Vadászat
Kóbor ebek – űzött vadak
A kóbor ebek többsége a vadakra nézve komoly veszélyt jelent. A főváros körül télen különösen megszaporodnak a gazdátlan kutyák. De lehet velük találkozni az egész országban. Én nagyon szeretem a kutyákat, hiszen gyermekkoromban nekem is mindig volt valamilyen, amikor vidéken laktunk. Városi lakásban azonban nemigen tudnék boldogulni vele. Bár sok előnye van, ugyanakkor a tartása komoly kötelezettséget és gondoskodást is jelent. Az emberhez való kötődésük és ragaszkodásuk a házi állatok közül szinte egyedülálló; a hűségük különösen példás. Nyilván nem véletlen, hogy a kutyát ábrázoló szobor vagy festmény egyben a hűség szimbóluma is.
Az ember a kutyában szinte soha sem csalódik, de a kutya az emberben annál inkább; tisztelet a többségi kivételnek, mert sok kutyatartó gazdi megbecsüli a kutyáját, és lelkiismeretesen gondoskodik róla. Sőt, van ahol szinte családtagnak tekintik. A kutya megérzi, hogy szeretik-e vagy sem. A hűségét jelzi, hogy ahol durván bánnak vele, még onnan sem pártol el önként. Inkább tűri a szenvedést, a megalázást, és nem megy el a háztól. Persze ha elüldözik, akkor nincs más választása, mint a gazdátlan kóborlás.
Amikor kóbor kutyát látok, soha nem gondolok arra, hogy önként és hűtlenül elhagyta a gazdáját. Inkább olyasmi jut eszembe, hogy talán azért lett gazdátlan, mert póráz nélkül valamilyen cél irányában elrohant. Leggyakrabban a tüzelő szukák szagára vágtatnak el akár a világ végéig is a kanok, és utána nem találnak vissza a gazdihoz. Vagy jött a tél, megunták és a város peremén egyszerűen kidobták őket a kocsiból. Sokszor a vemhes kutyától is így szabadulnak meg a lelketlen emberek.
Megfigyelhető, hogy a lakott településeken a kóbor kutyák többsége kan kutya, azokat valószínű a szukák utáni vágyuk térítette el; hiszen ilyen helyen van a legtöbb tüzelő szuka. A külterületeken már sokkal vegyesebb a kép, mert a megunt, kidobott, elcsapott ebek között van ilyen is, olyan is. Vegyes ivarú, fajtatiszta és keverék, fiatal és öreg egyaránt.
A szerencsétlen kóborló, éhező állatok hol is verődhetnének leginkább össze, mint a lakott települések közeli erdőkben, ahol valami élelmet találhatnak. Összeszedik a turisták által eldobált ételmaradékot, felkeresik az illegális szemétlerakóhelyeket és ráfanyalodnak a vadakra is, ha nem akarnak éhen pusztulni. Tipikusan ilyen helyek a Buda környéki erdők, pl. Telki, Nagykovácsi, Solymár, Piliscsaba, s a közeli Pilis hegység erdői. Itt vagy magányosan, vagy falkába verődve élik nyomorult életüket, a maguk sajátos törvényei szerint. Közülük nem egy valóságosan elvadul a létért folyó küzdelemben. Itt csak akkor jutnak táplálékhoz, ha azt megszerzik. Így aztán előtörnek ősi ösztöneik és az erdők, mezők vadjait támadják meg a táplálékuk megszerzése végett. És előbb-utóbb ez lesz a vesztük, mert a vadpusztítást a vadőrök és a vadászok nem nézhetik tétlenül.
A következőkben elmondanék ezzel kapcsolatban néhány esetet:
Gyömrő és Mende környékén történt az eset, ahol akkoriban tagja voltam az ottani vadásztársaságnak. Felfigyeltünk rá, hogy valami pusztítja a vadjainkat. Leginkább az őzállományban volt nagyobb méretű a pusztítás. Számos esetben találtunk a területünkön szétmarcangolt őzeket. Különösen az őzgidák sínylették meg a tizedelést, de áldozatul esett a vadorzónak nem egy őzsuta és egy-egy jól felett bak is. Nyugtalanított bennünket az eset, nem beszélve arról, hogy azon a területen az őz volt a legfőbb és ezért a legféltettebb vadfajunk. A szarvas és a vaddisznó legfeljebb váltóvad volt nálunk; a közeli rezervátum külterületéről vándorolt át hozzánk, így abban nem tapasztalhattunk károsítást. A fácánállományunk környékén is megszaporodtak a tépett tollak, de azt nem lehetett megállapítani, hogy ott a róka vagy valami más okozza a kárt.
