Szögi Tibor vadászlevelei

Szia egy szem Barátom!

Hát akkor kezdeném is az elején, azzal, hol is csesztem el. Azzal, hogy nem pakoltam be a hátizsákom még előző nap. Csütörtök este hétre volt megbeszélve a találka a Lobár Józsi barátomnál. Aznap délután sok minden tennivalóm volt még a ház körül. Vesztemre délután öt körül hagytam magam rábeszélni a páromtól, hogy vigyem el a kutyákat sétálni és fürödni a csatornára, mielőtt Padéra mennék. Hisz még rengeteg az idő. Az idő viszont elszaladt.

Fotó: Agro Jager News

Meg nem is volt az olyan rengeteg. Alig maradt tíz percem a csomagolásra. Szépen kirakok mindent: Puska, lőszer, háromlábú vadászszék, fényképezőgép (úgy éreztem szükség lesz ma még erre), víz, pulóver, szemüveg, bukósisak. Jól van, minden megvan, gyorsan belegyömöszölöm a hátizsákomba az egészet és fölpattanok a motoromra. Adom a gázt, jólesik a langyos levegő simogatása. Érzem, hogy jó nap ez a mai. Nagy dolgok történnek ma még velem.

Közben tervezgetem, mit és hogyan fogok csinálni. Legelőször is jól szemügyre veszem a terepet. Nagy változások történtek arrafelé, mióta elmentem Padéról. Öt éve nem vadásztam itt. Az új földtulajdonosok megpróbáltak mindent fölszántani, bevetni. (Azóta rájöttek, hogy nem éri meg a gépeket szaggatni, a zsombékosokat, nádasokat föltörni. A szlatina nem adja vissza a befektetett pénzt és verítéket.)

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Tehát szemügyre veszem a terepet, jól átgondolom a dolgokat. Megpróbálok disznóésszel gondolkodni. Olyan helyre állítom majd föl a székem, ami jó kilátást biztosit számomra még szürkületben is. Betöltöm a puskám, fölkattintom a céltávcsövem. Céltávcsövem! Te jóságos ég! Meghűlt bennem a vér. Hát az bizony otthon maradt. Osztojityevón (Tiszaszentmiklóson), a templom körüli körforgalomnál vagyok. Visszamenjek? Ne menjek? Teszek két kört a körforgalomban, mire eldöntöm. Ha visszamegyek, elkések. Nem, nem megyek vissza. Megyek tovább. Habár egy kis keserű ízt érzek a számban, azért lehet még ennek jó vége is. Puskalámpát készakarva nem hoztam, mert a Lobár nem akar éjszakára maradni. De hát a távcső szürkületben nélkülözhetetlen. No mindegy, majd világoson lövöm a disznót! A múltkor is a Lobár fél kilenc felé látta a disznókat kint a düllőn. Hátha most is szerencsénk lesz!

A Lobár barátom már várt. Pár perc múlva a rogácsás úton zötyögtünk a vasút felé. A vasútnál elkanyarodtunk jobbra, a Jézda kanális (csatorna) felé. Ott át a vasúton, át a lucai kanálison. A Lobár megáll a téglahídtól olyan kétszáz méterre lévő útelágazásnál. Az út itt kétfelé ágazik. Jobbra a hófogó rámpájához, balra a régi padéi temetőhöz. Fölállítottuk a motorokat. No, itt jöttek ki a disznók egy tíz napnak előtte, és a jobb oldali útra mutat. Azóta is majd minden este itt áll lesbe, de semmi eredménnyel. Nem sikerült őket újra látni. A kukorica már szép csöveket nevelt. Megfosztunk egy párat. Még nagyon tejes, de már lehetne főznivalót válogatni közülük. Igazi disznócsemege. Tehát ez vonzza ide őket.

Fölgyalogolunk a bal úton a kis téglahídig, ahol az út ismét elágazik. Egyenest a régi temetőhöz, balra a százholdas parcellát srégan átszelve neki a Gólyaszigetnek. A hídnál a mély traktornyomakban még pár napja víz állhatott, mert ott most minden igényt kielégítő dagonya található. Minden irányban disznónyom. Kisebbek, nagyobbak egyaránt. Régebbiek, de egészen frissek is. Az éjszaka is itt járhatott a konda.

Elmegyünk egészen a rozstarlóig. Nézegetjük, fontolgatjuk, de nekem valahogy nem tetszik. Szerintem ide késő éjszaka járhatnak a disznók, amikor már minden megnyugszik, lecsendesedik. Lobár a jézdai kanális partjára szeretne leülni. A kukoricatábla és a kanális között föltárcsázott búzatarló. Én lebeszélem róla, nem jó helynek tartom. Minek jönnének ide? Az árokban nincs víz. A búzatarlón nincs mit enni. Mellesleg a szél is rossz irányból fúj, a háta mögül. Ráviheti a disznóra a vadász szagát.

