Lassan búcsúzott a nyár, eljött végre a szeptember. A Börzsönyben is megkezdődött a szarvasok násza. Délvidéken, pl. Somogyban, Tolnában, a gemenci erdőben a hírek szerint már lassan be is fejeződik a bőgés, ami arrafelé két-három héttel előbb kezdődik, mint az északi hegyvidékeinken. A szarvasok orgonája megdobogtatja minden vadászember szívét, de sok természetjárót is kicsal az erdők közelébe. A vadászoknak ez a legalkalmasabb időszak a selejtezésre és a golyóérett bikák elejtésére. A területüket jól ismerő hívatásos vadászok különösen felkészülnek ezekre a feladatokra. Szinte egyenként ismerik a bikáikat. Távolról is jól megbecsülik bármelyikük agancsának súlyát és értékelik annak minősítő jellemzőit. Így hát kellő szakértelemmel és hozzáértéssel végzik a külföldi és hazai vendégek vadásztatását. Hosszú évek alatt sokat tanultam tőlük.

Nagyvadas területeken a sportvadászokkal szemben is követelmény, hogy el tudják bírálni a lőhető trófeás vadakat; így azokat akár kísérő vadász segítsége nélkül is terítékre vigyék. Azon szerencsések egyike voltam, akik selejt szarvasbika kilövésére kaptak engedélyt a vadásztársaságunk területén. Lehetőségünk volt arra, hogy azt a vadászvendégünkkel is kilövethetjük. Éltem ezzel a lehetőséggel és meghívtam erre az egyik vadászbarátomat, B. Mihályt, aki az Alföldön vadászott és még sohasem lőtt szarvasbikát. Pedig már benne volt a korban, több évtizedes vadászmúltja volt, de az őzön kívül egyáltalán nem lőtt trófeás vadat. Apróvadra viszont régóta és kitűnő eredményességgel vadászott.

Nagy örömmel fogadta a meghívást, szinte alig akarta elhinni, hogy ő a börzsönyi hegyekben szarvasbikára vadászhat. Az egyik börzsönyi vadászházunknál találkoztunk. Alföldi ember lévén, életében ritkán fordult meg a hegyvidéken. Náluk a sík területeken a horizontig is ellátott és ahhoz volt szokva, hogy az őzeket akár két-háromszáz méterről is meglőtték. Kérdezte is tőlem viccesen: „hogy tudtok ti itt vadászni? – hiszen a sok fától és a hegyektől semmit nem lehet látni.” Valójában azért hamar megtetszett neki a hegyi környezet, sőt lenyűgözte őt a Börzsöny. Látszott rajta, hogy ámulattal csodálta a hegyvidéki tájat. Csupán néhány napunk volt arra, hogy a terepen mozogva, a céljaink felé autózva, a legtöbbet tudjam neki megmutatni a Börzsöny hegység gyönyörű látványából.

A terepjárónkkal megálltunk egyes helyeken, hogy gyönyörködhessünk az elénk táruló látványban. Nagyirtás puszta térségében a Tolmács-hegy oldalában kanyargó útról például messzire lehetett látni, ahol ugyan éles szabdalások választották el egymástól a hegyvonulatokat. Mutattam és magyaráztam a vendégemnek, hogy a Hosszú-völgy túloldalán, 571 méter magasságával, látványosan kiemelkedik a Hegyes-hegyorom, harmonikusan simul hozzá a Szárazfa-bérc. Távolabb látszik a Nagyhideg-hegy és a 938 méter magasságú Csóványos, mintegy festői háttér. A terepjárónkkal feljutottunk a Hosszú-bérc legmagasabb részére és onnan meg tudtam neki mutatni a Kis-Koppány, a Nagy-Koppány, és a Sas-hegy vonulatait. Távolabb elénk tárult a Bizmet-rét és környezete, alatta mély szakadékkal a Granat-kút. Mondtam is a barátomnak; mentsen meg bennünket az Isten attól, ha sikerül majd meglőni a bikát, hogy egy ilyen mély terep alján kössön ki!

