[…] Szép vadászat volt – mondja, csaknem melegen, mint aki egy kedves emlék minden részletét átéli gondolatban. – Az utolsó nagy vadászat ebben az erdőben. Akkor még éltek vadászok, igazi vadászok… talán ma is élnek, nem tudom. Én akkor vadásztam az erdőmben utoljára. Azóta csak puskások járnak itt, vendégek, kiket az uradalom fogad, s pufogtatják az erdőben a fegyvereket.

A vadászat, az igazi, más volt. Te ezt nem értheted, mert nem voltál soha igazi vadász. Számodra ez is csak kötelesség volt, úri és mesterségbeli kötelesség, mint a lovaglás vagy a társas élet. Vadásztál, de csak úgy, mint aki belenyugszik egy társadalmi formaságba. Megvető arccal vadásztál. S a fegyvert is úgy vitted, hanyagon, mint egy sétabotot. Nem ismerted azt a különös szenvedélyt, a férfiélet e legtitkosabb szenvedélyét, amely minden szerep, ruha és műveltség mögött él minden férfi idegeiben, oly mélyen, mint az örök tűz a földben.

[…]

Talán emlékszel, hogy egyszer, régen, én is utaztam Keleten; nászutamon történt ez Bagdadban, Krisztinával. Egy este vendégeket hívtak tiszteletünkre, arabs vendégeket. Addig csaknem európai módon vendégeltek meg, a házigazda bíró volt és csempész, a város egyik legvagyonosabb embere. A vendégszobában angol bútorok álltak, a fürdőkád színezüstből volt. De akkor este láttunk valamit. (Az író 1925-ben három hónapot töltött a Közel-Keleten – A szerk.)

Napszállta után érkeztek a vendégek, mind férfiak, urak és cselédek. A tűz már lobogott az udvar közepén, maró füsttel, a teveganéj szemet csípő füstjével.

Mindenki némán ült le a tűz köré. Krisztina volt az egyetlen nő közöttünk. Aztán bárányt hoztak, fehér bárányt, a házigazda elővette a kést, és olyan mozdulattal, melyet nem lehet elfelejteni, leszúrta… Ezt a mozdulatot nem lehet tanulni, ez a keleti mozdulat, mikor az ölésnek még jelképes, vallásos értelme is volt, egyértelmű volt valami lényegessel, az áldozattal.

Így emelte Ábrahám Izsákra a kést, mikor áldozni akart, ezzel a mozdulattal vágták le a régi templomokban az áldozati állatokat az oltár, a bálvány, az istenség jelképe előtt, s ezzel a mozdulattal ütötték le Keresztelő Szent János fejét is…

Nagyon régi mozdulat ez. Keleten ott lappang minden ember kezében. Talán ezzel a mozdulattal kezdődött az ember, amikor elvált attól a középlénytől, aki volt, állat és ember között… az embertudomány szerint az ember azzal a képességgel kezdődött, hogy a hüvelykujját keresztbe tudta hajlítani, tehát megmarkolta a fegyvert, a szerszámot. De lehet, hogy a lelkével kezdődött, nem a hüvelykujjával; lehet, nem tudom…

Az arabs úr leszúrta a bárányt, s ez az idős ember ebben a pillanatban, fehér burnuszában, melyre egyetlen csepp vér sem hullott, igazán olyan volt, mint egy keleti főpap, mikor áldozatot mutat be.

[…]

Mi persze nyugatiak vagyunk – mondja más hangon, kissé értekezően. – Nyugatiak, vagy legalábbis idevándoroltak és megtelepedettek. A mi számunkra az ölés jogi és erkölcsi kérdés, vagy orvosi kérdés, mindenképpen engedélyezett vagy tiltott valami, egy nagy erkölcsi és jogi rendszer egyik hajszálpontosan körülírt tüneménye.

Mi is ölünk, de bonyolultabban: ölünk, ahogy a törvény előírja és megengedi. Ölünk magasztos eszmények és becses emberi javak védelmében, ölünk, hogy megőrizzük az emberi együttélés rendjét. Nem is lehet másképp. Keresztények vagyunk, bűntudatunk van, a nyugati műveltség neveltjei vagyunk. Történelmünk tele van, egészen napjainkig a tömeggyilkosságok sorozatával, de az ölésről lesütött szemmel és ájtatos, megrovó hangon beszélünk; nem tehetünk másképp, ez a szerepünk.

Csak a vadászat – mondja, mint aki vidám lesz. – Ott is betartunk lovagias és gyakorlati rendszabályokat, kíméljük a vadat, amennyire ezt a helyzet az adott vidéken megköveteli, de a vadászat még áldozat, torz és szertartásos maradéka egy nagyon régi, az emberrel egyidős vallásos cselekedetnek.

Mert nem igaz, hogy a vadász a zsákmányért öl. Soha nem ölt csak a zsákmányért, talán még az őskorban sem, mikor ez volt számára a táplálékszerzés kevés lehetőségeinek egyik módja.

Mindig szertartás volt a vadászat körül, törzsi és vallásos szertartás. A jó vadász mindig a törzs elsője volt, tehát kissé pap is. Mindez persze elhalványodott az időben. De a szertartások bizonyos sápadt vonatkozásban megmaradtak.

