Keressen minket

Vadászat

Harmat és vér

Közzétéve:

Feltöltő:

[…] Künn a ház előtt megállott a gazda, egyenesre húzta magát, és széjjeltekintett a hajnali csendben. Magas, szikár férfiú volt; a lába kiváltképpen rengeteg hosszú.

Erős bakancs komorkodott a lábán, s a vedlett harisnyája fölött csak egy báránybőr mellény lebegett a szikár vállain. A fején foltosra fakult, fekete kalap üldögélt, kissé a jobb fülére dőlve, lekonyult karimával. A bajusza még feketének tetszett abban a gyenge derengésben, de az idő keréknyoma, a pillogó csillagok halovány fényében is, jól meglátszott az arcán.

Bizony, túl lehetett már a hatvanon is.

Figyelve, keményen állt az öreg; s ahogy csontos arcát hízelegve körülfolyta a derengés, már ki is lehetett találni, hogy kicsoda ő.

Páll Mózsa volt.

A gondozott tanya öreg gazdája, s nagy vadász is valamikor. De hát, lejárt már a vadászos idő! S amióta lejárt, azóta bizony a váltakozó őszök avarja egyre hull a vadűző parázsra, hogy azt elfojtsa benne.

De azért egy-egy szem izzik még abból a parázsból!

[…] De ebben a pillantásban mintha meg is állott volna, mert valami zaj röppent a fülébe. Valami ágtörés reccsenő zaja. Nehéz, mint az ólom. Hegyes fülekkel figyelt az öreg, de az előbb rosszul vette talán a zajt, mert csupán a forrás vize csörgedezett. Igen, a közeli vályúnál csorgott a víz, a hosszú csorgón végigfutva, s onnét belé a vályúba, vidáman mondikálva.

Csuda, milyen hangosan szólt s milyen éles tisztasággal! Mintha apró ezüstcsengők szóltak volna a nagy égerfák felől, melyek a pityókaföld belső szélén állottak, nem messze az erdőtől. Onnét csilingeltek az egybefutott vízcseppek, olyan üde és megkívántató hangon, hogy pogány legyen vagy félhalott, akinek kedvét az ivásra fel nem csengették.

Páll Mózsa nyelt egyet, mint aki szomjas lett hirtelen. Iszik egyet, gondolta magában; iszik abból a gyöngy-vízből, ami nemcsak a szomjúságot veri el, hanem az egészséget is bizton táplálja. Egy mázas csupor is áll ott, bütüben, a vályú bal párkányán; ott áll az évek óta, a mázát már itt-ott lepattogva, de úgy áll minden időben, hadd ihassák bármikor bárki.

Hát egyenesen arra vette az irányt az öreg.

Mindjárt egy almafa állott ott, belől a vályú alatt; majd tovább egy vadbodzafa, bokros elterjedésben. Átment az almafa nagy árnyékán, fejét a maga súlyára eresztve, s inkább csak természetes kívánsággal a szájában. Aztán előrebújt a családos bodzafánál is, ahonnét már csak három lépés volt a vályú, egy kicsit oldalos helyen, háttal az erdőnek s arccal, egész hosszában, az érkező felé. Már ott csorgott, gyöngyöző hidegen, ott csorgott a hosszú vájatos rúdon lefelé, s a rúd végiről belé a vályúba, a csillámló tó tetejére, kicsi szökkenéssel. S ott állott a mázas csupor is, az első párkányon, kuporogva ott derengett.

És már nyújtotta is Páll Mózsa a jobbik karját, hogy elvegye a csuprot. De félúton, mint a döbbenet, megállt a karja.

Egy vadkan ivott a vályúból.

Nekibújva ivott, a túlsó oldalon, éppen a csorgató rúd mellett. Bozontos, vad feje fekete rettenetben látszott s a háta gerince ugyancsak. De a gerincen alól elfödözte a vályú, amely úgy állott Páll Mózsa előtt, három méter hosszúságban, mint egy isteni korlát, tele fekete vízzel, minek a tükre, a csorgató rúd alatt, szüntelen csipogott, mint a madár.

Szörnyű volt és tömegfekete a vadkan. Akár ezer és egy baj tömött halomban. Végig a borzán elömlött a virradás; s a szájáról pedig, ahogy a fejét hirtelen felemelte, visszacsorgott gyémántos fénnyel a víz, az agyara sárgán meredt ki a pofájából, s a két szeme pedig, mint a tömötten villogó szurok, olyan volt.

