Vadászat
Augusztusi récék
Augusztus vége felé járunk, fojtó meleg szombat van. Madarat nem hallani, elült minden ebben a hőségben, csak a búza pora lebeg.
Zsákolunk. Merek a vederrel, borítom a zsákba. Cipőmet régen levettem, félmeztelen is vagyok. A felszállt por szépen ránk ül és csíp. Nagyokat vakarózunk, jólesik. Fáradtan megkondul a harang a szomszédban, ebben a melegben ő is elfáradt. Pedig csak a haranghúzó fáradt, s lám, hogy észrevenni a harangon. Az ütések után sokáig búg, remeg tőle az amúgy is vibráló levegő. Nem tudni mi lesz estére, ahogy elnézem, még vihar is kerekedhet
Megvolna a tíz zsák. A kútnál magunkra öntjük a vizet. A teli vedret magosba emeljük, aztán zsupsz! Szinte sistereg a testem a hideg víztől. Nagyon jó érzés, már nem is viszketek. Két-három vederrel elég, azért csak hideg a víz, könnyen meg lehet fázni. Dobok egy törölközőt édesapámnak, bár szerintem felszáradnánk, ám mennünk kell. Nyitom a kaput, felpillantok gólyáékhoz. Üres a fészek. Talán este látom még őket, aztán tavaszig az öregek úton lesznek, a kicsik meg ki tudja, hogy hazatérnek-e öt év múlva? Féltem őket, nem tudják mekkora út áll előttük. Vagy csak ezt mi gondoljuk? Lajos napja fele már igencsak készülődnek, indulni kell
Az úton egy eltévedt biciklis. A középső kocsma felől kergeti a kígyót. Talán hazáig. A harangszó megfogott még benne valamit, azért vánszoroghat. Ám lehet, hogy a Piroska nagy tiszta ablakai láttán betér valamit felhajtani. Ezt már nem látom a tükörből, az út kanyarodik. A dízel szelíden duruzsol, csak alapjáraton ketyeg. A falu csendes. Étel szaga terjeng utcáról utcára. Ki ezt, ki azt főz. Itt a levegőnek kivehetően húslevesillata van. Tudom, megérkeztünk. A por utolért. Nagy része leszállt, olyan, mint a múlt, az is utánunk nyúl.
Barna bőrű kutyámnak nagyon melege van. Fekszik az árnyékban, egy gyors pillantással, de inkább egy mély szusszantással nyugtázza jöttünket. Édesanyám fáradtan mosolyog. Hogyisne. Amúgy is meleg van, hát még a konyhában. Mama már nem él. Papa csak egyedül van, ilyenkor aztán kedveskedik neki mindenki. Azt ehet, amit szeretne, általában ugyanazt, amit mama főzött. A múlt és az emlékek, ugye?
Együtt enne mindenki, csak anyu sürög-forog. Hamar leültetjük. Az asztalon tyúkhúsleves, a tik még reggel szaladgált, biztos remek. A levesben csigatészta. Aranysárga a leves, szebbet nem is lehet kívánni.
– Jó étvágyat!
– Köszönjük – s nem szól már senki
A csendet papa töri meg. Mindég elérzékenyül. Az ötéves fogságot emlegeti. Hiába, azt az öt évet nem tudja elfelejteni, az éhezést, a kiszolgáltatottságot, a honvágyat, s kitudja még mit nem, amiről nekünk soha nem beszélt, mégis érezzük valahol legbelül. Talán a kis gólyák is így érzik a távoli megpróbáltatást, azt, hogy vadászni fognak rájuk Afrikában. Egy biztos, soha sem szabad nekünk sem elfelejteni, hogy mi történt valamikor sok éve szeretteinkkel, soha
s mindig tennünk kell azért, hogy ne lehessen még egy olyan nem csak öt év, hanem az azt követő sok-sok év sem, míg úgy-ahogy konszolidálódott a helyzet
.
– Lujzika, Szibériában ilyet soha nem ettünk
.
Nem szól senki, csak anyu válaszol.
– Örülök neki, hogy ízlik.
Ebéd után még beszélget egy kicsit a család a régi és új dolgokról. Az asztalt én bontom meg. A csontot összeszedem, kihozom Csokinak. A mezőt nézem, az égre pillantok. Puskát nem hoztunk jut eszembe. Apuék Biharugrára mennek, anyu szülői házához. Nem akarok menni. Általában kedvelem azt a házat, de most nem kívánkozok. Átkozom a betörőt, aki legutóbb ott járt, aki ahelyett, hogy mint minden rendes betörő lopott volna, ez vandálkodott is. Az átkom előbb-utóbb utoléri
Az utam Sanyihoz vezet. Légvonalban nem laknának messze, de a Korhány köztünk van. Így elég sokat kell körbe gyalogolnom. Erdélyből érkezik hozzánk ez a kis patak. Apám, ahogy meséli, régen még nagyon sok hal volt benne. Ma már azonban a műtrágyák, s az igazat megvallva mindenféle víz miatt, csúfos vége lett. Nem mondom, a falu előtt még tiszta. A hídnál Csoki lerohan a vízbe és nagyot csobban, alig lehet kicsalni. Teljesen vizes kutyával érkezek meg Sanyiékhoz. A kapu nyitva van, s Rudolf csóválja kurta farkát, olykor annyira, hogy vagy balra, vagy jobbra kifarol. Szóval ő fogad bennünket, játszanának, de megkötöm Csokit. Jobb így. Itt vannak a virágok, meg Mázli, a vörös frakkos.