Mindenképpen eredményes vadászatot szerettem volna neki nyújtani, ezért az érkezése előtt pár nappal kitelepültem a vadászházunkba, és megfigyeléseket végeztem a területünk különböző részein. Tudni akartam, hogy hol, milyen a bőgés? Hová érdemes majd vinni a vendéget, ahol a legnagyobb eséllyel találhatnák neki selejt bikát. Tapasztalataim szerint többféle lehetőség is kínálkozott. Legígéretesebb helynek a Hegyes-hegyorom déli lejtős oldalát tartottam, amely akkor még a társaságunk vadászterülete volt. Megfigyeltem, hogy ott több bika is bőg, ezért úgy határoztam, hogy a területünk bejárása után azon a részen próbálunk szerencsét.

Másnap hajnali négy órakor keltünk, és öt óra után nem sokkal – a Szárazfa-bérc felől közelítve – már a Hegyes-hegyen voltunk. A terepjárót félreállítottam, és az volt a tervem, hogy amikorra kivilágosodik, a hegygerinc mentén lassan haladva elérjük a hegy legmagasabb pontját, majd onnan a bőgések irányától függően cserkelünk lefelé a hegyoldalban és a vonulásukat követve megpróbálunk összejönni a Hosszú-völgy felől beváltó szarvasokkal. Ideális volt az idő; szélmentes, enyhe volt a hajnal. Többféle irányból lehetett hallani, hogy a távolban bőgnek a bikák. A vadászatra legkedvezőbb időszakban voltunk kint, szeptember 20. –és 25.-e között, pontosan akkor, amikor a Börzsönyben – hosszú évek tapasztalatai alapján – legintenzívebb a szarvasbőgés.

Kora reggel öt óra tájban még eléggé sötét volt, de kelet felől az égbolt alja már halványan pirkadni kezdett. Egy kis ideig még várakoztunk, hallgatóztunk; ez alatt a vendégem elszívott egy cigarettát, majd lassan elindultunk az emelkedő gerincvonal mentén, a hegy legmagasabb csúcsa felé. Kényelmes tempóban, cserkelve haladtunk előre; időközben meg-megálltunk és próbáltuk bemérni a bőgések irányát, becsülhető távolságát. Bőven volt időnk, nem kellett sietni, mert a mezőgazdasági területekről beváltó szarvasok, s köztük a bőgő bikák még elég távol voltak.

Lassacskán teljesen kivilágosodott. Amikorra odaértünk a Hegyes-hegyoromra, addigra már a nap is feljött; kiteljesedő, fénylő korongja rámosolygott a lassan ébredező tájra és a Börzsöny hegység teljes pompája tárult elénk. A fák színeződő lombozatai pompás rajzolatokat mutattak a szemben lévő hegyoldalakon. A hegyorom 571 méteres magasságából nemcsak a környező hegyeket szemlélhettük meg, hanem az államhatáron túl messzire elláttunk a szlovákiai területekre is.

A pihenőnket csakhamar megszakítottuk, mert a Hosszú-völgy felől, mélyen alattunk egyre közelebb lehetett hallani a szarvasbikák bőgését. Hangjuk alapján ítélve legalább három bika is bőgött egy adott területen és jól lehetett követni a vonulásuk irányát; a hegy alattunk lévő, déli fekvésű oldala felé tartottak. Látni még nem lehetett a rudlit, a bőgőhangok alapján csak feltételezni tudtam, hogy a tehenekkel vonuló, mélyebb hangú csapatbikát esetleg két-három mellék bika is követi. Ekkor már a közeli Szárazfa-bérc felől is lehetett hallani egy-két bikát bőgni, de tőlünk északnak, kissé távolabb Nagybörzsöny község felől is beleszólt egy jó hangú bika a feleselésbe. Vendégem arcán egyaránt látszott a csodálkozás és az öröm; mutatta nekem, hogy lúdbőrözik a bőre, mert életében most hallja először a szarvasbőgést.

Elindultunk lefelé, a hegy oldalában kanyargó cserkelő úton a szarvasok feltételezett beálló helyei felé. Az előző napokban a helyszínen is meggyőződhettem róla, hogy a hegy oldalában hol lehetnek a legjobb bőgőhelyek. Egyes részeken a letarolt aljnövényzet, a feltúrt erdei talaj, a bőséges szarvashullatékok jelezték a küzdőtereket. A szarvasok közeledését a bőgőhangok jól jelezték. Kissé élénkebbre vettük a cserkelés ütemét, mert szerettem volna, ha mi érünk oda előbb, mint a szarvasok. Ez sikerült is. Úgy döntöttem, hogy leshelyünket jó széllel, a kiszemelt bőgőhely felett, a kissé meredek hegyoldalban, egy méretes tölgyfa tövében lekuporodva foglaljuk el.

