Az ajtón kilépve megcsapott a nyári hajnal hűvöse. Az éjszakai eső lehűtötte a levegőt, de a száraz föld és a szomjas növényzet maradéktalanul beitta a nedvességet. Az autó már két perce zúgott az ablak alatt és csak arra várt, hogy beszálljak.

Reggeli kávé nélkül nem indulok el sehová, ezért is késtem, mert ha nem, már a kapu között álltam volna vadászatra készen. Rövid tanácskozás után barátommal, Pikóval elindultunk hajnali őzbakvadászatra. Ritka örömteli pillanat a mai, hiszen mindketten őzbakengedéllyel rendelkeztünk és már meg is voltak a kiszemelt bakok.

Az enyém volt a közelebbi, ezért a terv szerint azt próbáltuk először elejteni. Végső soron még nem volt az enyém, de már hajnalban szinte biztos voltam a sikerben. A bak évek óta ugyanazt a területet járta, az egyik mellékúthoz közel. Középszerű, szabályos hatos volt, de idén tavasszal megtörtént a csoda. Az egyik agancsszárára valamilyen oknál fogva a megszokott három helyet öt ágat növesztett. Amikor először láttam, nem hittem a szememnek, szerencsére a róla készített fotó bizonyítékul szolgált.

Túl korán érkeztünk, de már lehetett látni, hogy legelészik egy suta és egy bak az úttól úgy száz méterre. Megálltunk tőlük tisztes távolságra. Néhány perc múlva már egyértelmű volt számomra, hogy a keresett bak áll előttem, és biztos voltam a könnyű vadászat és biztos lövés sikerében. Még egyszer szemügyre vettem a trófeát, majd Pikóval elindultunk az úton gyalog, végig takarásban a sűrű növényzet mögött. A megfelelő helyen átbújtunk két bokor között, és már ott is álltunk az áhított vaddal szemben.

Az őzek legelésztek, semmit sem sejtve az ellenük irányuló veszélyről. A fegyverem már a célzóboton pihent, a biztosíték halkan kattant. Az őzbak felemelte fejét és ránk nézett.

A nagy készülődés hevében észre sem vettem, hogy mekkora bajban vagyok. A szálkereszt megállíthatatlanul körözött az őz testén, és néha még le is csúszott róla. Pikó értetlenül szemlélte az eseményeket, míg végül megtörtént a tragédia. Az őzbaknak elfogyott a türelme és elkezdett riasztani. Nagyokat ugorva futott egy keveset, majd megállt és újból ránk nézett.

Még mindig jó volt a távolság, lehetett vagy száz méterre. De hogy is lőhettem volna rá, mikor a biztos hatvan méterről annyira bizonytalanul céloztam?

Csalódottan engedtem le a fegyvert és kifújtam magam. Egyetlen bizodalmam az volt, hogy ez a bak nem olyan, mint a többi, évek óta hallatja magát, és ha egyszer elkezd riasztani, azt egyhamar nem hagyja abba. Többször voltam fültanúja, hogy a gyümölcsöstől egészen a fölötte elterülő erdőig hangoskodik, időnként elnémul rövid időre, majd újból riaszt egyet-kettőt. Sokszor még az erdőbe beérve sem tudta abbahagyni.

Utána indultunk a gyümölcsfák között. A hangot követtük egy darabig, majd elejébe vágtunk. Már elfoglaltuk helyünket, mikor kilépett a gyümölcsfasorok közé. Hetven méterre lehetett és egyenesen felénk tartott.

Ahogy közeledett, lassan-lassan ismét úrrá lett rajtam a vadászláz.

Bejött vagy ötven lépésnyire és ácsorgott enyhén blattban, időt adva a pontos célzáshoz és lövéshez. A puska azonban ismét néma maradt, az őz pedig elugrott.

* * *

Legbelül nagyon mérges voltam. Itt a jó lehetőség, és másodszor szalasztom el. Pikónak csak annyit mondtam „fűszálak lógtak be, azért nem lőttem”. Annyira már ismert, hogy ezt ne higgye el, én pedig annyira ismerem, hogy az arcáról leolvassam kételyét.

