Részlet Kovács Gábor: A csodálatos Zselíc című könyvéből

Sok időt töltöttem el a vaddisznók között, de nem csak a disznóskertben, hanem külső, szabad területen is. Főleg hajtások alkalmával voltunk igazán közöttük.

Ütemesen, de halkan ballagtam a libasorban vonuló hajtók között. Egy domboldalon meneteltünk felfelé Márcadó környékén a fél lábszárig érő hóban. Jobbról szálas, öreg gyertyános, balról sűrű fenyves. Időnként a vadászat vezetője, vagy a főhajtó meg-megállt egy pillanatra, jelezve, hogy egy hajtó itt várakozzon. Mire a gerinc közelébe értünk, mögöttem elfogyott majdnem mindenki. Majd én következtem a leállással. Sűrű, fehér párát lihegve maradtam helyben. Lenézve a domboldalba, ahonnét jöttünk, hosszú sorban, ember alkotta lánc. Az emberek között húsz-harminc méter a távolság.

Forrás: Kovács Gábor – A csodálatos Zselic

A hó vastagon megült az ágakon, fehérség borított mindent. Még madár sem szólt, szinte teljes a csend. Csak egy-két halk köhintés, egy-egy szó hagyja el az emberek száját. A sűrűn nőtt, négy-őt méteres fenyőfák alatt félhomály van és rengeteg szederindabokor.

Indulás! kiáltja el magát a hajtók vezetője.

– Indulás, indulás! – adják egymásnak a szót a hajtók.

Az emberek egyszerre nyomulnak be a fenyvesbe.

– Csak lassan, me’ sürü! – szólt valaki a sor közepéről.

-Hopp-hopp! – volt rá a válasz. -Hopp-hopp, kipp-kopp. – zajonganak a hajtók.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Az első tüskés részen átverekedve magam, ráakadtam egy disznóváltóra. Megörültem neki, noha, csak hajlott testtartásban lehet rajta közlekedni, ráadásul nem feltétlenül jelent életbiztosítást. A felettem összefonódó ágakról előszeretettel hullott a hó a nyakamba. Miután egy szederindaág leemelte kalapomat a fejemről, nem kaptam vissza szép szóval, sőt, még a kezem is beleakadt a szövevénybe. Nagy nehezen kiszabadítottam magam. A váltó egyre szűkebb lett. Már csak négykézláb voltam képes előre nyomakodni. Hirtelen ágroppanást hallottam jobbra előttem tíz-tizenöt lépésnyire. Füleltem egy-két pillanatig, majd én is hoppogtam egyet. Akkor bújt ki a sűrű alól négykézláb a szomszéd hajtó. Észrevett, intettünk egymásnak. Ez ám a sürü kolléga! – mondja ő.

– Az a jó. – válaszoltam, majd tovább nyomultam előre a rengetegbe.

Minden második lépésnél tüske szaladt vagy a tenyerembe vagy a térdembe. A kesztyűm természetesen már rég elázott. Éppen lehetőségem volt felegyenesedni, amikor a kutyák elkezdtek balra előttem nem messze ugatni. Közben megmozdult velem szemben is a szederindabokor Erre kitört a lárma, az ováció. Minden hajtó kiabált torkaszakadtából.

Disznó neee’, fogd meg kutya!

-Hopp-hopp!

Forrás: Kovács Gábor – A csodálatos Zselic

A foxik vadul ugatták az előttünk felkelő kondát. Az egyik disznót megcsiphették, mert felvisított. De egy másodperc múlva, dühös röfögés, kutyavonyítás, ugatás keveredése hallatszott. Úgy tűnt, mintha megmozdult volna az egész erdő. Bal oldali szomszédom egy fiatal fenyőfát rázott izgalmában – vagy félelmében? – miközben torkaszakadtából kiabált. Hol a disznók becstelen felmenőit emlegette. hol a kutyákat biztatta. Miután szűnni kezdett a zaj, úgy tűnt, a kondát sikerült előre mozdítani. Néhány pillanat múlva a puskás soron szabadult el a pokol. Olyan fegyverropogást produkáltak a leállók, akárcsak háborúban lettek volna.

-Most értek oda – mondta a szomszédom.

Mint csatát vesztett hadsereg, úgy értünk ki az erdőből. Tüskekarcolások, összeszabdalt arcok, sebek, szaggatott, tépett ruhák mindenkin. A következő erdőrész már szerencsére nem volt ennyire sűrű. Na, azért táncolni itt sem lehetett, de a szederindával teli fenyveshez képest valóságos áldás. Mire ebből az erdőrészből kiértünk, már dél felé köze ledett az idő.

