Keressen minket
[wpml_language_selector_widget]

Vadászat

Fortuna ajándéka

Közzétéve:

Feltöltő:

Print Friendly, PDF & Email

A vadászember számára lehet-e annál nagyobb örömöt okozó születésnapi ajándék, mint amikor Fortuna, a szerencse istenasszonya megajándékozza egy sikeres vadászati élménnyel, hát még ha kettővel! Nekem sikerült átélni ezt az érzést. Június hónapban van a születésnapom. Persze hogy én ezt tartom a nyár legszebb hónapjának. Ilyenkor már teljes virágzását éli a természet. Kezd érni a dús kalászokat lengető gabona, fejlődésnek indulnak a kapásnövények, zöld az egész határ, teljes színpompában virulnak a mezei virágok, és fenséges illatok terjengnek a levegőben. Különösen hajnalban és az esti órákban. Ez a nyári hónap nekem a vadászatban általában szerencsét hozott. De olyat, mint amiről itt beszámolok csak egyszer; pont a születésnapom előestéjén és másnap hajnalban, vagyis a születésem napján.

Napokkal előtte felhívott az egyik vadászbarátom és azt indítványozta, hogy ezen a számomra nevezetes napon menjünk ki vadászni. Tegyük próbára Fortunát, hátha tartogat valami kellemes meglepetést a számomra. Pláne ha Dianát, a vadászat istenasszonyát is megnyerte ennek az ügynek? De ha mégsem, attól még felbonthatunk majd egy üvegpezsgőt és megünnepelhetjük a kerek születésnapomat! A barátom figyelmessége nagyon jólesett, örültem a meghívásának. A vadászterületük nem messze a fővárostól, nagyjából Pusztazámor, Tárnok és Kajászó térségében terült el, így hát nem is kellett messzire utazni. A megbeszélt időpontban, időben nála voltam, hogy a vadászat előtt még tudjunk egy kicsit beszélgetni.

Beszélgetésünk során egyben felvázolta a tervezett programunkat. Elmondta, hogy neki egy selejtbakra van kilövési engedélye, és ezt ajándékba átadná nekem. Elmesélte továbbá, hogy a területükön van egy öreg, visszarakott őzbak, amelyiknek olyan ősz a feje, hogy szinte messziről világít. Már többen megpróbálták elejteni, lövést is adtak le rá, de eddig még senkinek sem sikerült terítékre hozni. Nagyjából ismerték a tartózkodási helyét is, de eddig kellő lőtávolságban még alig sikerült megközelíteniük. Nehezíti a dolgukat az is, hogy a bak szokásai teljesen eltérnek a megszokottól. Nevezetesen pl. abban, hogy nappal, a rekkenő hőségben a közeli búzatáblák valamelyikében fekszik el, majd estefelé, legtöbbször csak nagyon későn vált ki a búzát szegélyező, hűs akácos fasorba. Patak nincs a közelben, ahová nappal inni járna. A szomját valószínű, hogy éjszaka folyamán oltja, valahol távolabb.

Mit ne mondjak, felkeltette az érdeklődésemet a bak iránt, de különösebben nem jöttem lázba; úgy voltam vele, hogy nekem már az is ajándék, hogyha újra kint lehetek a természetben. A barátom figyelmessége és jó szándéka pedig ezt az érzést csak elmélyítette bennem. Úgy este hat óra felé összekészítettük a felszereléseinket és a barátom terepjárójával kikocsikáztunk a beíróban is megjelölt területre. A terepjárót egy szélesebb fasor végén állította le és onnan gyalogosan közelítettük meg a fasor, búzatáblával határos oldalán felállított magas lest, amelyre feltelepedtünk. Időnk még volt bőven az esti szürkületig, hiszen éppen hogy elmúlt este hét óra. A fasor másik, nekünk ellentétes oldalán kukoricatábla volt, de a hajtásai még elég gyérek voltak ahhoz, hogy a bak oda, világos nappal kimerészkedjen. Bár azon az oldalon is volt magasles, de oda nem lett volna értelme felülni.