Kopogok, csönd. Lenyomom a kilincset, kinyitom az ajtót s belépek. Aztán nagyon komolyan, öblös hangon megszólalok
– Jó napot kívánok!
– Jó napot kívánok – szól bentről egy hang – Tán nem mersz bejönni? Válaszolni azonban nincs időm, mert a rokon már megjelent, s nagy örömünkben megölelkezünk.
– Szervusz komám, régen láttalak!
– Szia, Sanyi – felelek.
– Mi újság? – kérdezi, közben lökdös befele.
– Semmi érdekes, kezdődik a suli, az első év.
– Ez derék, aztán a vadászat?
– Hát, most nem úgy jöttünk, de azért gondoltam megnézlek.
– Nagyon helyes! Itt a kulcs, vedd ki a Merkelt, ugye, az jó lesz? – kajánul mosolyog, tudja, az a kedvencem
nekem pedig a Simsont.
– Sanyi, nem úgy van az
– félbeszakít.
– Ne magyarázzál! Jössz, és ezzel le van zárva a téma. Tíz perc múlva itt van a NIVA értünk.
Elindulok a folyóson, nagyon örülök. Szembe jönnek velem a trófeák, szinte mindegyiket ismerem. A legfélelmetesebb azonban egy hatalmas, emeletes lódarázsfészek. Üres. Azon a délután, amikor Sanyi találkozott a magaslesen a dühödt darazsakkal, nehezen tudott meglépni. Hasmánt, mint a veres hasú nyúl, úgy iszkolt el. Később, este, értük ment, s felszámolta a bérlőket. Szerencséje volt, hogy el tudott menekülni.
Végére értem a folyosónak, egy vaddisznóbőrön állok. Nyitom a szekrényt, két puska ki, a többi nem tudom hány, de sok marad. Várjunk csak. Igen egy .30-06-os, egy .222-es billenő csövű, egy 0.22-es, egy MC
– Péter, kész vagy már? – szakít félbe.
– Máris, máris
pedig elgyönyörködtem volna még egy kicsit. Gyorsan lőszert veszek ki, két táska, zárás, gyerünk
– Kabát, csizma itt van, vedd fel!
– Á, köszönöm, ezt már nem fogadhatom el.
– Nincs vita!
Sanyi, engem nem esznek a szúnyogok – vágok fel , meg aztán, hogy néz az ki, hogy mindent elfogadok?
– Te tudod – s elfordul.
Utóbb elmondta, már előre kuncogott. Nagy lecke lesz.
Hirtelen eszembe jut a láp, a tavak, a zsombékok s a szúnyogok. Ám sajnos az elébb jelentettem ki, engem márpedig nem esznek. Nincs mit tenni, már a kaput csukjuk, itt van a vadásztársaság könyvelője és már megyünk is. A zöld NIVA gallytörőjére szúnyogháló van felkötözve. Még nem láttam ilyet, de nagyon praktikus. Mondanom sem kell ugye, nem rakódik tele a hűtő mindenféle rovarral, ezt meg le lehet vágni, ha már nem kell.
Összesen négyen vagyunk, mert hogy, hogy nem Sanyi nagyobbik lánya, Judit is előkeveredett. Az első hely ahol megállunk, a vadászház. Nekem tetszik, jó helyen is van, meg aztán elég nagy az udvara, melléképülete is takaros, szóval jó. Beírjuk Sanyival a nevem s vadászjegyem számát, hogy hova megyünk (biztonsági terület), és a vadászat kezdetét. A többit csak akkor kell, ha bejöttünk.
Viszontlátásra olvasom a falu szélén a faragott táblán. Az ugrai kanyarban Ugra felé fordulunk, éppen mehetnék Komádinak is, mégsem az a neve, hogy Komádi kanyar. Ellenben egy nemrégen feltárt rejtéllyel. Egy hasonló elágazás van Zsadány, Okány és Orosi puszta között. (Orosiban láttunk túzokot, hármat.) Szóval ocsúért voltunk Okányban, ami feltűnően jó minőségű volt na mindegy. A tisztítóban beszélgetek egy emberrel, hogy az okányi kanyarban ott laknak-e még az öregek? Értetlenkedik. Melyik kanyarban? kérdi. Az okányiban. Vakarja fejét. Magyarázom, hogyha erről jövünk és így és így. Fejéhez kap, ja, hát a zsadányi kanyarban!
Ott élt egymás mellett két falu, s eddig nem jött rá senki, hogy a kanyarnak két neve van, s erről nem tudott senki, csak a kanyar! Azóta jó néhányszor hallottam beszédtémaként: Mi a neve a kanyarnak? Az okányiak állítják zsadányi, a zsadányiak állítják okányi! Mindegy, mosolygok
Ugra egész pontosan Biharugra lenne, de errefelé csak röviden: Ugra. Az öregek el is mondják sokszor, hogy nem is Békéshez tartoztak, hanem Bihar megyéhez. Ezt pedig olyan nyomatékkal mondják, mintha még mindig betyárnyeregben menne a lovaglás. Múlik az idő kisfiam, mondta mindig édesanyám keresztanyja Bay ídes, ahogy arrafelé hívják az emberek a keresztszülőket.