A nyomok azt mutatták, hogy a környéken egy kóbor kutya garázdálkodhat. Az állati maradványok helyén mindenhol ugyanazt a nyomot lehetett felismerni, az pedig minden kétséget kizáróan egy jól fejlett kutyának a nyoma. A gyanút csak erősítette, hogy a közeli gazdaság juhakoljában egyik reggelre több megfojtott birka tetemét találták meg, és nyoma veszett egy báránynak is. Ezen a tájon farkasra senki nem gyanakodhatott, de farkaskutyára, német juhászra annál inkább. Az a szóbeszéd járta, hogy a határban dolgozók különösen a kora reggeli és az esti órákban látni véltek egy félelmetes méretű farkaskutyát, amely ha észrevette őket igyekezett mindig jó takarásban eltűnni a szemük elől. Ezért nem is nagyon tudták megfigyelni. Előfordult az is, hogy távolról fenyegetően megugatta a földeken dolgozókat.
A vadásztársaságunk külön megfigyeléseket és kereső társas vadászatokat szervezett az érintett területeken, de ezzel hónapokig nem jártunk sikerrel. Egyszer aztán egy lesvadászaton az egyik vadásztársunknak sikerült távolról felfedezni és megfigyelni a keresett vadorzót. De olyan távol volt tőle, hogy lövésre gondolni sem lehetett. A beszámolója egy nagy testű, bozontos kutyáról szólt, amely valóban hasonlított a farkaskutyára, ahogy ezt népiesen mondják. Elmondása szerint a kutya a legnagyobb óvatossággal mozgott a területen. Később többször is látták a kutyát a vadásztársaink, de a magasleseket mindig messze elkerülte. Az némi támpontot adott a felderítéséhez, hogy mindig a közeli kiserdőbe váltott be, vagy éppen annak környékén jelent meg. Ekkor újra elhatározta a társaság vezetése, hogy szervezett hajtást rendez a megfigyelt területen a kutya elejtésére.
A vadászmester azt javasolta, hogy az adott napon egy februári hétvégén a hajtóvadászatot kivételesen ne reggel kezdjük meg, ne zavarjuk meg a területet korán, amíg a kutya be nem vált a tartózkodási helyére. Ugyanis ha abban az erdőfoltban van, ahol megfigyelték, akkor ott valamilyen rejtekhelye van. Így az akciót délelőtt tizenegy óra tájban kezdtük el, s ezen csak fegyveres vadászok vehettek részt. Az eligazításnak megfelelően tapasztalt vadászok vezetésével átfésültük az egész erdőt. Az erdő szélein jó lőkészségű vadászok várták a vadorzó eb kitörését.
A terv bevált. Az erdő zajos mozgatására a kutya kimozdult a rejtekhelyéről, ahol valószínűleg az éjszakai portyázásának a fáradalmait pihente ki. A megjelenése ijesztő volt. A hozzá legközelebbi vadászt vette célba, felborzolt szőrrel, a fogát vicsorítva készült a támadásra, amelyre egy jól célzott lövés miatt már nem maradt ideje. A vadásztársunk 30-06-os fegyvere azonnal kioltotta az életét.
Az elejtett ebet körbeálltuk és mindannyian megcsodáltuk. Egy jól megtermett németjuhász kutya volt, de a fajtájánál sokkal nagyobbat mutatott, mert a szőrzete dús, vastagon tömött és gyönyörű volt. Igazi téli szőrzet, puha, sűrű tömítéssel. Mintha Szibériában készült volna fel a télre. Valószínű, hogy már nem az első telet töltötte a szabadban.
A közelben megtaláltuk az odúját, amely mesterien volt rejtve. A bejárata egy nagy, odvas fatuskó tövében volt, magas aljnövényzettel rejtett takarással és egy akkora nyílással, ahol egy vékonyabb vadásztársunk csak kúszva tudott beférni. Az odú tágabb belseje volt igazán az érdekes; ugyanis szabályosan ki volt bélelve vadbőrökkel. Főleg őzbőrdarabokat lehetett találni, de volt még ott vadmalacbőr és a hiányzó bárány bőre is. Ne gondoljon senki szakszerűen kikészített bőrökre, de a körülményekhez képest ez a tímár munka így is bámulatos volt. Tanakodtunk is, hogy ezt vajon hogy csinálta?