Úgy éreztem, hogy a barátom feltett mindent egy lapra; vagy meglátjuk majd a bak ősz fejét a búzatáblában, ha kimozdul a helyéről és akkor valahogyan követni tudjuk, vagy a fasor szélén jelenik meg valahol és akkor esetleg gyalogosan rá lehet cserkelni. Ez a terv nem látszott komplikáltnak, a terület jellegét látva én sem gondolhattam volna más variációra. Ültünk a magaslesen, halkan, szinte suttogva beszélgettünk. Élveztük a csendet és én mély szippantásokat vettem a kristálytiszta levegőből. Időnként a látcsöveinkkel átpásztáztuk a kiterjedt búzatáblát. Őszintén bevallom, hogy én nem nagyon bíztam a vadászatunk sikerében. Nekem ugyanis úgy tűnt ez az egész, mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. Előttünk a hatalmas gabonatábla, mintegy tizenöt méter széles, magas aljnövényzetű fasorral szegélyezve, közel-távol sehol egy erdőfolt, ahonnan még esetleg más vad is kiválthatna. És mi itt várjuk az egyetlen lőhető öreg bak megjelenését?

Az aggodalmamat természetesen nem osztottam meg a vendéglátómmal, mert a kételyeimmel igazán nem szerettem volna elbizonytalanítani és főleg megsérteni. Vártunk hát nyugodtan tovább. Közelünkben a fasorban rigók fütyörésztek. Távolabb egy szajkó éles rikácsolása törte meg a csendet. Mindketten arra gondoltunk, hogy a közelében valami megmozdult. Lehet, hogy az öreg bak ma, napközben mégis a fasorban hűsölt? Azt észlelte volna a szajkó? Most készül talán a búzába kiváltani, éppen fordítva, mint ahogy eddig megfigyelték? Mi pedig éppen, hogy a búzából várjuk a felbukkanását! A magaslesről látcsővel kitűnően végig láttunk a fasor mentén, annak egész vonalán. A búzatábla széle és a fasor között alig volt néhány lépés a távolság. Amennyiben a bak bárhonnan is megjelenik, ezen a keskeny, kopasz földcsíkon látnunk kell, és ha megfelelő a lőtávolság, ott is kellene meglőni. Feltéve, ha a bak megvárná a célzást.

Én mindenesetre magamhoz vettem a les sarkában nyugvó, csőre töltött fegyveremet, hogy le ne késsek a bakról, ha azon az üres csíkon mégis megjelenik. Már elmúlt este nyolc óra, de egyelőre semmilyen mozgást nem észleltünk. Már egy ideje a rikácsoló szajkó s elhallgatott. Látcsöveinkkel hol egyszerre, hol felváltva pásztázgattuk a fasor szélét, és a búzatábláz is. Egyszer csak arra lettem figyelmes, amikor éppen a búzatáblára irányítottam a látcsövemet, hogy a szőkülő gabonában, a kalászok színétől elütő, sötétebb valami mozog és egyre csak halad kifelé a fasor irányába. Van, amikor a mozgása leállt, majd újra indult. Amikor nem mozgott, akkor sötétebb száraz kórónak nézhette az ember. Látcsővel sem volt könnyű pontosan megítélni, mert elég messze volt; legalább kettőszáz méterre a lesünktől és a gabona pedig jórészt takarta. Biztos voltam benne, hogy amit látok, az nem lehet valami száraz kóró, mert az nem araszolna a búzatáblában.

Megfigyelésemről szóltam a barátomnak, aki a látcsövével befogta azt a részét a búzatáblának, ahová mutattam. Amikor ő is látta a mozgását annak, aminek én; határozottan arra kért, hogy készüljek fel, mert a bakunk jön kifelé a búzából és be fog váltani a széles fasorba. Amit mi látunk, az nem más, mint az öreg bak visszarakott agancsa, amely néha kivillan a szőkülő kalásztengerből. Ekkor azért már egy kissé lázba jöttem, alig akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Mégis megtaláltuk volna a szénakazalban a tűt? Kibiztosítottam a fegyverem és a les kosár peremére támaszkodva felkészültem a célzásra. Ahogyan a bak – néha meg-megállva – haladt kifelé, a tábla széle felé, úgy annál több látszott belőle, mert ott már a gabona is gyérebb volt. A fejénél több azért így sem látszott, az is többnyire egybeolvadt a szőke kalászokkal, mert az is ugyancsak őszes fehér volt. Azt reméltem, hogy ha kilép a búzatáblából, csak megáll egy pillanatra, amíg körülnéz. De nem így történt. A tábla széle közelében megtorpant, csak az agancs szárai látszottak ki, én ekkor megpróbáltam a céltávcsövet ráirányítani, hogy ha elindul, követni tudjam a mozgását, habár túl távolinak ítéltem meg a köztünk levő távolságot. Volt az bizony legalább kettőszáz méter.

