Nem volt szükség vekkerre – még mielőtt megszólalt volna, már ébren voltam. A vendégszoba felől is motoszkálás hallatszott.

Vendégem, egy alföldi vadászbarátom volt, aki vaddisznóhajtásra érkezett hozzánk, amin magam is meghívottként vettem részt. A bőséges reggeli után autóba ülünk, irány a találkozóhely, de útközben felvettem egy hajtót, aki négy nagyon jó kutyáját is hozta.

A hó nélküli, ám, de mégis hideg novemberi reggelen már néhányan toporogtak a deres fűben a megbeszélt helyen. Mikor mindenki megérkezett, a szokásos oktatás után ismertették a „haditervet”, miszerint a Hóvirágos nevű erdő és annak környékét hajtjuk meg. Ez a vendégeknek vaddisznókról híres, ám a hajtók számára inkább hírhedt hely.

Barátom és a többi vendég elvonultak a leállítási helyükre, ugyanis a mai vadászat az ő szórakozásukat kívánta szolgálni. Mivel a vadőrön kívül nem volt fegyveres a hajtásban, és a területet is aránylag jól ismerem, így hát velük tartottam.

Néhány szó erejéig visszatérve a Hóvirágosra. A nevét azért kapta, mert rengeteg ilyen virág pompázik benne tavasz tájékán. De hogy azt leszedni nagyon nehéz az biztos. Olyan tüskés, bozótos, folyondárokkal átszőtt sűrű erdő, amin áthatolni csak négykézláb és néhány súlyosabb karcolás vagy szúrás árán lehet. Ebben a sűrűségben gondoltuk megzavarni a vad nyugalmát úgy, hogy lehetőség szerint a vendég puskások felé meneküljenek.

Küszködve, szitkozódva, lassan, de haladtunk, a távolról hallatszó lövések hangjából erőt merítve nyugtáztuk: van a hajtásban vad és már megindultak. Könnyítésül néhol ritkásabb részek is voltak, ahol a szétzilálódott hajtóvonalat, és a megtépázott ruházatot helyre lehetett igazítani, kiszedni a tüskéket, és letörölni az izzadságot.

A kutyák mindeközben folyamatosan dolgoztak, kutatták a sűrűket, néha még irigyeltem is őket, milyen könnyen boldogulnak ebben az inkább kefének nevezett erdőben. Amennyire tőlem tellett, igyekeztem a kutyák közelében maradni, tudtam, ha jeleznek, az nem hiába van.

Az egyik tisztás részre becsúsztattak három vendég puskást, odaérve kérdem: láttak-e valamit, mondják, hogy egy jókora magányos disznó ment el nem messze tőlük, amire rá is lőttek. Megnéztem a rálövés helyét, de vért nem találtam – talán majd a kutyák ráakadnak. Indultunk tovább, ha lehet még rosszabb részhez értünk. Tiszta kökénybokor amerre csak nézek. Figyelem a kutyákat, egyre izgatottabbak, orrukkal a földet szimatolják, majd hirtelen bevágódnak a sűrűbe.

Néhány pillanat múlva hisztérikus csaholás hallatszik, szinte meghűl bennem a vér.

Gazdájukkal, amíg tudjuk, követjük a hangot, ami most már egy helyről szól: a kutyák állítják a vadat.

Keresem a helyet, hol tudnék közelebb férni hozzájuk, hogy segíthessek a bátor négylábúaknak. Egyik hajtó lehajol és benéz a bokrok alá, de abban a pillanatban ugrik is félre, közben suttogja: előttünk a disznó. Letérdelek és látom amint a kutyák hősiesen küzdenek, forgatják, csipkedik a csattogó agyarakkal néha rájuk támadó jókora kant, de ők sokkal ügyesebbek, gyorsabbak.

A látvány félelmetesen szép, sokáig nézném, ha tehetném, de véget kell vetni az előadásnak. Megpróbálom innen a széléről meglőni, de a sok ág között nem merem útjára engedni a golyót, nagy a kockázat, akár ember, akár kutya is kerülhet az útjába. A dolog nincs ínyemre, de beljebb kell bújnom, ahhoz, hogy biztosan lőhessek.

A közelség már kritikus, de most már nem lesz talán gond. Még most is tart a küzdelem, a távolság nem több tíz-tizenkét méternél.

A kutyák támadták, amíg gazdájuk rájuk nem szólt, erre aztán otthagytak bennünket kettesben – SZEMTŐL-SZEMBEN.

A kan azonnal felém fordult és hatalmasat fújt. Ezt a képet már puskám cső sínén végignézve láttam.

A célgömb a vad homlokán táncolt, visszatartom a lélegzetem, mire stabilan megáll, és rövid útjára engedhettem a 12-es lightfield brennekét.

Meg sem nyikkant, csak eldőlt a száraz avarban. A kutyák újra nekirontottak, tépték, harapták a már tehetetlen ellenfelüket, gondolom az eddigi izgalmukat, dühüket vezették le rajta.

Én, mint aki elfáradt, szótlanul leültem. Megpróbáltam felállni, de nemigen ment. Kezem-lábam remegett.

Kalaplevéve adtam meg a vadnak a tiszteletet. Láttam, a lövés jó helyre ment, pont a homloka közepén érte.

Megpróbáltam újra lejátszani magamban a történteket.

Kissé meggondolatlanság volt ilyen sűrűben ennyire közel bebújni hozzá. Mi lett volna, ha elhibázom, vagy csak újra megsebzem? Kénye-kedvére kicsipkézhette volna a bőrömet, hiszen a rövid távolság miatt egy pillanat alatt rám ronthatott volna.

No, de ki gondol ilyenkor erre? Akiben fellobban a vadászszenvedély, az biztos nem. Ilyen félelmetesen szép élmény nem mindig kínálkozik, s ha lehet, én legalábbis kihasználom.

Kihúztuk a kant a sűrűből és kizsigereltük. Súlyát 120 kg-osra becsültük, agyarai 17 cm-ek körül lehettek.

Megnéztem a vendégek által ejtett sebeket: egy jelentéktelen horzsolás és egy sonkalövés volt benne, amit napokon belül kihevert volna- Mivel az első sebet a vendég ejtette, így őt illette a dicsőség, a trófea és a töret. Számomra a fotók maradtak és a felejthetetlen szép élmény és emlék.

A mellékelt fotó illusztrálja a helyet és távolságot ahonnét meglőttem. Kívánok minden vadásztársamnak hasonló szép és izgalmas vadászkalandot!