Honnan jött a területre ez a kutya, senki sem tudta. Annyi bizonyos volt, hogy nem a saját jószántából választotta ezt a vadorzó életet. Ezt valakinek köszönhette, valakinek, aki nem akart megfelelően gondoskodni róla, vagy nem vigyázott rá eléggé. Az egykoron valószínűleg hűséges házőrző így hát üldözött vadorzóként fejezte be az életét.
* * *
Egy másik eset a közeli Budai hegyekben történt meg. Kora hajnali szalonkázás után egy márciusi reggelen az erdő egy kis tisztásán beszélgettünk a vadásztársammal. Éppen indulni készültünk a gépkocsink felé, amikor távoli, csaholó kutyahangokra figyeltünk fel. A vadásztársam nagy gyakorlattal rendelkező, tapasztalt vadász volt, akinek a füle érzékeny volt az ilyen hangokra. Néhány másodpercig még feszülten figyeltünk és megállapítottuk, hogy kettő kutya vad csaholását halljuk az erdőben. A barátom esküdött rá, hogy ezek a kutyák valamilyen vadat állóra csaholnak. A hangok irányába futásnak eredtünk. Pár száz métert loholtunk, mire megközelítettük a tetthelyet, ahol a következő látványban volt részünk.
Egy bombatölcsérnyi nagyságú, vízzel telt dagonya közepén fejét leszegve, lógó nyelvvel, csapzottan és kimerülten egy szarvasbika lihegett. Fejlődő, barkás agancsával időnként fejét lendítve csapkodott a kutyák felé. A bikát valóban két jól fejlett, korcs kutya fogta. Két oldalról, egymással szemben kerülgették a bikát, amit már jó ideje hajszolhattak, mert a bika az izzadságtól csuromvizes volt, a kutyák úgyszintén. A vadnak az volt a szerencséje, hogy menet közben rátalált arra a nagy dagonyára, amelyet az olvadó hólé igencsak felduzzasztott; a benne levő csapadékvíz csaknem a bika hasáig ért. Ezért nem tudtak a kutyák a bika közelébe kerülni. De a támadásuk nagyon szervezett volt; összehangoltan kerülgették, forgatták az utolsó erejével védekező szarvasbikát. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy akár a vízben is lefogják az állatot.
Gyorsan kellett cselekednünk! Még szerencse, hogy már akkor nyolcas söréttel töltött patronokat tettünk a fegyverünkbe, mielőtt elkezdtünk futni a kutyacsaholás irányába. A mi tevékenységünk is összehangolt volt, mert dupla lövésekkel egy pillanat alatt lelőttük a nemes vadra támadó ebeket.
Ami ezután történt, az számomra teljesen meglepő volt. Miután a kutyák elnémulva kimúltak, a szarvasbika továbbra is a dagonyában állt, a közvetlen közelébe leadott lövések dörejére sem mozdult ki a vízből. Leszegett fejjel, lógó nyelvvel, lihegve pislogott ránk. Ösztönösen mindketten azt vártuk, hogy egyszer csak meglódul és kivágtat a dagonyából. De nem! Ott álltunk tőle alig huszonöt méterre és nem riadt el tőlünk. Lassan, kényelmesen kiballagott a vízből, a dagonyát elhagyva megállt, majd ránk nézett és megrázta magát. Álldogált még a közelünkben egy kicsit, a hozzá közelebb elfekvő támadóját méregette, mintha azt nézte volna, hogy nem fog-e újra támadni, de az élettelenül feküdt a földön. Hangosan szóltunk hozzá, s mintha értené, visszanézett ránk, majd kényelmesen elsétált az erdei úton. Nem volt benne semmi riadalom. Nem félt az embertől; mintha tudta volna, hogy ez esetben az ember nem ellensége, hanem az életének megmentője. Elballagott még vagy száz métert, majd aztán erőre kapott és kocogva eltűnt az erdőben a szemünk elől.