Alattunk a szavasok a hegy oldalában egyre közeledtek. Már hallani lehetett a vonulások jellemző zaját, a kövek görgetését, a hangos ágroppanásokat, és ami még izgalmasabb volt; a bikák verekedését, agancsaik csattogását, olykor a menekülő futásuk zaját. A látcsövemmel azt a helyet pásztáztam a szálasban, ahová a szarvasok érkezését vártam. A látómezőben végre megjelent egy szarvastehén, majd még egy, aztán egy ünő és ott volt a többi is, de azok még elég nagy takarásban voltak, mert sűrű ágak akadályozták a jó kilátást. A mély hangú csapatbika ott bőgött és sündörgött valahol körülöttük, mozgása és böfögő hangja is azt jelezte, hogy megpróbálta egybe terelni a rudlit. Erre volt is alapos oka, mert mint később kiderült, kettő fiatalabb mellékbika próbálta megközelíteni a háremet, és ez alaposan felkorbácsolta a csapatbika féltékeny haragját.

A gond az volt, hogy hol az egyik, hol a másik fiatal selejtbikát láthattuk ott ide-oda mozogni, megriadva futkározni, csak éppen a hárem urát nem voltunk képesek a fák sűrűjében szemrevételezni. Úgy gondoltam, hogy lejjebb kell ereszkednünk a hegyoldalban, közelebb a küzdőtérhez, mert másképp nem lesz módunk elbírálni a bőgő csapatbikát. Megkezdtük az ereszkedést lefelé a lejtős hegyoldalban; szinte fától-fáig, guggolva csúsztunk egyre lejjebb, vigyázva arra, hogy ne keltsünk zajt, nehogy észrevegyen bennünket valamelyik tehén. Elég lett volna egy ágroppanás a talpunk alatt, vagy megcsúszás a lejtős hegyoldalban és odalett volna a szerencsénk. Egyszerre kellett figyelnem az éber tehenekre, az egymással feleselő bikákra és a lefelé araszolásunk minél kisebb nesszel járó lehetőségeire. Néha kissé megpihenve, méterről-méterre közeledtünk a szarvasok felé anélkül, hogy észrevettek volna bennünket. Alig volt már száz méter távolság közöttünk.

A lejtős hegyoldalban, itt egy újabb méretes fatörzs tövében pihentünk meg, már egészen közel kerülve a bőgő bikákhoz, ahol újabb összecsapásra került sor. Jól hallottuk az agancsaik csattogását, kemény pengeváltásukat, erőlködő fújásukat. Még mindig feljebb voltunk az oldalban, mint a szarvasok, de onnan már jobban lehetett látni a fák közötti mozgásukat. A látcsövemmel – figyelmemet összpontosítva – kerestem a hárem urát; amelynek már nemcsak az öblös hangját hallottuk közelről, hanem a mozgását is láthattam időnként, de az ágakkal fedett tölgyesben egyáltalán nem lehetett elbírálni. Agancsának szárai összevegyültek a fák ágaival.

Gondoltam, hogy ez így nem lesz jó; itt vagyunk a közelükben, a szelünk tökéletes, hiszen a szarvasok felől lengedez és az állandó takarás miatt, nem leszek képes a keresett bikát elbírálni. Ha csak valamelyik mellékbika ki nem csalja ebből az erdőfoltból, ahol már ritkább a szálerdő. No, de erre meddig várjunk? – Gondoltam egyet és tovább kockáztattam. Intettem a vendégemnek, hogy maradjon mögöttem, és óvatosan kövessen. Mélyen lekuporodva, méterről-méterre még előbbre araszoltunk, és egy kitűnő lőállást biztosító kétágú fatörzsnél lecövekeltünk. Innen már a látcsövemmel egészen jól láthattam a teheneit terelgető csapatbika mozgását; arra vártam igazán, hogy az agancsának legalább az egyik szárát mutassa meg valahogy.

