Valami volt abban a délutánban. Megfoghatatlan, apró rezdülések, de főleg az az illat.

Nem, nem a barka, a hangosan cippanó cinke, csizmánk alatt cuppanó sár, a barátok hallgató gondolatai…. Nem. Az illat! Az első tavaszi illat volt aznap délután. Az első balzsamos, meleg, föld- és vízszagú –– szalonkás.

Nagyokat szippantottam. Persze azért beszélgettünk. Nőről, munkáról, vadászatról, jövőről –– magunkról. Hárman voltunk, mondom: barátok. Ismerjük egymást, együtt vadászunk.

–– Persze, együtt vadásznak! Agyonlőnek pár ártatlan jószágot, aztán isznak reggelig. Nagyhangú, gazdag társaság. Jellemző….

Erre csak összenézünk. Talán megfogalmazódik bennünk egy frappáns káromkodás, cifra szidalom, de gyorsan elfelejtjük. Nem kell itt a szó, a pillantásban benne van minden. Talán még bólintunk is. Föl is kiáltanék:
–– Hölgyeim és Uraim! Itt megy három gyilkos az erdőre mészárolni. Tessék a szemeket eltakarni, sok vér lesz!…

De könyörgöm, hogy mondjuk el neki, hogy mit jelent a tavaszi erdő ébredő suttogása, a barka megfoghatatlan selyme, a rigó esti szerenádja, a leszálló alkonyat meleg fuvallata, a vacsoracsillag bátortalan fénye… a felénk imbolygó szalonka szívet roppantó röpte?!

Nem haragszunk. Pipázgatva, diskurálva ballagunk helyeink felé. Befelé mosolygunk….

Hopp, egy szalonka. A lábunk előtt hever az úton. Kalaplevéve guggolunk köré, torkunkra fagy a szó. Nehezen nyúlunk hozzá, pedig sürget az idő. Zavarba hozott minket.

Honnan került ide, ki lőtte meg? – Mert lőve volt, az bizonyos.

Hallgatagabban megyünk tovább. Hogy ez is egy jel lenne, azt próbálom magamtól elhessegetni. Diana, vagy a kaporszakállú Szent Hubert nem jelezget össze-vissza, nem gyerekek ők. Vagy adnak, vagy nem. Náluk ez ilyen egyszerű. Nem vagyok én babonás….

Aztán kiértünk.

Kényelmesen nekigombolkoztam, a madarat magam mellé fektettem. Kalapkarima fel, halkan kattan a puskám. Indul a varázs!

Az érdekes hangulat azonban nem múlt el. Persze babonás nem vagyok, ezt már lerendeztem.… Nekiállok hát vájkálni magamban, mi is van velem?!

Tűnődésemből egy balról magasan húzó madár ébreszt fel. Azonnal visszatértem a lelki tapogatózásból! Volt időm figyelni, várni. Igen! Ez szalonka. Magasan van, de jó lesz. Elég gyorsan jön.

Az első lövésem szinte megállítja a levegőben, a másikkal pedig csodálatosan elhibázom. Idegesen tépem ki a hüvelyeket, ebadtázva tömöm újra a csöveket, emlegetve szent Hubertet is, amikor szemben velem a koronák felett – söréthatáron – egy újabb madár libeg, azaz húz gyorsan.

Durr!!! – ennyire volt időm. A szalonkának pedig többre is, mert – mondhatni – makkegészségesen húzott tovább….

Kemény szavakat mormoltam akkor abban a kis völgyben, nem kíméltem sem magamat, sem mást.

Telt az idő. Korán jöttek ezek a madarak, aztán egyre sötétebb lett. Az, hogy engem a sírás környékezett, az senkit sem érdekelt.

Már öreg volt az alkony, amikor… egy villanás balról, egy hatalmas pisszenés, és a cser mögül kivágódik madaram! Alacsonyan.

Kapáslövés… Durr!

Szétvágott szárnyakkal pottyan az erdőbe….

Nem emlékszem sok mindenre. Rohanás, recsegés, gallyak az arcomban, kalap a földön, szívdobogás, pánik… Hol van, hol van?

Jönnek a többiek. Nincs meg! Vissza a standra. Aha, szóval, ott….

Aztán szólnak. Ott fekszik a fénysugár kévéjében, a királynő, az este tündére – az első!

Egy-két könnycseppért nem megyünk a szomszédba, nem szégyellünk letérdelni sem. Még többet érdemelne….

Sokáig nézzük csendben, inkább érezzük.

Vége az estének.

Hazafelé aztán gyorsan összeszedem tűnődéseim elvesztett fonalát, és már tudom, hogy a legnagyobb gyerek, a legbabonásabb –– én magam vagyok….