Biharugrán született Szabó Pál író is. Az egyik nyáron voltam a szülőházában, találkoztam a lányával. Kedves volt, megkérdezte, hogy kinek az unokája vagyok. Mondtam, ahogy Ugrán ismernek az emberek, hogy a Bay Laci bácsi unokája vagyok, mit is mondhatnék? Mondhatom még, hogy a medve Szilágyi vagyok, akkor meg aztán teljesen tudják azt is, hogy ki volt a másik nagyapám. Idő kell annak, hogy a falu nevet adjon valakinek, de az holtáig marad. Ágnes néni nagyon megörült nekem, hiszen nagymamámnál sokat volt, szeretett vele lenni. Jóformán azonban csak nyáron, mert amikor itt beköszönt az ősz, nem lehet kimenni a határba, olyankor aztán Pesten éltek.
Nem volt ám egyszerű az élet itt falun. Dédapám bíró volt, ám korai halála után a lyányok nem tudtak iskolába járni. Menni kellett a mezőre dolgozni. Aztán meg fonni-szőni. Egy alkalommal, még kisiskolás voltam, sárkányeregetéskor elszakadt a zsineg, s igen hosszú darabbal el is szállt. Amire én azt mondtam, hogy veszünk. Persze, mondta mama, de amikor még nem lehetett venni akkor csinálták az emberek bizony. Mindennek megvolt a haszna. Egy befőttes üveget kidobni vétek volt, ma pedig? No, Ágnes nénivel ismeretlen ismerősként találkoztunk. Kedves volt. A szoba, mely Pali bácsié volt, kicsiny, de annál világosabb Az ablak alatt egy íróasztal. Egy fiókot Ágnes néni kihúzott, s azt mondta 8 évig feküdt benne édesapám egy kézirata
Egy nagy zökkenő az ugrai gondolataimból kibillent. Az utolsó zsadányi tanyát, Pap Antiét hagyjuk el. A nyílegyenes úton nem szól senki, a lehúzott ablakokon a rét szaga száll be. Hűvös és borzongató. Esténként már eléggé nagy a harmat is, hogyisne, az iskola itt ül a nyakunkon. S mire elkezdődik a bőgés, az biztos, hogy mi meg az előadásokon hallgatjuk az igét. No mindegy
Lassan alkonyodik, mikor kiszállunk az autóból. Egész hangos a nádas amott. A békák kuruttyolása közül kiemelkedik a nádi poszáta hangja, s összekeveredik a réti muzsikával. Megborzongok ismét. Az jut eszembe, amikor legelőször ültem ki egyedül lesre. Kiszálltam az autóból, s elindultam a Seregi-hát felé. Egy darabig még hallottam az UAZ hangját, de lassan egyedül maradtam a hatalmas öreg tölgyekkel. Füleltem, elindultam. Az eső utáni esti erdőből félelmetes hangok bújtak elő. Lassan-lassan már nem figyeltem arra, hogy csendben járjak, csak egy volt a fontos, elérjem a biztonságot adó magaslest. A magaslesen ülve jobban éreztem magam.
Bauu.
Komolyan mondom felugrottam a helyemből. A lestől harminc méterre tán egy villás bak ugrott ki a vadföldre. A hatalmas csendben ez a bau leírhatatlan volt. Az erdő tarsolyában még volt egy-két fogás, de éjszakára már összemelegedtünk. Azon az estén örökre megbarátkoztam az erdővel. Nehéz volt.
– Péter, hallasz? Te mész elöl, megkerülöd itt a víz szélén ezt a zsombékost, és ott, azzal a nádas vonalával megállsz. Utánad megy Józsi.
– Értem.
–Tudod melyik récékre lőhetsz, ugye?
– Igen – felelem, s gyorsan ledarálom – Tőkés, böjti, barát, kerce és a csörgő
.
– Nagyon figyeljetek, mire lőtök, mert van köztük sok védett. Szar a bakóba! – válunk el egymástól, szerencsét kívánni nem egészséges
.
Elindulok, mindenfele víz csillog. Hátranézek.
– Gumicsizma kell-e? – kuncog Sanyi – Kacsázni nyári cipőben? – tovább kuncog – Tűrd fel a nadrágod – vált hangnemet–, aztán a cipőt le ne vedd, mert elvágja valami a talpad. – Most meg, mintha atyáskodó lenne. Elfogadom az okítást, elvégzem a felhajtogatást.
– A víz amúgy is meleg szól most már biztatóan.
Intek felé, köszönök, Ő visszaint, s eltűnök a lápban. Lics-locs. Itt-ott mélyebb a víz, elég hangosan haladok. Egy-egy pár kacsa szinte a lábunk alól kel. Lőni nem lövök, nagyobb gondom van egyelőre a Merkellel, nehogy vizes legyen. A nádas vonalába érek, fedezék azonban nincs, s csak egy gyékényfoltot veszek észre, itt ni.
Úgyis mindegy már, csupa víz vagyok, óvatosan leguggolok. Csoki itt van mellettem. Sanyiék ott vannak a túloldalon, Józsi meg emitt, bal kéz felől. Várunk.