Majd újra elindult ugyan, de olyan ravasz volt, hogy nem lépkedve közelítette meg a tábla szélét, hanem néhány hosszú szökelléssel bent termett a gazos fasorban. Mintha tudta volna, hogy idekint már várnak rá. Ekkor láttam igazán, hogy tényleg messziről világít az ősz feje.

No most mi legyen? Tanakodtunk a barátommal. Neki az volt a javaslata, hogy én egyedül induljak el afelé, ahol a bak beváltott, sőt mi több, „berepült”a fasorba, mert az ott lesz még egy darabig, egészen biztosan. Próbáljam nagyon óvatosan becserkelni, hátha sikerül. Vesztenivalónk nincs! Enyhe szellőcske lengedezett, az is jónak tűnt, mert abból az irányból simogatta az arcunkat. Óvatosan lelépkedtem a magaslesről és nagyon lassan, meg-megállva, néha kétrét hajolva haladtam a megfigyelt hely felé, ahol a bakot elnyelte a fasor. Ahogy közeledtem oda, a szemeimmel igyekeztem feltérképezni a fasor belsejének minden részletét. Voltak benne ritkább foltok is, ahol nem volt annyira dús az aljnövényzet. Tudtam azt is, hogy a bak a túloldalon nem hagyhatta el a fasort, mert ott nem lett volna jó takarása a gyér és zsenge kukoricatáblán.

Ahogy a távolság fogyott, egyre inkább megálltam és utána csak nagyon lassan araszoltam, állandóan szemmel tartva a fasor belsejét. Azért is nagyon óvatosnak kellett lennem, mert én egyáltalán nem voltam takarásban. Viszont sem a búzában, sem a gazos alléban nem tudtam volna zaj nélkül menni. Így pedig a mozgásom a bak könnyen észreveheti, ha ezzel én nem számolok. Lekuporodva lassan lopakodtam előre; közben meg kellett állnom, mert nagyon elgémberedtek a lábaim. Lassan, de nagyon lassan próbáltam felegyenesedni, amikor a fasor mélyén megpillantottam egy kéttenyérnyi vörös foltot. Nem volt kétségem afelől, hogy az a bak valamelyik oldala. Vállhoz emelt fegyverrel megcéloztam azt a foltot, de még vártam a bizonyosságra, hátha kimozdul, és akkor jobban látom majd a célpontot. És ezt jól tettem, mert a bak az aljnövényzetet csipegetve egyet előre lépett – nem volt távolabb húsz méternél – és ekkor már látható volt a teljes teste, persze a lombokkal itt-ott takarva. Ekkor a pontos célzásban már semmi sem zavart. Dörrent a fegyverem és a bak elvágódott, mintha csak letaglózták volna. Utána még rúgott egyet-kettőt, de mire a barátom futva megérkezett a lesről, akkorra már véglegesen kimúlt.

Vele együtt mentünk be az öreg bakért. A megőszült aggastyán ez esetben elveszítette azt a játszmát, amit az elmúlt évek során több vadásszal is lejátszott. Levett kalappal tisztelegtünk neki. Ez esetben Fortuna, mint a legfőbb szerencseosztó nekem akart kedvezni. Ez volt számomra a születésnapi ajándéka. De nem csak ez! Másnap hajnalban ugyanis kimentünk a barátommal csak úgy, hogy levegőzünk egyet. Kiszellőztetjük a fejünket az esti ünneplésünk után. Vigyünk azért puskát is, mondta ő, de sok reményünk a sikert illetően már nem nagyon lehet, hiszen legfeljebb csak disznót lőhetnénk, mert a bakot már meglőttem. Disznó viszont csak nagyon elvétve van a területükön. Több mint egy éve nem is lőttek disznót, vallotta be őszintén.

A terepjárójával kikocsiztunk egy másik területrészre, ahol a fasorokon kívül itt-ott kisebb erdőfoltok is voltak. Engem feltett egy hordozható lesre, ő pedig elment egy másik helyre. Elvileg disznóra ültünk ki, ami a hallottak szerint nem nagyon van a területükön. A Vértesből jöhetnének talán, de idáig már nem igen jutnak el, mert oda közelebb is van bőven terített asztaluk. Hajnalok hajnalán ezzel a tudattal ücsörögtem a lesen a töltött fegyveremmel, amikor hirtelen észrevettem, hogy az előttem elterülő réten két jókora süldő futva igyekszik a közeli kisebb erdőfolt irányába. Annyi időm volt csak, hogy a vállhoz kapott fegyverem menet közben kibiztosítottam és a céltávcsőbe befogott elsőnek futó süldőt fültövön, karikában lőttem. A másodikról sajnos lemaradtam. A barátom, aki örömmel gratulált a meglőtt süldőhöz, el sem akarta hinni, hogy ilyen van. Ők, akik egész évben járják a területet, disznót nem is látnak, nem még hogy lőnének.