Rám hallgat, jön velem. Az út mellett, a kukoricatábla végében fölállítjuk a motorokat. A Lobár ott marad, én továbbmegyek az árokig. A túloldalán balra fordulok, a régi temető felé. Jó háromszáz métert megyek, itt véget ér a hosszú, keskeny nádsáv ami az árok nyugati oldalán kígyózik. Itt terveztem leülni. Keresek is egy megfelelő helyet, ahonnan minden irányba jó kilátás esik. Elhelyezkedek, már pakolászok, amikor meggondolom magam. Mi van, ha kettőnk között kijön a disznó? Ha nem jön, hanem rohan? És ha az izgalomban elveszítjük a fejünk? Még lelőhetjük egymást! Ezért fogom a cuccom és fölmegyek a kukorica szélébe. Ez most megnyugtat. Örülök, hogy feljöttem. Ezt sokkal jobb helynek tartom.

Fönt ülök a parton az első kukoricasor takarásában, előttem a tarló, rajta túl a gyöp. A lemenő nap a hátam mögül megvilágítja a tájat. Úgy ülök itt, mint egy színház páholyában. A szél a kukoricásból, a hátam mögül fúj. Ha a disznók valóban bent vannak a nagy tábla kukoricában – ahogy gondolom –, és ha majd kijönnek a tarlóra, csak akkor fognak észrevenni amikor megcsiklandozom a lapockájukat drillingem golyós csövéből.

Kényelmesen elhelyezkedek. Kitöröm a zavaró kukoricaszálakat, simára taposom a földet a székem körül. Ha mozdulnom, fordulnom kell, csendbe tudjam ezt tenni. Kikészítem a fényképezőgépet, a vizet, a lőszereket a hátizsákom tetejére. Betöltöm drillingem mindhárom csövét. Sajnos a céltávcsövet nem tudom a helyére kattintani. Pedig az nagyon megnyugtatna.

Most még – nyolc órako r–, gyönyörűen tudok célozni a mechanikus célzóval. De mi lesz később, kilenc után? A térdig érő, arany színű búzatarlón céltávcsővel még sötétben is úgy rászegezhetném a keresztet a fekete disznóra, mint télen a térdig érő hóban. De ha nincs, akkor nincs. Ezt kell szeretni.

Nemsokára szereplők is lépnek a színre. Két őz csipeget a tarlón. Az egyik alig harminc méterre tőlem jobbra, a másik egy kicsit távolabb. Óvatosan fényképezek, nehogy észrevegyenek, mert akkor lekiabálnak és elzavarják a világ összes disznaját.

Szépen csöndben múlik az idő. Csináltam már egy csomó képet, „csendéletet” őzzel meg őz nélkül. A puskámat is próbálgatom. Megcélozom az őzet, amott azt a bokrot. Látok még, látom a célgömböt, de már elég bizonytalanul tudom egy szintbe hozni a kettőt. Ha most nem jön a disznó, akkor már késő lesz. Aztán már csak a sörétes csövet tudom használni.

Nemsokára be is következett, amitől tartottam. Rohamosan veszik a fény. Az őzeket még tökéletesen látom, fényképet is készítek róluk. Hej, ha az én szemem is olyan érzékeny lenne mint a Fujié!

Pár perc múlva az őzek riadtan kapják föl a fejüket. Felém lépegetnek, de állandóan vissza-visszanéznek. Először azt hittem, hogy a Lobár nem elég figyelmes, és őt vették észre. De nem, más volt a riadalom oka. Egy nagy fekete gombóc gurul le a dombról, nesztelenül mint egy árnyék, a kukoricából az árok felé. A nyomában jó pár követi. Vállamhoz kapom a puskám. Próbálkozok, erőltetem a szemem, de csak nem megy, nem tudom biztonsággal elhúzni a ravaszt. Kitörlöm a könnyet a szememből. Újra próbálom. Az égnek tartom a csövet. Összeillesztem az első-hátsó irányzékot. Óvatosan leeresztem a fekete foltra, de mégsem merem bizonytalanra elhúzni a ravaszt. Nem becsületes!

A disznó ott áll az árok innenső partján, tőlem olyan 140–150 méterre. Tétovázik, merre tovább? Leteszem a puskát. Kézbe a fényképezőgépet és készítek pár képet (elég maszatosra sikerültek, de azért küldök belőlük egyet neked is). Ha most itt lenne a céltávcsövem, kétszer is lapockán lőhetném. Pár perc tétovázás után átugráltak az árkon, átvágtak a túloldali búzatarlón is, és irány az igyosi határkanális.