– Jujj – szisszenek fel hangosan, s elevenen csapkodom csupasz karom. A nagy csapkodásban ráfókuszálok a gyékényre, s most látom, a gyékény mintha vörösen mozogna. Na nézd már, mi lehet ez? Jobban szemügyre veszem közben azért vakaródzok becsülettel , s most veszem észre, hogy szép sorjában nem kevés vörös hangya várakozik a szebb jövőre. Hátrahőkölök. Lenézek a térdemre, a Vörös Hadsereg masírozik a térdemen, át rám. Azonban szinte már mindenütt mar a hangyasav. Kínomban a vízben hanyatt vágom magam, s az ízeltlábúakat lemosom magamról. Hurrá! Hogy lehet itt most ekkora víz? Mert hirtelen kellett megemelkednie, ha ezek a szerencsétlenek itt ragadtak. Teljesen büdös vagyok, de végre nem csíp semmii. Legalább nincs emberszagom.
Az első csapat réce elhúz mellettem míg magamnak örvendezem aztán levágódnak. Fantasztikus. A csapat után szemből érkezik egy tőkéspár, a tojó megbillen, ismétlek rá. A gácsérral nem fordul, merev szárnnyal tartja az irányt Fancsika felé, nem evez már. Rögtön indulok. Új patronokat csúsztatok be és gyerünk. Megjegyeztem, körülbelül hol eshetett le. Csoki előttem vágja a vizet, tudom, ahol mélyebb a víz, azt kikerüli így én is.
– Keresd Csoki!
Élénken jár a farka, s a víz felett szaporán szimatol az orra. Igazából nem kell irányítani, szimatot kap. Egyszer csak bekapcsol, s a féllábszárig érő vízben üldözőbe vesz egy komát. Tőlem elfele, s meg kell hogy mondjam, a lövésről lemaradtam. Lógó nyelvvel ér vissza vizslám, a kacsáról mindketten letettünk.
Megint itt guggolok a gyékény mellett, persze a tisztes távolságot megtartva. Előttem elszáll egynéhány réce, ezek fütyülők. Rájöttem, nem kell nekem kémlelni az eget, elég ha Csokoládét figyelem, s amerre a nagy kosorra mutat, arról jönnek a récék. Így is teszek. Most hátracsapja fejét, vele fordulok. Teljesen a hátunk mögül érkeznek. Behúzom a nyakam, a tőkések itt vannak felettem, most távolodnak, dirr-durr. Az egyik nagyot csobban. Csoki becélozza az irányt, én oldalba lököm vállammal.
Eredj!
Hatalmas robajjal, nagyokat ugorva eltűnik. Aztán elcsendesedik, nem mozdul semmi. Csak a víz hullámzása és a felkavart üledék mutatja, merre tűnt el. Aztán lics-locs, pluty-pluty, az augusztusi alkonyatban az idei első kacsámmal (kacsánkkal) megjelenik barátom. A formaságoktól, most eltekintünk, minthogy ül, ezért csak ennyi
Ereszd.
A csupa víz kutyát magamhoz szorítom, oldalba veregetem. Ám most veszem észre, a gácsér még él, gyorsan egy erős evezőtollal megtollazom. Bal kezembe fogom a madár fejét, s jobbal pillanatok alatt elintézem. Heves szárnycsapások után teljesen elcsendesül. A zsákmányt együtt szereztük s együtt örülünk neki. Én forgatom, nézegetem, Csoki pedig hosszú orrát a tollak közé dugva mintha hümmögne.
– Hmmm, mmm. – Igen, ő így szokott örülni.
Tovább figyelünk. Csoki egyszer-kétszer a récére néz, gondolom, amikor a meleg illat megcsavarja az orrát.
Zzzzz, zzz.
Mi lehet? Egy irányból jön. Egyre erősödik. Olyan, mint egy traktor hangja. A fenét! Egy hatalmas szúnyograj már körbe is vett. Na nézd, nem is csípnek! Mondtam. Ezt pedig egy kivehetően éles szúrás meg is cáfolja, mert a tarkómon már szedi is a réti vámot egy nyuszog hogy otthoniasan fogalmazzak. Nagyot csapok oda, de jól esik! A szétkent szúnyog és a vér szaga egyre jobban megbolondítja a többit, s nem telik belé sok idő, amikor a nadrágot leengedve kidolgozott szúnyog elleni, bocsánat szúnyogűzési technikával csápolok. A hátamat nem érvén el azt kihagyom. Jobb kezem végig seprése után a bal jön, majd a mellkasom, nyakam, arcom s a periódus ismétlődik. A szemhéjam fáj, a fülemet nem érzem. A kacsákról pedig sorra lemaradok. Most jobbról jön egy gácsér. Célzás közben fújkálom el a szúnyogokat, miközben megvan a második récém.
Szerintem eközben Sanyi rekeszizma izomlázat kapott, mert egynéhány szúnyog halálát éles csattanás jelezte. Tudom, nem kellett volna, de olyan jól esett. Főleg az, amikor a vadásztársaim sziluettjeit láttam távolodni. Nyomás innen ebből a pokolból! A két kacsával az oldalamon, bedagadt fejjel, néhol véresre vakarva, figyelmetlenül még egy utolsót fürödtem a langyos, büdös vízben elcsúsztam a nagy igyekezetemben. A puska nem lett vizes, mert mint a filmekben magasra tartottam, míg átcsapott felettem a víz. Teljesen lerongyolódva értem az autóhoz. A sötétben jobb híján a motorház tetejére fektettük a zsákmányt, egy pár pillanatig nem szólt senki. Így van ez rendjén.
– Komám, aztán mire figyeltél? – kérdi Sanyi.
– Én a kacsákra felelem.
– Hát akkor nagyon rosszul látsz! – Kis szünet. – Feléd ment az összes!
Nevetnek, hallották, hogy küzdök a szúnyoghaddal. A hangyákat hála Istennek nem tudják.
