Keressen minket

Vadászat

Hogy mit hoz a holnap, nem tudhatjuk!

Közzétéve:

Feltöltő:

Késő délután van, de az erdő szárnyas lakói még javában hangoskodnak. A nap is csak most kezdett süllyedni a nyugati horizont felé, gyorsan veszítve sugarainak melegséget árasztó erejét.

Vadászom! Ülök a lesen, és azon gondolkozom, mennyire szerencsés vagyok, hogy ebben a hatalmas tölgyerdőben vadászhatok, ahova eddig csupán a sóvárgó vágyaim jutottak be. Kisherenden vagyok, a baranyai dámok hazájában. Az Újpetrei Gazdák Vt. elnöke, Németh Zoltán és vadászmestere, Dobos Gyula meghívására dámtarvad lesvadászatán vehetek részt.

Délután háromkor találkozunk a többi vadásztárssal és indulunk a dámos erdő felé. Még jóval a kitűzött cél előtt félreállunk az autóval. Figyelmeztet a vadászmester, lehet hogy így többet kell majd gyalogolnunk, de nem zavarjuk a vad nyugalmát.

Karbantartott lesek, gondozott utak, kaszált nyiladékok, erdei legelők, kerítéssel védett tölgyfiatalosok fogadnak bennünket ebben a közel kétszáz hektáros, szinte kincsként kezelt erdőben. Bármerre nézek kitaposott váltók jelzik, hogy vadban igen gazdag területen járok.

Nekem az ún. „Bika réten” a 16-os les jutott. Megkaptam az eligazítást, miszerint lőhetek dámtarvadat és vaddisznót koca kivételével. Tudnak ezen a részen egy kb. harminc darabból álló kondát, de mostanában nem látták őket. Tilos lőirányom nem volt, etikus távolságon belül bármerre lőhetek. Dobos Gyula vadászmester közölte, mielőtt elindulna hozzám a vadászat végén – ami kb. 21 óra – telefonál, és ha közeledik, lámpával jelez. Ezután egy „kalappal” kívánva, eltűnt az erdő fái között.

Az emlékezetes Bika rét

A nap lenyugvó vörös korongja már a tölgyfák törzsei között bujkált. Előttem kb. két futballpályányi nagyságú legelő, jobb sarkában, a nyomokból ítélve, a sűrűn látogatott szóró. Mindezt különböző korosztályú erdő öleli körül. Mögöttem kis patak csobogását hallom, egy nádfoltból tőkés récék hangoskodnak. A sűrű bokrok alól fácánkakas dugja ki a fejét, és mivel ellenséget nem lát, a kukoricától sárgálló szóróra fut. Nemsokára népes tyúkcsapat követi, heten vannak.

Csendben figyelem az erdő életét, próbálom minden pillanatát jól emlékezetembe vésni és elraktározni, ki tudja mikor kapok újra lehetőséget, hogy ismét itt vadászhassak. Most úgy érzem, itt minden az enyém, legalábbis erre az egy-két órára.

Lassan sötétedik. Távcsővel kutatom a szórót és környékét, amikor egy pillanatra megáll a kezemben az optika. Két vad mozgására lettem figyelmes, még szabad szemmel is látni, ahogy őz nagyságú vad közelít. Többen vannak, és tudom már, hogy nem őzek, hanem dámok jönnek. Életemben most látok először ilyen vadat természetes közegében, így nem csoda, hogy eluralkodik rajtam a vadászláz. Még rókánál is érzem, ami szerintem egészséges reakció.

Nem akarok hibát elkövetni, hogy hasas tehenet vagy bikaborjat lőjek, ezért hosszasan távcsövezem őket, közben az idegeim is megnyugszanak kissé. Végül kiválasztottam egyet, ami testre is a legkisebb volt, a hasa alatt sem láttam a pamacsot, ami arra utal bikaborjú. Lassan emelem a fegyvert, a sors által nekem szánt első dámomra. A szálkereszt nehezen, de megállapodik a vad lapockája mögötti tenyérnyi helyen, dördül a lövésem.

Utána csak annyit látok, hogy a vad magasra ugrik mintegy jelezve a találatot, vad vágtába kezd, de húsz méter után felbukfencezik. El sem akarom hinni, meglőttem életem első dámvadját. Távcsővel hosszan nézem a már élettelen ünőt, ott fekszik a legelőn, ami egykor táplálta, és most ravatala lett.

Telefonom rezgése rántott vissza a valóságba, a vonal másik végén a vadászmester hangját hallom: „Mire lőttél? Megvan?” Válaszomat gratuláció követte, és én már tudtam hogy ennek „fájdalmas” következményei lesznek. Hívtam a többi vadásztársamat is, tudattam velük a számomra csodálatos élményt, nem feledkeztem meg, egy előző írásomban említett barátomról, Obermayer Robiról sem. Tenyerét dörzsölve ígérte: a világ minden kincséért sem hagyná ki, amikor dámvadásszá avatnak, a beírókönyvnél vár majd bennünket.

Korán van, még csak fél hat, várnom kell még, mire értem jönnek, így a történtek újraboncolgatásával, ízlelgetésével, szarvasom újra- és újranézegetésével töltöttem az időt. A megbeszéltek szerint helyemet nem hagyhattam el, pedig már hogy siettem volna hozzá. Másrészt meghagyták, figyeljek, hátha jön még dám, ha tudok, lőjek közülük.

Csak úgy ösztönösen nézek a szóróra, majd meghűl bennem a vér. Na nem, ez már csak mese! Ismét két fekete árny mozog azon a helyen ahol alig egy órája az ünőt lőttem. A távcső majd kiesett a kezemből: nem dámok, hanem két disznó falatozik a szórón. Ez már sok a jóból, de hát vadászni jöttem, vagy nem?

Itt is hosszasan figyelem a vadat, nehogy kocát lőjek. Tehetem ezt bátran mivel nyugodtan turkálnak, dagonyáznak, semmi gyanúsat nem vesznek észre. Elég szembetűnő a két vad közötti méretkülönbség. A kicsi mellett döntök. Most már szükség van a fegyvertávcsőbe épített világító pontra, annak ellenére, hogy majdnem holdtölte van.

Miután csillapodik bennem az újra eluralkodó vadászláz – disznónál hihetetlen erővel fog el –, sikerül a piros pontot a vad oldalán stabilan megállítani. Szól a fegyver, és csak annyit látok, hogy a nagyobb elvágtat a sűrűbe De hol van, amire lőttem?

Hamarosan érkezik a válasz. A szarvasok számára készített, deszkából összeszögelt etetőbe borult bele a disznóm, onnan hallom utolsó rúgásait, a 11,7-es Norma Vulkan lövedék azonnal földhöz vágta.

Az előző telefonok megismétlődtek, még maradjunk, biztattak.

Nehezen akart múlni az idő, hol a disznót, hol az ünőt lámpáztam meg, hogy ott vannak-e még, mintha attól kéne félnem, hogy csülökre kapnak és elmenekülnek.

