Ébresztőt csipog a telefonom és bár félig még az álomvilágban járok, automatikusan kikapcsolom az ébresztőt, majd felülök. Biztos módja ez annak, hogy az ember ne aludjon vissza.

Lassan kinyitom a szemem, nyújtózkodom és körbenézek a szobában. Nem látni semmit a sötétben, csak az ajtó felől dereng az előtérben lévő kis kandallóból kiáradó vöröses, meleg fény.

Hajnal négy óra van. Lassan felkelek, majd az előző este a párom által kikészített ruhák felvétele után kisétálok a konyhába, és lehajtok egy csésze hideg kávét, amitől aztán kiráz a hideg – de legalább felébresztett. Odasétálok a fegyverszekrényhez, kiveszem belőle a jó öreg 12-es TOZ-t, fél doboz töltényt, az övem, majd magamra veszem a kabátom és kilépek az udvarra.

A januári hideg szinte azonnal belehasít az orromba, könnybe lábadt szemmel botorkálok oda garázshoz. Beteszem a kocsiba a felszerelést, beindítom az autót és amíg melegszik egy kicsit a motor, addig kinyitom a nagykaput. Pár pillanat és úton vagyok – vadlibavadászatra megyek.

Sötét van még és csak egy-két tejes- vagy kenyérszállító autó fénye töri meg az egyhangúságot, miközben gyorsan fogynak alattam a kilométerek. Az út szélén jó fél méter magasra tolta fel a havat a hókotró, de ennek már bő egy hete. Mostanra az út már száraz és nem kell aggódnom az alattomos jégfoltoktól. A rádióból valamilyen névtelen, ismeretlen együttes jazz előadása hangzik, ami máskor inkább altató hatású lenne, de most valamiért jól beleillik a hajnali hangulatba. A távolban egy róka néz rám az út közepéről, de mire közelebb érek, már el is tűnik az út menti nádasban.

Igen, lassan közelítek a végállomáshoz, és az egyre gyakrabban feltűnő nádfoltok jelzik, hogy vízenyős területen járok. Időben vagyok, lassítok kicsit – még csak öt óra van. A találkozót fél hatra beszéltük meg, így van időm élvezni a hajnali utazás különleges hangulatát.

Bő tíz perccel korábban érkezem, így járó motorral várom a vadőrt, aki szokásához híven pontban a megbeszélt időben be is fut. Leállítom a motort, és egy hangos sóhajjal kiszállok a kellemesen átmelegedett, kényelmes autóból. Kiveszem a puskát és a többi felszerelést, bebújok a csizmába és egy kalapemeléssel üdvözlöm az addigra mellém érő mackó kinézetű hivatásos vadász.

Beiratkozunk, majd átköltözök az ő autójába, mivel a határban csak azzal lehet bejutni sziktavakhoz. Ő már fitt, és szokás szerint bőbeszédű, de én még nem kerültem ki teljesen a csendes, hajnali hangulatomból. A falu szélén megállunk, mert itt kötelező egy kávét inni, mielőtt végleg rászánnánk magunk a hajnali, –10 fokos hidegben történő libalesre. De hiába a meleg és hangulatos kis kocsma, akaratunk töretlen.

Kifele menet már én is élénkebb vagyok. Túl az első libámon, már nem csak az hajt, hogy lőjek valamit, hanem, hogy minél szebb élménnyel távozhassak. „Liba van!-rengeteg. Csak magasan repülnek és bőven a park határain belül.” Kapom az információt, de sebaj! Eddig még soha nem csalódtam ebben a helyben, pedig sokszor meg kellett tennem ezt az utat, mire az első liliket leszólíthattam a magasból.

Az út szokás szerint rázós, szinte minden tagom beütöm valamibe, mire kiérünk kiszemelt helyre. Itt aztán gyorsan beöltözünk, puskát a vállra és már sietünk is a nádba vágott leshelyekre, mert az ég alját most tépte fel a hajnal és a szakadás – melynek mentén elválik az ég a földtől – egyre erősebben izzik, derengésbe vonva a tájat. Kísérőm mutatja, hogy hol álljak meg. Megbízik bennem, ismer már annyira, hogy tudja, nem kapkodok. Végre megint egyedül, és végre megint itt vagyok!

