Amikor 1981 év tavaszán felvettek Tarpán a régi, nagy hírű Esze Tamás Vadász Társulat soraiba akkor még álmodni sem mertem volna arról, hogy annak a megszűnése előtt tíz éven keresztül én leszek az elnöke. Arra meg főként nem gondoltam, hogy vadászataim során jó néhány vadasparkot is feltölthető mennyiségű vadat fogok elejteni. A nagyvadvadászatok közül a disznóvadászatot tartom a legizgalmasabbnak, legszebbnek. Így aztán ennek a szenvedélynek vagyok igazándiból a rabja.

Fotó: Agro Jager News

A régi időkben azért egy disznó elejtése tiszteletet parancsolt. Főleg, ha valami nagy agyaras volt a szenvedő fél. A mai őrült méretekben elszaporodott disznóállomány mellett már jobban felnéznek vadásztársaim egy szép toronykakas elejtésére, vagy egy karikára lőtt nyúl látványa emelteti meg disznószőrrel körbetűzött kalapjukat. Ugye mekkorát változott a világ! Lehet, hogy ha megélem, tíz év múlva már én is a nyulakat fogom inkább jegyezni…

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

De itt még nem tartunk. Így hát nincs mit tenni, részletes és precíz nyilvántartásomat továbbra is a disznók töltik ki. Tévedni nehezen tudnék, mert néhány igen jó vadászbarát is pontosan nyomon követi elejtéseimet.

Egyik alkalommal három disznót lőttem a szóróm mögötti tarlón. Hívtam is rögtön Kanizsa Lajos barátomat, és csak annyit mondtam, hogy 185. Lajos emelt hangon beszólt, hogy nem a 183-as következik?! Aztán felvilágosítottam, hogy húsz perce még úgy volt, azóta viszont három disznó fekszik előttem a tarlón.

A kerek számok közelébe érve mindig nagy izgalommal töltött el, hogy mikorra sikerül elérnem. Még táblát is készítettünk az esemény tiszteletére. Emlékszem, hogy a 100-as tábla már teljesen megkopott a rengeteg rakosgatás miatt annyira sokáig kellett rá várni.

Az eseten okulva, na meg valljuk meg egy kis szerencsével a 200-as tábla már nem kopott el annyira. Azért a 2011. augusztus 10., és a 2011. november 9. között ebben az esetben is eltelt pár nap. Volt a táblának most is ideje fakulni egy hangyányit.

Szóval nem egy könnyű mutatvány volt ez most sem. Míg nagy a takarás, addig nehezen lehet puskavégre kapni a disznókat. A nagy tábla kukoricásba beveszik magukat az erdők közelében, és onnan még egy tornádó sem söpörheti ki őket. Sokan állítják, hogy ilyenkor kell ám igazándiból vadkárt elhárítani. Én meg azt mondom, hogy az állomány kordában tartása és a megfelelő egyedszám tartása lehet a megoldás. Mert szeptember-október hónapokban már csak a fejünket vakarhatjuk. Akkor a kárt már nem lehet megelőzni, legfeljebb csak felmérni annak nagyságát.

Szóval, ezekben a hónapokban nekem sem haladt a sorszám, pedig igen gyakran kijártam. Sokszor eláztam, megfáztam, a milliónyi szúnyoghadak össze-vissza csipkedtek, szívták a véremet. Rengeteg kimaradt tévéműsor, baráti, családi összejövetel, meg minden más egyéb.

Aztán november 9-én változott a helyzet! Liba Endre barátommal, mint megannyiszor, újból megpróbáltuk a Beregszászi erdőn lévő 16-os számú lesemen. Ezt a hivatalos megnevezést csak a beírókönyvben használjuk, mert Andris unokám egyszerűen csak büdösnek hívja, aminek meg is van az oka. A szóró már nagyon régóta üzemel, és hát ugye a disznók nemigen használnak francia parfümöt. A sok poshadt maradék, na meg a disznók szaga okán találó kifejezése volt “büdös” a kis unokámnak. Azóta mi is egyszerűen csak büdösnek nevezzük, pedig hát a többi szóróm sem valami kellemes illatú.

Egyszóval akkor délután, még jócskán sötétedés előtt csendesen felosontam a büdös lesre. Az erdő szélén mögöttem és balra kukoricatarló, jobbra pedig a kiálló erdősarokig igen gyengén vetett és kelt repcetábla. A lesen természetesen a megszokott módon helyezkedtem el úgy, hogy a balra lévő tarlót és előre, az erdei nyiladékon lévő szórót tudjam figyelni, arra tehessek lövést szükség szerint.

Már kezdtem disznókról ábrándozni, amikor az erdőben halk zörejeket véltem felfedezni. Az izgalom hamar elmúlott, amikor a csendes neszek okozói – egy suta két gidájával – átballagtak a szóró mögötti nyiladékon. Szokásukhoz híven szép csendesen sétáltak, úgy, hogy azért előtte jobbra-balra szétnéztek.

Éppen a gidákban gyönyörködtem, amikor jobbról a hátam mögüli erdősarok felől ágreccsenést hallottam. Óvatosan hátrafordítottam a fejem, de a néhány centis repcetáblán még egy árva egeret sem láttam. Azért ez az ágreccsenés elég erős volt! Vártam egy darabig, a nyakam már majd kimeredt, de síri csend lett, így aztán visszafordultam és figyeltem előre.