– Péter, aztán szúnyog volt-e?
– Á, engem nem ettek a szúnyogok.
Megint nevetnek, meg egy kicsit én is. Sértődésnek itt semmi helye.
A vadászház udvarán állva Sanyi sejtette már, hogy rendesen megjártam, de biztos ami biztos, a kiiratkozás után a szemközti kocsmában végződik az utunk. Tudtam, mire megy ki a játék. Kuncogásukat nem sokáig tudván visszatartani hatalmas kacagásban törtek ki.
– Komám
. – csak ennyit tudott mondani.
Kevés ideig, míg ott ültünk, ha rám néztek nevettek.
Sanyi előhozakodik a bőgéssel. Régi történeteket mesél.
– Egyszer – vág bele – az egyik vadász kitalálta, ő majd meghívja a nagy bikát és lelövi. Igen ám, de tudjátok, itt csak szerencsével lehet szarvast lőni, mert itt ugyan keveset szólalnak meg a bikák, jobbára csak átvonulnak. Be is szerzett egy bőgőkürtöt, s hozza nekem, mutatja.
– Nézd Sanyikám, itt van a kürtöm, ma este ülök ki.
– Te tudod Karcsi – válaszoltam.
A délután fogtam magam, és Lacival, tudjátok a kis Komódival, meg Pistával ki is ültünk a környező magaslesekre. Nem is telt bele sok idő, amikor Károly rákezdett a bőgésre. Komám ez a szava járás azt hittem lefordulok a lesről. Én még ilyet nem hallottam. Károly a kürtbe, mint a kutya, úgy vonyított.
– Vauuuuu, bauuuuu – utánozza. Potyognak a könnyeink. Aztán abbahagyom, s eszembe jut, rajtam is így fognak majd nevetni. Már hallom is: Komám, úgy összemarták
.. Oda se neki, azért nagyon jó barátok vagyunk. Nevetünk tovább.
Fizetünk.
A Shwarz kocsma előtt elbúcsúzkodunk. Megköszönök mindent, mert van mit, ugye? Megölelkezünk a rokonnal, elköszönök Judittól, Józsitól neki is megköszönöm, hiszen az ő autójával mentünk ki. Ők is elindulnak, mi is elindulunk Csokival. Minek vitetném haza magam, itt lakok öt percre, Józsiéknak meg úgy kerülő lenne.
* * *
A kapu csendesen nyílik, a fürdőszobára nem is gondolok, marad a kerti csap. Most aztán tényleg hideg a víz, s a szappan is megdolgozik rajtam. A cseresznyefáról lekapom a törülközőt, teljesen tiszta vagyok. A kacsákat meg Csokit lerendezem. Egyikkel sincs sok baj, kacsák be a spájzba, reggel folytatásuk következik, a kutyának táp meg víz.
Az udvaron végignézek, csak az utca felől szivárog be némi fény, a nagy részét a vérszilva felfogja. Csendes minden, csak egy-egy kutya vakkant, imitt-amott az árnyékokra. Éjszaka van. Sok érdekes állat mozog ilyenkor. Itt nálunk tízféle denevérfaj él, s a baglyok leghatalmasabbja, az uhu is előfordul. A csillagok ragyognak. Nem sziporkáznak, mint a téli éjszakán, most nem vibrálnak, nem remegnek, egyszerűen nem fáznak.
Nem megyek még be. Leülök a lépcsőre, hallgatózok. Mellettem egyszer csak egy tücsök megszólal, először csak félénken:
– Cirip, cirip – ő is fülel. Hallgatózik, jön-e a sün a hangra?
Teljes csönd és nyugalom.
– Ciririrp – tesz még egy próbát, de ekkor már a többi tücsök is felbátorodva rázendít.
Elkezdődött az éji muzsika. A szemközti artézi kút meg csak folyik rendületlenül. Vize tán sosem apad el, a vízcsobogás behallik, több mint száz éve folyik. Sosem vettem még észre, ahogy beszélget az alvó falu. Egyedül ülök a lépcsőn, lassan fázni kezdek, a kert felőli hűvös fuvallattól libabőrös leszek. Felállok, nagyot sóhajtok, tán reggelre ködbe borul a világ, de csak egy kicsit, hogy figyelmeztessen, az ősz itt járkál már. Lefekszem, valami végtelen nyugalom uralkodik el rajtam. Lassan elalszom
.
* * *
Pár nap múlva, csörög a telefon. Éppen a kollégiumban rendezkedem, próbálom a szokatlan, idegen környezetet belakni, az igazság az, hogy nem egyszerű. Sanyi az.
– Mi van veled Péter, milyen a suli?
– Szokni kell, Sanyi – felelem letörve.
Aztán belevág.
– Amikor kint voltunk, kacsázni, te nem találkoztál hangyákkal?
– Én nem – tagadok gyorsan, s az igazság az, automatikusan elfelejtem a körülöttem lévő környezetet. Újra a zsadányi határt járom, az ugrai erdőben fülelek, eszembe jut a Vátyoni tölgyes, Szilas, Csillag-lapos s a rét. A vízivilág szagát érzem.
– Kopecéket kivittem (ez csak a család foglalkozás utáni neve) ugyanoda. Tudod, nem?