Mi is elindultunk hazafelé és közben arról beszélgettünk, hogy vajon mi lett volna a sorsa annak a középkorú, ígéretes fiatal bikának, ha nincs ott az a dagonya. Az a két nagytestű, erős kutya valószínű a torkát megragadva megfojtotta volna, hiszen a bikának már alig volt ereje védekezni. Szerencsére nem így történt. Sajnáltuk ugyan a kutyákat, de annak örültünk, hogy a közbelépésünkre a szarvasbikát nem pusztították el.
* * *
Még egy eset, amely a Pilisben történt. Klastrompuszta térégében, a Pilis alján, egy júniusi kora reggelen magaslesen ültem, az erdőbe beváltó disznóra vagy lőhető őzbakra vártam. A hegyvonulat oldalában, az erdő alján jó takarásban épült a les; előttem rét terült el, körülöttem bozótokkal, cserjékkel tarkított szálerdő tárult fel a kora reggeli fényben. Élveztem a csendet és a tüdőmnek jól esett a friss, kristálytiszta erdei levegő. A környéken jó ideig semmilyen vadmozgást nem észleltem. Disznónak se híre, se hamva. Őzek sem tűntek még fel a réten, ahol pedig reggelenként gyakran előfordultak.
Egyszer csak a kellemes, nyugtató csendet távolról egyre közeledő vakkantások, vinnyogó kutyahangok törték meg. Tökéletesen hasonlított arra, ahogy a disznóhajtásban a kutyák menekülő vadat hajszoják. A hangok egyre inkább felém közeledtek. Rögtön arra gondoltam, hogy kóbor kutyák valamilyen vadat vettek üldözőbe. Alig volt időm tűzkész helyzetbe hozni a fegyveremet, már jól lehetett hallani a közeledő futás zaját az erdőben. Hamarosan azt láttam, hogy az erdőből nyújtott nyakkal vágtázva, szinte kirepült a rét szélére egy csapzott őzsuta. A nyomában alig öt-hat méterre lemaradva három kutya üldözte. A hozzá legközelebbi, amelyik már majdnem utolérte, német vizslának látszott, a másik kettő pedig valami keverékfélének nézett ki. Nem sokat törődhettem a fajtájukkal, mert az őz megmentésére koncentráltam.
A magaslesen már állva, vállhoz emelt fegyverrel, felkészülten vártam az űzött vad és a kutyák megjelenését. Ennek is köszönhettem, hogy az első kutyát egyetlen lövéssel leterítettem, mire a másik kettő a lövés hangjára nyilván megérezte a veszélyt hirtelen irányt változtatva igyekezett visszamenekülni a közeli erdőbe. Még egy lövés leadására volt időm és ezzel egy másik kutyát is helyben marasztottam. A harmadik sajnos elmenekült. Lehet mondani, hogy ez az ő napja volt, na meg az őzsutáé! Na, de hol van az őz? Visszafordulva onnan, ahol a menekülő kutyát elnyelte az erdő, a réten megpillantottam a ziháló sutavadat, amelyik nem messze állt attól a helytől, ahol az őt üldöző első kutya elfeküdt. Mintegy nyolcvan méterre megállt és visszafelé bámult a fekvő kutyára, s közben zihálva kapkodta a levegőt.
Nem akartam hinni a szememnek; hiszen gyors egymás után két lövést is leadtam a kutyákra az őz közelében, de a lövések zaja mégsem riasztotta el. Mintha felfogta volna, hogy a lövések most nem reá irányultak, hanem az üldözőire, amelyektől most éppen megmenekült. Erről különösen akkor győződtem meg, amikor lementem a magaslesről, majd kiléptem az erdő szélén a rétre és elindultam a meglőtt kóbor eb irányába, éppen arra, ahol az őzsuta állt. De az akkor sem futott el, hanem továbbra is egy helyben állt és engem figyelt, ahogy közeledtem a kutya teteméhez.
Odamentem a szerencsétlen kutyához, meggyőződtem róla, hogy már nem él és közben nézegettük egymást az őzzel. Csodálkoztam a nyugalmán, s közben sajnáltam a kutyát, amelyik valóban fajtatiszta német vizslának látszott, de öv nem volt a nyakán. Majd elmentem és megnéztem a másik kutya tetemét is, amelyik ugyan nem volt fajtatiszta, de az is jobb sorsra lett volna érdemes. Ezután az erdő szélén visszaballagtam a magasleshez, hogy magamhoz vegyem az ott hagyott holmimat, mindezt a mozgást a megmenekült vad elviselte. Sőt úgy tűnt nekem, hogy mindaddig biztonságban érzi magát, amíg engem a közelében lát.