De nem mozdult, csak a szeme fúrt át a vályú felett.

– No, most vége az életemnek! – villant a veszély az öregben, de már villant az is, hogy mit tegyen. Hanem az agya csak lapult, mintha görcs ütött volna belé. Egyedül a karja mozdult, az agyát megelőzve, biztos és gyors mozdulattal, s a fejsze nyelét marokra vette.

Úgy állt, a vaddal szembemeredve.

S a vadkan is úgy, vele szemben, a túlsó oldalon.

Álltak egymásra meredve, vakmerő akarattal. Vártak mind a ketten. Majd aztán, talán az ösztön vagy tán az értelem sugalmára, Páll Mózsa előbbre csúsztatta a jobbik lábát, s utána a balt. Mintha csak a föld vinné közelebb.

Hanem akkor, másfél lépésre a kantól, valami kavics megreccsent a lába alatt. S abban a pillantásban, kezében a fejszével, előre is hajlott, mint a szíj. A mozdulatra azonban a vadkan is ugrásra feszült, hanem a fejsze már villant és lecsapott. Belévágott a vályú peremébe, a vadkan pedig nyaffanva zökkent a helyére vissza. S ott, a vályú túlsó oldalánál, nyögve kezdett röfögni, s az agyara is csattogott már, s habzott a szája.

Gyűlt a hab egyre, ellepte az agyarakat, s belé-belészottyant a vályú tiszta vizébe, melynek a színén továbbúszott a hab, sárgán és vérrel is vegyülve.

Virradni kezdett.

A fény körülfolyta lassan a kant, s a kitúrt habot egyre jobban megfestette a vér. A vágás is látszott már, amit a fejszével ejtett az öreg; ott sebhedett a vadkan két agyara között, közel a jobbik orrlikához, kétfelé osztva szinte az ormányt.

A víz madaras hangon csorgott-pityegett, a vadkan pedig morajlott, s túrta a habot. Hanem az öreg is, a vadvér láttán, egészen keményre vált, s úgy feszült szembe a kannal, mint az acél.

Lassan kivirradt.

Körül vidáman virítottak a guzsalyülő virágok, virult a vadmurok fehér karikavirága és a kék pézsma, s a szivárgó víz mellékén a kék nefelejcs. A vadbodza, mint a gyöngyöt, úgy lógatta fekete bogyóit, s piros gombjait a kecskerágó bokor. Pirosra gyúlt keleten az ég.

Páll Mózsa feszülten állt, a vadkan pedig fortyogva túrta a habot. Az idő telt.

Aztán, mint ahogy a fagyban megpattant végre valami, a ház felől felhangzott egy kiáltás:
– Jöjjön elé! Hallja-e?!

A felesége szólt. Nyilván azt akarja megkérdezni tőle, hogy a reggeli ebédhez mit készítsen. De hát könnyű neki. Könnyű mondani, hogy menjen elé, mert a menéssel baj van.
– Hol van, hallja-e?! – kiáltott ismét az öregasszony.

S mintha a hang már közelebb lett volna egy cseppet. S el is iszonyodott rögtön, hogy most immár mi lesz. Mert ha felel, a felesége és a kan is megborzad a szóra; ha pedig nem felel, nyilván odabotránkozik az öregasszony.

Nem felelt.

De egy cseppet hátrább húzódott, majd ismét egy cseppet. Hanem a vadkan, ahogy nőni látta a távolságot, a két lábát a vályú peremére emelte, hogy ugorjék talán. Erre az öreg közelebb húzódott ismét, mire a vad is visszadöccent újból a vályú mögé, tömérdek fejét a peremre fektette, és a véres habot csattogva túrta tovább.

Az őszi harmat fehéren csillogott a fényben.

Valaki nagyapót kiáltott, mire Páll Mózsa is elszánta magát s visszaszólt:
– Te vagy-e, Györke?
– Én! – felelt zengve a hang. – Hát maga hol van?

A vadkan élesen figyelt, s parázsló, kicsi szemével rezzenetlenül fogta az öreget, kinek a pillantása, mint a szeg, úgy rajta volt ugyancsak a vaddisznó szemén.

– Itt vagyok. Gyere errefelé!
– Megyek, megyek.