Nagyon lassan, de eljárt az idő, Gyula szólt, hogy elindul felém. Én is elkezdtem pakolni, végre mehetek a vadjaimhoz! Az erdő egy távoli kanyarulatában láttam felvillanni a lámpáját, kiürítettem a fegyverem, jeleztem hogy látom, és elindultam lefelé a létrán.

Talán félúton járhattam, amikor az erdőből erős törést, csörtetést hallottam. Lépteimet megnyújtva a közeledő társam elé siettem, jelezve, hogy fentről a dombról konda közelít. Már ő is hallotta a törést, javasolta, húzódjunk a fák árnyékába a hold fénye elől, hátha kiváltanak ide a rétre.

Nem kellett soká várni, az erdőt szegélyező gazosból először kettő, majd összesen hat disznó sziluettje tűnt fel. „Az első egy süldő, lőheted. Tedd a vállamra a puskát, úgy biztosabban célozhatsz” szólt az utasítás. „Inkább szabadkézből lövök”, válaszoltam kissé elbizakodottan az első két sikeres lövésem miatt.

A világító pont újra egy disznó fekete oldalán kereste a halálos pontot. Végre megállt a lapockán, görbült az ujjam a ravaszon, de a hangos dördülés helyett csak egy silány „csett” volt a válasz. Úristen, csütörtök, villan át az agyamon a gondolat, de fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy miután leszálltam a lesről, nem töltöttem újra a fegyverem.

Távcsövezés, és látom hogy a disznók, bár gyanakodva, már az erdő felé fordulva, de még mindig ott állnak. Hosszú órának tűnt, mire úgy ahogy hang nélkül megtöltöm a puskát, de a vad kivárta. Ismét sikerül jó helyre vinnem a szálkereszt közepén világító piros pontot, és most már gorombán szól a fegyver, kiszakítva ebből a csodás erdőből egy újabb életet. A vad tűzben rogyott össze, akárcsak nemrég a másik fajtársa.

Fedetlen fővel lépek oda hozzá, fogadva a gratulációt, sorban először a dámhoz, majd a második disznóhoz, ami kb. 40–50 kilós kan süldő. „De hol az első disznó?”, kérdezi Gyula? „Az még eszik” válaszolom. Meghökkenve, kérdőn néz rám.

Odamegyünk ahol rálőttem, nevetve mondja, ez benne van a kukoricás ládában. Amit szintén süldőnek néztem az kb. 80 kilós kan, a másik, amit elengedtem, minimum két arasszal magasabb volt. Lehet hogy elengedtem életem nagy kanját?

Gyorsan elhessegetem a gondolatot, nem akarok mohó lenni, amit ma átéltem, annak a töredéke is elég lett volna. „Egy napra csak egy nagyvadat” tanította nekem régen valaki. Ezt is milyen jó volna elosztani egy évre, hiszen van, amikor hónapokig vadat sem látok, nem hogy lőhetek. Előző este, mielőtt elaludtam, álmodni sem mertem volna, hogy ilyen napra ébredek. Sohasem tudhatjuk, mit hoz a holnap.

Barátom, ahogy ígérte, várt, és nem hagyta ki a lámpákkal megvilágított terítéknél a dámvadásszá avatásom, hozzásegítve annak „fájdalmas” következményeihez, amelyet fotókkal örökítettünk meg magunk és az utókor számára.

Köszönet ezért a felejthetetlen szép napért, az örök emlékként megmaradó vadászatért!
Köszönöm Újpetrei Gazdák Vt., köszönöm újpetrei vadászok!

Teríték a Bika rétről

Dobos Gyula vadászmester és a szerző

Dámvadásszá avatásom

Vadászat

RÉGI FOTÓK: Balogh Zoltán – Az első keresztúri disznóm története

A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét.

Published

on

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Így történt: A nyáron Bakucz Péter polgármester úr jóvoltából, aki egyben a Sarkadkeresztúri Vadásztársaság elnöke is, őzbakok után járhattam a “keresztúri” határt. Átbogarásztuk, töviről hegyére átjártuk a területet, miközben régi iskolatársammal, Márta Józseffel, aki felettem járt a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban, felkerestük a régi erdőket, a kísérleti mocsárciprusokat, ahol még Zsibók András tanár úr is meg-megfordult. A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét. Természetesen felkerestem az elejtőt, Balogh Zoltánt, aki örömmel fogadta az Agro Jager érdeklődését és az alábbi történetet küldte szerkesztőségünkbe, mely mellé további fotókat is csatolt. 2010-be utazunk vissza és vadászatáról az elejtő mesél..

2010. márcusát írtuk a Sarkadkeresztúri Vadásztársaságnál. Fotó: Balogh Zoltán / Agro Jager

Előszóban el kell mondani, hogy emlékeim szerint 1985 és 1995 között a Sarkadkeresztúri Egyetértés Vadásztársaság és a Vasvári Petőfi Vadásztársaság együttműködési megállapodást kötött apró és nagyvad cserevadászatára – persze vadászatársasági szinten. Természetesen, ebből adódóan, később egyéni vadászbaráti kapcsolatok is születtek. Így történt ez az én esetemben is. A vasvári vadászbaráti kapcsolatom szinte a mai napig megmaradt. Így Vasváron 1989-től 2010-ig 53 vaddisznót és több nagyvadat sikerült terítékre hoznom.

Időközben, nálunk, Sarkadkeresztúron is elszaporodtak a nagyvadak /vaddisznó,dámszarvas, gímszarvas/, de Sarkadkeresztúron 2010-ig , az ominózus időpontig nem tudtam disznót lőni. Pedig nagyon vágyakoztam már egy “hazai hegyesorrúra”. 2010 március elején Márta Józsi barátom, a vadásztársaság titkára, így szólt hozzám:

-Na, majd én lövetek már veled egy disznót! Holnap délután 3 órakor /március 10/ találkozunk a vadászháznál és én viszlek a saját MTZ traktorommal ,mert csak azzal tudunk most bemenni a jó disznós helyekre!

Pompás színekben játszott az égalja. Fotó: Balogh Zoltán / Agro Jager

Az előző napokban igen csapadékos idők voltak és a földeken, úgy, mint az utakon, mindenütt állt a víz. Március 10. délután 3 óra, vadászház – sosem felejtem el. Barátsággal üdvözöltük egymást Józsival.

-Te ülsz a Nagy-Szelesi lesre, én pedig a Vadföld 2-es lesre – mondta és már írta is a naplóba!

-Rendben – válaszoltam, de mit is mondhattam volna, hiszen ő már eldöntötte én megbíztam benne!

Felpakoltunk a szóló traktorra és elindultunk földúton a tőlünk kb 3-4 km-re lévő magaslesek felé. Nagyon durva volt az út, tengelyig érő sár és víz mindenütt.Útközben a traktorban mi csak a vadászatról beszélgettünk és az esélyeket latolgattuk, miközben megérkeztünk a Nagy-Szelesre.