Hiába! Ha Fortuna és Diana istenasszonyok összefogva egy vadászt a kegyeikbe fogadnak, akkor annak ilyen az eredménye. Mindig emlékezetes marad a számomra ez a születésnapi ajándék!

Vadászat

A szentlászlói gímbikák

Print Friendly, PDF & Email

Váczi Sándor kísérővadász beszámolója:

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

A SEFAG Zrt. Szántódi Erdészetének Szentlászlói kerületében osztrák vendégünk – Váczi Sándor közreműködésével – szeptember 15-én két gímbikát is terítékre hozott:

Fotó: SEFAG Zrt.

„A reggel elejetett példányt két hete láttam először, egy elég nehezen megközelíthető területen bőgött mélyen bent az erdőben, ráadásul az eső is esett. Kiadós cserkelést követően tett rá lövést a vendég, a vadat megsebezte, melyet egy eredményes utánkeresést követően talált meg Nagy Árpád vérebvezető, Cárral, a 7 éves hannoveri véreb kannal. Az öreg, visszarakott bika trófeájának becsült tömege 8,5 kilogramm, kora véleményem szerint legalább 12 év. Idén az agancsának bal szárán már hiányzik a jégág és a középág, igazi kuriózum, a vendég nagyon boldog volt.

Fotó: SEFAG Zrt.

A második bika délutáni lesvadászat alkalmával került terítékre. Az erdő felől érkezett a vad, megállt a nyiladékon és az elejtő kb. 100 méterről egyetlen jól irányzott lövéssel terítékre is hozta.  7 év körüli bika agancsának bal szára villás, az agancs vékony, a jobb szár koronája gyenge, a trófea becsült tömege 6,5-7 kilogramm.”

Gratulálunk a vendégnek és gyakorlott kísérőjének

Forrás: SEFAG Hunting Hungary

 

 

Tovább olvasom

Vadászat

Második bikám elejtésének története

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Tuba Szilárd gímszarvasra vadászott a Barnakmenti Vadásztársaság területén, amely Rábakecöl határában fekszik Győr-Moson-Sopron vármegyében.

Élményeiről beszámolt lapunknak:

Az idei évben a társaságunk szabályzata szerint jogosult lettem szarvasbika elejtésre. Már jóval az idény kezdete előtt, figyelmesen jártam a területet, néhányszor a hivatásos vadász barátommal és próbáltunk minden apró jelből következtetni a szarvasok jelenlétére, mozgására.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Néhány kihelyezett vadkamera is a segítségünkre volt, szórók, dagonyák környékén láttunk tarvadakat és bikákat is. Nagy reményekkel,  fellelkesülve, bizakodva vártam az idény kezdetét. Volt elképzelésem a vadászhely kiválasztását illetően,de a szélirány néha módosította a terveket.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Szeptember 7.-éig, minden este és pár alkalommal reggel is, a lesen ülve vártam a bika megjelenését. Többször láttam tarvadakat, nagyon távolról bikát is, de lövéshez nem jutottam. Eljött a szombat hajnal, amikor már 4 óra után nem sokkal igyekeztem minél csendesebben elfoglalni az aznapra jónak vélt leshelyet. Ez a hely a Rába árterében van, egy hosszú és rá merőlegesen elágazó allé kereszteződésében. Szemből, kissé balról ért a dél/délkeleti szél, minden optimális volt a vadászathoz. Némi várakozás után egy őzsuta, kicsit utána egy bak váltott át előttem. A bennük való gyönyörködésemből egy nagyon várt hang ,,rázott” fel. Igaz messze tőlem, de egy bika bőgése törte meg a hajnali csendet.