Csakugyan hallatszott, hogy közeledik Györke. Mint a gyenge gyolcson, mely alig zizzenve suhog, úgy jött a hóharmatos kerti füvön. De még ott lehetett csak, jóval a vadbodza bokrai mögött, amikor hátraszólt neki az öreg:
– Ott állj meg! A bokor mögött!

A legényke megállt. Gondolta, talán játszani akar valamit a nagyapja, ámbár a hangja nem olyan volt. Fürkészni próbált a hang felé, de a sokfias bodzafa elfödözte a nagyapját.

– Itt vagyok a bokor mögött – küldte neki előre a szót.
– Bátor vagy-e? – kérdezte az öreg.
– Ha muszáj – mondta Györke.
– Hát akkor szaladj – folytatta a nagyapja –, s hozd ki gyorsan a medvebőrt!

Nem kérdezett semmit a fiú, hanem elsuhogott gyorsan a ház felé; s majd néhány perc múlva ismét hallatszott, hogy szuszogva törekszik. Megállt a bokor mögött, kifújta magát, s előreszólt:

– Itt van a medvebőr. Mit csináljak véle?
– Bújj a földre, s nyomulj előre, mint egy medve!

Megértette Györke, hogy valami nagy baj van ott a vályú mellett. Farkas talán vagy egy másik medve, aki nem akar tágítani. Érezte jól a veszedelmet, de a játék izgalma bátorságra tüzelte. Lebújt hát a földre, a medvebőrt a fejére húzta, és mászni kezdett előre. Az öreg pedig kormányozta egy-egy kurta szóval, hogy csak bátran, jól a földhöz lapulva s ügyesen előre.

Úgy mászott Györke, mint a sün.

– Itt vagyok – szólt suttogva végre.

A két lábát jól szétvetette az öreg, s mindjárt irányította is Györkét, hogy bújjon a két lába között előre, egészen a vályú oldalába, s onnét nyomja a magasba a medve fejét, de maga ne álljon fel, hanem csak a két karjával nyomja, lassan-lassan. S már érezte is, hogy nyomul a legényke; mert a medvebőr fente a szőrit a lába szárán.

Nehezen állta, hogy oda ne pillantson, de szemével a vadkan szemét nem ereszthette el. Csak mint sejtelmes árnyékot, úgy vélte látni csupán, hogy a vályú oldalánál felfelé nyomul a medve feje. Fent a peremnél ki is bukkant az orra hegye, vagy csak a szőre teteje talán, mert a vadkan egy rebbenéssel odapillantott. De csak egy villanás volt az egész, mert a szeme visszaugrott rögvest az öregre, ki, mint egy horoggal, úgy fogta szemével a vadat.

– Lassan s csalogatva! – szólt halkan az öreg.

Sejtette Györke is már, hogy mi az, amit nem tud, mert így suttogott vissza:
– Az egit, milyen mérgesen röfög!
– Dörmögj te is! – dünnyögte az öreg.

S a legényke kezdett is dörmögni lassan, majd a medve fejét hirtelen lökéssel a vályú peremére nyomta, s nyögött is melléje nagy méreggel egyet. De az a nyögés már kettőbe törött, mert abban a pillantásban már ugrott is a vadkan, s az agyarát reccsenve vágta belé a medve tátott pofájába. Hördülve harapott, de akkor a fejsze is villant már, s lecsapott. S a csattanásra kettőbe nyílt rögtön a vadkan koponyája, az agya véresen kiömlött, s egy része belészottyant a vályú vizébe.

A vadkan is elhanyatlott, s szinte kettőbe törve feküdt a vályú túlsó peremén.

Páll Mózsa szusszant nagy sóhajtással egyet, s a fejszét ernyedten a földre eresztette. Aztán fáradt pillantással az unokájára nézett, aki a medvebőr alól éppen akkor bújt elő.

– Hát ez is megvolt – mondta csendesen.
– Megvolt, mert eszünk volt – felelte Györke.

Az öreg megtörölte a keze fejével a homlokát, majd levette azt a rozoga kalapot is, mert verejtékben úszott az egész feje. S ahogy ott állott a tündöklő, őszi fényben, Györke ámulva kiáltott fel:
– Nagyapó! Hát a maga haja egészen fehér!
– Fehér-e?!
– Fehér bizony!
– Hát a győzelmet nem adják ingyen – mondta az öreg.