Harmadszor is elindultunk a bak után, és a riasztást követve tudtam, hogy már csak egy esélyem lesz – ha megáll az erdő alatti tisztáson. Ismét kedvezett a szerencse, hiszen megállt az erdő előtt a nyílt katlan közepén, és próbálta meglátni üldözőjét, mielőtt eltűnne az erdőben.

Pikó egy kicsit lemaradt, én előre lopóztam úgy harminc métert. Ott állt a bak, tőlem úgy nyolcvan lépésnyire. Most már nem bíztam a véletlenre. Nekifeküdtem a célzásnak, egy kis dombocskára tettem a felsőm, arra a puskám. A bak háttal állt nekem, én pedig figyeltem a légzésem és nyugtattam magam. Vártam, hogy történjen valami. A bak riasztott egyet-egyet, majd egyszer csak a hátam mögül egy őzsuta csábító hangját hallottam.

Pikó volt a megfelelő pillanatban. A bak meg is tette a várva-várt lépést, kíváncsian vagy kétkedően, de addigra engem is eltöltött valami mélyről jövő nyugalom és lassan elhúztam a ravaszt.

A dörrenés félbeszakított egy utolsó riasztást, a bak pedig elterült a füvön, rugdalózott néhányat, majd lassan végleg elcsendesedett. Félórás kínkeserves terhem hagytam fekhelyemen, és boldogan indultam a zsákmány felé, az én bakom felé. Pikó jött a nyomomban, majd lemaradt az egyik bokornál, hogy eleget tegyen kísérői feladatának.

A trófea a vártnak megfelelőnek bizonyult, érett bak és egyben érdekes is.

Pikó gratulált, átadta a töretet, amelyet boldogan tűztem a kalapomba.

Szegény bak, még ma is élhetne, ha nem rakja fel azokat a plusz ágakat. Az élet már csak ilyen, amikor úgy érzed, minden simán megy és te vagy a legerősebb, akkor csap le kegyetlenül, mint ez a golyó. Ennek az őznek is ez volt a legjobb éve, nem akadt vetélytársa a környéken, és lám, most itt fekszik holtan.

Végső soron a nagy szája okozta a vesztét.

* * *

A kötelező fényképek elkészítése után igyekeztünk az autóhoz a zsákmánnyal, hisz még korán van, és a Pikó kiszemelt bakja valahol ránk vár, vagy helyesebben előlünk bujkál. Még tavasszal barkában látta Pikó egy családi kiránduláson, aztán a társulat igazgatója kétszer is a nyár folyamán, most meg néhány vadász. Mi is keressük, de nem bírunk a nyomára akadni.

Vonzalma abban áll, hogy egyik agancsszára valami sérülés miatt teljesen kifordult, és a szeme előtt előre nőtt. Lakóhelyét nagyon jól megválasztotta, azt az ötven év körüli fenyvest, amely végeláthatatlannak tűnik, és amelyben már sok fáradtságos cserkelés után sem bírtunk rábukkanni. Most nagy a bizakodás, hiszen javában folyik az üzekedés, és reményeink szerint sípra biztosan bejön.

Az autót hátrahagyva elindultunk az erdőt átszelő úton, majd amikor jó szélbe kerültünk, kimentünk az erdő szélére, ahol szerintünk tartózkodnia kellene ilyenkor, reggeli időben. A fennhagyott legelőn kisebb égeres foltok és tisztások váltogatták egymást, a túlnőtt fű helyenként már összedőlt és nagyon megnehezítette a vad meglátását. Többször megálltunk, hallgatóztunk, sípoltunk, reménykedtünk, de semmi nem történt.

A nagy bújócska közben egyszer csak egy medvére lettünk figyelmesek. Valószínű a síp hangja keltette fel az érdeklődését, mert kíváncsian és komótosan felénk tartott. Már tőlünk csak úgy harminc méterre lehetett, amikor elfogyott a türelmünk és megmozdultunk. Az erdő szélén felállt két lábra, majd bevetette magát a sűrűbe. Ezen a vadászterületen ez elég gyakori élmény és nem mindig esik jól az embernek, főleg ha tényleg váratlanul éri.  Gyors tanakodás után arra jutottunk, hogy ha a közelben lenne az őz, már biztosan riasztott volna.

Csendben visszamentünk az autóhoz majd elindultunk egy vágott bükkös felé. Ott lakott egy bak, amit egy héttel korábban láttam pár pillanatra megvillanni. Biztos, hogy szabályos hatos, magas agancsszára volt, de korát és vastagságát nem tudtam megállapítani.