Kértem a vendégemet, hogy biztosítsa ki a fegyverét és készüljön fel a lövésre! Az izgalomtól remegő hangon kérdezte, hogy a mozgó alakok közül melyik a bika? Mondtam neki, hogy a legszürkébb mozgó foltot próbálja követni a látcsövével; ugyanis én már akkor tudtam, hogy az a mi bikánk, amelyiknek a reggeli dagonyázás után, a rászáradt sártól szürkés volt a szőrzete. Végre a fiatal szálas egy tisztább foltjában megláttam a bika agancsszárainak egyik végét, amelyik kifent világos, villás végződésű volt. Ismételt bőgésbe kezdett, s ahogy a nyakát előre nyújtotta, a fejét kissé megemelte, láthatóvá váltak a felém eső oldalon az agancs ugyancsak fehéren villogó ágai. Nem volt sok időm fontolgatni, hogy vagy páros tízes, vagy páratlan tizenkettes bikát lövünk. Meg tudtam ítélni azt is, hogy súlyát tekintve egy átlagos börzsönyi, selejtbikáról van szó.

Súgtam a vendégemnek, hogy a bika lőhető! Amint olyan helyzetbe áll, hogy célba tudja venni, lője meg. Én a kereső látcsővel figyeltem a bika minden mozgását és azt közvetítettem a vendégemnek. A bika hirtelen egyet fordult és ismét a teheneit terelgette. Ismét megjelent az egyik tisztás foltban, ekkor már jól láttam a nyakát és a lapockájának egy részét. Keresztbe állt, balra volt a feje. Ezt halkan közöltem a vendégemmel. Kérdeztem, hogy látja-e azt, amit én? Látom… mondta izgatottan, remegő hangon. Akkor célozz és lőj, de minél előbb! – biztattam a barátomat.

Én a látcsövemet le sem vettem a bikáról, a fatövében fél térdre ereszkedve vártam a lövést, ami e pillanatban a fejem felett el is hangzott. Azt láttam, hogy a lövés előtti pillanatban a bika hirtelen jobbra fordulva testhelyzetet változtatott. Legalább is ez volt az érzésem. A lövés után eltűnt a szemünk elől; csak azt hallhattuk, hogy a szarvasrudli hangos csörtetéssel távolodik el tőlünk. Szinte biztos voltam abban, hogy találat érte a bikát, hiszen ilyen távolságból, mintegy nyolcvan méterről nemigen lehetett elhibázni, hacsak egy faág nem került a lövedék útjába. A célzás is jó pozícióban történt; Mihály barátom álló helyzetben, támasztéknak jól kihasználta a kétágú fatörzs előnyét. Az viszont gyanús volt, hogy nem hallottam sem a lövedék becsapódását, sem a rudli rohanásának hangzavarában a bika összeesésének jellemzően recsegő-ropogó zaját. Volt ereje elvágtatni a háremmel?

Mondtam a barátomnak, hogy szívjon el egy cigarettát, amiért láthatóan hálás volt nekem, hiszen reszketett az izgalomtól; erőt vett rajta a feszültség. Addig itt várunk, kissé lenyugszunk, és ha sebzett a vad, hagyjuk azt is a sebágyban kiszenvedni. Ilyenkor iszonyú hosszú időnek tűnik egy cigaretta elszívásának ideje, pedig szívta ám a barátom elég szaporán. Amikor eltaposta a csikket, elindultunk a rálövés helyére. Kértem őt, hogy minden eshetőségre felkészülve töltse csőre újra a fegyverét és zárja el. Ezt tettem én is a saját fegyveremmel.

Nem volt nehéz rátalálni a rálövés helyére, jól látszottak a bika elugrásának nyomai; hátsó csülkei mély lenyomatot hagytak az erdei talajon. Vért viszont nem találtunk sehol. Szinte méterről-méterre átvizsgáltam a helyszínt, hátha találok legalább egy árulkodó vércseppet. De nem. Eközben a vendégem – tőlem eltávolodva – egyre lázasabban, összevissza kutatta a környéket, vérnyomok után kutatva. Feltehetően már azt sem tudta igazán, hogy hol is volt a rálövés helye? Úgy látszik igaza volt, amikor az érkezésekor azt mondta, hogy itt a hegyvidéken a sok fától ő semmit sem lát. Többször szóltam neki, hogy jöjjön vissza, mert nem jó nyomon jár, de ő továbbra is lázasan kereste a „fekvő bikát.”