Talán semmit sem szerettem úgy életemben, mint ezeket a hajnalokat a vadászat reggeleit. Még sötétben ébred az ember, különösen öltözködik, másképp, mint az élet köznapjain, célszerű és válogatott ruhadarabokat ölt fel, másképpen reggelizik […]

Szerettem a vadászruhák szagát, a posztó teleszívta magát az erdő, lomb, a levegő és a kifröccsent vér szagával, mert öveden vitted az elejtett madarakat, s vérük beszennyezte a vadászzekét. De szenny a vér?… Nem hiszem. A legnemesebb anyag a világon, s mikor az ember valami nagyot, kimondhatatlant akart mondani Istenének, minden időkben vérrel áldozott neki.

S a puska olajos fémszaga. S a bőrholmik avas, nyers szaga. Mindezt szerettem – mondja, csaknem szégyenkezve, öregesen, mint aki egy gyöngeségéről ad hírt. – S aztán kilépsz házadból az udvarra, vadásztársaid várnak már, a Nap nem kelt fel, a kutyákat pórázon tartja a vadász, és halkan jelenti az éjszaka eseményeit.

Most kocsiba ülsz és elindulsz. A táj már ébred, az erdő nyújtózik, mintha szemét dörzsölné, álmos mozdulatokkal. Mindennek olyan tiszta illata van, mintha visszatérnél egy másik hazába, mely az élet és a dolgok elején volt haza.

S aztán megáll a kocsi az erdő mentén, leszállsz, kutyád és vadászod csendesen kísérnek. Bakancsod talpa alatt a nedves lomb alig ad hangot. A csapások tele vannak állatnyomokkal. S most minden élni kezd körülötted: a fény felnyitja az erdő mennyezetét, mintha a titkos szerkezet, a világ színpadának rejtélyes zsinórpadlása működni kezdene.

A madarak is kezdik már, egy őz halad át az erdei úton, messze, háromszáz lépésnyire, s te behúzódsz a sűrűbe, figyelsz. Kutyával vagy, ma nem mégy őzlesre… Az állat megáll, nem lát, nem szagol semmit, mert szemközt jár a szél, s mégis tudja, hogy közelben a végzet; fejét emeli, gyöngéd nyakát fordítja, teste megfeszül, abban a csodálatos kötöttségben áll eléd néhány pillanatra, mozdulatlanul, ahogy csak a végzet előtt hőköl meg az ember, tehetetlenül, mert tudja, hogy a végzet nem véletlen és nem baleset, hanem kiszámíthatatlan és nehezen érthető összefüggések egyik természetes következése.

S most már bánod, hogy nem hoztál golyós fegyvert. Te is meghőkölsz, a sűrűben, te is kötve vagy e pillanathoz, te, a vadász. S kezedben érzed azt a remegést, mely egyidős az emberrel, az ölés készségét, ezt a tilalmas vonzást, ezt a mindennél erősebb szenvedélyt, ezt az ingert, mely nem jó és nem rossz, hanem minden élet egyik titkos ingere: erősebbnek lenni, mint a másik, ügyesebbnek lenni, mester maradni, nem hibázni. Ezt érzi a párduc, mikor ugrásra készül, a kígyó, mikor fölegyenesedik a sziklakövek között, a keselyű, mikor lecsap ezer méter magasból, s az ember, mikor szemügyre veszi áldozatát.

* * *

[…] Már nincsen sötét, még nincs világos. Az erdő illata olyan nyers, vad e pillanatban, mintha minden szerves élőlény ocsúdni kezdene a világ nagy hálószobájában, kilélegezné titkát és gonosz sóhajait, a növények, az állatok s az emberek is.

Szél kel e pillanatban, oly óvatosan, mint amikor az ébredő felsóhajt, mert eszébe jut a világ, melybe született. A nedves lomb, a vadpáfrány, a fák mohos hulladéka, a rothadt tobozból, avarból, tűlevelekből puha, síkos szőnyeggé összetapadt harmatos erdei csapás illata úgy csap föl a föld anyagából, mint a szeretők testéből a szenvedély verejtékének illata.

Titokzatos pillanat ez, a régiek, a pogányok az erdők mélyén ünnepelték, áhítattal és széttárt karokkal, Kelet felé fordított arccal, abban a varázsos várakozásban, ahogy örökké várja az anyaghoz kötött ember szívében és a világban a fény, tehát az értelem és a belátás pillanatát.

A vadak ilyenkor indulnak a forráshoz. Ez a pillanat, mikor az éjszakának még nincs tökéletesen vége, az erdőben még történik valami, a nagy vadászat és készenlét, ami az éjszakai állatok életét kitölti, még nem lankadt el, a vadmacska még lesben áll, a medve utolsót fal a dögből, a szerelmes szarvas még visszaemlékezik a holdfényes éjszaka szenvedélyes pillanataira, megáll a tisztás közepén, ahol a szerelem párbaja lezajlott, gőgös és csapzott, tusától sebes fejét felemeli, s körülnéz, mint aki örökké emlékezik, izgalomtól véraláfutásos, komoly és szomorú állatszemekkel a szenvedélyre. […]

• Az állatok jogairól (mandiner.hu)

Márai Sándor (1900–1989)
A gyertyák csonkig égnek (részlet)

A szentimentalizmus veszélyes, az állatokat mindentől féltő szentimentalista igazából csak a saját érzelmi jólétét félti. A vidékre látogató turisták az állatokat csak cuki fotókról ismerik, ezért ellenzik a vadászatot, tenyésztést és más dolgokat.  Aki vadászik, horgászik, annak valódi kapcsolata van a természettel, az állatokkal, és valóban érdeke az természet egyensúlyának fenntartása is.