Megint esik. Bent ülök a szobában és miközben a kávét kortyolgatom, elmélázva nézek ki az ablakon. Az üvegen csendesen kopog az égi áldás és akár békésnek is érezhetném a percet, ha a távolban nem a szél csavargatná az égig érő nyárfák tetejét, szinte a földig lenyomva az öreg óriásokat.

Egy szürke folt tűnik fel hirtelen, s szemem alig fogja fel a szélben vergődő gerle alakját. „Szegény pára! – kellett neked ilyenkor kirepülni…” gondolom, de eszembe jut, hogy ilyenkor már a fiókák követelik az életet táplálék formájában – és a szegény szülőknek nem sok választásuk van. Vagy minden áron élelmet keresnek, vagy a szemük előtt pusztul el a következő nemzedék. „Hát igen! A muszáj nagy úr!” mélázok, s újabb forró kortyot küldök le a torkomon.

Szenvedek – és szép dolgok keresésével próbálom meg kínlódásom mélabús stádiumát elviselhetővé tenni. Hetek óta, amikor csak tehettem kint voltam vadászni. Semmi sem tántoríthatott vissza, mert végre elérkezettnek éreztem az időt, hogy első vaddisznómat elejtsem és ezért a célért szinte minden tőlem telhetőt megtettem. Új helyeket kerestem, végigjártam a lehetőségeimből adott terület zegét-zugát nyomot, sertevadat keresve.

És erre most be vagyok zárva megint. „Legalább a méheim megnézhetném!” – gondoltam vagy egy bő órája, de amint kiléptem az ajtón, a gorombán arcomba zúduló hideg cseppek visszakergettek a négy fal közé. Azóta lesem az kint tomboló, őszbe illő időjárást.

Nemrég találtam egy ígéretes helyet. A les mögött sűrű fenyő, jobbra átjárhatatlan akácsarj, balra egy elhagyott tanya gyümölcsöse, előttem meg hatalmas tábla lucerna, mely most kezdi bontogatni a bimbóit. Amikor megláttam az erdőszéli túrásokat, egyből megtetszett a hely. Mentem is disznót lesni, de valahogy mindig kifogott rajtam a nyavalyás!

Ha este mentem, pár rigón, nyúlon és fácánon kívül nem láttam mást. Ha hajnalban, akkor meg igaz, hogy gyönyörű bakokkal és fülbemászó madárdallal kedveskedett az erdő, de hol érdekelt most ez engem, amikor megpillantottam az esti dorbézolás túrás-nyomait, amelyek szinte egy mélyszántással felértek volna. Panaszra ugyan nem volt okom, mert valóban szép őzbakok területén leskelődhettem. Szinte menetrendszerűen jelent meg először egy erős, tíz-tizenöt cm-rel a fül fölé nyúló aganccsal büszkélkedő fiatal példány, aztán egy félszárú, űzött, szedett-vedett pára csipkedte végig az előttem elterülő lucerna friss hajtásait, hogy aztán végül egy öreg, visszarakott őznagyapó zárja a sort.

Figyeltem őket, mert bár én most disznólesen voltam, azért a többi vad titkai is érdekeltek. Láttam őket enni, bagózni, porfürdőzni, kóbor ebek elől menekülni, sutát hajtani és egy-egy ottlégy után rogyadozó lábakkal tovatűnni a sűrűben. De a disznók, csak nem akartak jönni.

Fotó: Faragó Zoltán (illusztráció)

Már kezdtem is volna megunni a dolgot, amikor egyik nap szóltak, aznap ne menjek a szokásos helyemre, mert vendég érkezik őzbakra, és ha az nem jön össze, akkor kint marad estére is, hátha jön neki valami lőhető. Jött. Egy ötven kilós kansüldő formájában. „Ilyen az élet!” gondoltam, és elment a kedvem attól a helytől, amely számlálatlanul tárta fel előtte titkait, amelyeket szívesen nézegettem, de ki nem elégítettek. Én disznót akartam(!) lőni és kezdtem türelmetlen, önző lenni.

Odáig jutottam, hogy a frissen felfedezett túrásnyomokról nem beszéltem senkinek, s amikor kérdőre vontak, hogy miért nem a régi lesre járok, csak annyit mondtam, hogy azért, mert a mostani helyre könnyebben bejutok.

Tudom, ez nem volt szép, de az vesse rám az első követ, aki zokszó nélkül lemond a szerelméről más javára. Mert mi is lehet rosszabb a vadász számára, mint amikor a hőn áhított vadat az ő munkája és kitartása következtében más hozza terítékre! –– nem olyan ez, mint amikor a férfi lassan, óvatosan, apró bókokkal meghódítja szíve választottját, mire az hirtelen mást választ? Nem ugyanaz a keserűség árad szét az emberben, amikor más oldalán pillantja meg az áhított hölgyet, mint amikor a sokat követett, kiismert vadat más terítékén látja?

Szinte nem létezett más, csak a disznók. Nem számított a szél, amely könnyet csalt a szemembe, a tüske, ami mély árkot vájt a karomra, az órákig tartó zsibbadás, amely a bokrok között ücsörögve kötötte gúzsba a lábam… nem számított semmi, csak végre puskavégre kapjam az első disznóm. Mennyit fohászkodtam, hogy csak egyet sikerüljön meglőni! – hogy csak egy süldőcske tévessze el a lépést és vezesse elém Hubertus… nem volt nagy a kérésem, de senki nem hallgatta meg odafönn a fohászaim.

„Sebaj! Én akkor is kierőszakolom a találkozást!” tökéltem el magam és még nagyobb elánnal jártam ki a rét sarkán lévő galagonyásba és figyeltem a túlsó oldalon elterülő turjánt, ahonnét a vadat vártam. Lassan két hónapja izzott szívemben a vadászláz, amikor egy délután minden összejött: időben értem haza a munkából, időre sikerült ellátnom a háztájit és már indulhattam is ki a jól megszokott helyemre, a megszokott úton.

Elégedetten szálltam ki a kocsiból, és nagyot szívtam a földszagú, nedves réti levegőből, miközben a kutyát engedtem ki a kocsi hátuljából. Egy intésemre odajött hozzám és türelmesen megvárta, hogy a nyakörvébe akasszam a pórázt, majd a puskát a vállamra véve elindultam a bevált leshelyemre.

Miközben így haladtunk a cél felé, meg-megálltam, hogy a távcsővel körbekémlelhessem az előttem elterülő legelőt. A távolban egy bak legelészett, nem messze tőle pedig egy bambaképű tapsifüles kémlelte a határt. Újra elindultunk, mikor Tapi (a kutyám) megállt és szinte kővé dermedten figyelt egy pontot az elmúlt hetekben rejtekhelyet adó bokrok között. „Ennek fele sem tréfa!” torpantam meg én is és óvatosan emeltem a távcsövet a szemem elé.

Nem kellett sok idő, hogy megtaláljam a nem odaillő foltot a bokrok zöldjében – akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, minden vad felfigyelt rá, ami a környéket járja, de nem… csönd és nyugalom honolt a tájon. „Csak nem egy disznó? Csak nem sikerül végre…?” derengett fel bennem, de a következő pillanatban le is higgadtam, mert egy feltűnően sötét színű suta lépett ki a fűre a galagonyát közül. „Te nyavalyás! –– majdnem szívrohamot kaptam miattad!” mosolyodtam el és már folytattuk is az utunk.

Pár perc alatt letelepedtünk a megszokott, kényelmetlen, de jó takarást biztosító helyünkre. Tapi a combomra hajtotta a fejét, én meg a tájat figyeltem, hátha egyszer csak megtöri valami a nyugalmat. Így várakoztam csöndben, figyelmesen, de semmi nem akart moccanni. Lassan kezdett megkörnyékezni az álom, és bizony egyre nagyobbakat bólintottam. Talán el is aludtam volna, ha meg nem üti a fülem valami tompa moraj. Mintha a föld alól jött volna. Letettem a kezem a földre, de nem éreztem semmi természetellenes rezgést. Furcsállottam a dolgot, aztán az újabb mordulásra már kénytelen voltam felállni.

Előttem nyugodt a rét, a turján, oldalt a legelő, de amikor hátra néztem, megdöbbentem. A távolban olyan fekete felhők tornyosultak, hogy olyat nem szülhet evilági vihar, s ahogy néztem, szinte folyamatosan villantak fel a belőle kicsapó villámok. „Messze van ez” jelentettem ki magamnak. „Addig még bármi történhet, mire ideér” –– s ezzel a gondolattal vissza is ültem.

Kár volt, mert nem telt bele öt perc, és végigvágott a vihar első hulláma a határon. Olyan hirtelen jött, hogy időm se volt a kalapom után nyúlni – mintha egy láthatatlan kéz adott volna egy nyaklevest az oktondiságomért, úgy vágta le a szél a fejemről a fejfedőt. „Gyerünk Tapi, mert ez már viccnek is rossz!” Szóltam a kutyához, de nem kellett nógatni, mert érezte már ő is, hogy most rossz útra vitte a gazdája és csúnya vége lehet a cinkostársnak is…

Szinte futottunk visszafelé, de a meg-meglóduló szél belekapott a mellényembe és hiába nem vagyok egy piszkafa-termet, bizony megfáradtam, mire átértem a legelőn, ahol semmi nem gátolta a vihar útját. De mintha még ez sem lett volna elég, félúton eleredt az eső. Hideg cseppjei közé kemény jéggolyók keveredtek, melyek úgy kopogtak Tapin és rajtam, mintha söréttel lőttek volna ránk. És abban a pillanatban, ahogy az autó felé néztem, egy kan szaladt át előttünk, alig harminc méterre. Egy pillanat volt csak, de tudtam, hogy nekem még nem terem disznót a vadászszerencse.

Bőrig ázva, megverve értük el az autót, és egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy Tappancs alig bírt beugrani az autóba. Beszálltam én is, majd indítottam, de alig láttam ki az üvegen, olyan sűrű cseppekben hullott az áldásnak épp nem mondható eső. Mondják, hogy az Alföldön nem nagy kunszt a terepen közlekedni – de én bizony átizzadtam az amúgy is hideg és teljesen átázott ruhát, mire kinavigáltam a járművet az úttestre.

Az eső pedig csak szakadt, szakadt mintha soha nem akarna elállni. Lépésben haladtam az úton, mert látni csak azt láttam a vízfüggönyön keresztül, amit odaképzeltem… közben pedig reménykedtem, hogy ne legyen előttünk semmi az úttesten!

Nagy nehezen hazaértünk és bár örültek érkezésünknek, nem lettem megdicsérve – és szó mi szó, abban a pillanatban nagyon igazat adtam a páromnak. Azóta eltelt két esős nap, én pedig egyre nehezebben viselem a négy fal látványát. Unaloműzőnek bekapcsolom a rádiót és elkezdtem írogatni… aztán megüti a fülem valami: –„… de estére elül a szél és néhol még az ég is kitisztulhat…”

Mire életem értelme hazaér, már zöld ruhába öltözve szedegetem össze a felszerelést és hiába néz rám azzal a jellegzetes szúrós pillantásával, tudom, hogy este már megint kint fogok ülni és várom, hogy mit vezet elém a sors. De ha nem jön semmi, az sem baj, csak kint lehessek!