Én megpróbáltam a nyomok alapján követni a menekülő szarvasok útját és a kopár, füves hegyoldalban rábukkantam arra a nyomvonalra, ahol a bika is menekülhetett. Úgy láttam a nyomokból, mintha az egyik hátsó lábát húzta volna maga után. És itt volt végre az első vércsepp! Majd néhány méterre újabb vérnyomok vezettek a csapán. Ekkor szóltam újra a vendégemnek, hogy hagyja abba a távoli keresést, mert itt a vérnyom, amelyen én haladok. Közben rossz sejtéseim támadtak, mert a nyomok az egyre meredekebb, déli lejtésű, kövecses hegyoldalban, egy igencsak mély, vízmosásos árok felé vezettek. Na, gondoltam; ha azon átment a bika a többi szarvassal együtt, akkor az nem lehet nagyon beteg. Bár a tapasztalatok szerint a bőgő szarvasbikának iszonyatos életereje van. Vagy lefutottak volna a mély árok takarásában a Hosszú-völgy irányába? Ezen gondolkodtam, miközben a vendégem még mindig a maga útját járva, bóklászott ide-oda. Újra szóltam neki, de már határozottabban, hogy jöjjön közelebb, mert már nyomon vagyok.

Ekkor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy előttem kb. harminc-negyven méterre, a mély árokból, nagy erőfeszítéssel kapaszkodik felfelé egy bika, s igyekszik kijutni annak túloldalára. Nem volt nehéz felismerni, hogy ez a mi bikánk. A vendégem pedig tőlem távolabbról, éppen elindult felém. Már nem volt időm a párbeszédre, ezért ösztönösen kaptam vállhoz a fegyverem, félve attól, hogy a sebzett bika elmenekül előlünk és sikerült pontos váll-laplövéssel megállítani. Mi az, hogy megállítani? Bár úgy lett volna, hogy amikor az árokból felkapaszkodik, akkor érte volna a lövés, és a túlpartján marasztalta volna helyben. Ehelyett a bika a meredek, mély árok oldaláról lehempergett annak legaljára.

Addigra a barátom is oda sietett hozzám és a tekintetével lázasan kereste, s kérdezte hogy mire lőttem? Sűrű elnézések közepette magyaráztam neki a helyzetet és azt, hogy muszáj volt lőnöm. Kifejeztem a sajnálkozásomat, hogy időben nem hallgatott rám és nem jött oda, ahol én a vérnyomot követtem. Ő viszont arról igyekezett engem meggyőzni, hogy azért próbálta átkutatni a közvetlen környezetet, hátha a közelben valahol elfeküdt a bika. De végül is belátta, hogy hibázott, mert nem lett volna szabad elhagyni a kísérőjét és önálló akcióban kezdve, keresgetni a bikát. Én azért nyugtatgattam, hogy egészen biztosan meglőtte a bikáját, hiszen itt vannak az árulkodó vérnyomok; az én lövésem csak kegyelemlövés volt. Ha az ő találata nem lenne halálos, akkor ez a bika már árkon-bokron keresztül gázolva eltűnt volna a szemünk elől, csak úgy, mint a többi szarvas.

Vártunk még egy ideig, eközben a barátom újra elszívott egy cigarettát. Láttam rajta, hogy nagyon feszült és bántja, amiért nem hallgatott rám. A cigarettaszünet után lövésre kész fegyverrel elindultunk az árok felé. Odaérve azt láttuk, hogy a bika az árok legmélyén az egyik hátsólábát kinyújtva hason fekszik, és már nem mozdul. Tőle nem messze, ezt a mély árkot egy rozoga fahíd szelte át, amely a valaha működő erdei kisvasút elhanyagolt, korhadt hídja volt. Ennek a tartópilléreibe kapaszkodva ereszkedtünk le az árok mélyére, és az árok medrében így tudtuk megközelíteni a kimúlt bikát.

Tüzetesen szemrevételeztük; az agancsa kissé abroncsos, egyébként szabályos és abszolút szimmetrikus, páros tízes agancs volt. A súlyát ott, akkor kb. öt-öt és fél kilo közöttire saccoltam. Fogazata alapján hét-nyolcéveskorúnak becsültem a bikát. Lényegében jó kilövés volt, ilyen szempontból tehát hibát nem követtünk el. Az első lövéssel azonban, amit a vendégem leadott, nem büszkélkedhettünk. Ugyanis az arról árulkodott, hogy a bikát pontosan fenékbe lőtte. A lövedék a végbélnyílás közelében behatolva, hosszában végig szántott a belsejében és a szegycsontban akadt el. Amikor a bikát felbontottam ez egyértelműen kiderült; a lövedék iszonyú darálást végzett a test belsejében. Iszonyú szenvedés várt volna rá, ha nem kapta volna meg a második lövést.