Mikor aztán már jól kifújta magát, és elkezdtem én is szedelőzködni, elindultam a vadászház felé. Ahogy az erdő szélén vissza-visszanézve egyre távolodtam az őztől, az is elindult, majd egyre élénkebb ugrásokkal beváltott a rét túloldalán a szálerdőbe. Hosszasan néztem utána még akkor is, amikor az erdő elrejtette az alakját.
Útközben jócskán volt időm gondolkodni a megtörtént eseten. Újra megtapasztaltam, hogy a vad kitűnő érzékkel szűri ki a legfőbb veszélyt. Különbséget tud tenni a között, hogy a puskás ember mikor jelent reá veszélyt és mikor van az, amikor éppen az életét menti meg. Mint ahogyan az előző esetben, a szarvasbika esetében tapasztaltuk; ennek az őzsutának a viselkedése is ezt sugallta. Gondolatban elidőztem a kutyák sorsán is. Az elején említettem már, hogy a kutyát nagyon kedvelem és becsülöm. Passzióból soha sem tudnám meglőni, de amikor a vadat elvadult ösztöneivel üldözi, akkor a vadászember nem tehet mást, minthogy a vadat védelmezze.
* * *
És milyen érdekes, amikor a kutya az ember szolgálatában, például vaddisznóhajtáson hajtja, űzi a vadat, akkor az ember nem is gondol rá, hogy a kutya ősi ösztöneit ő maga szabadítja fel. Csakhogy van itt egy nagy különbség, ekkor a kutya az ember társaként, irányítottan és megfelelően fegyelmezve vadászik, nem pedig ellenőrizetlenül. A betanított ebek közreműködése nélkülözhetetlen egyes vadászati módozatoknál. Az orvvadászatot azonban a kutyának sem lehet megengedni, habár ha erre vetemedik, arról legtöbbször maga az ember tehet. A kutyának ezt a kártékony magatartását lehetőleg megelőzni és nem pedig megtorolni kell. A sorsuk és a létük ilyen szempontból is az emberektől függ. Hűségükért cserébe nagyobb szeretetet, gondoskodást és hozzáértő nevelést érdemelnek. Higgyük el, ezt többszörösen megszolgálják!
“Kevesen vagyunk itt, akiknek valamelyik fegyvere ne viselné magán Pisti keze nyomát, legyen az javítás, szerelék felrakás, vagy pusztán csak belövés…őrizzük az ujjlenyomatot emlékünkben és mindig jusson eszünkbe majd, ha célzásra emeljük a tust.”
Így búcsúztunk Tőle egykor, hiszen már 10 éve, hogy nincsen közöttünk Geges István a mindig vidám, a lősportot és a vadászatot szerető és tisztelő családfő, vadásztárs és barát.
Ilyenkor, ősszel szerveztük mindig a Somogyi Vadászok Lőbajnoksága versenyeket – amelynek dolgos házigazdája is volt Pista -, és amely versenyek a Geges család messzeföldön híres vendégszeretetéről, a barátságról, az együtt eltöltött kellemes emlékektől, vidám napokról voltak híresek.
„Elmegy lassan a berek, az erdő,
el a nádas, a tél, a nyár,
a hegy, a völgy, a nappal s az éjjel,
a szememlátta egész határ…
Elmegy? De talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vizen,
Hiszen a szépség maga az Isten!
Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!”
(Fekete István: Búcsú)
Őrizzük Geges István emlékét!
Forrás: Dr. Kemenszky Péter – OMVK
Révész Zsolt, a Csíkvölgyi Wass Albert Vadásztársaság területén egyéni vadászaton vett részt. Élményeiről beszámolt lapunknak:
Hát röviden, kissé hihetetlen, ahogy történt. Kiültem a múlt héten a társaság egyik szórós lesére. Általában az autó kesztyűtartójába több doboz cigi is szokott lenni, de ez most nem így volt. 21 óra körül jöttem le a lesről és akkor szembesültem azzal, hogy nincs egy szál cigarettám sem. Akkor pakoltam és mentem a közeli városba vásárolni.