-Hatóráig maradunk, azután már úgysem látunk semmit, majd jövök érted! – mondta Józsi. No, igen, akkoriban nem maradt kint senki.

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Agro Jager News

Kiszálltam a traktorból, kívántunk egymásnak egy kalappal és továbbment a Vadföldi magaslesek felé. Mire felpakoltam a lesre, körülbelül úgy, fél 4 lehetett. Körbe szemléltem a terepet. Előttem hosszú, gondozott nyiladékon kb. 90 m-re szóró és dörzsfa. Távcsövezve láttam, hogy járja a vad. Tőlem balra fiatal nyárfaültetvény, egy igen vizenyős talajon. Jobb oldalon kökényes bokorsor és egy nagy nyárfaerdő. Közben nyugtáztam, hogy milyen szép az idő, napsütés, szivárvány és viszonylag szélcsend. Elhelyezkedés után aztán egy pipára gyújtva, véglegesen megállapítottam, hogy jó a szelem. Most valahogy lassabban múlt az idő, mint máskor. Még csak fél 5 konstatáltam. Közben a tájban gyönyörködtem, távcsöveztem, fotózgattam . Kb 5 óra előtt pár perccel mozgásra lettem figyelmes a fiatal nyárfásban.Gyorsan a Nikon kereső távcsövemhez nyúltam és láttam, hogy úgy 80 méterre egy róka egerészik.

Az első sarkadkeresztúri vaddisznóm! Ma is köszönöm vadászbarátomnak: Márta Józsefnek! Fotó: Ifj. Márta József / Agro Jager

Puska fel és céloztam. Számmal halkan cincogtam. Felfigyelt a “koma” és elindult felém. A pirospont még nem kellett, mert jó lővilág volt. 50 méterre lehetett, amikor útjára engedtem a 8×57-es lövedéket. Helyben maradt. Ismét pipára gyújtottam és várok néhány percet – gondoltam. Közben rezeg a telefon, hív Józsi:

-Mi újság ? Megvan?

-Igen, csak nem disznó, hanem egy róka- válaszoltam.

-Gratulálok, ülj csak vissza, majd jön a disznó is – mondta.

Keresztúri rókám, amely meghozta a szerencsém és elejthettem az első keresztúri vaddisznómat. Fotó: Balogh ZOltán / Agro Jager

Leszálltam a lesről felvenni a zsákmányt. Gyönyörű róka, még szép téli bundában. Megkapta a neki járó tiszteltet és fotózáshoz felaggattam egy mellettem lévő fára. Visszaültem a lesre és ismételt várakozás következett, miközben lassan bealkonyodott.

Vaddisznómat, a képen jobbról, ifj. Márta József is, segített behozni. Fotó: Márta József / Agro Jager

A fák fölött vörösen izzó napkorongról még készítettem pár fotót majd kezdett sötétedni. Úgy 6 óra előtt néhány perccel a bal oldalon a fiatal nyárfásban / lövésre még elég távol/ egy sötét foltra figyeltem fel. Gyorsan távcsövezve láttam, hogy disznó. Hamar és suttogva hívtam Józsit, hogy várjunk még egy kicsit, mert jön a disznó.

-Rendben – válaszolta és már tettem is le a telefont.

Közben feltettem a “Santa Barbarát”, 8-ra csavartam a piros pontot és a céltávcsőben megkerestem a disznót. Még kb 180 m-re lehetett. Lassan turkálva közeledett felém. Sok időm nem volt már várakozni, nagyon sötétedett. Amikor kicsit keresztbe állt, ismét útjára engedtem a “saller bélát”. Nagyon picit blatt fölé céloztam. Jó becsapódás hallatszott, a disznó felvisított és helyben maradt. Nagy csend lett körülöttem. A madarak is elhallgattak. Folyamatosan távcsöveztem. Fekszik a disznó! Nem tagadom, most kezdett egy kicsit úrrá lenni rajtam a “harctéri izgalom”, pedig lőttem én már vaddisznót! Most már bátrabban gyújtottam pipára. Ismét rezeg a telefon, Józsi hívott:

-Mi újság Zolikám? Megvan a disznó?

-Igen, fekszik! – válaszoltam nagy örömmel.

-Gratulálok! Megyek érted. Kb. 20 perc mire odaérek!

Ilyen az élethosszig tartó vadászbarátság, a képen jobbról barátom, Márta József, a vadásztársaság titkára. Fotó: Ifj. Márta József / Agro Jager

Már fejlámpával indultam el a sertevad irányába, miközben számoltam a lépéseket. Amikor odaértem láttam ,hogy nem egy kis süldő várt rám, hanem egy gyönyörű nagy kan, csodás agyarakkal. Boldogan nyugtáztam, hogy ez a “keresztúri” első disznóm! A védőszentek végül mellém álltak. A távolság egyébként 150 lépés volt. Amíg Józsi odaért, a méreteket latolgattam. Kb 90 kg-ra saccoltam, a nagy agyarakból úgy 4 cm látszott ki. Megérkezett Józsi a traktorral. Amikor meglátta a disznót, Ő is ámulatba esett. Minden így történt és valóban a vadászház ebédlőjében ma is ott lóg egy fotó arról az ominózus vadászatról…

Vadászüdvözlettel,
Balogh Zoltán
Agro Jager News

 

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Agro Jager News

 

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!
Tovább olvasom

Vadászat

A NEFAG Zrt. 2024. évi dám trófeaszemléje Pusztavacson

A NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete trófeamustrát szervezett november elején

Published

on

A több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő hagyományt ápolva, kellemesen hűvös, de verőfényes időjárási környezetben, XVII. alkalommal rendezte meg a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete – a szomszédos vadászatra jogosultak partnerségével – a Pusztavacsi térség 2024. évi dám trófeamustráját.

Fotó: NEFAG Zrt.

A rendezvény 2024. november 5.-ére került megszervezésre a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészetének vadászházánál. A szemlét Hatos Tamás erdészetigazgató köszöntése után Fehér Sándor, a NEFAG Zrt. vezérigazgatója nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta azt a térségi összefogást, amely megalapozta, eredményre vitte, majd pedig minőségi szintre emelte a pusztavacsi régió dámgazdálkodását. Kiemelte azonban, hogy a jövő szakmai prioritásai között különös figyelmet érdemel a térség dámállományának mennyiségi kezelése.