– Hogyne tudnám – s megelevenedik bennem a nyári őzbakfigyelés, a tarlón a rókázás cincogással
Aztán képzeld el komám, Ferire rájött a szorulás, körbenézett ekkor már kacag , s nem volt egyéb csak egy gyékényfolt. Meg is örült ekkor már én nevetek , de hamar alábbhagyott a kedve, mert teméntelen hangya mászott rá. Alábújt a ruhának, te, csípték ahol érték
.
Egy kicsit az őszi vadászatokra ez a sztori kicombosodott, no meg az enyém is. Volt ám röhögés, mert amikor harminc-negyven ember nevet, na, az már nem nevetés, egyszerűen nagybetűvel RÖHÖGÉS. Ki ezt, ki azt támogatta, estek le a kalapok, de senki nem haragudott meg a másikra. Legalábbis én nem, ám mintha Feri bá’ kicsit dünnyögött volna . (2002)
Kopóvilág: A Visszatérő! …. mondhatnám magamra, bár én nem a medvével küzdöttem, mint Leonardo DiCaprio, hanem a térdig érő vadszőlővel és a sűrű vízi akáccal a Holt Tiszánál.
Legutóbbi blogbejegyzésem épp arról szólt, hogy milyen érzés otthon várni a hajtásból hazaérkezőket és végigizgulni a napot, aggódni a hajtókért és a kutyákért, hogy mindenki épségben meglegyen a nap végére. Most viszont 2024.12.12.-én, Jász-Nagykun- Szolnok megyében a Tisza mellett cirka 1450 nap szoptatás és pelenkázás után, újra bevetettem magamat én is a hajtásba. Végre erdőben, a kutyákkal, vadászaton… Már igazán hiányzott! Nagy szerencsénkre klasszikus vaddisznóhajtás volt aznap egy, a közepestől kicsit nehezebb terepen. Bár a hajtósorban épp két kezdő volt mellettem, jobb és baloldalról is, így a megszokottnál többet kellett hallatni a hangunkat és figyelni egymásra, de nap végére igazi csapattá kovácsolódtunk.
A kutyák szépen dolgoztak és az átállások között elismerő visszajelzéseket kaptunk a vadászoktól, akik „akció” közben látták az erdélyi kopókat. Zete kutyánk, aki még csak 2,5 éves és ez a második vadászidénye, nagy hévvel hajtott egy fiatal vadkant, ami becsalta őt a bozótosba. A szemtanú vadász elmondása szerint, a kutyánk ezután felnyüszített, a vadkan pedig kirontott a sűrűből. Ezután Zete sántítva tért vissza hozzánk az első hajtás végén, egy 3-4 cm széles vágott sebbel a jobb első hónaljában. Látható volt, hogy Zetét ki kell venni a hajtásból, ehhez minden segítséget megadtak a hajtás szervezői. Terepjáróval elmentünk a gyűjtő álláshoz és ott, az elsősegély után a fedett platón, a traktorvezető felügyelete mellett várt meg minket a második hajtás végéig.
Az esti terítéknél is sok pozitív visszajelzést kaptunk az erdélyi kopóink munkájáról, de talán minden szónál többet jelent az, hogy az alföldi területen lévő helyi vadásztársaság életében rekord született, 15 db vaddisznót sikerült terítékre hozni, ami ötven százalékkal több az elmúlt évek átlagánál.
Miután Gabi bácsi finom őzraguját elfogyasztottuk, még 3 órás vezetés várt ránk, hogy Zetét állatorvos is lássa, így hajnali fél 1-re meg is műtötték őt, kiderült, hogy a fiatal vadkan egy 10-12 cm mély belső sebet ejtett (kötőszövet és részleges izomszövet roncsolódás) rajta.
Azóta már eltelt 6 nap, Hálistennek és a profi állatorvosnak (Sidó Szilveszter, Búcs, Szlovákia) Zete ma már erőteljesen nyargal, várva a következő hajtást, reméljük sokat tanult az esetből és óvatosabb lesz, mondhatni „szerencsésen” átesett a tűzkeresztségen.
Kutyás hajtó társaink voltak aznap Farago Attila Hírös-Vadász Avarral, valamint Króner György Aranyhegyi Vadorzó Zengővel és Mesivel. Érdekesség és jóleső találkozás volt számunkra. hogy Sepsiszentgyörgy környékéről is voltak erdélyi kopós hajtók.
Nagyon köszönjük a lehetőséget és az ajánlást Szloboda István barátunknak, a legendás utánkereső-bőrdíszműves- hobbittartó Sznupinak!
Forrás: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
RÉGI FOTÓK: Balogh Zoltán – Az első keresztúri disznóm története
A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét.
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Így történt: A nyáron Bakucz Péter polgármester úr jóvoltából, aki egyben a Sarkadkeresztúri Vadásztársaság elnöke is, őzbakok után járhattam a “keresztúri” határt. Átbogarásztuk, töviről hegyére átjártuk a területet, miközben régi iskolatársammal, Márta Józseffel, aki felettem járt a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban, felkerestük a régi erdőket, a kísérleti mocsárciprusokat, ahol még Zsibók András tanár úr is meg-megfordult. A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét. Természetesen felkerestem az elejtőt, Balogh Zoltánt, aki örömmel fogadta az Agro Jager érdeklődését és az alábbi történetet küldte szerkesztőségünkbe, mely mellé további fotókat is csatolt. 2010-be utazunk vissza és vadászatáról az elejtő mesél..