Ahogy visszaértem a területre, a földes út kezdete után, 50 méterre megálltam és gondoltam elszívok egy cigit, ott, ahol egy gazos rész van. Kiszálltam a kocsiból és még a cigarettát meg sem tudtam gyújtani, már kamerán láttam, hogy tőlem nem messze turkálgat. Hátsó ajtó kinyit, lőbot felállít. Belenézek a kamerába, még mindig ott van. Oké. Majd puska betölt.
Útjára engedtem a lövedéket. A kan súlya, megközelítőleg 180 kilogramm lehetett. A hatósági bírálat bronzéremmel jutalmazta a trófeát.
Írta és fényképezte: Révész Zsolt
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31
Az Országgyűlés a 2023. évi CIII törvény keretében elfogadta a digitális állampolgársági programot, amelynek elsődleges törekvése az állami szolgáltatások digitális térbe való költöztetése. A Vadászkamara online térben intézhető hatósági ügyeit is közvetlen befolyásolja a kormányzati rendszereket érintő változás.
Megszűnik az Ügyfélkapu, amely jelenleg az online vadászjegy érvényesítést és a vadászati engedély igényléséhez szükséges bejelentkezési felületet is biztosítja. A rendszert pont a vadászjegy érvényesítési dömping kezdetével, 2025. január 16-án vezetik ki, és ideiglenesen az Ügyfélkapu+ lesz használható helyette, de az is csak 2025. december 31-ig. Az Ügyfélkapu+ lényegében a kétlépcsős azonosítás bevezetése, ami a felületekre történő bejelentkezéshez egy megerősítést (QR-kód beolvasását vagy egy generált 6 jegyű kódot) kér az általunk választott háromféle hitelesítő alkalmazáson keresztül. Ennek beállítása csupán pár percet vesz igénybe, a felhasználó egy videóból is segítséget kaphat, amely elérhető ide kattintva.
A másik azonosítási lehetőség a Digitális Állampolgárság (DÁP) mobilalkalmazás, a jövőben kizárólag ezt az azonosítási módot tudjuk majd igénybe venni. Ez egy jóval összetettebb szolgáltatáscsomagot kínál, amelynek csupán egy eleme az e-azonosítás.
Az eSzemélyi igazolvánnyal rendelkezők kényelmesen, az applikáción keresztül is tudnak regisztrálni abban az esetben, ha az igazolványuk a személyigazolvány PIN kódjával aktiválásra került. Azok, akik 2021. június 23-a előtt kiállított okmánnyal rendelkeznek, a regisztrációt Kormányablakon keresztül tudják megtenni. Az ügyintézéshez külön ügymenetet biztosítanak: ha előzetesen letöltöttük az alkalmazást, az ügyintéző által kinyomtatott QR-kódot beolvasva tudjuk azonosítani magunkat a rendszerben, tehát maga az ügyintézés csak néhány percet vesz igénybe.
Az állami alkalmazás segítségével történő bejelentkezés során csupán QR-kód beolvasására van szükség, vagyis nem kell minden alkalommal megadnunk a felhasználónevünket és a jelszavunkat, majd pedig a külön applikációban generált hitelesítő kódot, mint az Ügyfélkapu+ esetében.
Jó tudni: egy mobileszköz csak egy profilt tud kezelni, és a DÁP mobilalkalmazást sem tudja az összes mobiltelefon használni (technikai feltételeknek megfelelő okos készülék kell hozzá). Érdemes tehát elsősorban a DÁP mobilapplikációt preferálni, hiszen hosszútávon az azonosítás ezen keresztül fog történni, és a bejelentkezés folyamata is egyszerűbb, mint az ideiglenes Ügyfélkapu+ esetében.
Az egyéb igénybe vehető szolgáltatásokról érdemes bővebben tájékozódni, azonban kiemelten fontos, hogy az új azonosítást a vadászoknak minél hamarabb célszerű megtenni annak érdekében, hogy a Vadászkamara által biztosított ügymenetek gördülékenységét – így elsősorban január 17-étől a vadászjegy érvényesítését – a kormányzati azonosítási szolgáltatások változása ne akassza meg.
Forrás: OMVK
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36 70 330 91 31
You must be logged in to post a comment Login