Ezen eltűnődtek együtt, s kedves személyükben mind a két nemzedék. Aztán megindultak a ház felé vissza. Piros almák alatt és nagy fényességben haladtak, mert éppen akkor jött fel nagy dicsőséggel a Nap.

(Részlet Tamási Áron: Világló éjszaka című novelláskötetéből – 1956)

Vadászat

A Visszatérő!

Erdélyi kopókkal vadásztak a Tisza árterében.

Published

on

Kopóvilág: A Visszatérő! …. mondhatnám magamra, bár én nem a medvével küzdöttem, mint Leonardo DiCaprio, hanem a térdig érő vadszőlővel és a sűrű vízi akáccal a Holt Tiszánál.

Gyalogakácosban a Holt-Tiszánál. Fotó:  Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág

Legutóbbi blogbejegyzésem épp arról szólt, hogy milyen érzés otthon várni a hajtásból hazaérkezőket és végigizgulni a napot, aggódni a hajtókért és a kutyákért, hogy mindenki épségben meglegyen a nap végére. Most viszont 2024.12.12.-én, Jász-Nagykun- Szolnok megyében a Tisza mellett cirka 1450 nap szoptatás és pelenkázás után, újra bevetettem magamat én is a hajtásba. Végre erdőben, a kutyákkal, vadászaton… Már igazán hiányzott! Nagy szerencsénkre klasszikus vaddisznóhajtás volt aznap egy, a közepestől kicsit nehezebb terepen. Bár a hajtósorban épp két kezdő volt mellettem, jobb és baloldalról is, így a megszokottnál többet kellett hallatni a hangunkat és figyelni egymásra, de nap végére igazi csapattá kovácsolódtunk.

Bevetés előtt. Fotó: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág

A kutyák szépen dolgoztak és az átállások között elismerő visszajelzéseket kaptunk a vadászoktól, akik „akció” közben látták az erdélyi kopókat. Zete kutyánk, aki még csak 2,5 éves és ez a második vadászidénye, nagy hévvel hajtott egy fiatal vadkant, ami becsalta őt a bozótosba. A szemtanú vadász elmondása szerint, a kutyánk ezután felnyüszített, a vadkan pedig kirontott a sűrűből. Ezután Zete sántítva tért vissza hozzánk az első hajtás végén, egy 3-4 cm széles vágott sebbel a jobb első hónaljában. Látható volt, hogy Zetét ki kell venni a hajtásból, ehhez minden segítséget megadtak a hajtás szervezői. Terepjáróval elmentünk a gyűjtő álláshoz és ott, az elsősegély után a fedett platón, a traktorvezető felügyelete mellett várt meg minket a második hajtás végéig.

Irány és távolság ahonnan a hajtóhang és a lövés hallatszik. Fotó: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág

Ábra: Facebook

Az esti terítéknél is sok pozitív visszajelzést kaptunk az erdélyi kopóink munkájáról, de talán minden szónál többet jelent az, hogy az alföldi területen lévő helyi vadásztársaság életében rekord született, 15 db vaddisznót sikerült terítékre hozni, ami ötven százalékkal több az elmúlt évek átlagánál.

Miután Gabi bácsi finom őzraguját elfogyasztottuk, még 3 órás vezetés várt ránk, hogy Zetét állatorvos is lássa, így hajnali fél 1-re meg is műtötték őt, kiderült, hogy a fiatal vadkan egy 10-12 cm mély belső sebet ejtett (kötőszövet és részleges izomszövet roncsolódás) rajta.

Azóta már eltelt 6 nap, Hálistennek és a profi állatorvosnak (Sidó Szilveszter, Búcs, Szlovákia) Zete ma már erőteljesen nyargal, várva a következő hajtást, reméljük sokat tanult az esetből és óvatosabb lesz, mondhatni „szerencsésen” átesett a tűzkeresztségen.

Az e napi erdélyi kopós csapatunk. Fotó: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág

Kutyás hajtó társaink voltak aznap Farago Attila Hírös-Vadász Avarral, valamint Króner György Aranyhegyi Vadorzó Zengővel és Mesivel. Érdekesség és jóleső találkozás volt számunkra. hogy Sepsiszentgyörgy környékéről is voltak erdélyi kopós hajtók.

Nagyon köszönjük a lehetőséget és az ajánlást Szloboda István barátunknak, a legendás utánkereső-bőrdíszműves- hobbittartó  Sznupinak!