Az állománynövekedés, illetve annak nagysága nem érheti el azt a szintet, amikor is az egyedek összessége a terület, illetve a térség ökoszisztémáinak ellenségévé válik és nehezen feloldható gazdasági érdekeket ütköztet. A kitűzött cél és egyben következő évek szakmai kihívása, a dámállományhoz kötött bölcs állománygazdálkodás és annak bölcs hasznosítása. Ezt követően a szakmaiság és tapasztalatcsere fontossága jegyében, méltatva az ilyen és hasonló szakmai jellegű rendezvények központi szerepét, nyitotta meg a trófeaszemlét. Az ünnepélyes megnyitó után Hatos Tamás erdészetigazgató vette át a házigazda szerepét és ismertette a rendezvény programpontjait, majd röviden összefoglalta az erdészet dámhasznosítási főidényéhez kapcsolható tapasztalatait. Ennek tartalma szerint, az erdészet jogosultsági területein a barcogási időszakban 115 db dámbika került elejtésre, melyek a trófeatömeg tekintetében 3,6 kg-os átlagot értek el. Az elejtett bikák összesített darabszámából, éremtáblázat hasábjain, mintegy 75 db trófea képviselteti magát.

Az általános információk után, az elejtésben közreműködő hivatásos vadászok adtak szakmai értékelést az egyes trófeák jellemző tulajdonságairól, az elejtés előtti bírálatok szempontjairól, valamint a hivatalos bírálati eredményeiről. A szakmai értékelések után az érdeklődők egyéni ízlésük alapján tekinthették meg a szemlére felsorakoztatott 100 db feletti dám trófeát. Különleges áhítat és csodálat övezte a főhelyen kiállított kimagasló pontszámú és kiemelkedő trófeatömegű vadászzsákmányokat.

Fotó: NEFAG Zrt.

Keresztes Tibor, a tájegység fővadásza zárógondolataiban összegezte, hogy az idei esztendő mind a barcogás, mind pedig a trófeatömegek tekintetében elmaradt a várakozásoktól. Részéről is kiemelésre, illetve megerősítésre került a dám állománynagyságának figyelemmel kísérése és a megfelelő mértékű szükség szerinti beavatkozás fontossága.

A meghívásnak nagy örömünkre széleskörű szakmai közönség tett eleget. Képviseltette magát a megye vadászati érdekképviselete, a dámmal gazdálkodó állami erdőgazdaságok szakemberei, a szomszédos vadászatra jogosultak és jelentős volt a szakmai érdeklődők tábora is. Nagy örömünkre, az elejtők közül is sokan tiszteltek meg bennünket a részvételükkel.

A szemle hivatalos részének zárását Hatos Tamás, a rendezvény házigazdája, a tartamosság és a szakmaiság fontosságára tett gondolataival és a következő évi találkozás reményében tartotta meg.

Vendégeink a rendezvény további részében a vadászházban, illetve a ház előtt megterített asztaloknál a kemencében sült húsokból és köretekből képzett „teríték” minőségét mustrálhatták és kóstolhatták, kötetlen ismerkedések és eszmecserék közepette.

Megköszönve a megtisztelő részvételt, Jó szerencsét és Üdv a vadásznak!

 

Forrás: NEFAG Zrt.

 

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Agro Jager News

Tovább olvasom

Vadászat

Adventi vadászat Biharnagybajomban és a hírhedt bajomi avatás – GALÉRIÁVAL

Published

on

Biharnagybajomba tartok, a Nagy-Sárrét szívébe, amely a sár, a víz és a nád miatt aligha tudott megőrizni épített emléket, mégis az itt élő népek, ma is szilaj, vad, de becsületes nézésében ott csillog a régi világ. Hit, becsület, tisztesség. Pillérei ezek a reformátusoknak s hogy nem tévedünk, ebben bizonyosak lehetünk. Igazolták már ezt százszor a mögöttünk lévő évszázadok. A régi, vízjárta sík ugyan eltűnt, de erek, lappok és olyan vendégmarasztaló sár várja az ide igyekvőket, hogy még a helyiek is meggondolják, beleállnak-e a hajtásba a nyúlért. Vastagon, nagykabátba öltöző embert itt nem találunk, mert itt menni kell, itt keményen meg kell dolgozni ma is a sikerért, ahogyan tették a régi-régi sárréti emberek. A hazug, a szavát nem tartó, sunyi embernek errefelé sok jövője nincs, jóra az ilyenféle fajta itt, a Sárrétben, ne is számítson. A Dózsa Vadásztársaság vendégeként akasztottam a tarisznyát a vállamra, fogtam puskát a kezembe és engedtem a kutyámat az ismeretlen sűrűkbe, partoldalakba…

Biharnagybajomban, a Nagy-Sárrét szívében, a református Tiszántúlon. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ádventben járunk s hogy ezt az időszakot komolyan veszik a helyiek, mi sem bizonyítja jobban, minthogy református templomukat advent első vasárnapján szentelték fel. Református népek lakják, Bocskai szabad hajdúi, akik büszkék arra, hogy Szigetvár védelmében is ott voltak az elődeik s megütköztek a törökkel.

Biharnagybajomban Ottokár kutyám már érdeklődve szippant bele a reggeli forgalomba. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Decemberre mindig csendesedik az idő. Odakint csak a búza, az örök reményt adó búza zöldell s ha jó is, szép is volt az ősz és jóformán egyszerre is vetettek a gazdák, mégis, a megannyi fajta, a különféle földek és a szokások miatt, minden búzaföld más és más. Még azok a táblák is elütnek egymástól, amelyekbe ugyanolyan búza került, mert ’iszen az egyik föld éppen könnyebb, míg a másik nehezebb húzású. Aki nem járja a határt, aki nem ismeri a földet és annak az ízét, annak talán egyforma, de aki itt nőtt fel, az becsukott szemmel tudja, hogy mi vár arra, aki a Malomközi csatornának indul…

A református templomot ádvent idején szentelték fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

 

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Szigetvár védelmében a bajomi vitézek is részt vettek, akikre, Biharnagybajom szívében, faragott oszloppal emlékeznek. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Korán érkezem, de az udvaron már gyülekeznek. Odabent a vadászházban Dobos Sándor vadászmester és Szilágyi Ferenc jegyzi fel a neveket és ha már megjelent a tagság, számba veszik, kinek, milyen kintlévőségei vannak, ki akar ebédelni, ki nem és úgy általában véve a helyszínen rögtön elintézik, amit el kell.

Rend a lelke mindennek! Beiratkozás, ügyes-bajos dolgok intézése reggel a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság irodájában. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Szóljatok Tóth Lacinak, hogy írja alá a jelenléti ívet! – szól Dobos Sanyi!

– Persze, ebéd is lesz! A múlt heti récékből kása lesz – feleli Szilágyi Ferenc!

Jobbról Szabó Károly, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság elnöke köszönti a munkatársait. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A főzés „Bajomban” nem képezi a vita tárgyát, mert minden vadászatra egy szakács érkezik a vadászházba, így hát senki nem marad bent, senkinek nincs kötelező vállalása. Mindenki jöhet vadászni és így minden vitát csírájában le is zárnak.