A vendégeket kényelmes terepjáró autóval összeszedték és elvitték őket a kardosfai vadászházba ebédelni. Mi hajtók, a jó öreg UAZ-zal mentünk az úgynevezett enyezdi barakkhoz, ahol már nagy máglya égett. Mielőtt nekiálltam volna a magammal hozott szendvicsnek, kizsigereltem néhány sorstársam segítségével a délelőtt terítékre került disznókat. Amikor végeztünk, gyors kézmosás a hóban aztán ebéd.

Úgy húzódott mindenki a máglyához, mint kívánós, tüzes menyecske szeretőjéhez. Sok beszélgetést, még több adomát és ugratást lehetetlen végighallgatni.

Aki nem figyelt oda és túlságosan szeretni akarta a tüzet, annak könnyen kiégett a kabátja, nadrágja, esetleg megolvadt a csizmája. Az átázott, nyirkos ruhák úgy gőzölögtek a jótékony  meleg hatására, mint a tó felszíne a nyári hajnalokon.

Az ebédidőnek hamarosan vége lett. Indulni kellett a délutáni hajtásra. Egy fiatal bükköst zörgettünk meg, ami nem sokkal maradt el sűrűség tekintetében a délelőtti fenyvesétől. Itt azért mégis valamivel nagyobb távolságokra lehetett látni. De a szederindából, iszalagból és más egyéb mozgást akadályozó bokorból nem volt hiány. Már a fiatalos közepén jártunk, amikor szarvas csapat mozdult meg előttünk. Nagy robajjal, recsegés, ropogás közepette távolodtak. A hajtók egyre csak hopp-hoppoztak, a kutyák ugattak és némelyik a szarvasok nyomába eredt. De persze nem tudták tartani a lépést a gyors lábú gímekkel. Alig szűnt meg a csörtetés, újabb hangzavar kelt szárnyra. A hajtósor túlsó végén, alighanem vaddisznót vertek fel. Ezt, csak a hangorkán erejéből tudtam feltételezni, mert csak szófoszlányok értek el hozzám. Meg a kutyák ugatása.

Ha vadászruházat, akkor->EWIDENT Az áruházat a fényképre vagy ide kattintva éred el!

Hajtás megáll! – kiabált a hajtás vezető.

Az utasítás szájról szájra ment. Mindenki megállt és feszülten hallgatóztunk. Nagy tülekedés lehetett a túloldalon. Kutyák csaholtak, hajtók kiabáltak. Mondom, csak szófoszlányok értek el hozzám, de ahhoz elég volt, hogy tudjam, nem éppen szalonképes kifejezéseket használnak.

Néhány percnyi várakozás után, mikor már szűnőben volt a csatazaj, újra elindultunk. Mire nagy nehezen kivergődtünk a sűrűből, már lefelé hajlott a téli nap. Egész végig felhők takarták, de most kíváncsian kibújt és végignézett a havas tájon. Gyenge volt, mint az erőtlen öregember.

Egy autó összeszedte a vendégeket, másik néhány pedig a hajtókat és az elejtett vaddisznókat. A kardosfai vadászháznál újból lehúzkodtuk a disznókat a kocsi platójáról. Egy-egy példány akkora volt, mint egy kisebb medve. Mindenki szorgalmasan tette a dolgát, a hajtók nagy része a terítékre vonszolta a vadsertéseket, ahol jobb oldalára, vagy hasra lettek fektetve. Más emberek fenyőágakat hordtak és helyeztek el a teríték körül. Megint mások a disznók szájába és a testre tettek egy-egy fenyőgallyacskát. Én a sorok között járkálva számoltam és írtam fel egy papírra a mai nap eredményeit. A legnagyobb kanok nyilván az első sorba, a díszhelyre kerültek, majd azokat követték a kocák és végül a süldők, esetleg malacok. A szorgalmas összmunkának köszönhetően perceken belül elkészült a teríték. A vezető utasítására begyújtották a kettő, esetleg négy máglyát és sorba álltunk a teríték szélén.

Mialatt az ilyenkor szokásos köszönőbeszédek, jelentések folytak, a máglyában álló fadorongok fokozatosan megadták magukat az egyre növekvő lángnyelveknek. Pattogva, ropogva vették tudomásul az elkerülhetetlen sorsukat. A tűz emésztette dorongokból izzó zsarátnokok repültek a sötét égbolt felé, mint mennyekbe szálló lelkek. Néhány pillanatra megszűnt a szó, csak a hasábok pattogtak. Az egyik vadász szájához emelte hangszerét és a kürtszó belehasított a sötét éjszakába. A dallamok a sikeres vadászatot hirdették, egyúttal búcsút intettek az elszállt lelkeknek, megszűnt életeknek és a mának.

Írta: Kovács Gábor (2019): A csodálatos Zselic. A szerző válogatása