit, a közös hiedelemvilág egyféle forma embert gyúrt a az évszázadok folyamán. Máskülönben a főtéren, a templom előtt áll egy faszobor. A szigeti veszedelem alakjai tűnnek fel s a magyar vitézek között az ellenséget, a törököt is megformálták, mert hát úgy járja, hogy arra is meg kell emlékezni. Ha valakinek idegen is, mi erre tudjuk, hogy mindenkinek jár a tisztelet.

Két pótkocsira férünk fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Jólesően nézek körbe. Igazán nem azért mondom, de kicsit hazajöttem, mert a Tiszántúlon, a reformátusok között, mégis csak otthon érzem magam. Ennyi régi vadásztáskát, mellényes, vékonyan öltözött puskás-, vadászembert régen láttam. Végtére is, lehet nem is tudják, hogy a régi vadásziskola ma is élő tagjai! Akin valami újabb gúnya van, annak kijár a piszkálás: majd ebben vagy abban a tanyában felavatjuk! De fel ám!

Komoly őszi szántás előtt, így csak a legszükségesebb holmit visszük magunkkal! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Töltények az övekben. Egy-egy vadász csak éppen annyi lőszert rak zsebbe, ami kell, mert többet nem fogunk lőni, mint amennyi kell az ünnepi asztalra. Nincs miért s míg zötykölődünk a platón hosszasan nézem a ködös tájat s merengek a reggeli gondolaton… nincs miért?! Annyi halat fogtak a Sárrétben, amennyi kellett. Annyi jószágot vágtak le – ha volt – amennyi kellett és most, ha más korban is élünk, csak annyi vadat vadászunk, amennyi kell. Mindenki a magáét viszi, mindenkinek az a kedves, amit ő vett fel, amit az ő kutyája hozott s ha fácánt nem bocsátanak ki, ha mind vadfácán, akkor úgy is van.

Dobos Sándor vadászmester: Uraim! Ez a szántás vár ránk! Egészen az almásig megyünk! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Tóth Laci meséli a múlt heti élményeit.

Tóth Laci talán az egyik legjobb puskás a csapatban, sok vicces és mókás történettel szórakoztatta a vadászokat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mikor leszálltunk az uniós útnál, akkor alig ment el a hajtás, már rögvest három kakast is lőttünk. Így volt – teszi hozzá Hodosi András. Bizonyosan így volt, mert én voltam ott a harmadik s az előző hetekben, ha tehettük, együtt vallattuk a csatornapartokat. Szép volt a havas vadászat is, annyi szent!

Hodosi András, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság titkára. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A Dózsa Vadásztársaság ma, 5800 hektáron gazdálkodik. Döntően szántói vannak s a terület jó, ha tizedén találunk erdőt. Nyár, kőris, helyenként tölgy s egy-egy matuzsálem mellett a mezővédő erdősávok fasorai színesítik a tájat. A területet átszeli a Hamvas-Sárrét csatorna, a régi Ó-Berettyó és persze a Berettyó. Aki erre él, tudja, hogy a nyáron is alig-alig csörgedező Berettyó, sokszor ragadja el az embert. Feljebb, Bakonszegen született az unokatestvérem férje s „ippen” az apukája meséli, hogy milyen örvények, kutak vannak a mederben. Ha abba valaki egyszer elmerül, sose látja a családját. Volt, hogy egészen lent Szeghalom alatt tette ki a kis folyó, amit sokszor alig tudnak a gátak között tartani és Berettyóújfalutól egészen végestelen végig olyankor tömegek lesik: lám-lám, hogy megmérgesedett a Berettyó. Vigyázni kell véle!

Hajtás indul! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ahogy szállnak le az emberek, egy gyepen fordítják meg a traktort. Bennünket tovább visznek, mert hajtjuk össze a területet s ahogy lenézek, egy teli doboz sörétes patront pillantok meg! Le is kiálltok, hamar lesz is gazdája s megegyezünk még, hogy kapok belőle! Hodosi András csak neveti: na, majd meglátjuk, Péter!

Vadászat. Mezei nyulak. Jóbarátok. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Rettentően gazdag település volt Biharnagybajom, igazi színes alföldi város, amelynek mindig is nagyon fontos volt Nagyvárad, vagy ahogyan errefelé mondjuk „Várad”. Ha minden igaz, 100 év után újra közelebb kerül mindenkihez, mert ’iszen az I. világháború utáni sokkból határon innen és túl, most fog felocsúdni, Csipkerózsika álmából most fog felébredni a táj, felébredni a megannyi féle fajta ember.