A vadásztársaság a Dózsa Agrár Zrt. székházába kapott helyet, amely Biharnagybajom szívében impozáns, helyi védelem alatt álló épület. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Kis időre kiugrasztom a kutyámat, Ottokárt, az autóból, de látom, hogy sok „kollégája” illedelmesen pórázon, megkötve várakozik, így hát ő sem maradhat ki a jóból, de a hajtás végén is rendre pórázra veszik a kutyákat – mintha Pomázi Ágoston tanította volna itt is. Hiába no, a régi iskola!

Senki nem hiányzik! Reggel a vadászház udvarán. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Szabó Károly, a Dózsa Vadásztársaság elnöke érkezik. Mindenkihez van egy szava, körbejár, így illik és aki teheti, megszorítja a másik kezét, ha másért nem – becsületből. Úgy illik az, hogy senki le ne maradjon s a fiatalabbak még virtusnak is veszik, ki mekkorát tud szorítani. Régi dolgok ám ezek! Aki meg a másik ujját szorítaná meg, úgy kapja el, hogy a kézfejét elől szorítsa meg, az legközelebb pórul jár, mert akkor az ő kezét éppen úgy fogják elkapni, ahogyan tette. Akiben meg valami ősi erő lakik, az meg elkapja rendesen, s van úgy, hogy megrogyasztják a másikat. Úgy! Úgy! Az olyan embert le kell térdeltetni – teszi hozzá valaki, de meg kell hagyni, hogy itt, Bajomban ilyenre, a Sárrétben aligha számíthatunk, mert se hitvány, se pedig az erejét csak úgy fitogtató – nincs. De akkor honnét tudják, ki, miféle?

Sorakozó! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Na, jó a hangulat és mondjuk ki, a Kis-Sárrétben élők viselkedése sem másabb, mint a Nagy-Sárrétieké. Úgy látszik, hogy a kemény élet, a közös hit, a közös hiedelemvilág egyféle forma embert gyúrt a az évszázadok folyamán. Máskülönben a főtéren, a templom előtt áll egy faszobor. A szigeti veszedelem alakjai tűnnek fel s a magyar vitézek között az ellenséget, a törököt is megformálták, mert hát úgy járja, hogy arra is meg kell emlékezni. Ha valakinek idegen is, mi erre tudjuk, hogy mindenkinek jár a tisztelet.

Két pótkocsira férünk fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Jólesően nézek körbe. Igazán nem azért mondom, de kicsit hazajöttem, mert a Tiszántúlon, a reformátusok között, mégis csak otthon érzem magam. Ennyi régi vadásztáskát, mellényes, vékonyan öltözött puskás-, vadászembert régen láttam. Végtére is, lehet nem is tudják, hogy a régi vadásziskola ma is élő tagjai! Akin valami újabb gúnya van, annak kijár a piszkálás: majd ebben vagy abban a tanyában felavatjuk! De fel ám!

Komoly őszi szántás előtt, így csak a legszükségesebb holmit visszük magunkkal! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Töltények az övekben. Egy-egy vadász csak éppen annyi lőszert rak zsebbe, ami kell, mert többet nem fogunk lőni, mint amennyi kell az ünnepi asztalra. Nincs miért s míg zötykölődünk a platón hosszasan nézem a ködös tájat s merengek a reggeli gondolaton… nincs miért?! Annyi halat fogtak a Sárrétben, amennyi kellett. Annyi jószágot vágtak le – ha volt – amennyi kellett és most, ha más korban is élünk, csak annyi vadat vadászunk, amennyi kell. Mindenki a magáét viszi, mindenkinek az a kedves, amit ő vett fel, amit az ő kutyája hozott s ha fácánt nem bocsátanak ki, ha mind vadfácán, akkor úgy is van.

Dobos Sándor vadászmester: Uraim! Ez a szántás vár ránk! Egészen az almásig megyünk! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Tóth Laci meséli a múlt heti élményeit.

Tóth Laci talán az egyik legjobb puskás a csapatban, sok vicces és mókás történettel szórakoztatta a vadászokat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mikor leszálltunk az uniós útnál, akkor alig ment el a hajtás, már rögvest három kakast is lőttünk. Így volt – teszi hozzá Hodosi András. Bizonyosan így volt, mert én voltam ott a harmadik s az előző hetekben, ha tehettük, együtt vallattuk a csatornapartokat. Szép volt a havas vadászat is, annyi szent!

Hodosi András, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság titkára. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A Dózsa Vadásztársaság ma, 5800 hektáron gazdálkodik. Döntően szántói vannak s a terület jó, ha tizedén találunk erdőt. Nyár, kőris, helyenként tölgy s egy-egy matuzsálem mellett a mezővédő erdősávok fasorai színesítik a tájat. A területet átszeli a Hamvas-Sárrét csatorna, a régi Ó-Berettyó és persze a Berettyó. Aki erre él, tudja, hogy a nyáron is alig-alig csörgedező Berettyó, sokszor ragadja el az embert. Feljebb, Bakonszegen született az unokatestvérem férje s „ippen” az apukája meséli, hogy milyen örvények, kutak vannak a mederben. Ha abba valaki egyszer elmerül, sose látja a családját. Volt, hogy egészen lent Szeghalom alatt tette ki a kis folyó, amit sokszor alig tudnak a gátak között tartani és Berettyóújfalutól egészen végestelen végig olyankor tömegek lesik: lám-lám, hogy megmérgesedett a Berettyó. Vigyázni kell véle!

Hajtás indul! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ahogy szállnak le az emberek, egy gyepen fordítják meg a traktort. Bennünket tovább visznek, mert hajtjuk össze a területet s ahogy lenézek, egy teli doboz sörétes patront pillantok meg! Le is kiálltok, hamar lesz is gazdája s megegyezünk még, hogy kapok belőle! Hodosi András csak neveti: na, majd meglátjuk, Péter!

Vadászat. Mezei nyulak. Jóbarátok. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Rettentően gazdag település volt Biharnagybajom, igazi színes alföldi város, amelynek mindig is nagyon fontos volt Nagyvárad, vagy ahogyan errefelé mondjuk „Várad”. Ha minden igaz, 100 év után újra közelebb kerül mindenkihez, mert ’iszen az I. világháború utáni sokkból határon innen és túl, most fog felocsúdni, Csipkerózsika álmából most fog felébredni a táj, felébredni a megannyi féle fajta ember.

Történelméről tanúskodik a híres bajomi református lelkész sírja, akit 1900-ban temettek el hívei. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Temetők futnak el mellettünk, régi és még régebbi temetők, sírboltok, amelyek arról árulkodnak s tesznek tanúbizonyságot, hogy valaha itt pezsgett az élet. Régi írások, Dávid-csillaggal ékesített márványlap árválkodik, mintegy őrködik a többi felett. Az öreg temető kerítésére még a legrégebbi vadászok sem emlékeznek. Egy azonban biztos, hogy itt azelőtt se és most sem vadásznak. Szent helyek ezek „Bajomban” is.