Forrás: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág

 

 

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Agro Jager News

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom

Vadászat

RÉGI FOTÓK: Balogh Zoltán – Az első keresztúri disznóm története

A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét.

Published

on

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Így történt: A nyáron Bakucz Péter polgármester úr jóvoltából, aki egyben a Sarkadkeresztúri Vadásztársaság elnöke is, őzbakok után járhattam a “keresztúri” határt. Átbogarásztuk, töviről hegyére átjártuk a területet, miközben régi iskolatársammal, Márta Józseffel, aki felettem járt a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban, felkerestük a régi erdőket, a kísérleti mocsárciprusokat, ahol még Zsibók András tanár úr is meg-megfordult. A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét. Természetesen felkerestem az elejtőt, Balogh Zoltánt, aki örömmel fogadta az Agro Jager érdeklődését és az alábbi történetet küldte szerkesztőségünkbe, mely mellé további fotókat is csatolt. 2010-be utazunk vissza és vadászatáról az elejtő mesél..

2010. márcusát írtuk a Sarkadkeresztúri Vadásztársaságnál. Fotó: Balogh Zoltán / Agro Jager

Előszóban el kell mondani, hogy emlékeim szerint 1985 és 1995 között a Sarkadkeresztúri Egyetértés Vadásztársaság és a Vasvári Petőfi Vadásztársaság együttműködési megállapodást kötött apró és nagyvad cserevadászatára – persze vadászatársasági szinten. Természetesen, ebből adódóan, később egyéni vadászbaráti kapcsolatok is születtek. Így történt ez az én esetemben is. A vasvári vadászbaráti kapcsolatom szinte a mai napig megmaradt. Így Vasváron 1989-től 2010-ig 53 vaddisznót és több nagyvadat sikerült terítékre hoznom.

Időközben, nálunk, Sarkadkeresztúron is elszaporodtak a nagyvadak /vaddisznó,dámszarvas, gímszarvas/, de Sarkadkeresztúron 2010-ig , az ominózus időpontig nem tudtam disznót lőni. Pedig nagyon vágyakoztam már egy “hazai hegyesorrúra”. 2010 március elején Márta Józsi barátom, a vadásztársaság titkára, így szólt hozzám:

-Na, majd én lövetek már veled egy disznót! Holnap délután 3 órakor /március 10/ találkozunk a vadászháznál és én viszlek a saját MTZ traktorommal ,mert csak azzal tudunk most bemenni a jó disznós helyekre!

Pompás színekben játszott az égalja. Fotó: Balogh Zoltán / Agro Jager

Az előző napokban igen csapadékos idők voltak és a földeken, úgy, mint az utakon, mindenütt állt a víz. Március 10. délután 3 óra, vadászház – sosem felejtem el. Barátsággal üdvözöltük egymást Józsival.

-Te ülsz a Nagy-Szelesi lesre, én pedig a Vadföld 2-es lesre – mondta és már írta is a naplóba!

-Rendben – válaszoltam, de mit is mondhattam volna, hiszen ő már eldöntötte én megbíztam benne!

Felpakoltunk a szóló traktorra és elindultunk földúton a tőlünk kb 3-4 km-re lévő magaslesek felé. Nagyon durva volt az út, tengelyig érő sár és víz mindenütt.Útközben a traktorban mi csak a vadászatról beszélgettünk és az esélyeket latolgattuk, miközben megérkeztünk a Nagy-Szelesre.

-Hatóráig maradunk, azután már úgysem látunk semmit, majd jövök érted! – mondta Józsi. No, igen, akkoriban nem maradt kint senki.

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Agro Jager News

Kiszálltam a traktorból, kívántunk egymásnak egy kalappal és továbbment a Vadföldi magaslesek felé. Mire felpakoltam a lesre, körülbelül úgy, fél 4 lehetett. Körbe szemléltem a terepet. Előttem hosszú, gondozott nyiladékon kb. 90 m-re szóró és dörzsfa. Távcsövezve láttam, hogy járja a vad. Tőlem balra fiatal nyárfaültetvény, egy igen vizenyős talajon. Jobb oldalon kökényes bokorsor és egy nagy nyárfaerdő. Közben nyugtáztam, hogy milyen szép az idő, napsütés, szivárvány és viszonylag szélcsend. Elhelyezkedés után aztán egy pipára gyújtva, véglegesen megállapítottam, hogy jó a szelem. Most valahogy lassabban múlt az idő, mint máskor. Még csak fél 5 konstatáltam. Közben a tájban gyönyörködtem, távcsöveztem, fotózgattam . Kb 5 óra előtt pár perccel mozgásra lettem figyelmes a fiatal nyárfásban.Gyorsan a Nikon kereső távcsövemhez nyúltam és láttam, hogy úgy 80 méterre egy róka egerészik.

