Két régen történt esetet mesélek el, Csengődről, augusztus 1-jei vadkacsavadászatról. Egy hajnali és az aznap esti húzást.

Ifjú puskaművesként állandó vendégként voltam számon tartva a helybéli vadásztársaság elnökénél. A műhelyben történt az ismeretség, és későbbi vendéglátóm valószínűleg azt gondolhatta, jól jön a társaságnál egy pesti kapcsolat fegyverjavítás terén. Én e rejtett kívánalomnak nagyjából igyekeztem is megfelelni, bár visszagondolva kicsit léha ifjúságomra, bizony előfordult, hogy cserben hagytam a bennem bízókat.

Szóval a vadászmeghívásokért cserébe soron kívül történt a javítgatás, az öltözőszekrényem nemegyszer a ruhaneműn kívül azonnali javítást igénylő csengődi puskát rejtett.

Augusztus elseje volt, kellemes nyári, hajnal előtti idő. Vendéglátóm házában voltam elszállásolva, így együtt indultunk. Pista egy kis Simsonnal robogott a szőlők között, én meg 175 köbcentis Cetka motorommal dübörögtem mögötte. Csillagos volt az ég, de a lámpafényes sötétben bizony nem nagyon volt fogalmam arról, merre is megyünk. Mentem Pista után. Megérkeztünk egy tanyára, ahol a gazda – talán rossz alvó volt –, felöltözve fogadott minket. Itt terv szerint letettük a motorokat, közben a tanya tulajdonosa egykedvűen megjegyezte, hogy „azt a motort vigye odébb, mert reggel ott gyün ki a tehén”.

A töksötét udvaron alig láttam, nemhogy tudjam, hol az istálló.

A Pék-tó, aznap hajnali vadászatunk színhelye még nem volt ismert előttem. Pista szerint néhány négyzetkilométernyi területű nádas övezte víz, belső nádfoltokkal tarkítva. Egy ilyen nádfolthoz lettem irányítva – csónak nélkül.

A nadrágot le kellett venni, aztán beleereszkedtem a lassan mélyülő, langyos, puha iszapos vízbe, miközben puskát, nadrágot, vadásztáskát a fejem fölött egyensúlyoztam. A legmélyebb részen mellig ért a víz.

Vagy harminc métert csobogtam a népdalunkban is megénekelt „fekete tóban”, nem látva, csak sejtve az irányt.

Mikor megtaláltam a kijelölt, nádba bujtatott, fából készült leshelyt, felkapaszkodtam rá, és úgy éreztem, kacsavadászatra tökéletesen megfelel. Körülbelül egy négyzetméternyi deszkaácsolat kicsit a vízszint fölé emelve, a nádas szélétől éppen csak beljebb. Előttem a tó vize, balra, jobbra és hátrafele a nádas, amely ha lebújok, nappal is eltakar.

Megszárítkoztam, visszaöltöztem, majd ellenőriztem papírhüvelyes töltényeimet, nem áztak-e el, betuszkolhatók-e még orosz bockom töltényűrébe.

Közben hallottam, hogy megérkezett a Judák Gyuszi is, aki egy kis ezüstös 20-as Victoriával szokott megjelenni a vadászatokon, és Pistával gyakran társul. A hajnali világosodást jelentő első kacsa őfelé ment, meg is lőtte, de látni nem láttam, annyira lapultam. Velem szemben a tóparti nádvízbe derékig ereszkedve Pista leselkedett orosz automatájával. A következő kacsa felé ment, elhibázta, de mivel nem ismételt, a felfelé és felém irányzó kacsát én meglőttem.

A hajnali világosság még nem sietett nagyon, a túlsó part homályából motoszkálás, furcsa hangok szűrődtek át hozzám, majd kis idő múlva tisztán hallottam: – Valami elugrott a puskámból – morgott Pista. Mint utóbb kiderült, elakadt automatáját addig babrálta míg a tárrugó lelökte a zárósapkát. Mehetett haza másik puskáért. Ez, azért valljuk meg, igen kellemetlen augusztus elsején, hajnali kacsalesen.

Mi a Judák Gyuszival leshelyünkön maradtunk, és lőttünk fejenként 5-6 tőkést, néhányat a vízre, néhányat a nádba. Ott tanultam meg, milyen nehéz a vízen úszó sebzett kacsát meglőni. Mikor teljesen kivilágosodott és vége lett a húzásnak, két kacsát a mögöttem sűrűsödő nádból kellett előkeresnem. Furcsa érzés az ilyen nádban járkálás. Ahogy az ember belép a nádasba, az mintegy fal zárul össze mögötte. Van egyfajta torokszorító varázsa az ilyen nádi világnak. Nem is nagyon merészkedtem be, egy kacsát kihoztam, azzal is meg voltam elégedve.

* * *

A délutáni vadászat idejére máshová mentünk, egyenesen ki a tocsogós, zsombékos, belvizes pusztába, minden vadmadár szeme láttára. Sehol egy fa, bokor, alkalmi búvóhely. Kaptam egy T-formára ácsolt lécalkotmányt amelyre ráülhettem, hogy ne legyek vizes, mert száraz hely egy tenyérnyi nem volt.

Nagyon meleg idő járta, tűzött a nap, jólesően csorgattam gumicsizmámba a hűvös vizet. Majd mivel éreztem, hogy muszáj valami rejtőzködési lehetőséget kitalálnom, egyszerűen beleültem egy mélyebb vízgödörbe. Előzőleg a lőszer egy részét a vadásztáskával bebujtattam a közeli zsombékba, a nálam maradt töltényeket zubbonyom felső zsebébe raktam és máris eggyé váltam a pusztával. A puskatus kicsit megmerült a vízben, de orosz bocknak nem árthatott. Előttem a végtelen égbolt, így vártam a kacsákat.

Rövidesen megérkeztek az elsők. Ahogy tanultam, az első párt lövés nélkül továbbengedtem, magasan is voltak, meg azért is, hogy ne vigyék híremet. Később aztán jöttek szépen, egyenként párosával, nem túl közel, nem túl távol, én pedig szedegettem belőlük. Ha egy kis szünet volt, hasra fordítgattam a lelőtteket, vagy a zsombékba dugtam, aztán ugrás vissza a pocsolyámba. 15-öt szedtem fel este, aminek súlyát már érzi az ember.

Ekkora besötétedett, lövöldözni kezdtem, hogy segítségre szorulok, sok a kacsa, a puska, meg a T-ülőke, azt sem tudom, hol vagyok. De nem jött senki, mehettem, ahogy birok.

Amikor kiértem, látom, hogy Pistáék az esti hűvösben ugyanúgy vacognak a vizes göncükben mint én, és gatyára vetkőzve szállnak a Zsiguliba. Szégyenlősen követtem őket. De hogy még a falu kocsmájába is – minden pironkodás nélkül – bemenjenek egy fél Hubertusra, azt azért nem gondoltam volna. Igaz, akkoriban engem még nem nagyon érdekelt a Hubertus.