2009 szeptember végén újfent Zala felé haladtam az autóval. A korábbi sikerek, élmények hatása révén egyáltalán nem volt meglepő izgalmam. Alig vártam, hogy kiülhessek a lesre, ahová ismét Laci volt a kísérőm. Összességében négy alkalmat töltöttem a lesen, kicsi bőgés volt, néhányszor látvány is kecsegtetett, de szó szerint nem jártam sikerrel.

Egyik reggel, még lővilág előtt, több sötét tömeg tűnt fel, az elöl haladót bikaként sejteni lehetett. Mire eléggé pirkadt a célzáshoz, már régen bent voltak szántást határoló erdőben. Aznap, de már jóval később, egy egészen messze lévő nádas előtti tisztáson vettem észre néhány szarvast. Utánuk eredtünk, s egy falu közelében sikerült közelről is megpillantani őket. Volt köztük nekem is megfelelőnek minősített kisebb bika néhány tarvaddal, de egyből futásnak eredtek, ráadásul a község kellős közepén fekvő gazoson futottak át, így célzás vagy lövés szóba sem jöhetett.

Másnap délután pár méterre tőlünk ugrott meg egy – feltehetően – szarvas, mert látni nem volt módunk, de csörtetésével szó szerint a frászt hozta ránk, úgy megijesztett minket. Bevallom, még levegőt is alig kaptam, mire magamhoz tértem. Később egy távolabbi, úgy kétszáz méterre fekvő nádasos-gazosban látszott komolyabb mozgás, sőt hamarosan a szarvasok is megjelentek, de valamitől megriadva gyors futással elinaltak az ellenkező irányba. Gyors mozgásuk miatt nem tudtuk alaposabban szemügyre venni őket.

A terület adottsága nem volt éppen ideálisnak nevezhető, sok takarás nehezítette a kilátást, így hol fel-, hol meg eltűntek a szarvasok, irányukban sajnos lakott terület is volt. Így, még ha lassan poroszkáltak volna, akkor sem lett volna egyszerű a lövés, de távolság is nagy volt. Mindennek csak elméletben volt jelentősége az előbb leírtak miatt.

Utolsó délután, már visszafelé autózva, láttunk két potenciálisan lövésre alkalmas példányt, de érdemi lehetőséget nem kínálva nem próbálkoztam. A két meghatározó élmény számomra a két hajnali les után adatott meg. Egyrészt indulás előtt pár órával egyik kisebb erdőszigetben felhangzó bőgés hatására elindultunk cserkelni befelé, s hamarosan megpillanthattunk egy fejedelmi bikát. Agancsát úgy kilenc kilogramm körülire becsültük, tehát igazi óriási volt, fejedelmi fejdísszel, több tarvaddal. El lehet képzelni, mekkora izgalom lett bennem úrrá, amikor a céltávcsőben is megláthattam. Laci remélte, hogy lesz egy kisebb, számomra is megfelelő bika, de valami miatt gyanút fogtak, így nem tudtuk tovább élvezni a szerintem minden igazi vadász számára óhajtott látványt.

A legemlékezetesebb momentum a hét vége során a másik hajnali lest követően történt. A kilátó melletti mélyedés felé mentünk, amelyet sűrű ködtenger borított be, tejfehér tó érzetét keltve. Bár biztosra volt vehető, hogy ott vannak a szarvasok – köztük valószínűleg nem kevés bika–, de elképzelésen és sóvárgáson kívül más nem jutott nekünk. A fantáziánk természetesen beindult, de bárhogy is szerettük volna a köd feloszlását vagy ritkulását, e kegy nem adatott meg. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, készítettem több képet a látnivalóról, amellyel egyszerűen nem tudtam betelni. Ez volt számomra ebben az évben a mindig valami újat nyújtó Zala adománya. Utolsó momentumként említem, hiszen talán ez tette fel a koronát az elmúlt napok során átélt élményekre.

Elképzeltem, hogy ebben a ködben láthatatlanul siklik el néhány kívánatos bika, nem sejtve, milyen vággyal áthatva reméljük, hogy megjelennek sóvárgó tekintetünk előtt. Legszívesebben belemerültem volna, hogy testközelből érezhessem az erdő királyi vadjának megannyi megjelenését, legyen az fejedelmi vagy fiatalabb bika, akár ígéretes, akár kilövésre megfelelő. Persze ilyenkor elmaradhatatlanok a tehenek, borjak, mint szerves részei egy tisztességes rudlinak.