Régi kövek, régi írásai hirdetik, hogy színes településünk volt Biharnagybajom is. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Fordulunk.

Míg a településen 2700 laknak, addig a tagság 17 fő – meséli az elnök. Kések kerülnek elő, mindenki madzagot vág, úgy akasztja fel a zsákmányt a kocsioldalba. Ki-ki a saját kampójára. A társaság lucernásokkal is gazdálkodik, amelyeken bőven tudnak szénát termelni s annál jobb takarmány a nyúlnak, őznek nem kell. Éves szinten 44 őzbakot ejtenek el s bár ez és a tavalyi esztendő is jobban a túlélésről, az állományok megtartásáról szólt, hozzá kell tenni, hogy nagyon büszkék a 620 grammos őzbakjukra. Kétségtelen, hogy az erő, a genetikai potenciál benne van az állományban, de az évjárati hatás dönti el, hogy mit arat a Nagy-Sárrétben élő.

Szeretik a mezei nyulat a helyiek és sok jó receptet is tudnak. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mezei nyúlra szívesen vadásznak. Szeretik a nyulat és Dobos Sanyi, a vadászmester oda-odaszól, na nem hangosan, a helyieknek, hogy segítsék a vendéget. Különösen egynek kedveznének, mert az első nyulára vadászik, de az oly udvarias, hogy amit nem ő lőtt, azt a világért sem fogadná el.

Csak meg lett az az első nyúl is! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Tóth Laci csak sóhajtozik, hogy ebből nem lesz így avatás. Bár régen volt már deresre húzás „Bajomban”, de azt tudni kell, hogy e hagyomány talán sohasem fog kikopni innen. Az ország egész területén ugyan kivezették és megszüntették a deresre húzást és nem volt szabad köztéren a büntetések kiszabását ilyen módon végrehajtani, addig Bajomban, ez a szokásaihoz igen ragaszkodó nép, a vadászati hagyományaiban tovább ápolta. Állítólag – és a vadászaton még vita tárgyát is képezte – , hogy egy régi deres még a padláson talán-talán megvan.

Minden nyúl szépen felkerül a kocsi oldalába! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Egy biztos, hogy ezekről a hajdúkról érdemes tudni, hogy hitükhöz, szokásaikhoz módfelett ragaszkodnak. S az évek, évtizedek alatt valahogy a vadászavatás úgy járt, hogy ötvöződött a deresre húzással, s akit itt avatnak, az úgy néz ki, hogy még büszke is erre, hogy őt biz’a Bajomban avatták! Egy múlt héten avatott fiú sárrétudvariból meséli is, egy távoli érkezett vendégnek, hogy

– Engem itt avattak vadásznak, „Bajomban”!

Kiért az első hajtás! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Nincs mit tenni, a szokás és a hagyomány erősebb mindennél s ha arra gondolok, hogy Orseoló Péterrel szemben a Sárrétből indult a Vata-féle lázadás, hát nem igen látok különbséget az 1000 évvel ezelőtt élők és a maiak között. Láttam én már sokféle avatást, de ilyet még bizonyosan nem s mikor első alkalommal részese voltam, örültem, hogy engem még édesapámék, meg Szegeden, a Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban régi jó tanáraim, csaknem minden vadra felavattak.

Takaros a biharnagybajomi vasútállomás, amelyet nemrégiben újítottak fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Az semmi, Péter! Meg kell azt ismételni „Bajomban”! Akkor leszel ember! Akkor leszel csak igazi vadász!

Egy bajomi vadász zsákmányával. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Erre felderül mindenki s kiderül, hogy a tagság döntő részét valóban itt avatták s hogy ezt a törvényt szentesítsék, a legöregebb vadászt még ráadásul rendesen, deresen avatták fel!

Ottokár orra soha nem téved és már dobtam is el a fényképezőgépemet, hogy a puskámért nyúljak. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Hitetlenkedve hallgatom, de van itt még aki emlékszik rá, hogy úgy szorították a nyakát, hogy meglilult a feje!

Ennyi elég is volt hozzá, hogy a kakasom az égbe emelkedjen s csak a szűk csővel tudtam megszólítani. Ottokár lelkesen hozta zsákmányunkat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Állítólag le akartam ugrani! – de arra már nem igen emlékszem!

A vadászat életet követel, de amit elejtünk, hazavisszük és tudni kell minden ifjú vadásznak, hogy mit jelent elejteni egy állatot. Így állnak ehhez s ha addig nem tudná, mit jelent vadásznak lenni, azután biztosan megtanulja!

Első a biztonság és Biharnagybajomban táblával is jelzik, ha a közelben vadászatot tartanak! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– De ma Ádventben járunk Tóth Laci! – mondja a vadászmester.

– Abban bizony, ezért is nagy ünnep, hogy nálunk ejti el az első nyulát. Méltóan meg kell tisztelnünk nekünk is a vadat!

– Hagyományosan! – veti közbe valaki és derül a társaság.

Tóth Laci mutatja az utat! Csak utána! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A törvény az törvény és a szokások, ha a XXI. század modern világát is éljük, még mindig fundamentumai a társadalomnak. Hihetetlen, hogy itt Biharnagybajomban, a Nagy-Sárrét szívében, a református Tiszántúlon ma is mennyire fontosak a szabályok, mennyire fontosak a közösségen belüli szokások, hagyományok. Régi törvény, régi iskola s lent a Nagy-Sárrétben, a bajomi vadászokkal vallatjuk a határt…

Agro Jager News

Aki kutyával jött, nem lehet elálló! Mindenki tudja, hol szokott menni, hol szeret vadászni, hogy merre esik a hajtás. Nekem András int, hogy a balszárnyat húzzuk fel és induljunk Ottokárral, miközben a hajtás vonala szépen rendeződik. Látom én, hogy nem az elsőéves vadászok az itteniek. Mindenki egyenlő távolságra áll. És úgy tartják a vonalat, hogy akár golyóval is el lehetne lőni, vagy előtte, vagy mögötte a sornak. Bocskai szabad hajdúi ezek a népek, hűséges katonái ma is, példásan, csatárláncba állnak. Zsákolni nem zsákol senki és esze ágába nincs senkinek se, hogy előre szaladva, rohanva, törtetve, a másik elé lőjön vagy kapzsiskodjon. Azt hiszem, hamar ki is vetnék maguk közül. Aki ilyen, ne is jöjjön ide, mert sokáig ezek a népek nem fogják tűrni és ha tetszeni fog, ha nem, megszólítják. De itt egy hangos szó nincs. A munkán nevelkedett ember, a sárréti ember, még ma is tudja mit jelent naphosszat villázni, kazlat rakni, fát vagy éppen erdőt vágni.

