Fiammal, Richarddal Ausztráliából mentünk a namíbiai Uitspan Ranch-re vadászni 2008 szeptemberében. Az alábbiakban egy részletet olvashatnak a Kalahári sivatagban történt vadászatról.

Micsoda éjszaka! Morajlott a sivatag az oroszlánbömböléstől! Hajnalban azonban csak kakaskukorékolásra ébredünk. Richard ugrik ki az ágyból és kinyitja az ajtót. Michael, a házigazdánk üdvözül bennünket. „„Good morning”, mondja, „van kávé és keksz az étkezőben. Később lesz villásreggeli úgy tizenegy körül”.

A nap erőlködve kel Botswana felől, még barátságtalanul hideg, de fenségesen szép a táj. Ez az a vörös homok országa, a Kalahári. Láthatjuk a botswanai határt, a kettős kerítést. Távcsövön nézünk egy természetes vízlyukat, ahol akad némi víz, ha esik az eső, egyébként minden száraz. Michael azt mondja, hogy nagyon sokféle vad jár oda inni. Az éjjeli oroszlánordítás valószínűleg a Kgalagadi Nemzeti Park Botswanába átnyúló részéről hallatszott.

A reggelt a határ menti kerítés melletti nyomozással kezdjük, keressük az oroszlán nyomát a vörös homokban. Ez itt mindennapos feladat. Ha oroszlán, leopárd vagy más ragadozó átlépi a farm kerítését, a farm állatállománya valóságos svédasztal nekik. Az összes többi tulajdonos is naponta figyelemmel kíséri a kerítésvonalt. Ez elég érdekes számomra.

Visszamegyünk a házba és megtesszük az előkészületeket kuduvadászatra, illetve a tegnap elhibázott kudu nyomozására. Michael, Richard, Johannes (Michael nyomozója) az egyik járműbe ül, Hendrik és David (Hendrik nyomozója) a másikba. Megkeressük az előző esti nyomokat és követjük őket. Körülbelül egyórai nyomozás után mindenki egyetért abban, hogy a tegnapi kudu nem kapott lövést, indulhatunk másik után. Bár nekem jó érzés, hogy nem sebeztem, de azért szidom magam a rossz lövésért.

Néhány órai autózás után Johannes három kudu bikát mutat. Ezek nem az elsők ma reggel, de most Michaelnek az a szándéka, hogy az egyiket lőjem meg, mert szerinte köztük van a tegnapi elhibázott bika. Kiszállunk a kocsiból és elkezdjük becserkészni a kudukat: Michael megy elöl, én követem, mögöttem Richard következik. Minden vadászatunk ilyen felállásban történik. Richard kezeli a fényképezőgépet.

Lőtávolságba érve Michael megpróbálja eldönteni, melyik volt a tegnapi bika. Én már lövésre kész helyzetben vagyok, ülök a homokban, a puska a célzóboton. Nem igazán kényelmes, de viszonylag stabil ez a lövési pozíció. A kiszemelt bika hatalmasnak látszik, a távolság mintegy százhúsz méter. Michael lövésre biztat, én pedig tisztán oldalba lövöm a bikát, amely a lövésre elugrik. Kísérőm megnyugtat, hogy jó helyre ment a lövés.

Várunk pár percet aztán odamegyünk a rálövés helyére, és követjük a nyomokat. Nem kell sokat menni, talán ötven méter távolságban megtaláljuk a kimúlt a bikát. Gyönyörű trófeát zsákmányoltam. Az 54 inches trófea mindössze egy pontra van az aranyéremtől.

Mámorosan boldog vagyok, de ugyanakkor szomorú is, hisz egy fejedelmi vadat búcsúztattam az élettől. Michael szerint a bika tizenkét éves és már biztosan elterjesztette génjeit az állományban. Elkészülnek a fotók, ami után a bika néhány ember nem kis erőfeszítésével felkerül Hendrik Toyotájára. Visszaautózunk a táborba, ahol előkészítik a trófeát és a bőrt a szállításra, a hús pedig a hűtőházba kerül.

Tienie, egy hölgy is részt vesz a trófea előkészítésében és a nyúzásban. Ez először meglep, de ő is képzett vadászvezető, és ezt a feladatot a munkája részének tekinti. Minden antilopnak jó a húsa, semmi sem megy a kárba. Az elkövetkező napokban, megtapasztaljuk, hogy milyen ízletes ételeket készít Tienie és Isabel a lőtt vadak húsából.