Előszóban el kell mondani, hogy emlékeim szerint 1985 és 1995 között a Sarkadkeresztúri Egyetértés Vadásztársaság és a Vasvári Petőfi Vadásztársaság együttműködési megállapodást kötött apró és nagyvad cserevadászatára – persze vadászatársasági szinten. Természetesen, ebből adódóan, később egyéni vadászbaráti kapcsolatok is születtek. Így történt ez az én esetemben is. A vasvári vadászbaráti kapcsolatom szinte a mai napig megmaradt. Így Vasváron 1989-től 2010-ig 53 vaddisznót és több nagyvadat sikerült terítékre hoznom.
Időközben, nálunk, Sarkadkeresztúron is elszaporodtak a nagyvadak /vaddisznó,dámszarvas, gímszarvas/, de Sarkadkeresztúron 2010-ig , az ominózus időpontig nem tudtam disznót lőni. Pedig nagyon vágyakoztam már egy “hazai hegyesorrúra”. 2010 március elején Márta Józsi barátom, a vadásztársaság titkára, így szólt hozzám:
-Na, majd én lövetek már veled egy disznót! Holnap délután 3 órakor /március 10/ találkozunk a vadászháznál és én viszlek a saját MTZ traktorommal ,mert csak azzal tudunk most bemenni a jó disznós helyekre!
Az előző napokban igen csapadékos idők voltak és a földeken, úgy, mint az utakon, mindenütt állt a víz. Március 10. délután 3 óra, vadászház – sosem felejtem el. Barátsággal üdvözöltük egymást Józsival.
-Te ülsz a Nagy-Szelesi lesre, én pedig a Vadföld 2-es lesre – mondta és már írta is a naplóba!
-Rendben – válaszoltam, de mit is mondhattam volna, hiszen ő már eldöntötte én megbíztam benne!
Felpakoltunk a szóló traktorra és elindultunk földúton a tőlünk kb 3-4 km-re lévő magaslesek felé. Nagyon durva volt az út, tengelyig érő sár és víz mindenütt.Útközben a traktorban mi csak a vadászatról beszélgettünk és az esélyeket latolgattuk, miközben megérkeztünk a Nagy-Szelesre.
-Hatóráig maradunk, azután már úgysem látunk semmit, majd jövök érted! – mondta Józsi. No, igen, akkoriban nem maradt kint senki.
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Kiszálltam a traktorból, kívántunk egymásnak egy kalappal és továbbment a Vadföldi magaslesek felé. Mire felpakoltam a lesre, körülbelül úgy, fél 4 lehetett. Körbe szemléltem a terepet. Előttem hosszú, gondozott nyiladékon kb. 90 m-re szóró és dörzsfa. Távcsövezve láttam, hogy járja a vad. Tőlem balra fiatal nyárfaültetvény, egy igen vizenyős talajon. Jobb oldalon kökényes bokorsor és egy nagy nyárfaerdő. Közben nyugtáztam, hogy milyen szép az idő, napsütés, szivárvány és viszonylag szélcsend. Elhelyezkedés után aztán egy pipára gyújtva, véglegesen megállapítottam, hogy jó a szelem. Most valahogy lassabban múlt az idő, mint máskor. Még csak fél 5 konstatáltam. Közben a tájban gyönyörködtem, távcsöveztem, fotózgattam . Kb 5 óra előtt pár perccel mozgásra lettem figyelmes a fiatal nyárfásban.Gyorsan a Nikon kereső távcsövemhez nyúltam és láttam, hogy úgy 80 méterre egy róka egerészik.
Puska fel és céloztam. Számmal halkan cincogtam. Felfigyelt a “koma” és elindult felém. A pirospont még nem kellett, mert jó lővilág volt. 50 méterre lehetett, amikor útjára engedtem a 8×57-es lövedéket. Helyben maradt. Ismét pipára gyújtottam és várok néhány percet – gondoltam. Közben rezeg a telefon, hív Józsi:
-Mi újság ? Megvan?
-Igen, csak nem disznó, hanem egy róka- válaszoltam.
-Gratulálok, ülj csak vissza, majd jön a disznó is – mondta.
Leszálltam a lesről felvenni a zsákmányt. Gyönyörű róka, még szép téli bundában. Megkapta a neki járó tiszteltet és fotózáshoz felaggattam egy mellettem lévő fára. Visszaültem a lesre és ismételt várakozás következett, miközben lassan bealkonyodott.
A fák fölött vörösen izzó napkorongról még készítettem pár fotót majd kezdett sötétedni. Úgy 6 óra előtt néhány perccel a bal oldalon a fiatal nyárfásban / lövésre még elég távol/ egy sötét foltra figyeltem fel. Gyorsan távcsövezve láttam, hogy disznó. Hamar és suttogva hívtam Józsit, hogy várjunk még egy kicsit, mert jön a disznó.
-Rendben – válaszolta és már tettem is le a telefont.
Közben feltettem a “Santa Barbarát”, 8-ra csavartam a piros pontot és a céltávcsőben megkerestem a disznót. Még kb 180 m-re lehetett. Lassan turkálva közeledett felém. Sok időm nem volt már várakozni, nagyon sötétedett. Amikor kicsit keresztbe állt, ismét útjára engedtem a “saller bélát”. Nagyon picit blatt fölé céloztam. Jó becsapódás hallatszott, a disznó felvisított és helyben maradt. Nagy csend lett körülöttem. A madarak is elhallgattak. Folyamatosan távcsöveztem. Fekszik a disznó! Nem tagadom, most kezdett egy kicsit úrrá lenni rajtam a “harctéri izgalom”, pedig lőttem én már vaddisznót! Most már bátrabban gyújtottam pipára. Ismét rezeg a telefon, Józsi hívott:
-Mi újság Zolikám? Megvan a disznó?