Mégis jól láttam én, hogy a lövés pillanatában a bika hirtelen fordult egyet, valószínű valamelyik tehén felé, és amikor a lövedék elérte, akkor már a hátulját mutatta felénk. Csak ez lehetett a magyarázata e szerencsétlen találatnak. Ugyanakkor ez is halálos lövésnek számított, ezért az első lövést leadó vendégemet illette az érdem. Őszinte örömmel gratuláltam neki az első meglőtt szarvasbikájához. Szertartásosan nyújtottam át az ilyenkor szokásos töretet, boldogan öleltük át egymást és percekig levett kalappal álltunk az elejtett szarvasbika felett.

Majd lassan kezdtünk feleszmélni, hogy most jön ám a java. Hogy visszük ki majd a bikát ebből a mély árokból? Nem volt kétséges, hogy ezt emberi erővel – akár hányan is lennénk – nem lehet megoldani. Ehhez valamilyen gépi erőre van szükség. Javasoltam a barátomnak, hogy ő maradjon itt, én pedig felkapaszkodok a hegytetőre, oda ahol a terepjárót hagytuk, és azzal bemegyek a vadászházhoz, hogy valami segítséget kérjek a vad beszállításához. Az óramutató ekkor már délelőtt fél tizenegyet mutatott. Időbe telt, amíg a meredek hegyoldal járható részein feljutottam az ott hagyott gépkocsinkhoz. Szerencsém volt, mert a vadászházunkban – főszezon lévén – szinte telt ház volt. Vadásztársaim éppen ebédhez készülődtek. Velük volt a társaságunk közkedvelt hívatásos vadásza is, K. Vilmos, akit mi mindannyian Vilinek becéztünk. Kiváló szakember, nagyszerű vadász volt. Többen úgy jellemeztük őt, hogy amit Ő a vadászatban nem tud, azt egyszerűen nem kell tudni.

Örültek nekem, mert már nem tudták elképzelni, hogy hajnal óta hol vagyunk; kezdtek aggódni, hogy nem történt-e valami bajunk. Amikor megismerték a történetünk lényegét – az ebédkészítést félbehagyva – egy emberként kerekedtek fel öten is, hogy segítsenek a bikát kihúzni a szakadékszerű árok mélyéről. Vili vezényletével, a maga vezette platós terepjáróval máris indultunk a helyszínre. Indulás előtt Vili gondosan ellenőrizte, hogy a mindig nála levő, vastag drótkötél is a helyén van.

Mihály barátom, aki a vadat őrizte nagy megkönnyebbüléssel fogadott bennünket. A vadásztársak leugrálva a platóról kíváncsian mustrálgatták a meglőtt bikát és gratuláltak mindkettőnknek a sikerhez. Vili dicsérete volt számomra a legdöntőbb, amikor azt mondta, hogy eddig ez az idei év legjobb selejt-kilövése a társaságunk területén. Elismeréssel gratulált ő is mindkettőnknek. No, de ami ezután következett – ahogy mondani szokták – az nem volt piskóta. A meglőtt bika kb. harminc méterre volt a rozoga fahídtól, az árok legmélyén. A platós gépjárművel viszont nem lehetett tovább menni, mert olyanok voltak a terepviszonyok. Ezért a bikát kézi erővel kellett elvonszolni odáig, ameddig leért a vastag vontató drótkötél.

Voltunk ott összesen nyolcan, a vendégemet is beleszámítva. Ennyin igazán hozzá sem fértünk egyszerre a vadhoz. Vili vezényelte hangosan a munkát, ő határozta meg a fogásokat, miközben ő maga is keményen kivette a részét a hórukk munkában. Iszonyatosan nehéz dolgunk volt, mert vonszolás közben az árok mélyén elfekvő nagyobb kövek, szikladarabok hol a nagytestű vadat akasztották meg, vagy fogták vissza – miközben vezényszóra araszolgattunk vele – hol pedig magunk botladoztunk a méretes kövekben. Mindnyájan megszenvedtük, amíg végre a bikával a fahíd közelébe értünk.