Nézelődök. A tóról egyre hangosabban lehet hallani az ébredező madársereg zsivaját. Ahogy növekszik a fény, úgy nő a szárnyas sereglet hangja is, és úgy hág egyre magasabbra az izgalmam. „Vajon sikeresen térek ma haza?” Forgolódok és közben egyre több mindent fedezek fel a körülöttem lévő világból.

Merengésemből a fejem fölött tovahúzó vadkacsacsapat ránt vissza a valóságba. Lőhetőek… lettek volna, ha épp nem a hajnali nádas szépségeivel lettem volna elfoglalva. Igaz, annyira nem is bánom az elszalasztott lehetőséget – az is elég, hogy itt vagyok. Azért lassan ideje tényleg arra figyelnem amiért jöttem, így a tó felé és a lassan monoton zúgássá erősödő madárhangok felé fordulok.

Aztán egyszer csak, mintha felrobbant volna valami, a zúgás robajjá erősödik és szinte hallani, amint a hang forrása elválik a víztől. Nem bírom ki, hogy ne kukucskáljak ki a nádból, és akkor a szemem elé tárul a robaj oka: hatalmas, fekete felhő kering a távoli sziktó felett, és mintha maga sem bírná a szédítő örvénylést kisebb foltok – vadlibák – szakadnak le róla a szélrózsa minden irányába. Mivel felém is tart két-három csapat, így megint lehúzódom a nád közé, és a fegyvert kézbe véve, lélegzetvisszafojtva várom a lehetőséget, hogy megint egy vadlibára emelhessem a puskám.

Már levegőt is alig merek venni, nehogy eláruljam magam – ha akarnám sem tagadhatnám le, hogy a vadliba vadászata az egyik nagy kedvencem. Hallgatózom és a nád zörgése mellett egyre jobban hallatszanak a közeledő lilikek kiáltásai. Aztán a vadőr felől szól a puska, a libák pedig liftként emelkednek a magasba. Szinte szájtátva figyelem, ahogy elérhetetlen magasságban tovahúznak felettem, majd lassan elhalkulnak és eltűnnek a hajnali párában.

Újabb és újabb csapatok közelítenek hullámokban, de ezek már magasan jönnek – esélyem sincs a rendes a lövésre, pedig néha már-már emelném a puskát is. Sebaj! – gyönyörű látványt nyújtanak a szikrázó, fagyos reggeli fényben.

Eltelik egy óra és szép lassan elfogy a a tó fölötti „felhő” is. Már csak egy-egy elmaradt vagy helyét nem találó liba-csapat kering a táj fölött. Innen is, onnan is hallatszik a hangjuk, „lilik-lilik” vagy néha egy mély gágogás a lilikek közé keveredett nyári ludaktól. Szép ez a reggel.

Kinézek az útra. A kísérőm már felém tart, vidáman lóbálja az elejtett liliket, miközben öles léptekkel közelít felém. Tényleg olyan, mint egy nagy medve…
–– Na? Eredmény? –– kérdi.
–– Semmi. Csak ez a szép reggel –– válaszolom, miközben kiverekedem magam az útra.
–– Nekem ez a lilik jött. Azt hittem feléd jönnek, de aztán átkanyarodtak hozzám –– meséli, miközben poroszkálunk vissza az autóhoz.

Lemálházom magam, beülök az autóba, miközben a vadőr is betuszkolja magát a számára szűk ajtón. Indít, majd perceken belül átverekszi magát a traktorok által mélyen felszántott szakaszon és már a kövesúton robogunk a reggeli találkozóhely felé. Az elszámolás után szertartásosan még meghívom egy kávéra, majd mindenki megy a maga útján. Ő etetni, én meg haza.

Az autó gyorsan falja a kilométereket. Lassan feltárul a megszokott táj képe, buckák és akácosok között visz az utam, miközben a rádióból valami kellemes jazz szól. Mögöttem pedig egy északi vándor utazik, amit ajándékba kaptam a vadőrtől.