Történelméről tanúskodik a híres bajomi református lelkész sírja, akit 1900-ban temettek el hívei. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Temetők futnak el mellettünk, régi és még régebbi temetők, sírboltok, amelyek arról árulkodnak s tesznek tanúbizonyságot, hogy valaha itt pezsgett az élet. Régi írások, Dávid-csillaggal ékesített márványlap árválkodik, mintegy őrködik a többi felett. Az öreg temető kerítésére még a legrégebbi vadászok sem emlékeznek. Egy azonban biztos, hogy itt azelőtt se és most sem vadásznak. Szent helyek ezek „Bajomban” is.

Régi kövek, régi írásai hirdetik, hogy színes településünk volt Biharnagybajom is. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Fordulunk.

Míg a településen 2700 laknak, addig a tagság 17 fő – meséli az elnök. Kések kerülnek elő, mindenki madzagot vág, úgy akasztja fel a zsákmányt a kocsioldalba. Ki-ki a saját kampójára. A társaság lucernásokkal is gazdálkodik, amelyeken bőven tudnak szénát termelni s annál jobb takarmány a nyúlnak, őznek nem kell. Éves szinten 44 őzbakot ejtenek el s bár ez és a tavalyi esztendő is jobban a túlélésről, az állományok megtartásáról szólt, hozzá kell tenni, hogy nagyon büszkék a 620 grammos őzbakjukra. Kétségtelen, hogy az erő, a genetikai potenciál benne van az állományban, de az évjárati hatás dönti el, hogy mit arat a Nagy-Sárrétben élő.

Szeretik a mezei nyulat a helyiek és sok jó receptet is tudnak. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mezei nyúlra szívesen vadásznak. Szeretik a nyulat és Dobos Sanyi, a vadászmester oda-odaszól, na nem hangosan, a helyieknek, hogy segítsék a vendéget. Különösen egynek kedveznének, mert az első nyulára vadászik, de az oly udvarias, hogy amit nem ő lőtt, azt a világért sem fogadná el.

Csak meg lett az az első nyúl is! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Tóth Laci csak sóhajtozik, hogy ebből nem lesz így avatás. Bár régen volt már deresre húzás „Bajomban”, de azt tudni kell, hogy e hagyomány talán sohasem fog kikopni innen. Az ország egész területén ugyan kivezették és megszüntették a deresre húzást és nem volt szabad köztéren a büntetések kiszabását ilyen módon végrehajtani, addig Bajomban, ez a szokásaihoz igen ragaszkodó nép, a vadászati hagyományaiban tovább ápolta. Állítólag – és a vadászaton még vita tárgyát is képezte – , hogy egy régi deres még a padláson talán-talán megvan.

Minden nyúl szépen felkerül a kocsi oldalába! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Egy biztos, hogy ezekről a hajdúkról érdemes tudni, hogy hitükhöz, szokásaikhoz módfelett ragaszkodnak. S az évek, évtizedek alatt valahogy a vadászavatás úgy járt, hogy ötvöződött a deresre húzással, s akit itt avatnak, az úgy néz ki, hogy még büszke is erre, hogy őt biz’a Bajomban avatták! Egy múlt héten avatott fiú sárrétudvariból meséli is, egy távoli érkezett vendégnek, hogy

– Engem itt avattak vadásznak, „Bajomban”!

Kiért az első hajtás! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Nincs mit tenni, a szokás és a hagyomány erősebb mindennél s ha arra gondolok, hogy Orseoló Péterrel szemben a Sárrétből indult a Vata-féle lázadás, hát nem igen látok különbséget az 1000 évvel ezelőtt élők és a maiak között. Láttam én már sokféle avatást, de ilyet még bizonyosan nem s mikor első alkalommal részese voltam, örültem, hogy engem még édesapámék, meg Szegeden, a Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban régi jó tanáraim, csaknem minden vadra felavattak.

Takaros a biharnagybajomi vasútállomás, amelyet nemrégiben újítottak fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Az semmi, Péter! Meg kell azt ismételni „Bajomban”! Akkor leszel ember! Akkor leszel csak igazi vadász!

Egy bajomi vadász zsákmányával. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Erre felderül mindenki s kiderül, hogy a tagság döntő részét valóban itt avatták s hogy ezt a törvényt szentesítsék, a legöregebb vadászt még ráadásul rendesen, deresen avatták fel!