Amikor már ott voltunk vele és valamennyinkről patakzott a veríték, kiderült hogy rövid a drótkötél; a gépkocsitól nem ér le a bikáig, az árok aljára. A terepjáróval pedig már jottányit sem lehetett hátra tolatni a terepviszonyok miatt. Nem volt mit tenni, mint a bikát kézi erővel fel kellett vonszolni, a mély árok meredek partoldalán, néhány méterre, hogy elérjük vele a drótkötelet. Végre ez is megvolt, de ekkor már annyi felé hevertünk az árok meredek partoldalán – verejtékünkben fürödve – ahányan voltunk és ugyancsak sűrűn kapkodtuk a levegőt. Vili nem sok időt adott nekünk a lihegésre, hanem szakszerűen rákötötte a vontató kötelet a bika fejére, és a gépjárművel megkezdte a felfelé vontatását. Nekünk pedig azt a feladatot adta; segítsük két oldalról gerincén fektetve, „szánkóztatni” a nagytestű bikát, vigyázva arra is, nehogy az agancsa beakadjon az árok meredek oldalán és letörjön. Miközben Vili a gépjárművel erőlködve, szinte araszolva vontatta felfelé a vadat közülünk, akik ebben segédkeztünk hol az egyikünk, hol a másikunk csúszott vissza métereket. Volt, aki egyenesen az árok mélyén kötött ki.

Igazi megkönnyebbülés volt, amikor végre fent volt a bika az árok partján. A gépjármű platójára feltenni már gyerekjáték volt az előzőekhez képest. Délután kettő óra volt, amikor a barátom első szarvasbikájával a vadászházunk vadkamrájába beértünk. A segítő vadásztársaimnak alig volt ideje egy gyors ebédre, mert három óra tájban indultak ki vadászni. Nagyon hálásak voltunk nekik ezért az önzetlen segítségért.

Mihály barátommal egyformán fáradtak, szomjasak és éhesek voltunk. Végül is hajnal óta talpon voltunk, kilométereket cserkeltünk, a bikát meglőttük, kalandos és nehéz körülmények között behoztuk. Mikorra ebédhez jutottunk már délután három óra is elmúlt. Egyetértettünk abban, hogy maradandó élmény lesz mindig is számunkra ez a vadászat. Utána még sokáig elemezgettük és felidéztük a részleteit. Nem kerültük meg a legfőbb tanulságait sem; nevezetesen azt, hogy nem elegendő az ilyen nagytestű, nemes vadat becserkelni, elbírálni és meglőni, hanem ügyelni kell arra is, hogy ha a találat után nem maradna helyben, akkor mi mindennel kell számolni a vadásznak. Ezt most láthattuk és meg is szenvedtük. Mondta is a kedves barátom; alig várja, hogy ezt a vadászati élményét megossza az alföldi vadásztársaival és elmondja majd nekik, a szavait idézve, hogy „ehhez képest az őzbak vadászat nem más, mint egy csendes ultiparti!”

* * *

In memoriam: A trófeabírálat után leutaztam hozzá az Alföldre, hogy személyesen adjam át neki a fatalpra szerelt trófeát. Mihály barátom vadászruháját felöltve várt a kapuban. Amikor a kezébe vette az első elejtett szarvasbikájának agancsát, párásak voltak a szemei. Vele együtt én is meghatódtam. Szobájának falán már készen volt a hely, ahová a trófeát feltettük. Hosszú percekig nézte és csodálta minden oldalról. Későbbiekben meglátogatták a vadásztársai, akik elismerően, vagy talán irigykedve gratuláltak neki a sikerhez. Akinek csak tehette, büszkén megmutatta vadászéletének legszebb emlékét. Lehet, hogy megérezte; a sors nem hagy neki sok időt erre az örömre, ugyanis rá egy évre, a neve napján temették, amikor a Börzsönyben még bőgtek a szarvasok. Orgonájukkal búcsúztatták a vadászt, aki elvitte magával az örök vadászmezőkre a börzsönyi táj szépségének és e közös vadászatunknak az emlékét. Nyugodjon békében!

Mihály barátommal és az őt megillető szarvastrófeával

A Szárazfabérc hegyvonulata

Koppány oldal, a Bizmetek és alatta a Granat-kút szakadéka;

Kilátás a Hegyes-hegyre a Hosszúbércről