Az első sarkadkeresztúri vaddisznóm! Ma is köszönöm vadászbarátomnak: Márta Józsefnek! Fotó: Ifj. Márta József / Agro Jager

Puska fel és céloztam. Számmal halkan cincogtam. Felfigyelt a “koma” és elindult felém. A pirospont még nem kellett, mert jó lővilág volt. 50 méterre lehetett, amikor útjára engedtem a 8×57-es lövedéket. Helyben maradt. Ismét pipára gyújtottam és várok néhány percet – gondoltam. Közben rezeg a telefon, hív Józsi:

-Mi újság ? Megvan?

-Igen, csak nem disznó, hanem egy róka- válaszoltam.

-Gratulálok, ülj csak vissza, majd jön a disznó is – mondta.

Keresztúri rókám, amely meghozta a szerencsém és elejthettem az első keresztúri vaddisznómat. Fotó: Balogh ZOltán / Agro Jager

Leszálltam a lesről felvenni a zsákmányt. Gyönyörű róka, még szép téli bundában. Megkapta a neki járó tiszteltet és fotózáshoz felaggattam egy mellettem lévő fára. Visszaültem a lesre és ismételt várakozás következett, miközben lassan bealkonyodott.

Vaddisznómat, a képen jobbról, ifj. Márta József is, segített behozni. Fotó: Márta József / Agro Jager

A fák fölött vörösen izzó napkorongról még készítettem pár fotót majd kezdett sötétedni. Úgy 6 óra előtt néhány perccel a bal oldalon a fiatal nyárfásban / lövésre még elég távol/ egy sötét foltra figyeltem fel. Gyorsan távcsövezve láttam, hogy disznó. Hamar és suttogva hívtam Józsit, hogy várjunk még egy kicsit, mert jön a disznó.

-Rendben – válaszolta és már tettem is le a telefont.

Közben feltettem a “Santa Barbarát”, 8-ra csavartam a piros pontot és a céltávcsőben megkerestem a disznót. Még kb 180 m-re lehetett. Lassan turkálva közeledett felém. Sok időm nem volt már várakozni, nagyon sötétedett. Amikor kicsit keresztbe állt, ismét útjára engedtem a “saller bélát”. Nagyon picit blatt fölé céloztam. Jó becsapódás hallatszott, a disznó felvisított és helyben maradt. Nagy csend lett körülöttem. A madarak is elhallgattak. Folyamatosan távcsöveztem. Fekszik a disznó! Nem tagadom, most kezdett egy kicsit úrrá lenni rajtam a “harctéri izgalom”, pedig lőttem én már vaddisznót! Most már bátrabban gyújtottam pipára. Ismét rezeg a telefon, Józsi hívott:

-Mi újság Zolikám? Megvan a disznó?

-Igen, fekszik! – válaszoltam nagy örömmel.

-Gratulálok! Megyek érted. Kb. 20 perc mire odaérek!

Ilyen az élethosszig tartó vadászbarátság, a képen jobbról barátom, Márta József, a vadásztársaság titkára. Fotó: Ifj. Márta József / Agro Jager

Már fejlámpával indultam el a sertevad irányába, miközben számoltam a lépéseket. Amikor odaértem láttam ,hogy nem egy kis süldő várt rám, hanem egy gyönyörű nagy kan, csodás agyarakkal. Boldogan nyugtáztam, hogy ez a “keresztúri” első disznóm! A védőszentek végül mellém álltak. A távolság egyébként 150 lépés volt. Amíg Józsi odaért, a méreteket latolgattam. Kb 90 kg-ra saccoltam, a nagy agyarakból úgy 4 cm látszott ki. Megérkezett Józsi a traktorral. Amikor meglátta a disznót, Ő is ámulatba esett. Minden így történt és valóban a vadászház ebédlőjében ma is ott lóg egy fotó arról az ominózus vadászatról…

Vadászüdvözlettel,
Balogh Zoltán
Agro Jager News

 

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Agro Jager News

 

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!
Tovább olvasom

Vadászat

A NEFAG Zrt. 2024. évi dám trófeaszemléje Pusztavacson

A NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete trófeamustrát szervezett november elején

Published

on

A több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő hagyományt ápolva, kellemesen hűvös, de verőfényes időjárási környezetben, XVII. alkalommal rendezte meg a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete – a szomszédos vadászatra jogosultak partnerségével – a Pusztavacsi térség 2024. évi dám trófeamustráját.