Ottokár vadat áll. Nyugodtan fényképeztem, mert a túloldalt Hodosi András figyelte az eseményeket, de csak egy tyúkot keltett fel a kutyám. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Éber a fácán. Jobban csak tyúkot áll Ottokár, a kakasok hamarébb kélnek. Csípek egy-egy csipkebogyót, egy-egy kökényt, már amit meghagyott a madár és hallgatjuk, ahogy a hajtásderékban szól a puska. Egy kakas csak befordul, de közel vannak már a leállók, mikor András elébe tud fogni. Megbillen, de már duplázni, nem dupláz a titkár s nézzük, hogy húz át a jobb szárnyra, ahol Tóth Laci szemfülesen leszólítja. Látja mindenki: ugyan szép lövés volt.

Verebek a pusztában. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A pusztában mezei verebek emelkednek fel a bokrokról, de nincs hova repülni és jó nagy forduló után, csak visszakanyarodnak. Itt ülnek velem szemben, mert áll a hajtás, én meg csak nézem őket.. A bokron túl, a távolban egy kis motorvonat hagyja el a már felújított biharnagybajomi vasútállomást, amely oly kedves a helyiek szívének. Bizony, aggódnak is érte!

Havat hozott a szél. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Megfordult az idő! Szokatlan, keleti szél vág az arcunkban és olyan foga-hegye van a szélnek (hideg van), hogy feljebb húzom a cipzárt a pulóveremen. Ottokár is ráfordul. Lessük, vajon mit hoz Várad felől az idő, mikor meglátjuk az első hópihét. Tán fehér lesz a karácsonyunk? Látom, hogy mindenki keletre néz s egy kicsit hazagondolok én is, mert egy szép , fehér karácsony mégiscsak valami. Enni, reggelizni, nekiállni a tarisznyának, mindenki csak a kocsin fog, csak úgy nem üljük meg – haladjunk, menjünk, vadászunk. Enni otthon is lehet és van ebben valami, valami régi. Vékonyan is vagyunk öltözve hozzá, hogy ácsorogjunk és menni is kell, mert ránk sötétedik és estére nem tudjuk meghajtani a Csemetekertet. Ha már meglátjuk a lángját a csőnek, akkor fácánra már nem illik vadászni…

A Berek-ér mellett. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Aki azt hiszi, hogy a Csemetekert csak egy pár hektáros hajtás lesz, annak elmondhatom, hogy csalódnia fog, mert majdcsak felmentünk Nagyrábé alá s onnét ereszkedünk vissza Bajomnak.

A Nagy-Sárrétben csak az vetette meg a lábát, aki dolgozott. A munkához ma is jól ért az itteni ember. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Egy igen sáros, kerékkel szabdalt, tócsákkal teli úton ballagunk fel. Én, meg Tóth Laci a Berek-ér partjáig megyünk s hogy András merre keveredett el, azt nem tudom. Laci kedvez nekem, mert mehetek a part élen, ami első látásra könnyűnek tűnik, de egyáltalán nem az, miközben ő próbálja összefogni a jobbszárnyat a hajtásban. Igen, tőlem balra. Én meg a jobbszárny élén ismeretlen sűrűben töröm az utat előre. Valakinek menni kell itt is, miközben egyáltalán nem egyszerű, mert sűrű is az erdő, sok helyen járhatatlan. Meg lehetne kerülni a sűrejét, de akkor kitörne a madár s a kutyával szépen fogjuk, kerítjük az erdőt. Egyszer fent, egyszer lent s ha most nehéz is, akkor majd később jobb lesz. Bár, szoktam volt mondani, hogy mindig van lejjebb! Viszont egyszer minden sűrűnek, egyszer minden hajtásnak vége lesz s akkor meg milyen büszke rá az ember: Na! Itt én mentem el elsőnek! Gyere! Próbáld meg te is! S ó mennyire igaz ez az élet minden területére. Sok a hangoskodó. Tudja ezt mindenki, aki dolgozik és mindenki tud olyat megnevezni, aki mellét verve, hőbörögve, teli szájjal mondja, hogy ő sokkal jobban „megcsinálja”, bármi is legyen az. S ma olyan kort élünk, hogy hátrébb lépve, nem tehetve mást, csak annyit mondunk: Tessék! Tessék akkor megmutatni! S ami addig szép volt, jó volt, ahelyett, hogy még jobb lenne, csak lesilányul, értéktelenné válik. Jóformán tűzrevaló lesz…

Takaros a munkája az itteni embernek. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ami igaz, az igaz: szép ruhába, ide nem kell jönni! Viszont olyan hegyes sarkantyús kakasok röppenek fel előttünk, amelyekről sok vadász csak álmodhat! Ilyen kakas nem terem a volierben! Elég egy hibázás és a másik aggatékára kerül. Gyors, robbanékony igazi vadkakasok, amilyen az itteni nép! A múlt héten szépen járt a madár Tóth Lacinak, most nekem kedvezett a szerencse és ami kakast meg tudtam szólítani, itt lóg már az aggatékomon.

Adventi vadászaton Biharnagybajomban, Nagyrábé felé a Csemetekertben, lent a Berek-ér partján. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A Berek-érnél már igencsak havazott s kint a partoldalban takarosan összekötött, kötegekbe rakott gyalogakácot pillantok meg. Ott a gazdája is. Egyesével, egy nagy sújtókéssel kivágja, majd gyűjti s mikor nem fér több a markába, akkor köti össze. Egyedül dolgozik a határban, úgy bérel három kilométert a vízügytől s azt tartja rendbe – meséli, mikor megállok két szót beszélni véle. Gyanús, hogy nem tüzelő lesz belőle, mert módfelett szépen dolgozik. Nem is titkolja, hogy koszorúk keretének viszik a virágkötészek. Nád már nem igen van errefelé, de úgy látom, hogy a technika nem sokat változott. Amit a Sárrét terem, abból az itteni ember értéket teremt ma is, még akkor is, ha a gyalogakác az egyik legértéktelenebb faj s invazív volta miatt, ellensége minden erdésznek, természetvédőnek…

Decemberre az őzbak már elveti agancsát. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Úgy mondják a bajomiak, hogy az Elles-erdőtől visszább, a fenyves sarkánál lőttem az első kakasomat. Na, nem életem első kakasát, mert azt meglőttem én apám oldalán, hanem a bajomi, adventi kakasomat. Rosszat sejtek és gyorsan pontosítani kell, mert Tóth Laci, ha itt van egy hajtáson, akkor az ápolja, gondozza a bajomi hagyományokat!

Amikor mindenki a nyiladékra ért, indulunk tovább. Az Elles-erdőtől visszább, a fenyvesben. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A távolban fasorokat húznak föl, onnan is szépen kél a madár és igaz, tényleg igaz, hogy mind a Cserepes lestől visszább, a Kerek erdőbe húz. Hallani, hogy az erdő túlfeléről is szól a puska s igen, a másik oldal is felért Bajom alól. Ügyesek. Egy nádfolt előtt állok meg, mikor leültetem a kutyámat s a szárnyat lezárva, később intek neki, hogy indulhat. Türelmesen ki is várja, azután beveti magát. Alighogy beugrik, emerről már röppen is a kakas, amit jó elé fogva lecsalogatok az égből. Tóth Laci megkerülve feljebb áll és ha tévesztek akkor is a terítékre kerül, mert tudjuk milyen jól lő. Láthattuk.