A szívem épphogy csak megnyugodott, nocsak mi a fene az? Az a fekete árnyék most meg felém rohan a túloldali tarlón, utána a többiek. Ezeket valami vagy valaki visszaugrasztotta. Egyenest nekem, mintha madzagon húznám őket. De jönnek ám. Már itt vannak az árokparton. Az első egy pillanatra megáll az árok túlsó oldalán, majd a következő pillanatban átugrik az innenső oldalra. Itt áll előttem alig nyolcvan méterre, föltartott orral, radarozó fülekkel. Újból próbálok célozni, de nem megy. Egyedüli esélyem, ha idejön 20–30 m-re. Át is váltom drillingem billentyűjét sörétes csőre és várok. De a disznó másképp gondolja, nem adja meg ezt az esélyt, nem viszi vásárra a bőrét. Nem biztos a dolgában. A szél egy kicsit srégan fúj. A szagomat nem érezheti, de viszont egy órája pont ott mentem át az árkon. Nem hűltek még ki egészen a nyomaim.

Pár perc tétovázás után, prüszkölve fúj egyet és visszaugrik a túloldalra. A túloldalon is legalább egy fél percig az oldalát mutatja. Ej, ha itt lenne a sznajperom! Kocogva elindul a konda az árok túloldalán Lobár barátunk irányába. Most már nem látom őket. Eltakarja a nádcsík az egész társaságot. Már egészen besötétedett. Negyed tíz körül jár az idő. Azonban mintha egy sötét folt kiválna az árok menti nádas sötétjéből és a tarlón keresztül a kukoricás felé tartana. Nem látom biztosan, inkább csak képzelem. Olyan 200–250 méterre tőlem. Fele úton lehet, amikor elcsattan a lövés. A barátom puskája szólt. Tompa puffanás, fájdalmas sivalkodás. A fekete folt most vissza, az árok felé rohan. Utána rögtön egy újabb dörrenés.

Csomagolok. Mindent be a hátizsákba. A fejlámpa a fejemre, hátizsák a hátamra, puska a kézbe. Megyek Lobár felé. Ha a disznó sebzett, szükség lehet drillingem sörétes csöveire. Most egy harmadik lövés is elcsattan. Biztos megtalálta a sebzett disznót és megadta neki a kegyelemlövést. Mire találkozunk már teljesen besötétedett. Kell a fejlámpát használni. Megjegyzem, amikor közeledtem barátom felé, már jó előre fölkapcsoltam, nehogy izgalmába disznónak nézzen.

– Mire lőttél utoljára? – kérdezem.
– A hátam mögött kijöttek a süldők. Egyikre rálőttem, de nem tudom sikerült-e eltalálnom.
Még mindig nagyon izgatott volt. Remegő kézzel, kidülledt szemekkel magyarázott… Hát nem csodálom! Amikor az emberrel ennyi minden történik, méghozzá váratlanul és nagyon gyorsan.

Megtaláltuk a rálövés helyét. Körbe le volt taposva a tarló. Kicsit odébb Lobár vért is talált. Nem valami bőségeset, de azért vért. Tudtuk, hogy az árok felé rohant, ezért abba az irányba kerestük a következő vérnyomat. A Lobár mindig ott maradt az utolsó véres szalmaszálnál, én meg előre mentem néhány méterre. Amikor újabb vért találtam, ő odajött, és én megint előrébb mentem. Így elhaladtunk 40–50 métert, amikor a magas tarlóban ott feküdt előttem a már kimúlt disznó. Nem szóltam semmit. Úgy tettem mintha semmit se vettem volna észre. Túlmentem a disznón jó tíz méternyit és sürgettem a barátom. „Csipkedd magad, mert így sose járunk a végére!” Ennek az lett a vége, hogy a Józsi gyerek majd átesett a disznón. Hej, nagy volt az öröm! (Pont úgy, mint annakidején, amikor ugyanezt eljátszottam veled a jázovai halastónál. Emlékszel?)

Kötelet a szájába, a háromlábú vadásszék most hámfává vedlett át. Azt kötöttük a kötél elülső végére. A két vadász meg igavonó marhaként, a szügyének feszítette a hámfát és nekiveselkedett. Nem is volt olyan nehéz. A hátára fektetett disznó könnyedén csúszott a kombájnnyomba letaposott szalmán. Meg hát a siker mámora is még tartott. Erőt adott. Hamar odaértünk a motorokhoz. Az örömünk még fokozódott. A süldő ott feküdt lapockán lőve 60–70 méterre a motoroktól.

A telefonálás. Az órányi várakozás a traktorra. A bepakolás a kalodába. Ez mind-mind már említésre se méltó. Hajnali négy körül keveredtem haza, másnap reggel munkára, igát húzni ébresztett a vekker. No, az aztán nehéz volt!

Hasonló kalandot kívánok neked is! Csókollak benneteket, barátod Tibi.

Zenta, Vajdaság

Lobár barátom a disznójával

A nagy objektívű Fuji még ilyenkor is lát