Ottokár orra soha nem téved és már dobtam is el a fényképezőgépemet, hogy a puskámért nyúljak. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Hitetlenkedve hallgatom, de van itt még aki emlékszik rá, hogy úgy szorították a nyakát, hogy meglilult a feje!

Ennyi elég is volt hozzá, hogy a kakasom az égbe emelkedjen s csak a szűk csővel tudtam megszólítani. Ottokár lelkesen hozta zsákmányunkat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Állítólag le akartam ugrani! – de arra már nem igen emlékszem!

A vadászat életet követel, de amit elejtünk, hazavisszük és tudni kell minden ifjú vadásznak, hogy mit jelent elejteni egy állatot. Így állnak ehhez s ha addig nem tudná, mit jelent vadásznak lenni, azután biztosan megtanulja!

Első a biztonság és Biharnagybajomban táblával is jelzik, ha a közelben vadászatot tartanak! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– De ma Ádventben járunk Tóth Laci! – mondja a vadászmester.

– Abban bizony, ezért is nagy ünnep, hogy nálunk ejti el az első nyulát. Méltóan meg kell tisztelnünk nekünk is a vadat!

– Hagyományosan! – veti közbe valaki és derül a társaság.

Tóth Laci mutatja az utat! Csak utána! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A törvény az törvény és a szokások, ha a XXI. század modern világát is éljük, még mindig fundamentumai a társadalomnak. Hihetetlen, hogy itt Biharnagybajomban, a Nagy-Sárrét szívében, a református Tiszántúlon ma is mennyire fontosak a szabályok, mennyire fontosak a közösségen belüli szokások, hagyományok. Régi törvény, régi iskola s lent a Nagy-Sárrétben, a bajomi vadászokkal vallatjuk a határt…

Agro Jager News

Aki kutyával jött, nem lehet elálló! Mindenki tudja, hol szokott menni, hol szeret vadászni, hogy merre esik a hajtás. Nekem András int, hogy a balszárnyat húzzuk fel és induljunk Ottokárral, miközben a hajtás vonala szépen rendeződik. Látom én, hogy nem az elsőéves vadászok az itteniek. Mindenki egyenlő távolságra áll. És úgy tartják a vonalat, hogy akár golyóval is el lehetne lőni, vagy előtte, vagy mögötte a sornak. Bocskai szabad hajdúi ezek a népek, hűséges katonái ma is, példásan, csatárláncba állnak. Zsákolni nem zsákol senki és esze ágába nincs senkinek se, hogy előre szaladva, rohanva, törtetve, a másik elé lőjön vagy kapzsiskodjon. Azt hiszem, hamar ki is vetnék maguk közül. Aki ilyen, ne is jöjjön ide, mert sokáig ezek a népek nem fogják tűrni és ha tetszeni fog, ha nem, megszólítják. De itt egy hangos szó nincs. A munkán nevelkedett ember, a sárréti ember, még ma is tudja mit jelent naphosszat villázni, kazlat rakni, fát vagy éppen erdőt vágni.

Ottokár vadat áll. Nyugodtan fényképeztem, mert a túloldalt Hodosi András figyelte az eseményeket, de csak egy tyúkot keltett fel a kutyám. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Éber a fácán. Jobban csak tyúkot áll Ottokár, a kakasok hamarébb kélnek. Csípek egy-egy csipkebogyót, egy-egy kökényt, már amit meghagyott a madár és hallgatjuk, ahogy a hajtásderékban szól a puska. Egy kakas csak befordul, de közel vannak már a leállók, mikor András elébe tud fogni. Megbillen, de már duplázni, nem dupláz a titkár s nézzük, hogy húz át a jobb szárnyra, ahol Tóth Laci szemfülesen leszólítja. Látja mindenki: ugyan szép lövés volt.

Verebek a pusztában. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A pusztában mezei verebek emelkednek fel a bokrokról, de nincs hova repülni és jó nagy forduló után, csak visszakanyarodnak. Itt ülnek velem szemben, mert áll a hajtás, én meg csak nézem őket.. A bokron túl, a távolban egy kis motorvonat hagyja el a már felújított biharnagybajomi vasútállomást, amely oly kedves a helyiek szívének. Bizony, aggódnak is érte!