Fotó: Tuba Szilárd – AJN

Nem maradt magára, elkezdődött a felelgetés. Annyira magával ragadott ez a csodálatos ,,koncert”, hogy szinte elsiklottam afelett, hogy kb. 150 méterre előttem egy szarvas állt keresztben. Egy tehén volt. Egyedül. Teljesen elkapott a vadászláz, figyeltem, vártam, hátha akad követője. Jobbról, amerre távozott, többször hallottam zörgést, ágroppanást. A távcsövet szinte le sem engedtem a szemem elől, annyira akartam látni és reménykedtem benne, hogy jön a tehén után bika is. Nem jött. Legalábbis nem onnét. Lassan már egészen kivilágosodott, még jobban, még többet lehetett látni. Ahogy kémleltem az előttem lévő területet, egy nagyon kicsi, szinte jelentéktelen roppanást hallottam, tőlem balra. Már-már nem is gondoltam lényegesnek, mert a nyulak is nagyobb ,,balhét “ szoktak csapni. Persze azért elkezdtem távcsövemmel azt a részt is figyelgetni és pár pillanat múlva megjelent egy nagy sötét folt, a szálerdő sűrű aljnövényzetében. Bíztam benne, nagyon reméltem, hogy bika lesz. Nem kellett sokat várnom és megláttam. Tényleg bika. Még az erdő szélében állt, amikor jobban szemügyre tudtam venni az agancsát és el tudtam bírálni. Most kezdődött az idegek harca. Nagyon lassú mozdulatokkal távcső le, puska föl.

Kétszer is megálltam a cselekvésben,mert felém fordította a fejét és pár pillanatig figyelt. Végre lövésre kész helyzetbe kerültem, viszont a bika még nem lépett ki teljesen az alléra, néhány bokor, ág takarta a testének nagy részét. Újabb idegőrlő pillanatok jöttek, mert nem sietett sehova az Uraság, nem akart előrébb lépni. Néhány fejforgatás, szaglászás után már megtette azt a pár lépést előre, ami által tisztán láttam a lapockáját. Ekkor elindult a PPU lőszer magja. A 300-as belekiáltott az ébredező reggeli erdőbe. A bika kiugrott, és hatalmas csörtetéssel eltűnt a sűrű fiatal tölgyesben. Pár másodperces, alig távolodó zörgés után hirtelen csend lett. Jöttek a gondolatok, régi intelmek,-,,várj egy kicsit,ne siess”! ,- ,,ha zajosan megy el a vad, akkor találat érte, ha csendben, akkor nincs meglőve”! Néhány magasabb csalán, kóró is volt előttem, erre a fegyvermester szavai jutottak eszembe. -,, ezzel a lőszerrel belelőhetsz a gazosabb részbe is, nem expandál”!

Minden eszembe jutott, amiket hallottam, ezekkel próbáltam nyugtatni magam. A fegyver pontosságában nem kételkedtem, hiszen nemrég tettem vele néhány próbalövést és minden rendben volt. Elszántam magam, elindultam a rálövés helyére, amiben biztos voltam, mert egy nagy tölgyfa ágai előtt jött ki, ami mellett akácfák vannak. A rálövés helyén vért, kifröccsenést nem találtam.

Közben már hívott Gyuri barátom, hogy én lőttem-e? Mondtam, hogy igen. Erre felajánlotta, kihozza a hannoveri vérebét, hadd gyakoroljon. Természetesen igent mondtam és vártam az érkezésüket. A kutya néhány szaglás után, kb 2 lépésre az erdő szélétől, egy kisebb fát megkerülve, kijött a nyiladékra. Na, gondoltam, ezt elhibáztam!! Aztán újabb -,,keresd Báró” kérésre, ismét elindult a kutya, határozottan, befelé a sűrűbe. Én utánuk. Közben vércseppeket,esetleges kenést kerestem. Talán egy, talán két perc elteltével, hallom Gyuri barátom kiáltását: itt van! Olyan hangon mondta, azt hittem még áll a bika. De kevesebb idő alatt, mint ezt a mondatot leírtam, már én is odaértem  és láttam: a magyar erdők királya már megpihent.

Nagyon nagy öröm volt, barátom nagy ölelések közepette gratulált és megkaptam a töretet is Tőle, amit büszkén tettem a kalapomra! A bikának is megadtuk a végtisztességet, utolsó falat, sebtöret és természetesen a ,,megtalálónak”, Bárónak a nyakörvébe is került egy. A bika rálövéskor kb 75 méterre állt, szívlövéssel, az allé szélétől mintegy 40 métert ment be a sűrűbe. 10.7 grammos PPU lőszert használtam, 300-WinMag kaliberből.

Nagy köszönet a sok információért Szigeti Béla hivatásos vadász barátomnak, Tuba Gyuri barátomnak és kutyájának a keresésben végzett munkájukért, és minden jelenlévő vadásztársnak, akik osztoztak örömömben és segítettek a vad beszállításában!