-Igen, fekszik! – válaszoltam nagy örömmel.
-Gratulálok! Megyek érted. Kb. 20 perc mire odaérek!
Már fejlámpával indultam el a sertevad irányába, miközben számoltam a lépéseket. Amikor odaértem láttam ,hogy nem egy kis süldő várt rám, hanem egy gyönyörű nagy kan, csodás agyarakkal. Boldogan nyugtáztam, hogy ez a “keresztúri” első disznóm! A védőszentek végül mellém álltak. A távolság egyébként 150 lépés volt. Amíg Józsi odaért, a méreteket latolgattam. Kb 90 kg-ra saccoltam, a nagy agyarakból úgy 4 cm látszott ki. Megérkezett Józsi a traktorral. Amikor meglátta a disznót, Ő is ámulatba esett. Minden így történt és valóban a vadászház ebédlőjében ma is ott lóg egy fotó arról az ominózus vadászatról…
Vadászüdvözlettel,
Balogh Zoltán
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Vadászat
A NEFAG Zrt. 2024. évi dám trófeaszemléje Pusztavacson
A NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete trófeamustrát szervezett november elején
A több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő hagyományt ápolva, kellemesen hűvös, de verőfényes időjárási környezetben, XVII. alkalommal rendezte meg a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete – a szomszédos vadászatra jogosultak partnerségével – a Pusztavacsi térség 2024. évi dám trófeamustráját.
A rendezvény 2024. november 5.-ére került megszervezésre a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészetének vadászházánál. A szemlét Hatos Tamás erdészetigazgató köszöntése után Fehér Sándor, a NEFAG Zrt. vezérigazgatója nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta azt a térségi összefogást, amely megalapozta, eredményre vitte, majd pedig minőségi szintre emelte a pusztavacsi régió dámgazdálkodását. Kiemelte azonban, hogy a jövő szakmai prioritásai között különös figyelmet érdemel a térség dámállományának mennyiségi kezelése.
Az állománynövekedés, illetve annak nagysága nem érheti el azt a szintet, amikor is az egyedek összessége a terület, illetve a térség ökoszisztémáinak ellenségévé válik és nehezen feloldható gazdasági érdekeket ütköztet. A kitűzött cél és egyben következő évek szakmai kihívása, a dámállományhoz kötött bölcs állománygazdálkodás és annak bölcs hasznosítása. Ezt követően a szakmaiság és tapasztalatcsere fontossága jegyében, méltatva az ilyen és hasonló szakmai jellegű rendezvények központi szerepét, nyitotta meg a trófeaszemlét. Az ünnepélyes megnyitó után Hatos Tamás erdészetigazgató vette át a házigazda szerepét és ismertette a rendezvény programpontjait, majd röviden összefoglalta az erdészet dámhasznosítási főidényéhez kapcsolható tapasztalatait. Ennek tartalma szerint, az erdészet jogosultsági területein a barcogási időszakban 115 db dámbika került elejtésre, melyek a trófeatömeg tekintetében 3,6 kg-os átlagot értek el. Az elejtett bikák összesített darabszámából, éremtáblázat hasábjain, mintegy 75 db trófea képviselteti magát.
Az általános információk után, az elejtésben közreműködő hivatásos vadászok adtak szakmai értékelést az egyes trófeák jellemző tulajdonságairól, az elejtés előtti bírálatok szempontjairól, valamint a hivatalos bírálati eredményeiről. A szakmai értékelések után az érdeklődők egyéni ízlésük alapján tekinthették meg a szemlére felsorakoztatott 100 db feletti dám trófeát. Különleges áhítat és csodálat övezte a főhelyen kiállított kimagasló pontszámú és kiemelkedő trófeatömegű vadászzsákmányokat.
Keresztes Tibor, a tájegység fővadásza zárógondolataiban összegezte, hogy az idei esztendő mind a barcogás, mind pedig a trófeatömegek tekintetében elmaradt a várakozásoktól. Részéről is kiemelésre, illetve megerősítésre került a dám állománynagyságának figyelemmel kísérése és a megfelelő mértékű szükség szerinti beavatkozás fontossága.
A meghívásnak nagy örömünkre széleskörű szakmai közönség tett eleget. Képviseltette magát a megye vadászati érdekképviselete, a dámmal gazdálkodó állami erdőgazdaságok szakemberei, a szomszédos vadászatra jogosultak és jelentős volt a szakmai érdeklődők tábora is. Nagy örömünkre, az elejtők közül is sokan tiszteltek meg bennünket a részvételükkel.
A szemle hivatalos részének zárását Hatos Tamás, a rendezvény házigazdája, a tartamosság és a szakmaiság fontosságára tett gondolataival és a következő évi találkozás reményében tartotta meg.
Vendégeink a rendezvény további részében a vadászházban, illetve a ház előtt megterített asztaloknál a kemencében sült húsokból és köretekből képzett „teríték” minőségét mustrálhatták és kóstolhatták, kötetlen ismerkedések és eszmecserék közepette.
Megköszönve a megtisztelő részvételt, Jó szerencsét és Üdv a vadásznak!
Forrás: NEFAG Zrt.
You must be logged in to post a comment Login