Havat hozott a szél. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Megfordult az idő! Szokatlan, keleti szél vág az arcunkban és olyan foga-hegye van a szélnek (hideg van), hogy feljebb húzom a cipzárt a pulóveremen. Ottokár is ráfordul. Lessük, vajon mit hoz Várad felől az idő, mikor meglátjuk az első hópihét. Tán fehér lesz a karácsonyunk? Látom, hogy mindenki keletre néz s egy kicsit hazagondolok én is, mert egy szép , fehér karácsony mégiscsak valami. Enni, reggelizni, nekiállni a tarisznyának, mindenki csak a kocsin fog, csak úgy nem üljük meg – haladjunk, menjünk, vadászunk. Enni otthon is lehet és van ebben valami, valami régi. Vékonyan is vagyunk öltözve hozzá, hogy ácsorogjunk és menni is kell, mert ránk sötétedik és estére nem tudjuk meghajtani a Csemetekertet. Ha már meglátjuk a lángját a csőnek, akkor fácánra már nem illik vadászni…

A Berek-ér mellett. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Aki azt hiszi, hogy a Csemetekert csak egy pár hektáros hajtás lesz, annak elmondhatom, hogy csalódnia fog, mert majdcsak felmentünk Nagyrábé alá s onnét ereszkedünk vissza Bajomnak.

A Nagy-Sárrétben csak az vetette meg a lábát, aki dolgozott. A munkához ma is jól ért az itteni ember. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Egy igen sáros, kerékkel szabdalt, tócsákkal teli úton ballagunk fel. Én, meg Tóth Laci a Berek-ér partjáig megyünk s hogy András merre keveredett el, azt nem tudom. Laci kedvez nekem, mert mehetek a part élen, ami első látásra könnyűnek tűnik, de egyáltalán nem az, miközben ő próbálja összefogni a jobbszárnyat a hajtásban. Igen, tőlem balra. Én meg a jobbszárny élén ismeretlen sűrűben töröm az utat előre. Valakinek menni kell itt is, miközben egyáltalán nem egyszerű, mert sűrű is az erdő, sok helyen járhatatlan. Meg lehetne kerülni a sűrejét, de akkor kitörne a madár s a kutyával szépen fogjuk, kerítjük az erdőt. Egyszer fent, egyszer lent s ha most nehéz is, akkor majd később jobb lesz. Bár, szoktam volt mondani, hogy mindig van lejjebb! Viszont egyszer minden sűrűnek, egyszer minden hajtásnak vége lesz s akkor meg milyen büszke rá az ember: Na! Itt én mentem el elsőnek! Gyere! Próbáld meg te is! S ó mennyire igaz ez az élet minden területére. Sok a hangoskodó. Tudja ezt mindenki, aki dolgozik és mindenki tud olyat megnevezni, aki mellét verve, hőbörögve, teli szájjal mondja, hogy ő sokkal jobban „megcsinálja”, bármi is legyen az. S ma olyan kort élünk, hogy hátrébb lépve, nem tehetve mást, csak annyit mondunk: Tessék! Tessék akkor megmutatni! S ami addig szép volt, jó volt, ahelyett, hogy még jobb lenne, csak lesilányul, értéktelenné válik. Jóformán tűzrevaló lesz…

Takaros a munkája az itteni embernek. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ami igaz, az igaz: szép ruhába, ide nem kell jönni! Viszont olyan hegyes sarkantyús kakasok röppenek fel előttünk, amelyekről sok vadász csak álmodhat! Ilyen kakas nem terem a volierben! Elég egy hibázás és a másik aggatékára kerül. Gyors, robbanékony igazi vadkakasok, amilyen az itteni nép! A múlt héten szépen járt a madár Tóth Lacinak, most nekem kedvezett a szerencse és ami kakast meg tudtam szólítani, itt lóg már az aggatékomon.

Adventi vadászaton Biharnagybajomban, Nagyrábé felé a Csemetekertben, lent a Berek-ér partján. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A Berek-érnél már igencsak havazott s kint a partoldalban takarosan összekötött, kötegekbe rakott gyalogakácot pillantok meg. Ott a gazdája is. Egyesével, egy nagy sújtókéssel kivágja, majd gyűjti s mikor nem fér több a markába, akkor köti össze. Egyedül dolgozik a határban, úgy bérel három kilométert a vízügytől s azt tartja rendbe – meséli, mikor megállok két szót beszélni véle. Gyanús, hogy nem tüzelő lesz belőle, mert módfelett szépen dolgozik. Nem is titkolja, hogy koszorúk keretének viszik a virágkötészek. Nád már nem igen van errefelé, de úgy látom, hogy a technika nem sokat változott. Amit a Sárrét terem, abból az itteni ember értéket teremt ma is, még akkor is, ha a gyalogakác az egyik legértéktelenebb faj s invazív volta miatt, ellensége minden erdésznek, természetvédőnek…

Decemberre az őzbak már elveti agancsát. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Úgy mondják a bajomiak, hogy az Elles-erdőtől visszább, a fenyves sarkánál lőttem az első kakasomat. Na, nem életem első kakasát, mert azt meglőttem én apám oldalán, hanem a bajomi, adventi kakasomat. Rosszat sejtek és gyorsan pontosítani kell, mert Tóth Laci, ha itt van egy hajtáson, akkor az ápolja, gondozza a bajomi hagyományokat!