Rövid idő elteltével kezdett sötétedni és egy újabb ágtörés zaja már hátrafordíttatta őszülő fejemet. A kereső távcsővel pásztáztam az erdő szélét, amikor jó 250 méterre megláttam egy megtermett fekete tömeget. Még szerencse, hogy nem közelebb jött ki, mert így fel tudtam állni és átlépve az ülőkén meg tudtam fordulni. Mázlim volt, hogy mindezeket a manővereket a lehető legcsendesebben elvégezhettem. A lővilág utolsó perceiben lehettünk. Ámbár ez disznóéknál már csak így divat. Had mutassák csak meg a vadászurak, hogy mire képesek, mert ha valaki, akkor egy ilyen jó mázsás kancsi már csak nem adja egykönnyen a bőrét. Nehogy már kiálljon napvilágnál, hogy ide lőjetek fiúk. Nem, őkelme megvárja a sötétedést. Most az egyszer viszont rendesen eltévesztette.

Már a céltávcsövön figyelem, de várok, mert az erdő szélétől pár lépésre egyenesen felém közeleg. Célkereszt a helyén, puska kibiztosítva. Na gyere haver, azért csak nem hagyom, hogy felülj mellém a lesre. Szemtelenség részemről, de én már biztos vagyok a sikerben. Már alig van 70 méterre, amikor keresztbe fordul a kukorica tarló irányába. Aztán a repcetábla közepén valami gyanús lehetett neki, mert megállt és visszafordult az erdő felé. Úgy gondolta, hogy erről a fedetlen terepről mégis csak el kell tolnia a kerékpárt.

Ezt már nem nézhettem tétlenül, és a 30-06-os nagy durranása véget vetett a küzdelemnek, ami az eddigi találkozásaink alkalmával mindig neki sikerült, de most én nyertem! Gyors újra tölts után figyelem, de az én szép kancsim nem mozdul. Már a vadászmezőkön jár, és ott szagolgatja az őszi kukoricás finom illatát. Azért biztos, ami biztos alapon még egy darabig rajta tarom a célkeresztet, de lőnöm már nem kell. A 200-ik vaddisznóm örökre megpihent Beregdaróc határában a repceföldön.

Endre barátom már tűkön ül a Nivában, hogy sikerült-e elejteni a disznót, mert ő is észrevette, amint kijött az erdőből. Leszállok a lesről, és Endre barátom kíséretében birokba veszem gyönyörű nagyvadam.

Az esetről rögtön tájékoztatom Leveleki József vadászmesterünket, aki halk susogással gratulál és közli, hogy rálőtt egy disznóra, amit most keresnek. Nincs más hátra, eldicsekszem az esetet elnökünknek is. Pisti elég sokára veszi fel a telefont, majd nagy háttérkiabálás közepette gratulál, s egyben elárulja, hogy a nagy zajt az okozza, hogy ő is lőtt egy szép kant, és most rakják az utánfutóra. Gratuláció és kalapemelés vissza, csak így telefonosan, és Endrével nekilátunk a zsigerelésnek.

Alig végzünk a munkával mikor újra csörög a telefon. Herka István elnökünk hív, hogy a tiszteletemre egy kis nosztalgia terítéket kellene készíteni a tanya melletti gyepes területen. Semmi akadálya, csak lehet, hogy ezt a disznót ketten nem fogjuk bírni felrakni a vadszállító rácsra. Az elnöki válasz egyszerű volt, mert azt mondta, hogy azért csak próbálkozzatok, mert jelenleg minden ember foglalt.

A haditerv hamar meg is született. Betolattam egy nagy disznótúrásba és odahúztuk a kancsit. Így is majd kigúvadt a szemünk, míg a disznót sikerült felrakni a vadszállítóra. Örömteli és büszke ábrázattal indultunk a találkozó helyszínére.

Az első meglepetés akkor ért, amikor a tanya előtti kukoricatarlón az úttól kb. 70 méterre jó harmincas vaddisznókondát pillantottunk meg. A tanyasi reflektor fényében nyugodtan táplálkoztak. Nem zavarta őket az úton lévő forgalom. Amikor a tanya utáni gyepes területre lehajtottam akkor értettem meg, hogy mit is jelentett az elnök által mondott „nosztalgia teríték”. Azon az estén ugyanis érdekes dolgot művelt a sors.

Mint a régi nagy tarpai társulat elnökének tiszteletére ott álltak és vártak a két utód társulat elnökei. Herka István a Beregdaróci, és vendégeként Kelemen Attila az Új Tarpai VT elnökei valamint Ricsei István, a régi, illetve Leveleki József az új vadászmesterünk. Kiderült, hogy azon az estén területünkön öten voltunk disznólesen és mindenki sikeres volt. Így aztán jöttek mentek a gratulációk, a kalapok beleszédültek az emelgetésekbe. Szép este és nagy élmény volt. A meglepetés igazán nagyra sikeredett. Köszönöm a sorsnak, és nektek Vadásztársak!