Tízperces kocsikázás után megérkeztünk, majd újabb tízperces gyaloglás következett hegynek. A vágott szélén jó széllel elfoglaltuk helyünket, és pár percig szótlanul hallgatóztunk.

A Nap már javában fent járt, a mezőről már biztosan visszavonultunk volna, de itt az erdőben még van remény, hogy mozognak az őzek. Tapasztalatunk szerint erdőben csak egyre jobb lesz az esély, az őzhívás pedig itt mindig csodálatos. Pásztázzuk a terepet, elképzelve a bakot, amint kíváncsiságtól és vágytól eltelve meg-megvillan a fák közt. A hangra befut a szemközti nagy oldalon, vagy éppenséggel kimászik valamelyik hűs patak közeléből.

Aztán megkezdődik maga a hívás. A hang végigjárja a környéket és nekünk már csak fülelnünk kell, hol zörren a száraz avar, hol reccsen egy földön fekvő ág. A nézelődés nem tart sokáig, ág reccsen és közeledő zajra leszünk figyelmesek. Jön a bak, mintha kötéllel húznák, egyenesen nekünk, egyre közelebb és közelebb – már túl közel.

Mi levegővétel nélkül ülünk, de nem kell zsibbadásig, mert nagy ijedtséggel és hangos riasztással ahogy jött, elment. Fiatal, ígéretes – állapítottuk meg egyhangúan, majd szedelőzködni kezdtünk.

Elindultunk hazafele. A meglőtt bakkal még sok a teendő, az úton lefele már az esti vadászatról beszéltünk, amikor átfutott előttünk egy őz. Rögtön rávágtam viccelődve, hogy ez a lehajlott agancsú, annak ellenére, hogy nem láttam még azt se, hogy suta-e vagy bak. A hely stimmelt, a menet iránya is jó volt, hisz egy gyéres erdő felé igyekezett, ahol már jártunk pár órával ezelőtt.

Az autót záratlanul az úton hagytuk, csak a legfontosabbakat (puskát, távcsövet) vittünk magunkkal. Pikó volt a gyorsabb, úgy háromszáz méteres gyors cserkelés után meglátta az őzet. Én öt méterre lehettem mögötte, és csak azt láttam, hogy megáll és készül a lövésre.

Végre én is megláttam az őznek a testét, és viselkedéséből kiderült, hogy már észrevett minket. Hegyezte a lépéseit és sebesen kapkodta a fejét.

Azt már én is megállapítottam, hogy bak, de nem tudtam, hogy a kiszemelt, vagy csak egy birtokháborító.

A bak megállt, nekem takarásban, úgy hatvan méterre. Elcsattant a fegyver, a vad tűzben rogyott. Pikó viccesen megjegyezte, reméli nem sutát lőtt… Én, az elkésett kísérő, büszkén vágtam rá, hogy láttam, biztos, hogy bak. Erre ő elmosolyodott, hisz ő azt is látta, hogy a sokat keresett rejtőzködő.

Vidáman közeledtünk a zsákmányhoz. Töret, gratuláció, pár fotó, majd vissza az autóhoz.

Az öröm felhőtlen volt, két ilyen különleges bak két vadásznak ugyanazon a reggelen, szerintem megismételhetetlen.

Megálltunk egy tisztáson, és elkészítettük a rögtönzött terítéket, egymás mellé fektetve a két bakot. Nézegetve őket már csak arra tudtam gondolni, hogy milyen nagyszerű a vadászat. Sokszor sokat ígér és semmit nem ad, de néha adakozó, és akkor bármi megtörténhet, még ez a mai csoda is.

Most itt fekszik a hangoskodó, akinek egy időre elnémul a birodalma, legalábbis addig, amíg egy vetélytársa vagy egy utóda el nem foglalja helyét, mellette pedig az erdő kincse, aki ritkán került ember szeme elé. Sokan és sokszor indultak nyomába keresve őt az erdő mélyén. Most nélküle üresebb lett az erdő, legalábbis jövő tavaszig, amikor újra felbolydul a már megszokott őzrend, és újra új csodákat ígér minden bozót, erdő, tisztás és vadat rejtő rengeteg.

Hadnagy Álmos