Amikor mindenki a nyiladékra ért, indulunk tovább. Az Elles-erdőtől visszább, a fenyvesben. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A távolban fasorokat húznak föl, onnan is szépen kél a madár és igaz, tényleg igaz, hogy mind a Cserepes lestől visszább, a Kerek erdőbe húz. Hallani, hogy az erdő túlfeléről is szól a puska s igen, a másik oldal is felért Bajom alól. Ügyesek. Egy nádfolt előtt állok meg, mikor leültetem a kutyámat s a szárnyat lezárva, később intek neki, hogy indulhat. Türelmesen ki is várja, azután beveti magát. Alighogy beugrik, emerről már röppen is a kakas, amit jó elé fogva lecsalogatok az égből. Tóth Laci megkerülve feljebb áll és ha tévesztek akkor is a terítékre kerül, mert tudjuk milyen jól lő. Láthattuk.

Ha ugyan Tóth Laci is lőtte meg, azért az én kutyám hozza a kakast. Ilyen a vadászat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ám ahogy megtöröm a puskám, kél a másik, amit Tóth Laci meglő.

Szárnyas! – kiáltják! – és Ottokárt küldöm, „aki” már repül is érte!

Büszke vagyok rá, mert mondhat a gazda bármit, majd a vadászaton mutatja meg, mit tud egy vizsla. Hogy állja a lövést? Hogy keres és visszahívható-e. Aki vadászik, annak mindig jobb a kutyája és a hajtó is akkor jó hajtó, ha ebben nőtt fel, netán még vadász is! Manapság szokás, hogy elmegyünk a kutyával dolgozni, segíteni egy-egy vadászatot! Csak az ne legyen szokás, hogy valaki kedvet kap hozzá és kihozza a kiskutyáját, mert vizsla. Attól mentsen meg minden vadászt a Jóisten, hogy se a hajtó, se a kutya nem ismeri, miként kell a hajtásban viselkedni. Arról meg ne is beszéljünk, ha mindezek felett, még minden végzettség nélkül, azt is megmondja, hogyan kell másoknak viselkedni. Szerencsére azonban Biharnagybajom a nagyvárosoktól messze van, de ha valaki ilyen hajtót hívna meg, ő maga is felelne, hogy kit hozott a vadászatra. Mindenki azért felel, akit magával hozott. Nem kell ezt magyarázni, régi dolgok ezek..

Régi, elhagyott, lakatlan kotorék. Természetesen a vadőr munkáját dícséri. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Benn az erdőben szól a puska s mivel összezárt a kör, a távolban ellábaló kakas után nézünk, amit persze Ottokár orrára kellett bíznunk. No, de hát ezért is van nekünk kutyánk és csak úgy szimatolja, „tuktukolja” az avart, hogy régi, ősi, hangutánzó vezényszavakat is megelevenítsek.

Ez az utolsó sűrű. A vésztőieket persze nem kellett biztatni: vadászni jöttek ők is! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Nehéz hozzátenni bármit is a bajomi vadászathoz, a bajomi, a sárréti emberekhez, a tájhoz. Aki keres valamit a régi világból, aki keres valami valódit, értéket, valami kézzel foghatót, kerekedjen fel. Szálljon meg akár itt, vagy a híres füzesgyarmati fürdő szállójában. Ide nem kell, sőt felesleges is cifra ruha. Akárhogy is öltözünk, mindenki számítson arra, hogy hamar kiismerik a szokásait, hogy miféle? Miközben megválasztja majd az első szántás is az ideérkezőt.

Jóízű beszélgetések, barátságok jellemzik a bajomi vadászatokat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A hosszú hajtásokban, a sárral, a sok kilós nehezékkel a csizmákon, a nyulakkal a derekán elgondolkozik mindenki az életén. Hamar mérlegre teszi a Jóisten a vadászt. Helyet cserélni, kikerülni, ha lehet is, szégyen. Viszont cserébe valami olyat kap ezen az ősi vidéken az errejáró, amit igazán csak itt lehet megérteni. Más világ. Régi világ. Jó világ.