Fotó: NEFAG Zrt.

A rendezvény 2024. november 5.-ére került megszervezésre a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészetének vadászházánál. A szemlét Hatos Tamás erdészetigazgató köszöntése után Fehér Sándor, a NEFAG Zrt. vezérigazgatója nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta azt a térségi összefogást, amely megalapozta, eredményre vitte, majd pedig minőségi szintre emelte a pusztavacsi régió dámgazdálkodását. Kiemelte azonban, hogy a jövő szakmai prioritásai között különös figyelmet érdemel a térség dámállományának mennyiségi kezelése.

Az állománynövekedés, illetve annak nagysága nem érheti el azt a szintet, amikor is az egyedek összessége a terület, illetve a térség ökoszisztémáinak ellenségévé válik és nehezen feloldható gazdasági érdekeket ütköztet. A kitűzött cél és egyben következő évek szakmai kihívása, a dámállományhoz kötött bölcs állománygazdálkodás és annak bölcs hasznosítása. Ezt követően a szakmaiság és tapasztalatcsere fontossága jegyében, méltatva az ilyen és hasonló szakmai jellegű rendezvények központi szerepét, nyitotta meg a trófeaszemlét. Az ünnepélyes megnyitó után Hatos Tamás erdészetigazgató vette át a házigazda szerepét és ismertette a rendezvény programpontjait, majd röviden összefoglalta az erdészet dámhasznosítási főidényéhez kapcsolható tapasztalatait. Ennek tartalma szerint, az erdészet jogosultsági területein a barcogási időszakban 115 db dámbika került elejtésre, melyek a trófeatömeg tekintetében 3,6 kg-os átlagot értek el. Az elejtett bikák összesített darabszámából, éremtáblázat hasábjain, mintegy 75 db trófea képviselteti magát.

Az általános információk után, az elejtésben közreműködő hivatásos vadászok adtak szakmai értékelést az egyes trófeák jellemző tulajdonságairól, az elejtés előtti bírálatok szempontjairól, valamint a hivatalos bírálati eredményeiről. A szakmai értékelések után az érdeklődők egyéni ízlésük alapján tekinthették meg a szemlére felsorakoztatott 100 db feletti dám trófeát. Különleges áhítat és csodálat övezte a főhelyen kiállított kimagasló pontszámú és kiemelkedő trófeatömegű vadászzsákmányokat.

Fotó: NEFAG Zrt.

Keresztes Tibor, a tájegység fővadásza zárógondolataiban összegezte, hogy az idei esztendő mind a barcogás, mind pedig a trófeatömegek tekintetében elmaradt a várakozásoktól. Részéről is kiemelésre, illetve megerősítésre került a dám állománynagyságának figyelemmel kísérése és a megfelelő mértékű szükség szerinti beavatkozás fontossága.

A meghívásnak nagy örömünkre széleskörű szakmai közönség tett eleget. Képviseltette magát a megye vadászati érdekképviselete, a dámmal gazdálkodó állami erdőgazdaságok szakemberei, a szomszédos vadászatra jogosultak és jelentős volt a szakmai érdeklődők tábora is. Nagy örömünkre, az elejtők közül is sokan tiszteltek meg bennünket a részvételükkel.

A szemle hivatalos részének zárását Hatos Tamás, a rendezvény házigazdája, a tartamosság és a szakmaiság fontosságára tett gondolataival és a következő évi találkozás reményében tartotta meg.

Vendégeink a rendezvény további részében a vadászházban, illetve a ház előtt megterített asztaloknál a kemencében sült húsokból és köretekből képzett „teríték” minőségét mustrálhatták és kóstolhatták, kötetlen ismerkedések és eszmecserék közepette.

Megköszönve a megtisztelő részvételt, Jó szerencsét és Üdv a vadásznak!

 

Forrás: NEFAG Zrt.

 

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Agro Jager News

Tovább olvasom