A bika becsült életkora 6 év. A trófea súlya,lefőzés után 24 órával 4.4 kg. Kívánom, hogy minél több magyar vadásznak legyen hasonló élményben része! Mindenkinek jó egészséget kívánok!

Vadászüdvözlettel: Tuba Szilárd

 

Vadászni szeretne Győr-Moson-Sopron vármegyében található Barnakmenti Vadásztársaság területén?
Keresse bizalommal Szigeti Béla hivatásos vadászt:
Tel: + 36 30 603 62 60

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Tovább olvasom

Vadászat

Az első alföldi bakom

Published

on

Print Friendly, PDF & Email

Angyal Szabolcs Csongrád-Csanád vármegyében őzbakra vadászott. Élményeiről beszámolt lapunknak:

Augusztus 3.-t írunk. Az őzek üzekedése a zenitjén jár. Édesapámmal egy Csongrád megyében található településre, Rúzsa felé vettük az irányt, hogy találkozzunk egy régi barátunkkal, Dani Zsolttal, akit egyben vadászati mentoromnak is tekintek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Fiatal korom ellenére számos őzbakot sikerült már elejtenem, mindezt különböző vadászati módokon tettem, de eddig  üzekedés során hívással még nem sikerült bakot terítékre hoznom. Barátunk neve talán sokak számára nem ismeretlen, mivel egy országos szinten ismert és elismert szakember a vadászat területén.

A terület, ahol vadásztunk, egy tipikus alföldi táj, kisebb erdőségekkel tarkítva. Az őzeknek ideális terület. Vadászatunk során először egy kisebb erdőbe mentünk be, ahol gondosan elhelyezkedtünk, majd a kísérőm elkezdett hívni. A hívás során számos őz reagált, de mind suta volt. Hihetetlenül izgalmas, ahogy az ember bent áll az erdőben és bármerről megjelenhet a vad, ezért a figyelem és a koncentráció egy pillanatra sem lankadhat.

Érdemes tudni ezen területekkel kapcsolatban, hogy itt az őz a legnagyobb nagyvad, élete során ritkán találkozik nála nagyobb vaddal, ellentétben a Dunántúlon, vagy az Északi-Középhegységben élő társaival szemben, így a viselkedésben is lehetnek különbségek.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Utunk következő állomása egy akácerdőbe vezetett, felvettük a pozíciót, majd vadásztatóm elkezdett hívni.  Talán 1 vagy maximum 2 perc telhetett el, amikor feltűnt a bak. Szemmel látható volt, hogy ő az adott revírnek az ura, magabiztosan mozgott. A bakot bírálását követően engedélyt kaptam annak elejtésére. Viszont a bak idő közben takarásba került, felkészültem a lövésre és amint kilépett a takarást nyújtó fa mögül, útjára engedtem a golyót. A lövést követően az őzbak tűzben rogyott. Jól megtanultam eddigi vadászéveim alatt, hogy a tűzben rogyott vad mindig gyanús, kell neki időt hagyni, hogy a vad a földi létet hátrahagyva, békében tudjon távozni.

Rövid várakozást követően elindultunk a rálövés helyére és, ahogy azt vártuk, birtokba vehettük a vadat. A bak első ránézésre átlagos hatos baknak tűnhet. Igen ám, de nem nekem. Egy igaz vadásznak egy trófea értékét sosem a trófea nagysága, illetve azok száma határozza meg. A vadász, amikor ránéz egy trófeára mindig visszaemlékezik az elejtés módjára, mikéntjére, minden pillanatára és ha mindez arra méltó, baráti társaságban történt, akkor mindig melegséggel fogja elönteni a szívét. Ez az őzbaktrófea éppen ezért mindig közel fog állni a szívemhez. Az meg csak hab a tortán, hogy ugyanezen a reggelen, ugyanezen a módon, édesapám is elejtett egy őzbakot.

Fotó: Angyal Szabolcs – AJN

Véleményem szerint az egyik legszebb és legizgalmasabb vadászati mód a cserkelés. Ennek a reggelnek köszönhetően ezt annyiban máshogy gondolom, hogy talán az üzekedésben, erdőben, hívással történő őzbakvadászat talán még ezt is felülmúlja….

Ezek azok az alkalmak és pillanatok amiért érdemes vadászni!

 

Írta és fényképezte: Angyal Szabolcs

 

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

 

 

Tovább olvasom