Avatópálcának jó lesz? Jókedélyű a bajomi társaság. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mire visszaérünk Ottokárral, addigra már jóformán a fenyőgallyakkal körbekerített terítéken sorba rakták a vadat.

Középen Szabó Károly, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság elnöke. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Elől a dúvad!

Adventi teríték Biharnagybajomban: erdők alatt, zöld gyepen, fenyőgallyal, tűzzel. Vadászember szíve nem kívánhat szebbet. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Úgy járja! Utána jöhet a nemes vad. Szőrmés – tollas, szőrmés – tollas – visszhangzik fülemben a lecke s mivel rókát nem lőtt senki, így hát egy derék szajkó fekszik legeslegelől. Azután a nyulak, a fácánok. Nem kell itt mondani semmit. Jobb, ha csendben marad mindenki és figyel, tanul, mert azt mindig, mindenhol lehet. Itt, tényleg csak az szólaljon meg, aki tudja, de ha tudja, akkor jöjjön is, csinálja is meg. Nagyon tudják ám a bajomiak, bár meg kell hagyni azt is, hogy van még más, régi-régi, ősi szokás is.

Barátaimmal: balról Hodosi Andrással és Tóth Lacival, valamint hűséges kutyámmal Ottokárral Biharnagybajomban, a társaság adventi vadászatán. Igazán szép volt ez az idei apróvadas idény. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A régi terítékkészítésük, amit csak akkor használnak a bajomiak, ha maguk között vannak, az úgy van ám, hogy ami az enyém, magam elé rakom s ha több van, ami nekem jutna, akkor azt egy sorral feljebb teszem ki. Ebbe a sorba rakja fel minden vadász a többletet és, ha szépen szólt a puska, egész sort raknak. A fácánokat és a nyulakat jó szorosan! Elegáns, nagyvonalú megoldás, hiszen a reformátusoknál a kérés nagy szégyen, s a közösből könnyebben felveszi a másik, könnyebben kiadja a vadászmester is, de oda is, csak akkor lép az, aki nem tudott lőni, ha szólítják! Rendkívül ízes, rendkívül szép vadászszokása ez a bajomiaknak. Kívánom nekik, hogy sokáig megtartsa őket a Jóisten ebbéli szokásaikban, különösen így, adventben, karácsonyra, az ünnepre készülődve!

Tóth László avat. A hírhedt bajomi avatásra itt mindenki büszke és rangot jelent, aki Biharnagybajomban avatnak fel. Csak bírd ki! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Persze a köszöntések és kompetencia-osztás nem maradhatott el, ahogyan az avatás sem, melyet nemcsak túl, hanem a bajomiak szerint: meg is kell élni. Ám nincs olyan tagja a társaságnak és a környező településekről érkezők közül senki nincs, aki ne lenne arra büszke, hogy „Bajomban” lett vadász. Azt hiszem erre és hagyományaikra tényleg nagyon büszkék is lehetnek.

Ünnepi fényekben a biharnagybajom Dózsa Agrár Zrt. székháza, amely Dózsa Vadásztársaság otthona is egyben. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Engedjék meg, hogy innen a Nagy-Sárrét szívéből, Biharnagybajomból, a reformátusok egyik ősi fészkéből a magam és az Agro Jager szerkesztőségének a nevében kellemes karácsonyi ünnepeket kívánjak a Dózsa Vadásztársaság tagjainak, Biharnagybajom lakóinak és egyben minden kedves olvasónknak!

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
lapigazgató

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom

Vadászat

Évzáró rendezvény a Szombathelyi Erdészeti Zrt.-nél

Évzáró rendezvényt szervezett a Szombathelyi Erdészeti Zrt.

Published

3 nap

2024.12.20.

Dr. Szilágyi Gergely PhD

Évzáró rendezvény adventi gondolatokkal, jótékonysággal, elismerések átadásával. A Szombathelyi Erdészeti Zrt. az évzáró ünnepségén adta át a hosszú időn keresztül kiváló munkát végzett munkatársaknak az elismeréseit, és hagyomány már a jótékonyság, valamint az is, hogy az eseményen egy-egy egyházi és ismert világi személyiség mondja el adventi, karácsonyi gondolatait. Idén az alapvető jogok biztosa, Kozma Ákos is részt vett a rendezvényen.