Ha ugyan Tóth Laci is lőtte meg, azért az én kutyám hozza a kakast. Ilyen a vadászat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ám ahogy megtöröm a puskám, kél a másik, amit Tóth Laci meglő.

  • Szárnyas! – kiáltják! – és Ottokárt küldöm, „aki” már repül is érte!

Büszke vagyok rá, mert mondhat a gazda bármit, majd a vadászaton mutatja meg, mit tud egy vizsla. Hogy állja a lövést? Hogy keres és visszahívható-e. Aki vadászik, annak mindig jobb a kutyája és a hajtó is akkor jó hajtó, ha ebben nőtt fel, netán még vadász is! Manapság szokás, hogy elmegyünk a kutyával dolgozni, segíteni egy-egy vadászatot! Csak az ne legyen szokás, hogy valaki kedvet kap hozzá és kihozza a kiskutyáját, mert vizsla. Attól mentsen meg minden vadászt a Jóisten, hogy se a hajtó, se a kutya nem ismeri, miként kell a hajtásban viselkedni. Arról meg ne is beszéljünk, ha mindezek felett, még minden végzettség nélkül, azt is megmondja, hogyan kell másoknak viselkedni. Szerencsére azonban Biharnagybajom a nagyvárosoktól messze van, de ha valaki ilyen hajtót hívna meg, ő maga is felelne, hogy kit hozott a vadászatra. Mindenki azért felel, akit magával hozott. Nem kell ezt magyarázni, régi dolgok ezek..

Régi, elhagyott, lakatlan kotorék. Természetesen a vadőr munkáját dícséri. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Benn az erdőben szól a puska s mivel összezárt a kör, a távolban ellábaló kakas után nézünk, amit persze Ottokár orrára kellett bíznunk. No, de hát ezért is van nekünk kutyánk és csak úgy szimatolja, „tuktukolja” az avart, hogy régi, ősi, hangutánzó vezényszavakat is megelevenítsek.

Ez az utolsó sűrű. A vésztőieket persze nem kellett biztatni: vadászni jöttek ők is! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Nehéz hozzátenni bármit is a bajomi vadászathoz, a bajomi, a sárréti emberekhez, a tájhoz. Aki keres valamit a régi világból, aki keres valami valódit, értéket, valami kézzel foghatót, kerekedjen fel. Szálljon meg akár itt, vagy a híres füzesgyarmati fürdő szállójában. Ide nem kell, sőt felesleges is cifra ruha. Akárhogy is öltözünk, mindenki számítson arra, hogy hamar kiismerik a szokásait, hogy miféle? Miközben megválasztja majd az első szántás is az ideérkezőt.

Jóízű beszélgetések, barátságok jellemzik a bajomi vadászatokat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A hosszú hajtásokban, a sárral, a sok kilós nehezékkel a csizmákon, a nyulakkal a derekán elgondolkozik mindenki az életén. Hamar mérlegre teszi a Jóisten a vadászt. Helyet cserélni, kikerülni, ha lehet is, szégyen. Viszont cserébe valami olyat kap ezen az ősi vidéken az errejáró, amit igazán csak itt lehet megérteni. Más világ. Régi világ. Jó világ.

Avatópálcának jó lesz? Jókedélyű  a bajomi társaság. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mire visszaérünk Ottokárral, addigra már jóformán a fenyőgallyakkal körbekerített terítéken sorba rakták a vadat.

Középen Szabó Károly, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság elnöke. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Elől a dúvad!

Adventi teríték Biharnagybajomban: erdők alatt, zöld gyepen, fenyőgallyal, tűzzel. Vadászember szíve nem kívánhat szebbet. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Úgy járja! Utána jöhet a nemes vad. Szőrmés – tollas, szőrmés – tollas – visszhangzik fülemben a lecke s mivel rókát nem lőtt senki, így hát egy derék szajkó fekszik legeslegelől. Azután a nyulak, a fácánok. Nem kell itt mondani semmit. Jobb, ha csendben marad mindenki és figyel, tanul, mert azt mindig, mindenhol lehet. Itt, tényleg csak az szólaljon meg, aki tudja, de ha tudja, akkor jöjjön is, csinálja is meg. Nagyon tudják ám a bajomiak, bár meg kell hagyni azt is, hogy van még más, régi-régi, ősi szokás is.

Barátaimmal: balról Hodosi Andrással és Tóth Lacival, valamint hűséges kutyámmal Ottokárral Biharnagybajomban, a társaság adventi vadászatán. Igazán szép volt ez az idei apróvadas idény. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A régi terítékkészítésük, amit csak akkor használnak a bajomiak, ha maguk között vannak, az úgy van ám, hogy ami az enyém, magam elé rakom s ha több van, ami nekem jutna, akkor azt egy sorral feljebb teszem ki. Ebbe a sorba rakja fel minden vadász a többletet és, ha szépen szólt a puska, egész sort raknak. A fácánokat és a nyulakat jó szorosan! Elegáns, nagyvonalú megoldás, hiszen a reformátusoknál a kérés nagy szégyen, s a közösből könnyebben felveszi a másik, könnyebben kiadja a vadászmester is, de oda is, csak akkor lép az, aki nem tudott lőni, ha szólítják! Rendkívül ízes, rendkívül szép vadászszokása ez a bajomiaknak. Kívánom nekik, hogy sokáig megtartsa őket a Jóisten ebbéli szokásaikban, különösen így, adventben, karácsonyra, az ünnepre készülődve!

Tóth László avat. A hírhedt bajomi avatásra itt mindenki büszke és rangot jelent, aki Biharnagybajomban avatnak fel. Csak bírd ki! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Persze a köszöntések és kompetencia-osztás nem maradhatott el, ahogyan az avatás sem, melyet nemcsak túl, hanem a bajomiak szerint: meg is kell élni. Ám nincs olyan tagja a társaságnak és a környező településekről érkezők közül senki nincs, aki ne lenne arra büszke, hogy „Bajomban” lett vadász. Azt hiszem erre és hagyományaikra tényleg nagyon büszkék is lehetnek.

Ünnepi fényekben a biharnagybajom Dózsa Agrár Zrt. székháza, amely Dózsa Vadásztársaság otthona is egyben. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Engedjék meg, hogy innen a Nagy-Sárrét szívéből, Biharnagybajomból, a reformátusok egyik ősi fészkéből a magam és az Agro Jager szerkesztőségének a nevében kellemes karácsonyi ünnepeket kívánjak a Dózsa Vadásztársaság tagjainak, Biharnagybajom lakóinak és egyben minden kedves olvasónknak!

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
lapigazgató

Agro Jager News

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom