Összeállt a kép. Lassan, de összeállt. Sok szorgos kéz, sok tudás, és szakértelem kellett hozzá. Minőségi anyagokat használtak, Precíziós szerszámokat állítottak csatasorba, és legvégül rámondták az áment. Elkészült a távcső. Bár a gépek minden gyártási folyamatot egyformán csinálnak, ez az egyenletes minőség záloga, de amikor az ember a kezébe veszi a kész produktumot, tudja, hogy jó vagy selejt a termék. Ez több, mint amit műszerekkel lehet mérni. A kéz, az ujjak az első tapintással egy információhalmazt küldenek az agynak, mely már fel is dolgozta és kiértékelte az adatokat, mire szeméhez emeli a távcsövet a technikus.

Nem ez az első távcső a kezében. Amint belenéz, az emlékeiben eltárolt etalonhoz viszonyítja a látott képet. Nincs eltérés. Bár a műszerek is ezt mondták, de hát a MEO-s ekkor nyugodt. A gép mégis csak egy gép. És egy valamit nem tudnak a gépek. Lelket lehelni a távcsőbe. Igen, amikor az ember először kézbe veszi és átnéz a lencséken, nem a kalibráló ábrát látja, hanem a jövőt. Látja a buja zöld mezőt, vagy éppen hópaplan alatt nyugvó tájat. Látja az anyjukat követő malacokat. Látja amint az élni akarás ereje szétfeszíti a kikelő madarak tojását. Majd látja ősszel elvándorolni és tavasszal újra visszatérni őket. Ezt nem tudja a gép. De tudja az ember. Mire leteszi a távcsövet, már életet lehelt belé. Ezt sokan nem tudják, pedig érdemes lenne tudni. Úgy gondolják, hogy csak egy tárgy. Nincsenek érzései. De tovább már nem gondolkodnak. Az igaz, hogy csak egy tárgy és tényleg nem érez, sőt még szólni sem tud. De mindent lát! És mindég objektív marad. Bár véleménye nincs, nem is kérdezik soha.

A távcső csöndben teszi a dolgát. Megmutatja a vadat, tudásához mérten a legjobb képet rajzolja a puskás ember retinájára. Majd látja, hogy az ember a fegyver távcsövén keresztül nézi a bikát. Ha lennének érzései, most csodálkozna, mivel Ő, a keresőtávcső, jobb képet mutat a szarvasról, mint a kistestvér, a céltávcső. De nincsenek érzései. Ezért csak csöndben tudomásul veszi, hogy a szép, még kímélendő, ereje teljében lévő bikát leteríti a puskás ember. Pedig ő megmutatta, csak ő maradt objektív. A puskás ember nem fogadta el az objektivitást. Lőni akart. Bár látta a képet, nem értékelte megfelelően, objektíven.

Illusztráció
(Fotó: Németh Ferenc)

Viszont valamiben hasonlított a távcsövére. Neki sem voltak érzései. Csak zsákmányszerzési ösztöne. A lőpor füstje elhomályosította a tisztán látását. Pedig voltak érzései. Még gyermek korában. Ha nem rakja le olyan gyorsan a távcsövet, talán ha tovább nézi a bikát, esetleg eszébe jutnak gyermekkora kedves könyvei. Bársony István, Kittenberger Kálmán, Fekete István. Talán feltörtek volna az érzések. Visszatért volna az a gyermek, aki még rácsodálkozott a világ sokszínűségére, aki kacagva kergette a pillangót, aki együtt aludt a nagyapja vizslájával, akit elvarázsolt a természet örökkévalósága, aki elfogadta a világ rendjét. Talán megérti, hogy nem az ereje teljében lévő koronás urat kell eltávolítani, hanem a levitézlettet. Nem szabad a reményt kiirtani, lehetőséget kell adni a kiteljesedésre.

Közben az ember odaért a zsákmányához. Birtokba vette a vadat, majd a törettel a kalapján leült az élettelen testtel szemben egy kidőlt, korhadt fára. Gondolta kifújja magát, mielőtt elindul segítségért.

Nézte a gyönyörű bikát. Nézte az őszi erdőt. Nézte a korhadt fát, melyen ült. Nézte a maga mellé letett távcsöve frontlencséjén visszatükröződő őszülő haját. De nem állt össze a kép. Valami hibádzott az idilli képben. Először nem értette mi a baj. Erre vágyott régen. Egy szép napon meglője élete vadját. Elvileg minden itt van. Gyönyörű idő, őszi erdő, szép bika, tiszta lövés. Mi kell több?

És ekkor rájött, hogy hiába van az egyenletben mindent benne, mégis rossz az eredmény. A hibás tétel, a legnagyobb hányados, a bika. Még így az avarban, fektében is erőt sugároz. Hiába az elmúlást sugalló őszi táj, hiába a golyó ütötte lyuk, szinte látjuk, hogy azonnal feláll, és ősi ösztönök parancsára hallgatva tovább örökíti csodás adottságait a tisztáson álló tehén segítségével. Ekkor megértette az ember, hogy a távcsőre kellett volna hallgatni, annak ellenére, hogy nem szólt, csak objektíven megmutatta a valóságot.

A szeme sarkában megjelent egy sós vízből álló lencse, de ettől sem látott jobban, csak tisztábban. Vadász lett a puskás ember.